Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-10 / 7. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 10. Gondolat „A kritikának sok típusa van, amondó vagyok, az Általad kiemelt pusztán az egyik" Tözsér Árpád Sebastianus (miután az agyonnyílaztatását túlélte, és börtönbe zárták) Ne panaszkodj! Máskor más, most meg ez adatott neked feladatként. Börtön? Jó, de az ablak ad fényt, s néha kikattan a földi retesz. • Élj, ahogy a szélütött hold neszez csillagok hideg rostélya mögött! Oly mindegy, most épp mi a börtönöd, ne panaszkodj: máskor más, most meg ez. • S hallgass! Még szádban válogasd szét a sírást s a csendet, s csak azzal érvelj, hogy ne valid be, amit nem követtél el. Most ez adatott feladatként. • A mártír-kínban éppen az a szép: nyakadból esendőn áll egy fanyíl ki, nyitva a mell — s a száj nem tud kinyílni. Börtön? Jó, de az ablak ad fényt. • S ahogy a tekintet ki-kirepes: a vers ablakán kihajolva fölnyújtózkodsz egy égi sorba, kikattan halkan a földi retesz. • S végül majd kikattan minden retesz, és addig börtönablak ad fényt. Most ez adatott feladatként: ne panaszkodj! Máskor más, most meg ez. Kedves Árpád, nemcsak azért olvastam örömmel megtisztelő leveledet, mert a Somorjai dispután kibontakozó „vitánk” újrafogalmazására épül, hanem azért is, mert - ezek szerint - nézetkülönbségünk példája lehet a lezárhatatlan párbeszédeknek. Valószínűnek tartom, e termékeny disszenzus elsősorban abból fakad, hogy gondolatmeneted a_ produkció oldaláról közelít azokhoz a dilemmákhoz, melyeket a magam részéről a történetiség felől értelmeznék. Néhány ki- ‘jc^gadott idézettel körvonalaznám, miről is van szó. A következőt mondtad Somorján: „Valóban 'ja kukába való a lírai én, a lírai sze- jpélyesség? Hisz a líra specifikuma az egyéb műnemekkel s főleg a tudománnyal szemben mindig is a személyesség volt.” Leveledben pedig - többek között - az alábbi állítások szerepelnek: „a költő jmaximális személytelenségre Jror”, „Ez az örök lírai alapállás keveredik mostanában a fqgyasztó- posztmodern »önzéssel«”, „Hisz mióta a líra líra, mindig is ez folyik benne: a személy személy- jtélemtése.” É példákhoz társítható látásmód jfzámomra azért kérdéses, mert - nyilván kitaláltad már - teljes „mértékben eltekint a történetiségből. Nem pusztán azt hagyod figyelmen kívül, hogy a líraiságnak, a versszerűségnek stb. változ- tak/változnak a kritériumai, hanem azt is, hogy ezekről rendkívül .egyoldalú képet tud csak festeni a produkcióesztétika. Somorján éppen ezért utaltam arra (Csehy Zolival karöltve), az ilyen kijelentések nehezen tarthatók, különben arra a belátásra jutnánk, hogy létezik időn kívüli beszéd. Ugyanakkor az irodalmi jelenségek időnek való kitettsége elgondolhatatlan a szövegek értelmezéstörténete nélkül, ami nem egyszer arra is példát szolgáltatott már, hogy maguk xpz időindexek is - melyeket a szőnyegek olvasásuk során „nyernek el” - változékonyak. Innen nézve válik az is világosabbá, hogy a korszerűség inkább horizontot, „mintsem pozitív értéktípust jelöl, .(hiszen - éppen leveled a példa rá _j- lehet negatív kategória is. Amikor viszont az alkotók „korszerűtlensége” mellett érvelsz, kimarad a játékból annak mérlegelése, vajon mindezt elégséges-e pusztán a szerzői intenció alapján megközelítenünk. A korszerűség fogalma általában valamilyen értelmezőközösségjelenorientált, de formálódó és alakítható tapasztalatára utal. Sok esetben ez valóban elvárásként stabilizálódik, ám például korszakváltások alkalmával visz- szamenőlegesen átminősül. Ezért elgondolható olyan virtuális elő- renyúlásként is, mely a jövő horizontját feltételezi. (No nem a jóslás értelmében, lásd Nietzsche példáját.) Ráadásul a korszerű- I ségnek szintén változnak a komponensei, ezért kell(ene) időnként újraírni az irodalom történetét. De térjünk inkább vissza a költészeti dilemmához. Mivel a líraolvasás tapasztalatát nem keverném össze valamilyen állandó instancia felmutatásával, a szerzőt mint polgári személyt pedig semmiképpen sem azonosítanám a szöveg szubjektumával, nem zárnám ki annak lehetőségét, hogy bizonyos versek szerep nélküli beszédként vagy éppen az én mul- tiplikációjaként értelmezhetők, függetlenül attól, a költő mit is akart valójában. Hogy ne tűnjön úgy, a levegőbe beszélek, hoznék egy találomra kiválasztott példát erre. Tőzsér Árpád Finnegan halála című kötetének első darabja a Sebastianus (miután az agyonnyi- laztatását túlélte, és börtönbe zárták). A vers mindvégig egyes szám második személyű alanyt konstruál, grammatikailag egyetlen kijelentésben sem helyettesíthető a te az énnel, ezért nem önmegszólítással van dolgunk. A felszólítások és a kérdések („Ne panaszkodj!”, „Börtön?”, „S hallgass!”) előfeltételeznek egy másik hangot, tehát a költemény párbeszédszituációt körvonalaz. Méghozzá olyat, amelynek nem a kezdetén tartunk. A vers ilyen értelemben azt vinné színre, hogy amit olvasunk, annak egy másik szöveg megy elébe, azaz maga a vers valamire adott válaszként értelmezhető. A beszédhelyzetet azonban bonyolítja, hogy az indító strófa sorai nem identikusán megismétlődnek a többi strófa végén (a másodikban az első sor, a harmadikban a második sor, a negyedikben a harmadik sor, az ötödikben a negyedik sor), míg a záró versszak az első - szintéin nem identikus - megfordítása. Ebből következően a beszélő önmaga szólamából is építkezik, úgy azonban, hogy azt folyamatosan újrarendezi. Ebből a szempontból a szöveg funkciója megkettőződik: olyan válaszként működik, mely egyben önreferenciális természetű. Ezt a dinamikát ugyanakkor leképezi a költemény talán legfontosabb mozzanata: a börtönablak a „vers ablakával” képez párhuzamot. Innen már csak egyetlen lépés azt észrevenni, hogy a beszélő bizonyos kijelentései visszavonatkoz- tathatók magára a szövegre. Vagyis a te börtöne a hozzá és róla íródó vers lenne, amely azonban nem jöhetne létre a te nélkül, mint ahogyan a te is a szöveg által kerül újabb szituációkba. Itt érdemes utalni a Sebastianus alcímére. A „miután az agyonnyilaztatá- sát túlélte, és börtönbe zárták” a fentiek fényében azt isjelentheti, hogy „versbe zárták”. Ók. Harmadik személyben. A szöveg beszélője tehát idézett énként olvasható. Tegyük fel tehát, hogy a vers szerzője az alcímmel egy olyan többes számra utal, mely elsődlegesen a mártír rosszakaróira vonatkozik. A szöveg azonban oly módon helyezi ezt más távlatba, hogy az alcímnek kölcsönzött értelem kivonja az állítást a szerzői intenció uralma alól. Ez utóbbi viszont nem jöhetne létre az olvasó tevékenysége nélkül, mely feledve az elsődleges jelentést a nyelv teljesítményére hagyatkozik. Ha tovább megyünk ezen a nyomvonalon, valószínűsíthető, hogy az értelmező nem fogja a költemény tapasztalatát sem a szerző szubjektumára, sem az én szólamára redukálni. Sokkal inkább a költői beszéd dialogikusságával és a nyelv megkerülhetetlen dinamikájával szembesül. Ez a jelenség akkor válik történeti tapasztalattá, ha a befogadó azt is érzékeli, milyen kontextusban olvas, milyen hagyományhoz utalja a mű irodalomfelfogása. A párbeszédszituáció köztessége, a lírai te kitüntetett szerepe, a börtönmeta- forika alkalmazása, az önreflexi- vitás, a nyelv retorikai dimenziójának kiaknázása a tematika ellenében stb. mind-mind olyan sajátossága a vérsszerűségnek, melyek az utómodernségben tesznek szert különös fontosságra, gondoljunk például Szabó Lőrinc Te meg a világ című kötetére vagy József Attila 30-as évekbeli költeményeinek legjavára. A Tőzsér-vers történeti kontextusát innen tekintve természetesen nem a Szent Sebestyén-mítosz feldolgozásai alkotják, hanem a magyar utómodern líra poétikái. Felmerülhet azonban egy fontos különbség, méghozzá az idézetjelleg kapcsán. A 80-as/90-es évek költészetében megfigyelhető, hogy bizonyos szövegek az idézettechnikát kiterjesztik a beszédszituációra, illetve az idézést nem szemantikai, hanem pragmatikai eljárásként hozzák játékba, háttérbe szorítva ezáltal a szerzői innováció elvét. Ez persze azzal az irodalom-felfogással találkozik, hogy semmi sem garantálja az íródó szöveg eredetiségét, semmi sem garantálja, hogy ami elhangzik, nem hangzott már el valahol. (A szubjektum halála típusú kijelentéseknek pontosan ez az egyik ismérvük: ha a szövegnek pusztán egy másik szöveg megy elébe, az „Isten halott” állítás után kimond- hatóvá válik pl. a szubjektum halála is, ami persze úgy is értelmezhető, hogy a régebbi értelemben felfogott szubjektum halott, vagyis változik a szubjektumfelfogás. Vagy: régi értelemben vett írás nem lehetséges, csak újraírás stb., stb.) Szóval az idézettechnikák, a költői szerepkonstrukciók módosulása fontos tényezője az ezredforduló lírájának, és a Sebastianus feltétlenül ebbe a kontextusba is beilleszthető. Ha egyetlen mondattal kellene jellemezni e költeményt, azt mondanám róla, hogy Tőzsér alkotása az utómodern hagyomány domináns szövegszervező képleteit eleveníti fel, ám azok idézhetőségét egy onnan nézve idegen beszédhelyzet közbeiktatásával teszi reflektálná. (Függetlenül attól, hogy Te, Árpád „hova” szántad a Sebastianust és milyen személyes érzésből fakadóan.) Mivel azonban az iménti „gyors” interpretáció egyelőre csak e sorok írójának véleménye, a vers további értelmezései fogják majd megmutatni (ha lesznek), hogy valóban helytálló-e. A továbbiakban néhány pihente- tőbb észrevételt fogalmaznék meg leveleddel kapcsolatban. Árpád, Te valamilyen oknál fogva idegenkedsz a kortárs kritikától. Távol álljon tőlem, hogy mentegetőzzem mások nevében, mégis meg kell említenem, hogy csak részben osztom véleményed. A kritikának sok típusa van, amondó vagyok, az Általad kiemelt pusztán az egyik és véleményem szerint nem mindig a legproduktívabb. Lehetséges, hogy ...Be kell azt is látnunk, sok még a teendőnk. Az irodalom- történészt ugyanis a soron következő feladat ösztönzi, még akkor is, ha annak beláthatatlan végkimenetele eddigi előfeltevéseinek újragondolására készteti majd. Legyen szó akár egy vers tanulmányozásáról, vagy a „személyes” kérdések megvitatásáról. jó néhány kritikát, tudományos esszét pár évtized múlva szépirodalomként olvasnak majd, ez azonban még nem jelenti azt, hogy ezek az értelmezések irányadóak és a többinél értékesebbek lennének. Szerintem a kritikák, tanulmányok stb. produktivitásáról inkább az fog dönteni, hogy használ- hatóak-e szóban forgó dolog (az értelmezett szöveg, jelenség stb.) megértésére avagy nem. A tudományos beszéd fikcionalitása számomra is szimpatikus elgondolás, mégsem hinném, hogy pusztán a szépirodalmi igényű, a tárgyalandó művészi alkotással versenyre kelő interpretációk sajátossága. Derrida nyelve például nem fogalmi, mégsem állítható róla, hogy nem tudományos. Végezetül én is „megvallok” valamit: „Somorján nem unatkoztam.” Örülök, hogy a szlovákiai magyar sajtóviszonyokról szóló néhány mondatom elnyerte tetszésedet. (Ha a Te véleményed még az enyémnél is lesújtóbb, akkor megsemmisítő lehet.) Egyáltalán nem csodálkozom, hogy az érvelésemet nem tudtad követni, utolsó előadásként valószínűleg nem is volt túl összeszedett. A gondolatmenetet, hidd el, szívesen rekonstruálnám itt, ettől azonban el kell tekintenem, mert ha megtenném, nem közölnék e válaszlevelet. (A Tóth Lajos - Köbölkúti Varga József - Oriskó Norbert háromszög demagóg ideológiája pedig nem ér annyit, hogy kiszorítson egy-két, irodalomértésről szóló gondolatot. Az majd egy másik opus tárgya lehet.) A Somorjai disputáról persze nem a saját szövegem ugrik be elsőnek, hanem inkább az a fejlemény, amit Kulcsár Szabó Ernő egyszer így fogalmazott meg: „Alighanem akkor járunk el helyesen, ha feladjuk az önkisebbítő és sértett nemzeti defetizmus kultúrafelfogását, és egyetlen »igaz« hagyomány helyett a sokféle másság tapasztalatában mérjük fel szellemi hovatartozásunk lehetőségeit.” Hogy ez nem puszta vágyálom a Felvidéken sem, arra megfelelő példát szolgáltatott Csanda Gábor azzal, hogy megszervezte e találkozót. Az előadások és a hozzászólások ugyanakkor nemcsak abban a tapasztalatban részesíthettek, hogy a szlovákiai magyar kritikában paradigmaváltás zajlott le, hanem abban is, hogy ennek egyik hozadéka éppen abban állna: be kell azt is látnunk, sok még a teendőnk. Az irodalomtörténészt ugyanis a soron következő feladat ösztönzi, még akkor is, ha annak beláthatatlan végkimenetele eddigi előfeltevéseinek újragondolására készteti majd. Legyen szó akár egy vers tanulmányozásáról, vagy a „személyes” kérdések megvitatásáról. barátsággal: H. Nagy Péter (Somogyi Tibor felvételei)
