Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

2003-01-17 / 13. szám, péntek

14 IZVILÁG ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 17. ÍZLET Füstöl(g)és HIZSNYAI ZOLTÁN Lassan három teljes napja küszködöm ezzel az el­ső mondattal, s már nyakamon a lapzárta, mégse akar kikerekedni. Pedig hát farsangra valami iga­zán kolosszális ízorgia leírásával szerettem volna előrukkolni, és a nyelven bimbózó kéjeknek a va­lóságosnál is érzékletesebb ecsetelésére készül­tem - egyszóval, a kulináris élvezetek fellegekbe vesző csimborasszóit kívántam (a tisztelt olvasóé­val közös) képzeletben megmászni, de valószínű­leg már puszta szándékomban is túlságosan ma­gasra törhettem, mert eszeveszett tivornyák textualizálására felajzott toliam már a szöveg legkisebb értelmes egy­ségének létrejötte előtt kegyetlenül felforrósodott s kihullott csapzott kezemből. Mondanom sem kell, mély letargiába zuhantam, mert igaz ugyan, hogy az egészséges írói metabolizmusnak szerves részét képe­zi a ciklikusan be-beköszöntő ihletrekedés, de az evésről szóló írásmű­vekre esetemben ez eddig még sohasem terjedt ki. Mi történt - kérdezhetné együttérzésbe csomagolt rosszmájúsággal az igen tisztelt olvasó -, talán csak nem valami komolyabb alkotói vál­ság van itt kibontakozóban?! A fölvetés, meg kell, hogy mondjam, igencsak jogos, hiszen a spontán alkotókedv hanyatlásának, vagyis az írói válságnak a réme folytonosan ott lebeg a tollforgató ember feje fö­lött. Jelen esetben azonban mégsem egészen erről van szó. Egyáltalán nem erről! Jól tudom, csupán egy jelentéktelen döntésemen múlna, s toliam bár­mikor képes lenne a Parnasszusra röpíteni. Érzem én, csupán egy kis henger alakú tárgyat kéne a számba tennem, és azon nyomban meg­kezdődne a felemelkedés. Egy olyan kis papírhengert, amely egy bizo­nyos gazdasági növény szárított és apróra vágott levelével van kitöm­ve. No, és ezt a rudacskát, miután az egyik végét az ajkaim közé illesz­tettem, a másik végénél meg kéne gyújtani, emerről a végéről meg szívogatni - ekként szítani a tüzet, s eregetni a szítás révén keletkező füstöt. Ennyi lenne az egész - és máris csak úgy surrogna a toll! Tehát kizárólag sajnálatos önfejűségem miatt kell itt most nagyokat szu­szogva és sóhajtozva, idegesen fészkelődve erőlködnöm - mint látha­tó: vajmi kevés sikerrel. Igen, a dohányzásra célzok, amelynek mellőzését rendhagyó módon az óév utolsó előtti napján határoztam el, s e határozatomnak azóta is folyamatosan érvényt szerzek. A nemdohányzás, amire több-keve­sebb sikerrel majd’ minden évben kísérletet teszek, az idén valahogy a szokásosnál kevesebb gyötrődéssel jár. Jóllehet, az igazi próbatétel csak azóta tart, amióta ezt a szerencsétlen első mondatot fogalmazga- tom. Merthogy ellenni valahogy nikotin nélkül, az nem olyan nagy kunszt - de ha íróként füstölve szocializálódott az ember hajdanán, ezeknek a szárított levéllel telitömött papírhengereknek a szívogatása nélkül, bizony, azóta se igen boldogul a penna pengetésivei. Ha nem füstölhet, fölöttébb füstölög. Nem dohányzik - csupáncsak dohog! Dohog, de helytáll: csak azért se választja a könnyebb megoldást. A mondat viszont eközben végképp megfeneklik. Később így okoskodtam: ha már úgysem tudok másra gondolni, mint a dohányzásra, legalább a témát illetően a legkisebb ellenállás irányá­ba mozdulok el. A dohányzás és az étkezés között különben is számos összefüggés fedezhető fel. Volt dohányosok például azt állítják, hogy már az önmegtartóztatás első napjaiban szaglásuk és ízlelésük felfris­sülését érzékelték, amiben lehet valami. Már amennyiben az igazán kifinomult észlelésben érzékszerveink játszanék a vezető szerepet, és nem a képzeletünk - ami viszont éppen a tudatosságot és nagy odafi­gyelést igénylő önmegtartóztatással korlátoztalak tevékenységében, mely spontán üzemmódban a leghatékonyabb. Ugyanezen urak niko­tinista stádiumukban viszont arra esküdöznek, hogy a legkitűnőbb ebédre is csak egy igazán jó szivar teszi fel a koronát. Én magam úgy tapasztalom, hogy saját magunkra gyakorolt hatását tekintve bármely eszme pontosan oly mértékben bizonyul hatékonynak, amilyen mér­tékben azonosulunk vele. És ez eddig rendjén is volna. Csakhogy a gyakorlatban idővel minden eszme elgazosodik. Ezért aztán egyre hosszabb szivarokra van szükségünk, hogy egy ebédre feltegyük a ko­ronát. A nikotinista író nem pusztán élvezetből cigarettázik, hanem azért is, hogy ne kelljen folyton afféle piszlicsáré dolgokkal foglalkoznia, mint a dohányzás. Azért szívja tehát ezeket az izzó végű, nevetséges kis hengereket, hogy elterelje róluk a figyelmét - és fontosabb dolgokra összpontosíthasson. Egyfajta kötelességtudattól vezéreltetve pöfékel. Az évek előrehaladtával azonban ugyanaz a koncentráció egyre több füstöt követel. Az meg már kezdi undorítani. Aztán rájön, hogy evés után jobban esik a cigaretta, következésképp a közbeiktatott étkezé­sek révén a szellemi aktivitás időtartama is növelhető. Idővel tehát már azért (is) eszik az ember, hogy többet dohányozhasson. Aztán amikor már-már úgy tűnik, nem lesz képes kiszállni a mókuskerékből, egyszer csak a sarkára áll, és azt mondja, elég. Abbahagyja a dohány­zást. Hogy valamivel pótolja a hiányt, persze jóval többet eszik. Egyre csak dagad, hasasodik, s már kifordul a gatyakorcból a pocak, de mindhiába: nem megy az írás. Mi mást tehetne: végül rágyújt, hogy füstjével fölriassza a szendergő múzsákat. De ahogy a múzsák kezde­nek hozzászokni a füsthöz, megint növelnie kell a cigarettaadagot, kö­vetkezésképp pedig ennie is egyre többet kelletik. És így tovább... Vé­gül azért mégiscsak lekeni valahogy azt a három flekket. KUKTASAROK Szia, Kiskukta, biztosan Te is szereted a pala­csintát. És ha már kissé unalmas­nak találod a kakaósat, a lekvá­rosat, a túrósat, akkor itt az ideje, hogy valami különlegeset ké­szíts. Itt egy palacsintarecept - ha nem tetszik, sebaj! Legköze­lebb is közlünk egyet, lehet, hogy az majd jobban megfelel. Palacsinta mandulatöltelékkel Hozzávalók: 12 megsütött pala­csinta, 2 evőkanál cukor, 1 tasak vaníliás cukor, 2 tojás, 250 g da­rált mandula, 2 dl tejszín, vaj. Kérd meg anyukádat, süsse meg a palacsintát, és válassza el a tojássárgákat a fehérjéktől, a töb­bi azonban már a Te dolgod. Mi­előtt nekifognál a munkának, kapcsold be a sütőt, hogy mele­gedjen át. Utána a porcukorból, a két tojássárgájából, a darált mandulából és 1 dl tejszínből ke­vert töltelékkel kend meg a pala­csintákat, tekerd fel, és rakd ki­vajazott, cukorral meghintett jé­nai tálba. A maradék tejszínt és a vaníliás cukrot keverd össze. A tojásfehérjéből a porcukorral verj kemény habot. A tejszínes önte­tet öntsd a palacsintára, kend meg a habbal, kevés porcukorral és hintsd meg a mandularesze­lékkel. Tedd a meleg sütőbe, süsd nagy lángon 10-15 percig, forrón tálald. Jó étvágyat! (szh) Z. Németh István Gyermekkorom ízvilága anyatej ízét nem sokáig élvezhet­tem, pedig meny­nyi sok minden benne volt: kris­tálytiszta patakok zenéje, ehető virágok szirma, a pil­langó szabadsága, képzelt vagy va­lóságos előző életek ilyen-olyan ta­nulságaink szűrlete, a földi menny­ország ígérete. Betöltekeztem hát műtejjel, nehéz és durva higanyával a tudománynak, s lánctalpak fémes ízét, hervadt krizantémok gyökerét, őrölt papírgalacsinokat éreztem meg benne, a porból lettünk s porrá leszünk letargiáját. Az étvággyal gyermekkorom első tíz évében nem volt különösebb gond, mindent megettem az utolsó mor­zsáig, amit elém tettek. Azt hiszem el is poroltak volna, ha nem így te­szek, hát megszoktam, hogy ami a tányérra kerül, azt bizony nem sza­bad otthagyni, elpazarolni. Az alap­iskola étkezdéjében nem győztem csodálkozni azon elvetemült társai­mon, akik a levest nagykanállal ki­Az KanniBál Galambhús illata száll Kenyér hófehér teste moccan Kifent kések fülelnek Te gyanútlan ülsz asztalhoz Megigazítod a fekete szalvétát Vermut hűvös huzata lengi be a torkod Angyali mosolyt produkálsz Véletlenül felborítod a sótartót Leves sárga zsírja villan Aztán villák szóródnak a telkedbe S már kanalazzák is a véred Hiszen TE VAGY ITT A VACSORA!!! (Z. Németh István: Könnyűnek hitt ébredés, KaUigram, 1993) levél a főszakácsnak (remix) keverj meg szakácsom keverj meg ha belefőztél a világlevesbe most már egyél meg szerepeljek az étlapodon harapj belém a névnapodon borsónyi bár sorsom hordónyi már borsom magam e tubusból kinyomkodom közben cseppet sem pironkodom sajtot is reszelj rám száz fűszert ezerszám a körítést magam választhatom bízzál bennem az jó lesz nagyon ha agyvizem elfőtt tedd rám a nagy fedőt keverj meg szakácsom keverj meg ha belefőztél a világlevesbe most már egyél meg (Z. Németh István: Rulett, Méry Ratio, 2001) osztó tanító nénit gondosan megke­rülve egyenesen a másikféléért áll­tak sorba. Hát ők nem tudják, hogy a levest is meg kell enni? Miféle neve­lést kaphattak ezek? Bár anyu mindent nagyon jól főzött, és hetente akár többször is került sü­temény az asztalra, mégis a nagy­mamáknál szerettem a legjobban, mert ott én mondhattam meg, mifé­le tésztafélékkel kedveskedhetnek nekem. Ha az anyai nagyanyámnál töltöttem egy hetet, nagy örömmel javasoltam ilyesféle heti étlapot: hétfőn palacsinta, kedden rizskoch, szerdán szüvás gombóc, csütörtö­kön aranygaluska, pénteken túrós tészta, szombaton keltgombóc, va­sárnap túrós-mákos-almás rétes, s közben azt sajnáltam, hogy a hétnek csak hét napja van, nem pedig kilenc vagy tíz. Apai nagyanyámnál sokkal több időt töltöttem, fejedelmi dara­kásákat fogyasztottam el vacsorára, de a képviselőfánk, az almás pite és a többi sütemény látványára is mér­hetően emelkedett a pulzusszá­mom. Érdekes dolog - bár lehet, hogy nem jól emlékszem -, de a be­tegségek alatt elfogyasztott ételekre később sokáig rá sem bírtam nézi, ilyen volt a paradicsomleves, a töl­tött paprika, a dinsztelt káposzta és még néhány étel, amelyeket később aztán rehabilitáltam. Két dolog van, amit viszont soha nem ettem meg, és a világból is ki lehetne kergetni velük: a káposztás rétes és a káposztás tészta. Amúgy a többi káposzta képezte étel előtt sarkig tárva a tányérom. Gyermek­korom második tíz évéből szívesen emlékszem vissza arra a főiskolás időszakra, amikor megpróbáltam csak és kizárólag epres joghurton létezni. Három hétig semmi gond nem volt, a kis üveges táplálék (ket­tő korona ötvenbe került, abból egy volt a visszaváltható üveg) továbbra is kizárólagos energiaforrásként szerepelhetett volna, ám jött egy úgynevezett vízi túra, ahol alaposan meggyalogtúráztattak (szerzői jog fenntartva) és megsportoltattak bennünket, fiatal pedagógusnöven­dékeket, így kénytelen voltam visz- szaállni a „normális” kajára, ha nem akartam éhen bolondulni (sic!). Kár, mert akkortájt szokatlanul könnyűnek éreztem magam, le is adtam pár kilót, s már éppen kezd­tem elfelejtem a kenyér ízét, ami ér­dekes tudatállapotnak mutatkozott. (Még érdekesebb, hogy azóta is szí­vesen fogyasztok epres joghurtot, bár ezeknek a mostaniaknak ízük- szaguk-mindenük más, arra meg itt nem térek ki, hogy szerintem rni- ért.) Gyermekkorom harmadik tíz évében történt, hogy majdnem sike­rült halálra táplálnom magam füs­tölt és grillezett csülökkel. Ha jól emlékszem, ez a pozsonyi 44-esben történt, ahol hárman ettünk meg két kilogrammot ebből a fejedelmi ínyencségből kenyérrel, mustárral, tormával, savanyú káposztával, jó­féle italokkal csúsztatva mindezt a gyomor sötéten tátongó, kiismerhe­tetlen (de azért nem feneketlen) mélységeibe. Kalandnak sem volt utolsó. Meg is fogadtam, hogy ha ezt túlélem, mindenféle mértéket betartok majd, de legalábbis ennyi­re el nem csábulok. Jó néhány évvel később támadt az a gondolatom, hogyha nem szeretem a húst, akkor vajon miért fogyasz­tom. Elvetemülésemet tett követte, s azóta, ha csak lehet, mellőzöm az ét­lapról. A rántott hús, a csirkepörkölt és hasonló húsfőételek íze már csak a távoli múltból integet felém (ked­venc képzavarom), a halfíléről vi­szont nem mondtam le, néha virslit meg szalámit is megkockáztatok, amelyekben - amióta a szóját felta­lálták - nem is igen van hús. Nem túl őszinte vegetarianizmus - szaknyel­vemen így nevezem ezt az állapotot. Gyermekkorom nemrég kezdődött negyedik tíz évében a zöldségeké a főszerep. A brokkolit annyira imá­dom, hogy képes vagyok még ki­gyomlálni, megkapálni és megön­tözni is a kertben. A cukkini, a karfi­ol, a patisszon, a karalábé és min­denféle rokonságuk szívesen látott vendég a tányéromon. Eddig egyet­len és legkedvesebb feleségemnek ez úton köszönöm, hogy a konyhá­ban továbbra is halált megvető bá­torsággal és kísérletező kedvvel ké­szíti el számomra a kizárólag növé­micsoda vendég! (egy pincér monoja) a rántott sejtet mikroszpókkal fogyasztja és aztán kiabál hogy visszeres a libamáj kipusztul a káposztától és sikongat a salátától a borsótól meg borsókázik inkább pulykaméreg kéne hájhagymával foggyökétrel aszfaltszilva kompótkerékkel vese habbal és szalormás kávé lencsevégre kapott főzelék kirántott szemölcs vagy hajkonzerv vagy akár egy japán élteremben igazán ehetne egy harakirit amúgy szamurájosan szopogósra sütve hiszen a légykondídonáló berendezéstől ha izmosul a rovar: combján dús a hús mester és margarinja kopik a szemed az éhségtől ki lesz ki téged ételre kelt éhen kívüli terhességed örökre a konyhapultiioz szegeit egyél sáskát avagy spenót kalapácshallal szögfőzeléket sajtosztódással szaporodó csontcukrokat meg bőrzseléket vagy úgy hazudj minta tíz tojás ne keríts neki nagy feneket s ne kapjon el a híg fosás ha egy szakácskönyvelő fasírt mint makrobio típust megfenyeget hogy a hátadból szóját hasít. (Z. Németh István: Rulett, Méry Ratio, 2001) nyékből készült újabb és újabb étel­különlegességeket. Kedvencem a „Zé Igazi Zöld Tüze” fantázianevű vitaminpofon, mely tulajdonképpen nem más, mint egy kis párolt brok­koli tartármártással összemaszatol- va. Mindenkinek jó szívvel ajánlom. KONYHANYELVÖR Pasztinák, paszternák MAYER JUDIT Az úgynevezett gyökérzöldségek közül nálunk legismertebbek a sár­garépa különféle fajai és a petrezse­lyem. Ezek az ernyősvirágzatúak családjába tartoznak. Van azonban még egy ernyősvirágzatú növé­nyünk, amelyet néhol termeszte­nek. A neve: pasztinák, illetve pasz­ternák. Tudományos neve Pasti- naca sativa, s a növényhatározó szerint kaszálóréteken, tarlókon, utak mentén, töltéseken gyakori. Két változata ismert: a varietas pratensis, amely a kaszálók sarjújá- nak uralkodó eleme, s a varietas hortensis, azaz a kerti változat, amely termesztett növény. Piacain­kon nemigen találkozunk vele, sza­kácskönyveink is ritkán említik. Nyugat-Európában kedvelt leves­ízesítő növény, melynek gyökerét használják fel. A történet-etimológiai szótár felso­rolja, milyen formában fordul elő e növény elnevezése az idők során. Már az 1600 körüli időből van rá adatunk pásztornák formában. Paszternáknak nevezi ezt a zöld­ségfélét az első magyar nyelvű ker­tészeti szakkönyv, Lippai János Posoni kert című műve (1664—67). A XIX. század folyamán felbukkan a pasztinák forma is és még más változatok. A szó végső forrása a középkori latin pastinaca, de ez a szó más nyelvekbe is átkerült. A magyar pasztinák valószínűleg a német Pastinak szóból származik, a paszternák forma pedig a szlovák pastrnák szóra vezethető vissza. ÍZLIK - NEM ÍZLIK Vannak emlékezetes evészetek, ételek. Nagyon-nagyon jók és bor­zalmasan rosszak. Rovatunkban ismert személyiségeket kérde­zünk arról, mely ízekre emlékez­nek a legszívesebben, s mi az, amit nagyon gyorsan elfelejtené­nek..., ha tudnák. Végh László étteremtulajdonos: A legfinomabb halat Szardíniában ettem, bronzínónak hívják, ez sóban sült hal. Az összes fogás fi­á nom volt abban az étterem­ben, ahol mi étkeztünk, de ez a minden fűszer nél- ^ kül, csupán a sóban 1% megsütött hal egye- ■*» nesen fantasztikus Jp volt! Ez az elkészítési ^ mód jól kihozta a hal ízét, mégsem volt sós, hanem olyan érdekes, szinte jódos, mint ahogyan az ottani levegő is egészen más. Ez az étel is utánozhatat­lan. A legrosszabbat pe­dig Romániában et­tem még a szocializ­mus ideje alatt. Megálltunk valamilyen étteremben út­közben, s rántott szeletet rendeltünk. A húst agyonégetett zsírban sütötték ki, azonkívül hideg volt és kemény, szóval minden olyan merénylet nyomát magán viselte, amit egy szakács csak elkövethet ve­le. Egyetlen darabot tudtam belőle bevenni a számba, úgyszintén a ká­sás rizsből is, s ezekután a társaság összes tagja kenyérrel ütötte el az éhét. (malév)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents