Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-10 / 7. szám, péntek
Gondolat ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 10. Ha jól értem, mindketten másról beszélnek, de éppenséggel a másról beszélve keresik ugyanazt: a jó mű ismérveit. Alkalmasint az egzisztenciáról való beszéd nyelvi tarthatóságát Disputa mint termékeny feszültségforrás Kedves Gondolat-olvasó, miután szemöldökét összevonva megállapította, hogy ezen a két oldalon két levelet és egy verset talál, pontosabban két jeles irodalmár levélváltása s egyikük verse fekszik itt kiteregetve, engedje meg, hogy a megszólításon túl is személyes maradjak. Erre egyébként minden okom megvan, ráadásul (s ez itt az én vallomásom) magamból kiindulva úgy képzelem: ha már akkora szerencse ért, hogy okos irodalomértők bevonnak, beavatnak a disputájukba, melyet ők maguk lezárhatatlannak és alkotóműhelyként is egyre valóságosabbnak tartanak, nem lehetek annyira önző, hogy ebből az élményből éppen az olvasót, a hivatkozások legtöbbjének alapját hagyjam, hagyjuk ki. Másrészt: hogy korántsem egy szűk szakmai csoport vagy netán néhány kiválasztott párbeszédéről van szó, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ennek a műhelymunkának az Új Szó már másodszor biztosít teret (lásd a Gondolat tavalyi utolsó számát!) - talán éppen azzal a jól megfontolt hátsó gondolattal, hogy a laptól elkanyarodott, a szüntelen változás folyamatában élő irodalmat időről időre a hasábjai közé terelve az Ön kedvét keresse. Mert valljuk be: nem mindennap olvashatunk e lapban irodalmat, nyílt és nyitott (lásd a verset!), szer- teágazó? de végig az írott szóra, a nyelvre visszautaló disputát. Tőzsér Árpád és H. Nagy Péter most közrebocsátott levélváltása a Márai Alapítvány által 2002 decemberében Somorján rendezett irodalmi tanácskozáson éppen csak feltett, de az előadások maratoni távja miatt (vesd össze a levelezők erre vonatkozó utalásaival) ki nem fejtett két kérdését járja körül: a személyesség és a korszerűség helyzetének tarthatóságát. S még egyet-mást, amit e kérdések közben az irodalmi tapasztalat felvet (lásd például H. Nagy Péter múltkori, Tőzsér Árpád mostani Vonnegut-idézetét!). Hajói értem, mindketten másról beszélnek, de éppenséggel a másról beszélve keresik ugyanazt, tehát mégiscsak egyet keresnek, a jó mű ismérveit. Alkalmasint az egzisztenciáról való beszéd nyelvi tarthatóságát vizsgálják. A költő „az örök emberi”-ben a művészi állandót, abban a nyelvet s benne az alkotót faggatja-keresi, a kritikus nemkülönben, csak éppen - mivel elsősorban olvasó - nem a mester kivoltárói, hanem az alkotásról akar megtudni s elmondani minél többet, s az irodalom mögött (és előtt meg alatt és fölött) is inkább az irodalmat, a nyelvet találja-feltéte- lezi. Grendel Lajos azon a bizonyos, ezt mostani levélváltást is gerjesztő Somorjaí dispután arról beszélt, hogy az író és az irodalomteoretikus eltérő elképzelése a mű aktualitásáról ,jó esetben termékeny feszültség forrása” lehet. (A „jó esetben"-t zárójelbe tette, arra utalva, sőt nagyon is határozottan állítva, hogy az ilyesmi manapság nagyon ritka.) Mivel azonban ugyanott a Márai Alapítvány elnöke a hasonló találkozások sorozatának kezdetéről beszélt, a rendezvény szervezőjeként, e levelek kézbesítőjeként engedje meg, kedves Gondolat-olvasó, hogy a disputának ezt az utórezgését is a mi személyes jó esetünk folytatásának tartsam. tisztelettel: Csanda Gábor Kedves Péter, Ignotus állítólag úgy kezdte a hozzászólásait, hogy: nem osztom ugyan a véleményemet... Hát én osztom a véleményeimet, de szó szerint osztom, azaz felosztom. Van, amit vállalok belőlük, van, amit nem. A nyelv esendősége miatt ugyanis mindig csak részben tudom megfogalmazni azt, amit mondani akarok, illetve néha olyasmit is kénytelen vagyok mondani, amit tkp. nem akartam mondani, s így később azt már nem tudom vállalni. így voltam Somórján a „líra személyességével” is: nagyon jól tudom én, hogy a költő maximális személytelenségre tör, hisz amit magáról tud és személyesnek vélhetne, az puszta önzés; látod, az „önzés” szavunk is árulkodik: az alapja az „ő”, illetve az „ön”, azaz az ősidőkben valószínűleg beszélni is csak harmadik személyben tudtunk magunkról, mint az eszkimók még ma is: „ő”, az a valaki, akit „önmagunknak” gondolunk, holott „magunkról” igazában csak az a másik tudhat valamit, aki egzisztenciálisan tapasztal meg bennünket, s mi rajta keresztül ismerhetünk meg valami objektívet magunkból (vö. hermeneutika). S ezt az „önzést” semlegesítendő, azaz azt az ingoványt kikerülendő, hogy a magunknak vélt kreációnkról kelljen beszélnünk, objektív nyelvet próbálunk magunknak tereim teni, le akarjuk magunkban törni az eleve elrendeltetett „önzést”. Ez az örök lírai alapállás keveredik mostanában a fogyasztó-posztmo- dern „önzéssel” (a „posztmodern” kifejezés itt a „fogyasztó” irodalmi megfelelője akar lenni), amely viszont valódi önzés, idézőjel nélkül: a fogyasztó ember zavartalanul akar fogyasztani, s nem óhajtja vállalni a véleménye kinyilvánításával járó felelősséget. (Ez az utóbbi önzés számomra még az előbbinél, a koholt költői én „megválásánál” is ellenszenvesebb, de hát most ugye nem erről van szó. Bár ez is megérne egy misét!, figyeld csak meg: a posztmodern-liberáli- sok, ha bele kell nyúlni a szendviAmíg élünk, addig bizony többnyire „őrizünk", azaz szenvedélyeink is vannak, többek között éppen az, hogy nemcsak élünk, hanem akarunk is élni. S ez az élni akarásunk maximálisan személyes, sőt ez az élni akarásunk maga a „személyünk": az egzisztenciám én vagyok. S ha ezt valaki érzi is, nemcsak érti, akkor az éppen az alkotó. esés tálba, mindig elsőnek nyúlnak bele, s a legnagyobb darabokat veszik ki belőle.) Szóval, rövidre zárva a dolgot: az ember általában amíg él, pontosabban: ameddig élni akar, s ameddig bármilyen beszédre, bármilyen gesztusra képes (mert hisz ugye nemcsak verbális nyelv létezik), addig „önző”, azaz személyes, mert abból kifolyólag, hogy élni akar, nem lehet másmilyen, nem más helyett akar élni, hanem annak az „ő”-nek a helyén, akit „önmagának” gondol és a napi kommunikációban (hamisan, de pragmatikusan) „önmagává” verbali- zál, s ezen lényegileg nemigen változtat a tény, hogy a jó költőknek „Alkotó és kritikus tehát ilyen vonatkozásban semmiképpen sem lehet egy véleményen" ink eltérése volt, s nem személyes viszály). A „korszerűség” problémájáról van szó. Az alkotó mindig „korszerűtlen”, azaz „örök-emberi”, a művében pusztán az egzisztenciára szorítkozik, mert hisz ha bármilyen külső, „korszerű” elvárásoknak akarna megfelelni s felelne meg, akkor egy másik kor már bajosan ismerhetne magára az alkotásában. Gongora, Lautréamont azért lehet korszerű ma is, mert a maga korában mindkettő „korszerűtlen” volt. Az alkotó örök harcban áll a korszerűvel. A kritikus, a műértelmező viszont mindig a kor reprezentánsa, mindig a korszerűség képviseletében lép föl. Régen rossz annak a szerzőnek (mint ahogy a mai költészet nagyobb részének valóban régen rossz, mert elviselhetetlenül unalmas, fűrészpor ízű, azaz egyszerűen rossz, az olvasó úgy érzi: minél többet olvas belőle, annál kevesebbet kap), szóval régen rossz annak a szerzőnek, aki a szubjektum- és centrumnélküliség, a szöveginstabilitás, a jelentés- disszemináció, a történetnélküliség stb., Szóval a posztmodern kánon elvárásai szerint írja a művét. Alkotó és kritikus tehát ilyen vonatkozásban semmiképpen sem lehet egy véleményen. Bevallóm, ezt az antinómiát a saját bőrömön is érzem, hiszen időnként magam is írok kritikát, s kicsit a mai irodalomtudományos irányzatokat is érteni vélem. Sőt azt is bevallom, hogy néha úgy érzem, talán éppen ennek a kettős létemnek az ütköztetésével és szintézisbe oldásával tudnék valami mást csinálni, mint a legtöbb pályatársam. De azt is bevallhatom, hogy éppen az ilyenfajta törekvéseim során ért a legtöbb kudarc. S hadd „vallják be” még valamit: éppen a fenti kondícióim miatt figyelem rokonszenwel néhány pályatársad (N. Tóth Anikó, Be- nyovszky Krisztián stb.) abbéli törekvését, hogy a tudományt is szépirodalomként, bizonyos sajátos regiszterkeverésként gondolják el. (Vö. Benyovszky: „irodalommá válni”, Kalligram, 2002/5. Igaz, Odorics már B. előtt így gondolta, de ő valóban csak gondolta és gondolja, erőszakolt nyelvi kedélyeskedései, bele-jópofáskodásai a tudományos fejtegetéseibe kínosak. N. Tóthnak az egész beszédmódját átjárja ez a törekvés: értelmezés közben újra mondja-meséli az értelmezett alkotást, s ezzel az újra- mondással saját tudományos nyelvét belletrizálja. Benyovszky pedig ezt az eljárást mintegy teore- tizálja.) Nos, Somorján, mikor visszakérsikerül a (vélt) személyüket úgy „szituálniuk”, hogy abból minél kevesebb (esetleg semmi sem) lát- szódjék, viszont az a munka, az a produkció, amelynek eredményeképpen a produktum, a vers megszületik, az minél markánsabban rávalljon a mesterre. S hogy e produktum alapján a másik (aki időnként lehet, egye fene!, nem bánom, akár a kritikus is) minél többet tudjon elmondani a mester kivoltáról. Nekem, s másoknak is. S ezek után kérdezem: jelentheti mindez azt, hogy ez az „önző” személy, szubjektum tkp. nem létezik? (Mikor a 19. század elején Fichte valami hasonlót állított, lép- ten-nyomon azt kérdezték tőle, hogy jó, jó, de ha nem létezel, mit szól hozzá a feleséged? Én meg azt kérdezem: mit szólna vajon mondjuk Marno Jancsi, ha az ő honoráriumait Gyurkovics Tibornak kül- denék, mondván, hogy a költő Marno nem létezik, s ennélfogva a pénzét küldhetik akár egy másik nem létező költőnek is?) S ha létezik ez a szubjektum (márpedig, amint láttuk, létezik, csak nem is- meijük-ismerhetjük, illetve csak sejthetünk róla ezt-azt), akkor vajon nem sok hűhó semmiért az egész disszemináció? Hisz mióta a líra líra, mindig is ez folyik benne: a személy személytelenítése. De ezt a „személytelenítést” valóságosan elvégezni csak a szenteknek: egy Gandhinak, s talán Weöres Sándornak sikerült, csakhogy az utóbbi esetében nem vagyok róla meggyőződve, hogy a böhöm buddhista személytelensége a versei hasznára vált. Tetszett, ahogy Somorján, a Szlovákiai magyar sajtóról szólva, az igazadat védted. (Ami a tárgyat, a sajtónkat illeti, az én véleményem még a tiédnél is lesújtóbb!) Csak hát: úgy gondolod, hogy közben nem voltál személyes? Bizony, személyes voltál, hál’ istennek, érvelés közben kipirultál, elszűkült a szemed, s nekem éppen ez tetszett a hozzászólásodban a legjobban. Megvallom, az érvelésedet nem is igen tudtam követni (már este volt, fáradt voltam), de az, hogy valaki még képes szenvedélyekre, nagyon imponált. Amíg élünk, addig bizony többnyire „önzünk”, azaz szenvedélyeink is vannak, többek között éppen az, megismétlem, hogy nemcsak élünk, hanem akarunk is élni. S ez az élni akarásunk maximálisan személyes, sőt ez az élni akarásunk maga a „személyünk”: az egzisztenciám én vagyok. S ha ezt valaki érzi is, nemcsak érti, akkor az éppen az alkotó. S valószínűleg ebből az „érzésből” eredt a másik tegnapi nézeteltérésünk (amely, jólesően tapasztaltam, valóban csak nézetedeztem, hogy no és mi az a korszerű, azt vártam, az „irodalommá váló” irodalomtudomány talán valami újat tud mondani nekem a korszerű kritika és a „korszerűtlen” költészet (irodalom) viszonyáról, hogy közelebb juthatok a saját dilemmám megoldásához, de azt kellett tapasztalnom, hogy a különbség köztünk a hasonló rokonszenveink ellenére is jelentős: a tudós-kritikus, ha még annyira irodalommá akar is válni, megmarad a „korszerű” tudományosság dominanciájánál, a költőkritikus meg a „korszerűtlen” líra elemeinek a meghatározó arányánál. S erre persze, józan belátás mellett, csak annyit lehet mondani (Vonnegut után szabadon), hogy hát így megy ez. Főleg akkor, ha tulajdonképpen kitűnően éreztem magamat közte- tek. Élveztem, hogy az irodalomtudomány és kritika mázsás súlyait játszva, felszabadultan, de nagy szakmai tudással, s így felelős (bár rejtett) komolysággal emelgettétek, élveztem azt az emancipált, a kis Somoiját a magyar irodalomról való gondolkodás egyéb komoly fórumaihoz emelő nyelvet, amelyet beszéltetek, s igen, élveztem a „korszerűségeteket”. S annál intenzívebben élveztem, mivel vagy két hete Pozsonyban is volt egy hasonló tudományos értekezlet (mi több, a témája is az volt, ami a „Somorjai disputáé”, A szlovákiai magyar irodalom, csak ott a két háború közötti periódust tárgyalták). A találkozót a Szlovákiai Magyar írók Társasága szervezte, s hát mit mondjak: a jelenlevő neves írók, irodalomtörténészek, újságírók ott folytatták, ahol húsz-harminc évvel ezelőtt abbahagytuk, kz alacsonyan repülő pozitivizmusnál és a szociologizáló-historizáló irodalomszemléletnél. A szintén jelenlevő Zeman tanár úr meg is jegyezte a hozzászólásában: ideje lenne már az SZMÍT-ben is paradigmát váltani. Én meg - unatkoztam. Somoiján nem unatkoztam. Thomka Beáta anno, ha jól emlékszem, Németh Zoltán Talamon- monográfiáját méltatva nevezte nemrég (az Élet és Irodalomban) a fiatal, alakuló szlovákiai magyar kritikai iskolát virtuális pozsonyi műhelynek. Ha Csanda Gabinak valóban sikerül minden évben megrendeznie a Somorjai irodalmi disputát, akkor pozsonyi műhely helyett hamarosan somorjai műhelyről kell beszélnünk. De az a műhely nem virtuális lesz, hanem valóságos. barátsággal köszönt és válaszodat várja: Tőzsér Árpád Somorjai disputa, 2002. december 14.
