Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

2003-01-22 / 17. szám, szerda

2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 22. KOMMENTÁR Lélektani hadviselés MALINÁK ISTVÁN Több olyan fejlemény is történt az elmúlt három-négy napban, amelyek az eddig feltételezett forgatókönyvtől eltérő irányba terel­hetik az iraki válság alakulását. Az egyik az a tízpontos megállapo­dás, amelyet Hans Blix, a fegyverzetellenőrök vezetője írt alá az ira­ki vezetéssel tegnapelőtt Bagdadban. Érezve, hogy nem feszítheti tovább a húrt, Szaddám ebben olyan kötelezettségeket vállalt, ame­lyektől egy nappal korábban az iraki vezetés még teljes mellszéles­séggel elhatárolódott. A legjobb példa erre az iraki tudósok esete. A bagdadi propaganda egy nappal korábban még az ellenőrök arro­ganciájának nevezte, hogy azok egy professzor házából vittek el ira­tokat. A szerződésben most Bagdad egyenesen felszólítja tudósait, hogy nyissák meg „magánterületüket” az ellenőrök előtt, ők és csa­ládtagjaik is tehetnek vallomást iraki tisztek jelenléte nélkül és így tovább. De nem is ez a legfontosabb. A tíz pont alapján azt kell mondani, ha Bagdad két hónappal ezelőtt, az ellenőrök munkájá­nak kezdetekor hajlik mindarra, amit most vállalt, talán nem fejlőd­nek odáig a dolgok, ahol most tartunk. Mindennek ellentmondani látszik az a kardrsörtetés. amelv az Öböl-háború 12. évfordulója alkalmából elhangzott múlt heti Szad- dám-beszédet jellemzi, de az valójában csupán annyi volt, hogy egy diktátor megpróbálta megőrizni az arcát. A másik lényeges elmoz­dulás: Párizs, Moszkva és Peking hangoztatta csak eddig, hogy több időt kell adni az ellenőröknek, a BT-ben január 27-én esedékes Blix- beszámolóval nem érhet véget iraki tevékenységük. A hét végén már Powell amerikai külügyminiszter is hajlott erre. Márpedig amíg a nemzetközi szakértők ott kutakodnak, addig az USA biztosan nem indít támadást. A harmadik fontos elemnek a nemzetközi propa­ganda - valószínűleg Washingtonból vezérelt - hangsúlyeltolódásai tekinthetők. Először csak arab nyelvű lapok cikkeztek Szaddám ön­kéntes száműzetésbe vonulásának lehetőségéről, mint a háború el­kerülésének módjáról. A hét végén Rumsfeld amerikai védelmi mi­niszter - Straw brit külügyminiszter által hathatósan megtámogat­va - már egész elmélettel állt elő arról, hogy hol kérhetne, illetve kaphatna Szaddám menedéket. Figyeljük meg: itt már nem a tö­megpusztító fegyverek nemlétének bizonyításán - ilyen eszközökre az ellenőrök eddig nem bukkantak -, hanem a Szaddám-rezsim el­távolításán van a hangsúly. S bár ezt az elképzelést Irakban nevetsé­gesnek tartják, elemzők szerint pedig teljesen ellentétes lenne mind Szaddám eddigi politikájával, mind pedig a jellemével, a propagan­da már ráharapott a témára. Lélektani hadviselés ez a javából; gyengít(het)i Szaddám környezetének, az iraki hadseregnek a vezér iránti hűségét annak a hangsúlyozása, hogy lényegében egy ember hatalmon tartásától függ a háború, az iraki nép jövője, az egész tér­ség stabilitása. S minél erősebb lesz a nyomás, annál többen fogják támogatni az ilyen - pillanatnyilag irreálisnak tűnő, hiszen Szad­dám nem akar Milosevics sorsára jutni - politikai alkut. Egyiptom­ban a napokban válságértekezletet tartanak az Irakkal szomszédos államok képviselői, s mint kairói körök máris jelezték: az egyik té­ma épp Szaddám önkéntes visszavonulásának a kérdése lesz. JEGYZET Kiflik a kilincsen SZÁZ ILDIKÓ Hajnali ötkor Giziké kiemelte az utolsó tepsit a sütőből és lekap­kodott róla néhány frissen illato­zó kiflit. Szaladt, hogy elérje az autóbuszt. Nyugdíjas létére jól bírta az éjszakai műszakokat a pékségben. Ha valaki követte volna vékony, kislányos alakját, minden bizonnyal azt hitte vol­na, egész éjszaka azért dolgo­zott, hogy kora reggel a lánya kilincsére akassza a ropogós reggelinek valót. Nem sokat tévedett volna, hi­szen egyebet nem tud neki adni. A mátyusföldi falucskában me­görökölt kicsi házban hárman élnek. Férjével ő neveli unoká­ját, akit még csecsemő korában ott felejtett a másik lánya. Ked­venc gyermeke egy bérelt házba költözött férjével és két gyereké­vel, ahol a helyiségeken kívül semmit sem használhatnak. A fiatal apa már úton van a fővá­rosba és csak akkor ér haza, amikor a csemeték alszanak. A reggeli buszok is elzúgtak az ab­lakaik alatt, amikor a feleség fe­lébred a két gyerekkel. A na­gyobbik iskolába indul a csapat- nyi falubeli lurkóval. Ám a kicsi lázasan forgolódik a kiságyban, és apró kezeivel úgy hadoná­szik, mintha sürgetné az anyját, hogy tegyen már gyorsan vala­mit. Már a tegnapi főzeléket is pár krumpliból varázsolta elő, tej­fölre pedig nem futotta az azna­pi kosztpénzből. Mára egy kis lencsét áztatott be, pénze nincs odahaza, mert ráment a férj he­ti vonatjegyére. Valahogy mun­kába kellett jutnia, miből élné­nek, ha otthon maradna? A fejé­ben zúgnak, kavarognak az öt­letek. Felkapja a gyereket, és fut, a sarkával bevágja a kaput. A kilincsen fityegő táskát észre sem veszi. Nagyon fél! Se tele­fonja, se pénze, hogy autót ke­rítsen a faluban. Aztán egy óra­kor, a városba indulókkal együtt felkéredzkedik a kicsivel az autóbuszra. A sofőrt régóta ismeri, megegyeznek abban, hogy holnap kihozza neki a jegy árát a reggeli járatra. Ma még nem tudja, hogy miből. Mire be­érnek a gyerekorvos rendelőjé­be, délután két óra van. A nővérke barátságtalanul vágja be előttük az ajtót: az orvosnő ebédre ment! A magyarázko­dás, a kétségbeesett anyuka cseppet sem érdekli. Számára ő csak egy azok közül a halk sza­vú, vidéki asszonyok közül, akik a kötelező oltásokon kívül csak akkor jönnek be a városba, ha komolyabb baj van. Tudja ezt jól, ennek ellenére a nyöszörgő gyerekre rá sem néz! Ázt ajánl­ja, várják meg a négy órakor szolgálatba álló ügyeletes or­vost. A városban csak egy távoli rokon él, oda indul a kisfiúval a karján, hogy melegben, némi eleséget kérve kivárja az ügye­letes orvost. A légcsőgyulladá­sos gyereknek antibiotikumot írnak elő. Ráadásnak még né­hány, a gyógyulását elősegítő szirupot, vitaminkészítményt, ám ezeket az anyukának a je­lenlegi helyzetben semmi esélye nincs kiváltani, mert ez már pénzbe kerül. Este hat óra van, mire ismét autóbuszra ülnek. A gyerek ekkor már úgy üvölt, hogy a jegyváltásra senki nem gondol, az ismeretlen sofőr csak legyint a télidőben rosszul öltö­zött fiatalasszony és a cse­csemője láttán. Szerencsére a rokonok csomagoltak a kicsinek egy kis banánt, meg friss teát tettek az üvegébe. Odahaza senki se főzte meg a lencsét, de a fáradt anya biztos abban, hogy a nagyfiúnak gond­ját viseli a néhány portával ar­rébb lakó nagymama. Amikor a ház elé érve meglátja az ajtón lógó műanyag szatyrot, benne az összetöpörödött reggeli kif­likkel, már nem bírja visszatar­tani a sírást.- Eleinte bosszantott ez a hülyeség, de most már végre sötétedés után is újra le merünk menni az utcára! (Lehoczki István rajza) TALLÓZÓ LIBERATION A brüsszeli intézmények még nem ocsúdtak fel abból a sokkból, ami azután érte őket, hogy a csadakozni kívánó 10 ország állampolgárai szá­mára állást ajánlottak. A francia lap értesülései szerint az EU-központ- ban felajánlott 500 szabad helyre a határidő letelte előtt 25 ezren adták be jelentkezésüket. Történt ez úgy, hogy a szabad helyeknek nem is na­gyon csináltak komolyabb hírve­rést, hiszen csak az EPSO (az EU munkafelvételi hivatala) saját web- yoldalán hirdette azokat. Ehhez ha­sonló eset még nem fordult elő a hi­vatal történetében, jegyzi meg a cikk írója, valószínűleg az EU intéz­ményekben kapható magas fizeté­sek vonzzák a sok jelentkezőt. Bár az első felvételik csak márciusban kezdődnek, Brüsszelben és a leendő taeok fővárosaiban is már ma agyel­szívásról beszélnek. A legtöbb je­lentkező lengyelországi (10 000), de az arányokat tekintve Szlovákia vezet, hiszen itt 6000-en adták be a jelentkezésüket. Egy kikényszerített próbaházasság kezdődik: Jugoszlávia helyett létrejön Szerbia és Crna Gora államszövetsége Búcsúzóban egy ország Egy nagyon közeli napon ar­ra ébrednek majd a maradék ország polgárai, hogy a több mint nyolc évtizede létező Jugoszlávia nincs többé. Mindebben nincs semmi vá­ratlan, a dolog mégis kissé különös. SINKOVITS PÉTER Akik földrajzórán még ennek az ál­lamnak a térképét tanulták rajzol­ni, tizenkét évvel ezelőtt pedig ab­ban bíztak, hogy a közép-kelet-eu- rópai térségből elsőként csatlakoz- hatnak majd a fejlettebb Európá­hoz, átszenvedve a balkáni vérzi­vatart most egykedvűen veszik tu­domásul, életük egy szakasza a polcra helyezhető fényképalbum­ba került. A világsajtót most persze inkább Milan Milutinovics érdekli (a szer­biai lakosokat kevésbé). A köztár­saság volt elnöke köztudottan a ko­rábbi rezsim tragikomikus bábfi­gurája, kissé bohém, amúgy han­gulatos politikus, aki szinte szán­déka ellenére emelkedett egyre magasabbra a ranglétrán. Most szánalmasan és szomorúan utazott Hágába, nehezen hihető azonban, hogy a nemzetközi bíróság előtti szereplése túlzottan érdekfeszítő lenne. Milutinovics épp úgy a múlt árnyéka, mint a Szerbiai Szocialis­ta Párt minapi komédiázása. Milo­sevics bukása után a józanabb párttagok vagy a háttérbe húzód­tak, vagy átpártoltak Seseljhez, esetleg Kostunicához. Többszöri szakadás után a maradék társaság azonban szemmel láthatóan képte­len szabadulni volt vezérétől, ezért ismét a háborús bűnökkel vádolt személyt választotta meg az elnöki posztra. Ennek azonban szintén semmi jelentősége, hiszen az SZSZP egy leendő parlamenti vá­lasztások alkalmával már nem éri el az ötszázalékos választási kü­szöböt, ami majd nyilván végleges lezülléséhez vezet. A múlt persze még lépten-nyomon kísért, olyan formában is, hogy a hétvégén, az újvidéki razzia évfordulójának előestéjén a város magyarok által lakott negyedében, az úgynevezett Telepen, magyarellenes röpcédu­lákat raktak a gépkocsik szél­védőjére, a postaládákba, a követ­kező üzenettel: A magyarok köl­tözzenek Magyarországra! S hogy az elmúlt évtizedben felgeijesztett nacionalizmus még keményen tartja magát, példázza az a mások számára nyilván képtelen elképze­lés, hogy Mira Markovics, Szlobo- dan Milosevics felesége, nemkü­lönben az Egyesült Baloldal elnöke a radikálisok színeiben indul(hat) az esedékes szövetségi parlamenti választásokon. Nos, az olvasó joggal kérdezhet­né, honnan ez a sok, komolynak vagy komolytalannak egyaránt minősíthető furcsaság még min­dig ebben az országban, avagy a politika nyelvezetén szólva: Ju­goszlávia miért közeledik elvisel­hetetlenül lassú tempóban Euró­pához? A válaszok soksága közül mi most egyre figyelmeztetnénk. Nevezetesen, amíg a rendszervál­tást követően a közép- és délke­let-európai országok többségé­ben a politikai szintér általában kétpólusú volt, s a versengésben vagy az egyik, vagy a másik oldal kerül egy időszakra fölénybe, ad­dig Szerbiában sajátos módon a hárompólusú rendszer jött létre (polgáriak, konzervatívok és ra­dikálisok). S mivel az erőviszo­nyok nagyjából azonosak, ez elbi­zonytalanítja, olykor lehetetlen­né teszi a parlamenti életet. Ez is egyik lényeges .oka, hogy csiga- lassúsággal haladt a Jugoszláviát felváltó Szerbia és Crna Gora ál­lamszövetsége alapokmányának kidolgozása. Azonnal tisztázandó a névválto­zás szüksége. A maradék Jugo­szláviát Szerbia és Montenegró tagköztársaságokként alkották, most viszont két, lényegében füg­getlen állam lép szövetségre. Az erről szóló elvi és politikai döntés - az Európai Unió hathatós köve­telésére - még 2002. március 14- én megszületett, az alkotmányos alapokmány megszövegezésével Jugoszlávia elviselhetetle­nül lassú tempóban köze­lít az Európai Unóhoz. megbízott bizottság azonban igencsak lassan haladt a munká­val. Milosevics hatalmának meg­döntése után egyébként minden­ki arra számított, hogy Podgorica gyorsan szót ért majd Belgráddal, Djukanovicsék azonban a teljes függetlenségi igényüket állandó­an hangoztatva újabbnál újabb követelményekkel álltak elő, a csalódott Belgrád pedig - területi és létszámbeli dominanciájára hi­vatkozva - mindinkább elkezdte a régi, hatalmi húrokat pengetni. Javier Solana, az EU kül- és biz­tonságpolitikai főképviselője megannyiszor próbálta jobb belá­tásra bírni a két tagköztársaság politikusait, ennek ellenére Jugo­szlávia lekéste az Európa Tanács­ba való felvételét. Decemberben aztán végre tető alá került a do­kumentum, a minap pedig az ille­tékes bizottság pontot tett az alapokmány végrehajtásáról szó­ló törvény végére is, mindezt még az illetékes parlamenteknek kell jóváhagynia. Az államközösség neve. Szerbia és Crna Gora. A tagállamok közötti határt nem lehet megváltoztatni, kivéve, ha ebbe mindkét fél bele­egyezik. Az államszövetség köz- igazgatási központja Belgrádban lesz, a Bíróság székhelye pedig Podgoricában. A közreadott doku­mentumból az is megtudható, hogy Szerbiának és Crna Gorának közös piaca van, ez azonban továb­bi részletezést igényel, hiszen vol­taképpen két külön gazdasági rendszer alakult ki, külön pénzne­mekkel. A szöveg szerint Szerbia és Crna Gora a nemzetközi jog egy alanyát képezi. Az új államszövet­ség képviselőháza egy házból áll majd, amelyet 126 képviselő alkot, azok közül 91 szerbiai, 35 pedig Crna Gora-i. Az emberi és kisebb­ségi jogokat az alapokmány része­ként külön szabályozzák, azzal, hogy az elért szint nem csökkent­hető. Végül: a szerződő felek há­rom év leteltével népszavazás ré­vén dönthetnek további (közös, vagy szétváló) sorsukról. Egy kikényszerített próbaházasság veszi tehát kezdetét, amelynek jövőjében egyre kevesebben bíz­nak. De ez mindenképpen időt biz­tosít ahhoz, hogy az Európai Unió kialakíthassa szilárdabb balkáni politikáját, s talán megszülethet a képlet Koszovó sorsára vonatkozó­an is. Mindeközben Szerbia és Crna Gora szintén kipróbálhatja az újfajta együttlétet. Mi pedig kons­tatálhatjuk, súlyos kompromisszu­mok révén - mégis egy lépés tör­tént előre. LEVÉLBONTÁS Kit és miért bánt a kifizetés? Kilenc felvidéki, nagysallói szülőnek január 13-án kifizették Esztergomban a kedvezménytör­vény oktatási-nevelési támogatá­sát - szól a hír. Végre! - gondolja az egyszerű felvidéki magyar szülő. Igaz, hogy nem ezért a ron­gyos 20 ezerért meg a még ron­gyosabb 2390 forintos taneszköz­támogatásért adta magyar iskolá­ba gyerekét, meg nem ezért váltot­ta ki a magyarigazolványát, de mégis! Ami jár a többi határon tú­linak, az jár a felvidékinek is! Nem így viszont a pozíciós felvidéki ma­gyar! Ő másképp gondolkodik, ne­ki van vesztenivalója, ő politiku­sán, előrelátóan, megfontoltan akar gondolkodni, de nagyon bu­tán, meggondolatlanul nyilatkozik és cselekszik. Lássuk a tényeket: Miután átadták az első öt kedvez­ményezettnek az oktatási-nevelési támogatást és további négy szülőnek a taneszköz-támogatást, tiltakozóan felemelték hangjukat a Szövetség a Közös Célokért (SzKC) és a Szlovákiai Magyar Szülők Szö­vetségének (SzMSzSz) tisztségvi­selői. Egyrészt azt kifogásolták, hogy a pályázati lehetőségről nem tud mindenki, másrészt azt, hogy a kormányközi megegyezés hiányá­ban ez elhamarkodott dolog volt. A kedvezménytörvény propagálása, így az ebből származó előnyök szé­leskörű ismertetése az SzKC infor­mációs irodáinak feladatköre lett volna, amelyek ezzel a céllal voltak életre híva, csakhogy ezen irodák alkalmazottainak a hivatalvezető utasítására tilos az oktatási-neve­lési támogatásokról mindennemű tájékoztatást nyújtaniuk. Tehát az SzKC egyszerűen elszabotálta ezt a feladatot, pályázati űrlapokat nem is tartottak az irodáikban. Az SzMSzSz, mint a pályázatokkal megbízott felvidéki lebonyolító pe­dig nem volt hajlandó együttműködni sem az Illyés Köz- alapítvánnyal, mint a magyaror­szági pályáztatóval, sem pedig a városi célalapokkal, amelyek részt vállaltak volna a lebonyolításban. Mindkét felvidéki szervezet ré­széről egyértelmű volt az a kiváró taktikázás, amely arra irányult, hogy megvárják az Illyés új kura­tóriumának felállását, és ezt kö­vetően már csak ők lehetnek a pá­lyáztató egyedüli partnerszerveze­tei. Miközben a kivárás miatt a két iskolaköteles gyermekkel és ma­gyarigazolvánnyal rendelkező fel­vidéki szülő tavaly elesett az őt jo­gosan megillető támogatásoktól! A kormányközi megállapodás hiá­nyára pedig naiv dolog hivatkozni, mivel akkor nem szabadna az SzKC információs irodáinak sem a magyarigazolványok, sem a peda­gógus-, oktató- és diákigazolvá­nyok igényléseivel foglalkozniuk. A kormányközi megállapodásra várva szüneteltetni kellene példá­ul minden Magyarországra irá­nyuló egyéni pályázatot - a Ma­gyarországon ösztöndíjasként ta­nuló felvidéki dákok egyetemi ta­nulmányai is veszélybe kerülnek. Még szerencse, hogy a 3 milliárdos ötös lottónyereményt nem 9 felvi­déki nyerte meg, mert kormánykö­zi megállapodás hiányában csak ü- legálisan vehették volna át valame­lyik OTP-fiókban úgy, ahogy ezt az 5 illetve 4 nagysallói tette Mézesék szerint a 20 ezer, illetve a 2390 fo­rintos támogatással. Az SzKC és az SzMSzSz tisztségviselőinek nyüvá- nos tiltakozása (többek között a Határon Túli Magyarok Hivatalá­ban) az oktatási-nevelési támoga­tások kifizetése miatt csak arra volt jó, hogy felhívják a szlovák külügyi tárca figyelmét, amely azóta diplo­máciai úton magyarázatot kért. Pe­dig mi is történt...? Száraz Dénes. Érsekújvár

Next

/
Thumbnails
Contents