Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

2003-01-17 / 13. szám, péntek

„Hosszan nyúljon, ÍZVILÁG „Semmi sem jó vagy rossz, mint e hurkaszál, Életünk rokkáján a fonál. Valamint e sültre a mi szánk: Mosolyogjon a sors szája ránk; S pályánk áldásával öntse le, 1\/Tinf ű Irócóf o 7ClV n7/inn ^ a véleményünk teszi azzá - mondta a Mester. - Az egyik ember könnyedén megtartotta a vallásos böjtöt a hét minden napján. A másik éhen halt ugyanattól a koszttól. ” ÍVIIIIL c KdbaL a Zftii UZ.U11C. (Petőfi Sándor) ^^jzúJSzóMjaigugy (Anthony de Mello) 2003. január 17., péntek 3. évfolyam, 2. szám Szigeti László kedvenc étele a rántott karfiol, képes megenni egy tállal, de valójában nem válogatós, minden magyaros ételt nagyon szeret, a töltött káposztától a túrós csuszáig Magyaros ízek minden hónapban M. CSEPÉCZ SZILVIA O ktatásügyi állam­titkárunk, Szigeti László ritkán va­csorázik, és még annál is ritkább alkalommal ebé­del odahaza. A családja Párkányban él, őt a munkahelye Pozsonyhoz kö­ti, nagyjából százötven kilométerre minden finomságtól, amit felesége, Marika varázsol a család asztalára.- Igen, Marika kitűnően főz, de volt is kitől örökölnie a tudományát. Az anyósom és az apósom is mestersza­kács. Ez lett az én egyetlen pechem, amikor megnősültem - neveti el ma­gát az államtitkár úr. - Jó pár kiló súlyfölösleg.- Az igaz, hogy sütni-főzni korán megtanultam - jegyzi meg halkan Marika -, de hogy minden Laci szája íze szerint készüljön, azt az anyósomék konyhájában lestem el. Mert Búcson, ahonnan a párom származik, egy kicsit édesebben főz­nek, mint mifelénk. A Szigeti család két további tagja, a kisgimnazista Lacika és az ép­pen végzős Marika mindenesetre szintén nagyon kedveli az anyu főztjét. A párkányi sulimenza he­lyett rendszerint odahaza ebédel­nek. Az államtitkári funkciót betöltő családfő viszont... Párkány és Pozsony között valóban nagy a távolság ahhoz, hogy az em­ber mindennap hazajárjon. Ahhoz azonban kicsi, hogy egy teljes hetet távol legyen az otthonától. Jóma­gam úgy igyekszem megoldani, hogy ha sikerül, hetente kétszer ha­zajövök. Különben az egyik egyete­mi kollégiumban élem immár ötö­dik éve az életemet, hogy úgy mond­jam, egy kollégiumi szobában. Az utazás, pontosabban ingázás így is nagyon időigényes. Mert amikor az ember hazajön, az napi négyórás időveszteséget jelent, hisz két óra felmenni Pozsonyba, és két óra visz- szajönni. A szolgálati kocsi bár­mennyire nagy és gyors, a pozsonyi forgalom a város szélétől a város kö­zepén levő minisztériumig azért megfogja az embert. Nem is igen szoktam este hét-nyolc óránál ko­rábban hazaérni. S ilyenkor a csalá­di életből csupán annyi marad, hogy váltunk néhány szót egymással, megvacsorázunk... A kollégiumi szoba elég meg­hökkentően hangzik. Az ember­nek olyan kényszerképzetei tá­madnak, hogy rezsón főzött kis lecsó vacsorák és hasonlók... Ön hogyan oldja meg Pozsonyban az étkezést? A közvélemény az utóbbi időben na­gyon sokat beszél arról, hogy az ál­lami tisztségviselők bérezése, külön­féle előnyeik mennyire, hogy is mondjam, talán túlméretezettek. Kí­vánom bárkinek, hogy próbálja meg egy kollégiumban leélni életének je­lentős részét. Mert Szlovákiában ez úgy működik, hogy van, akinek van lehetősége lakást igényeim, s van, akinek nincs. S az államtitkár egy olyan „kategória”, akinek a törvény értelmében nem jár lakás. Tehát ott hajtja nyugovóra a fejét, ahol tudja. Vagyis ezzel a rezsóval és a vízforra- lóval majdnem bele is talált... A va­csora az én estemben úgy van, hogy este nyolc-kilenc órakor bevásárolok a legközelebbi benzinkútnál... S az­tán teleeszem magam. Mert nap­közben nincs se reggeli, sem ebéd... És a parlament elhíresült büféje? Oda mostanában ritkán járok. És más kategória a parlament, a parla­menti képviselő, és más kategória a kormánytag, illetve az államtitkár. A kettőt nem lehet összehasonlítani. A parlamenti képviselő élete valóban sokkal nyugodtabb, ott a büfé és az étterem egyfajta standardot biztosít. Hogy néz ki az államtitkár úr egy napja Pozsonyban? Általában hatkor kelek, hét-negyed nyolckor már munkában vagyok. Nyolcig posta és újság, utána kezdő­dik az igazi munka. Értekezletek, ügyintézés, levelezés, s mindennap van legalább két-három olyan ren­dezvény, amelyen a minisztériumot kell képviselni. Hetente két alkalom­mal értekezlet, amelyet a miniszter úr hív össze, kormánytanácsok, mi­nisztériumi tanácsok... Ez úgy este hat körül ér véget. S mert olyankor döbben rá az ember, hogy még mennyi mindent nem tudott meg­csinálni, és akkor, ha van még ked­ve, ott marad nyolcig, kilencig. Az utóbbi időben ott szoktam megnéz­ni a tévéhíradót, mert a kollégiumi szobámban rossz a tévé. A benzin­kút és a vacsora csak ezután jön. Mit lehet egy benzinkútnál kapni? Pizzát, szendvicset? A pozsonyi benzinkutak meglehető­sen jól el vannak látva, lehet meleg ételt is kapni. De én általában vala­mi felvágottat, kolbászt vagy ilyes­mit szoktam enni. Ami éjszakára „nagyon jó”... Kezdjük akkor a reggelivel... A reggeli a legegyszerűbb. Az nincs. Csak ha itthon vagyok. Lehet, hogy a kényelem teszi, az emberben vala­hogy nincs annyi erő reggel, hogy még reggelit is készítsen magának. Na most, az utóbbi időben, amióta új titkárnőm van, ő igyekszik erre jobban odafigyelni, és próbál fino­man kényszeríteni, hogy legalább egy joghurtot és kiflit, vagy valami­lyen gyümölcsöt egyek. De egyelőre nem túlságos sikerrel. Úgy látszik, én erősebb vagyok. És otthagyja a kiflit? Nem érek rá, és elmarad. Aztán itt kezdődnek a problémák, amikor az embernek úgy tizenegy óra után kezd fájni a gyomra. Nálam van erre egy jó megoldás: két deci víz. Az vagy egy óráig segít. S aztán utána, ha megint kezdődnek a gyomorbán- talmak, akkor megint két deci víz, s utána elmúlik. Lehet, hogy egysze­rűen jobb lenne enni valamit, de ah­hoz le kéne menni a büfébe, vagy kellene szólni valakinek hogy hoz­zon föl valamit. Tudatosítom is, hogy a „vízkúrát” nem lehet hosszú távon csinálni, de az ember már csak olyan, hogy amíg nincs komo­lyabb baja, addig folytatja. Gondolom, az étkezést illetően is másféle emlékeket őriz azokból az időkből, mielőtt még ezt a funkciót elvállalta volna... Az étkezés az én életemben mindig jelentős dolog. Talán mert úgy nyolc-kilenc éves koromtól kezdve mindig túlsúlyos voltam. Búcsról származom, és nagyanyám a falu egyik legjobb szakácsnője volt. Kitű­nő fehér kenyeret tudott sütni, oda­jártak a környékről, hogy kifaggas­sák a titokról, hogyan is kell azt elké­szíteni. Ezért már kora gyerekko­romtól a kenyér volt számomra a legjelentősebb alapétel. És ez a mai napig is kimaradhatatlan, pedig tu­dom, hogy hizlal. Kamaszodva, fel­nőve, nagyjából rendszeresen étkez­tem, még akkor sem volt probléma, amikor iskolaigazgató, majd parla­menti képviselő lettem. Az elején vi­szont már említettem, hogy Marika, a nejem milyen jól főz. Hát a kiló­problémák a nősülésem után kez­dődtek. Ahol két szakács is van a családban, ott nagyon odafigyelnek a főzésre, az ínyencségekre, és van kitől ellesni a fortélyokat és a fogá­sokat. És merem állítani, hogy sok esetben túlszárnyalja a szüleit, ami a főzést illeti. Amióta államtitkár va­gyok, ez ugyan nagyjából a hétvé­gekre redukálódott, de még így sem állíthatom, hogy mindig együtt ét­kezik a család. Hiszen a különféle rendezvények általában hétvégeken „Egy életre ki mosogattam, kitörölgettem magam..." esedékesek, és az ember nem na­gyon utasíthat vissza egy-egy meg­hívást, főleg ha a környéken, a régi­óban történik. Mert valójában én ennek a régiónak lettem újra a par­lamenti képviselője, s így vállaltam ismét az államtitkárságot. Tehát a rendezvényekre általában el szok­tam menni. S ha ilyenkor megkínálják valami­vel? A finomságokat nem illik visszauta­sítani, és én nem is vagyok az a visz- szautasítós típus. Amerre járok, meg-megkóstolom a tájjellegű étele­ket. Van kedvenc tájjellegű étele? Van. Ami az utóbbi időben nagyon megfogott, az egy szőgyéni lepény­féleség. Az ottani szövetkezetnek van egy speciális kemencéje, mely­ben nagyon finom, pizzaszerű le­pényt tudnak sütni, rajta mindenfé­le földi jóval: tejföl, kolbász, tepertő és szalonna. A saját kedvenc ételeim egyike különben a rántott karfiol. Csak úgy, szólóban, köret nélkül. Ebből képes vagyok megenni egy tállal. A másik étel, amit nagyon sze­retek, a sült kacsa. De valójában nem vagyok válogatós típus, min­den magyaros ételt nagyon kedve­lek, a töltött káposztától a túrós csu­száig. A frissen fogott halat is szere­tem, de ez a családomban magányos passzió, valami okból a többiek in­kább a halfilére szavaznak. Pedig gondolkodtam már rajta, hogy ha­marosan horgászásra adom a fejem, több barátom is említette, éppen ne­kem való volna... Csak az a gond, hogy a folyó- vagy tóparti megnyug­vás helyett valószínűleg inkább in­gerült lennék, hogy nem fogtam semmit. Majd meglátjuk. Lehet, hogy mégis hat a rábeszélés, mert - az ételekhez visszatérve - két éve ar­ra is rászántam magam, hogy a spe­nótot is megegyem. Holott két és fél étel van, amit nem igazán kedvelek. A spenót mellett a paradicsomleves, illetve a puszta főzelék, hús nélkül.- Szokta is mondani, ha ilyesmi ke­rül az asztalra, hogy csak nem beteg valaki a családban - mosolyog en­nek hallatán Marika.- Én tényleg nem tudom elképzelni hús nélkül a főétkezést, ahogy a hét­végén a desszert nélküli ebédet sem. A nejem csodálatos süteményeket és tortákat süt. Ez is családi hagyo­mány, annak idején már a nagyma­mám is, édesanyám is kitűnő kalá­csokat és egyéb édességeket készí­tett. Mindannyian édesszájúak va­gyunk. Többször is említette, mennyire elfoglalt. A konyhába eszerint fő­leg tálalás után tér be? Hát igen. Főzni vagy pláne mosogat­ni nem nagyon szoktam. Csak ak­kor, ha valaki tényleg megbetegszik, vagy közbejött valami, és nem ké­szült el időben az ebéd. Nagyon rit­kán, de előfordul, hogy, mondjuk, megtisztítom a burgonyát. El kell, hogy mondjam, gyerekkoromban rendkívül sokat mosogattam, töröl- gettem, mert édesanyám sajnos elég sokáig beteges volt, és a három fiú­testvért úgy nevelték, hogy minden­kinek megvolt a saját feladata. Egyi­künk porszívózott, a másik takarí­tott, illetve mosogatott, a harmadik a kertben segített, azután cse- rélkeztünk. Tehát én úgy gondolom, hogy akkor, gyerekkoromban egy életre kimosogattam és kitörölget­tem magamat. Amit viszont mindig el szoktam öblítem, az a lopó és a borospoharak. Ebben merül ki az én mosogatásom. Akkor nyilván borospince is tarto­zik a házhoz... Igen, a háznak szerves része a két pince, az egyiket örököltem, a má­Szigeti László oktatásügyi államtitkár és neje (Képek: Unó Photo) sikat úgy építettem. Az egyik boros­pince, a másik most már csak lom­tár, mert annyira száraz volt, hogy nem lehetett benne sem burgonyát, sem gyümölcsöt tárolni. Igen, arra büszke vagyok, hogy van egy szép borospincém. És hát a bor olyan portéka, hogy azt ápolni kell, kós­tolgatni kell. Ma is megtettem, mint minden vasárnap, hogy ebéd után lemegyek a pincébe, és a hor­dókat vagy fél-fél deci erejéig vé­gigkóstolom, nincs-e baja a bornak. Pillanatnyilag négy hordóm van, a bort én készítem, azt nem engedem senkinek. Az apósom és a fiam ugyan besegít, de hogy elégedett legyek vele, a fontosabb művelete­ket nem engedem át másnak. Úgy csinálom, ahogy az édesapámtól tanultam. Vörösborom nincs, csak fehér. Háromfajta szőlőm van, le­ányka, müller és zöldvertelényi. Volt időszak, amikor összekever­tem, volt, amikor nem. Az idén si­került külön készíteni, és örömmel konstatáltam, hogy az idei leány­kám nagyon finom lett. Ilyenkor aztán a lopót el kell mosni, amikor az ember följön, mert a jó bornak az egyik titka a tisztaság. A tiszta edény, a tiszta prés, a tiszta daráló, a borfejtésnél nem elegendő a hor­dót kétszer-háromszor kimosni, ha­nem négyszer-ötször is ki kell, s a lopót utána tisztába kell tenni... Persze, mindezt hobbiszinten űzöm, de a barátaim szerint a bo­rom iható. Főleg, ha egy ízletes va­csora is jár mellé! A család kedvence ­a háziasszony receptje Gesztenyepürés torta Öt tojássárgáját öt kanál kristálycukorral kikeverni, az öt tojásfehér­jét fölverni kemény habbá, ezt lazán összekeverni, és az öt kanál lisztet egy pici sütőporral lazán átkeverni, aztán kivajazott, kiliszte­zett tortaformába beleönteni és megsütni. A krémhez fél liter tejben két Zlaty kiás étkezési keményítőt, három tojássárgáját elkeverni, ezt megfőzni sűrűre, aztán mikor kihűlt, olyan húsz-huszonöt deka teavajat hozzákeverni, s egy egész gesztenyepüré-kockát. Ezzel a krémmel kell megtölteni a tortát, s tetszés szerint tejszínhabbal és reszelt gesztenyepürével díszíteni.

Next

/
Thumbnails
Contents