Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

2003-01-10 / 7. szám, péntek

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 10. KOMMENTÁR Kinek hol a menedéke? TÓTH MIHÁLY Jó hír, hogy az összes parlamenti párt megegyezett Szlovákia EU-taggá válásának támogatásában. Ez azt jelenti, hogy az alkot­mány által előírt népszavazást megelőző időszakban a kormány- koalíció négy pártján kívül majd a HZDS, a Smer és a kommunis­ta párt is az EU-hoz csatlakozás mellett agitál. Más a helyzet NATO-taggá válásunk kapcsán. Alaptörvényünk értelmében e vonatkozásban nem kötelező népszavazást tartani. Referen­dumra azonban sor kerülhet, amennyiben azt törvényes kezde­ményezésre kellő számú (350 000) állampolgár aláírásával hite­lesítve támogatja. Mivel magyarázható, hogy a politikai osztály egyes vezetői tün­tetőén megkülönböztetve viszonyulnak a két nemzetközi szerve­zetben való tagsághoz? A számos lényeges szempont közül a leg­lényegesebb talán az, hogy amit a NATO-szkeptikusok a nyugati védelmi szervezethez tartozás tagadásában megengedhetnek maguknak, azt az EU-hoz csatlakozás ellenzésében csak akkor tehetik meg, ha mindenáron politikai öngyilkosságot akarnak el­követni. Szlovákia gazdasági leépülése kézzelfogható valóság. Az össze­omlás veszélye nélkül ennél mélyebbre már nem süllyedhetünk. Az EU gazdasági-politikai szervezet. Tagjává válva van esélyünk a felemelkedésre. A szervezett EU alternatívája az összeomlott kommunizmus helyén uralkodó káosz. Ha Ján Carnogursky, illet­ve elvbarátai a NATO-ellenességben nemzeti zászlót lobogtatva azzal állnának fel a söröshordóra, hogy nekünk az Európai Unió sem kell, két év alatt végleg eltűnnének a politikai süllyesztőben. Politikailag iskolázatlan tömegeinkben azért még mocorog a lét- fenntartási ösztön; különbséget tudnak tenni a káosz és a rende­zettség ígérete között. Más a helyzet a NATO-hoz fűződő viszonyban. A keresztény-kon­zervatív Carnogursky és Szlovákia Kommunista Pártjának agyt­rösztje egy emberként azzal ellenzi a NATO-hoz csatlakozást, hogy Európában most nincs háborús veszély, nincs miért belép­nünk a nyugati védelmi szervezetbe. Így érvel a keresztényde­mokrata, aki saját bőrén tapasztalta, hogy hazáját 1968-ban, a világbéke kellős közepén miként szállta meg saját szövetségese. És a fenti módon argumentál az a kommunista, aki a megszállók­tól tanulta a politizálást. A NATO elleni fanyalgásban a szlovák kereszténydemokrata és a kommunista egymás nyakába borul. Hazafias alapon. Tehetik, mert a gazdasági dolgoktól eltérően mind a hazafiság, mind a proletár internacionalizmus lebegtet­hető, kevésbé kézzelfogható. 1989-ben a totalitarizmus kárvallottainak naivabbjai attól tartot­tak, hogy az óbolsevikok majd sorra alakítják a rendszerváltást veszélyeztető illegális pártsejteket. És abban reménykedtünk, hogy a pártállam ellenzékijei mind egy szálig egy korszerű társa­dalom építése mellett teszik le a garast. Kiábrándultán tapasztal­hatjuk, hogy az őskeresztény a nemzeti zászló alatt hogyan borul össze az óbolsevikkal. JEGYZET Elvis él MOLNÁR NORBERT Elvis - mondja, és nyújtja fe­lém kezét a fiatalember a Bu­karest-Berlin nemzetközi gyorsvonaton Párkánynál. Nor­bert - ismerkedem én is, bár terveimben egy kiadós olvasás szerepelt, amelyben akkor már nem nagyon bíztam. Elvis közli: romániai roma, de beszél lengyelül és angolul is, kezdhetjük: lányához készül Lengyelországba, pontosabban lányaihoz meg fiához, meg gyermekei anyjához, akivel kint élt négy évig, aztán meg­pattant egy másik roma lány­nyal vissza Romániába, azóta is együtt vannak, az új leányzó felszolgáló a papa sztriptízbár­jában valahol Kolozsvár mel­lett, Elvis most attól retteg, nem engedik be őt lengyelbe, mert idén már többször volt, mint lehetett, de a vonaton nincs számítógép, ez jó jel, nem tudják ellenőrizni, hány­szor lépte át a határt, kérdi, nem tudom-e, milyen a szlo­vák-lengyel zöldhatár, át le- het-e surranni a fák közt, vagy úszni kell, netán hegyet mász­ni, amúgy ő Lengyelországban tévésztár, Elvis-dalokat énekel néhány kereskedelmi adón, rá­dióban és bárokban. Híres ember ő. Öltözéke olyan elvises, bár kis kézitáskával én nem vágnék neki Lengyelországnak. Beszél- getése/ünk akadozik, kicsit túlzás, hogy tud angolul, a hó és a hegy szavaknál már el­akad, igazából csak a vonathoz és a határátlépéshez szükséges szakkifejezéseket szórja. Mu­tatja az útlevelét, majdnem ki­esik kezemből, a passzus tulaj­donosát Illosvai István Elvis- nek hívják. Folytatnám magyarul, de int, nem érti, bár apja magyar, de a nyelvet nem hagyta rá, majd a bár lesz az övé. Illosvai nem ismeri Funart, a kolozsvári polgármestert, de Jaruzelskiből egyes, álma, hogy eljusson Amerikába, Memphisbe, Gracelandbe, hogy Elvis útját taposhassa, de vajon ismerek-e gazdag romá­kat Szlovákiában, mert a ro­mán határőrök csak úgy enged­ték őt át a határon, hogy csúsz­tatott egy kis pénzt, vagyis nem kicsit, így csak Pozsonyig tudta megvenni a jegyét, még legalább 100 euró kellene neki, hogy eljusson Lubinba, úgy­hogy mondjam meg neki, hol laknak gazdag romák, akik majd adnak neki kölcsön pénzt, amit ő természetesen a lengyelországi éneklésből visszafizet, biztosan van gaz­dag romák telephelye Pozsony­ban, mondja, de én ilyesmiről nem tudok, követeli, mondjam meg, hol élnek romák Szlová­kiában, mondom északon meg keleten biztosan, valahol az ukrán határnál, leesik az álla, hogy van szlovák-ukrán határ, hát még amikor megtudja, hogy nem Prága a fővárosa en­nek az országnak, amit nem Csehszlovéniának hívnak, pon­tosan fél órámba telik, mire el­magyarázom és lerajzolom, hol van Szlovénia, és ez az ország Szlovákia, amit viszont nem tud megjegyezni, de vajon hol a romák, legalább a buszállo­mást mutassam meg neki, majd ő megkérdezi a taxisok­tól, azok mindent tudnak. A pályaudvaron megkérdezem, mennyi a jegy Varsóig, ponto­san hatvan euróra van még szüksége, de nincs szlovák ko­ronája kávéra, meg cigire, le- tarhál 100 koronával, megkö­szöni a segítséget, és elindul a taxisok irányába. Néha még eszembe jut Elvis. Vajon hol botorkálhat, talált-e gazdag romákat, összejött-e a tévéfellépés, mi van a gyere­kekkel és a sztriptízbárral? Re­mélem, Elvis él. TALLÓZÓ FINANCIAL TIMES Új típusú, egységes elnöki intéz­mény megteremtését javasolta az EU-nak az Európa jövőjével foglal­kozó konvent két tagja. Lamberto Dini, az olasz szenátus és Pierre Le- quiller, a francia nemzetgyűlés kon- ventküldötte a Financial Timesban fejtette ki, hogy az EU-nak látható el­nökre van szüksége, akinek az arcát Európában és a nemzetközi színté­ren is ismernék. Az EU reformjáról folyó vitában két megközelítés bon­takozott ki. Egyesek szerint a kibőví­tett Unióban nem lehet fenntartani a hathavonta váltakozó soros elnöksé­gek rendszerét, ezért a tanács élére állandó elnököt kellene kinevezni, akit a kormányfők választanának. Mások úgy vélik, hogy a brüsszeli bi­zottság tekintélyét kell erősíteni,„el­nökét az Európai Parlament közvet­lenül választaná. A konventben egyik megközelítésnek sincs elég tá­mogatottsága, ezért a két küldött harmadik megoldást javasol. Kárpátalján sokkal kisebb arányú a magyarság fogyása, mint a Felvidéken vagy Erdélyben Ukrajnai népszámlálási tükör Ukrajna szeme sír, az ukrá­nok szeme nevet. Frazeológi­ában jártas személy számára kissé szokatlan a megállapí­tás, ám ennél jobban aligha lehet jellemezni a 2001-es népszámlálás napokban köz­zétett adatait. KŐSZEGHY ELEMÉR Ukrajnában ezt megelőzően 1989- ben írták össze a lakosságot, s az akkori, még szovjet tagköztársas­ágban 51 millió 452 ezer ember élt. Viszont 2001 decemberére, a tizenkét év alatt közel hárommilli­óval lett kevesebb az immár füg­getlenné vált ország lakossága, mi­vel az ismertetett adatok szerint már csak 48 millió 457 ezer ember él az ország huszonöt megyéjében, a Krími Autonóm Köztársaságában és a két, különleges jogokkal felru­házott városban, Szevasztopolban és Kijevben. Az ország vezetőinek tehát alapos okuk van a sírásra. S hogy miért nevethetnek az uk­ránok? Nos, azért, mert míg 1989-ben csak 37 millió 419 sze­mély vallotta magát a Moszkva- függő Ukrajnában ukránnak, ad­dig rá tizenkét esztendőre, ha mi­nimális arányban is, de növeke­dett az ukrán nemzetiségűek szá­ma. Ez azt jelenti, hogy, míg 1989-ben az ország nevét adó nép az összlakosság csupán 73 száza­lékát adta, addigra napjainkban már a 78 százalékát. Mielőtt még kisebb ukrán csodáról beszélnénk, gyorsan le kell szögez­nünk: nincs ilyen. Nem következett be sem demográfiai robbanás, s nem települtek haza tízezrével más országokból sem az ukrán szárma­zású személyek. Egyszerűen az történt, hogy az ukránokon kívül egyedül a románok, a cigányok és a krími tatárok mutathatnak ki érezhető számbeli gyarapodást. Mi több, gyakorlatilag csak az első két nép, hiszen a krími tatárok gyara­podása sem a természetes népsza­porulattal, hanem a gorbacsovi enyhüléskor megkezdett és a füg­getlen Ukrajna éveiben felgyorsult repatriálási folyamattal magyaráz­ható. Cigánynak, akiket 1989-ben még nem jegyezetek a számottevő népek között, 47 600 ezren vallot­ták magukat, románnak pedig 151 ezren, ellentétben az 1989-es 135 ezres számmal. (Érdekességként: moldovánból - akiket Ukrajnában külön népként tartanak számon, 258 ezret írtak össze a népszámlá­lók, míg 1989-ben még 325 ezren voltak.) S ha már a gyarapodásnál tartunk, meg kell említenünk, hogy szem­betűnően nagy számban jelentek meg Ukrajna területén, s vették fel az ukrán állampolgárságot a kü­lönböző kaukázusi népek képvi­selői. Azeriből például 45 200-at, örményből (akik a Krímen és a Fe­kete-tenger partvidékén, akárcsak a bolgárok és gagauzok, őslako­soknak számítanak, de a második világháború idején a krími tatá- rokhbz hasonlóan kitelepítették őket) 99 900 személyt, míg grúz­ból 34 200 egyént számláltak össze a biztosok. Ha van demográfiai vesztese a két népszámlálás között időszaknak, akkor az orosz nép mindenkép­pen. 1989-ben még 11 millió 356 ember vallotta magát e nemzeti­séghez tartozónak, 2001-ben vi­szont már csak 8 millió 384-en, azaz a csökkenés paraszthajszái híján eléri a hárommilliót. S alig­hanem itt kell keresnünk az ukrán gyarapodás okát is: az oroszok ugyanis életszínvonal terén nem állnak a legrosszabbul az Ukraj­nát lakó népek között, demográfi­ailag sem foglalják el az utolsó he­lyeket, s bár sokan költöztek el az országból - ki Oroszországba, ki valamelyik nyugati államba -, mégsem lenne indokolt ez a tete­mes számbeli visszaesés. A ma­gyarázatot sokkal inkább azokban a bizonytalan identitású, vagy ép­pen megélhetési identitású sze­mélyekben kell keresni, akik a Szovjetunió alatt jobbnak látták, ha oroszoknak, Ukrajnában vi­szont, ha már ukránoknak vallják magukat... Vannak további vesztesei is a tizen­két évnek. Vesztesei a zsidók, akik 1989-ben még 486 ezren voltak, mára viszont csupán 103 ezer 600- an maradtak. Vesztesei a lengyelek a korábbi 219 ezerrel szemben, mostanra 144 ezer 100-an élnek Ukrajnában, hasonlóképpen a fe­héroroszok 440 ezerrel szemben csupán 278 ezer 800-an vannak, a bolgárok, akik 234 ezerről 204 ezer 600-ra csökkentek. És hol vannak a magyarok? Nos, a magyarok azok, akiknek nincs okuk sem féktelen ünneplésre, de teljes elkámpicsorodásra sem. Legfeljebb egy kis pityergésre. A csökkenés ugyanis - és ismerve a szlovákiai és a romániai és sejtve a szerbiai népszámlálási eredmé­nyeket - akár kisebb kárpát-me­dencei csodaként is felfogható. Míg ugyanis 1989-ben Szovjet- Ukrajnában 163 ezer személy val­lotta magyar nemzetiségűnek ma­gát, addig 2001 decemberében 156 ezer 600-an, ami a független Ukrajnában lakó népek létszámát tekintve az akár előkelőnek is mondható hetedik helyet jelenti. Azaz a csökkenés mindössze 6 ezer 400 főt tesz ki. Még ked­vezőbb képet kapunk, ha csak a kárpátaljai adatokra szorítko­Az ukrajnai magyar kö­zösség még mindig képes reprodukálni önmagát. zunk. Itt ugyanis az 1989-es 155 ezer 711 fővel szemben tizenkét éve múlva 151 500 főt vettek lajst­romba, azaz csupán 4211 fővel csökkent a magyarság száma. Kárpátalján egyébként szem­betűnően érvényesült az országos tendencia. Az ukrán lakosság szá­ma átlépte a bűvös egymilliót. 2001 decemberében egymillió 10 ezer 100 személy vallotta magát ukrán nemzetiségűnek, míg 1989- ben 976 ezer 749-en. A növekedés - 33 351 fő - több, mint látványos. Mára az ukránok Kárpátalja 80,5 százalékát teszik ki, míg korábban csupán az összlakosság 75 száza­lékát adták. Az örömöt azonban két tény min­denképpen beárnyékolja. Részint, hogy nem egy demográfiai robba­nás következtében született az ered­mény, hanem az oroszok való­színűsíthető elukránosodásával: 1989-ben még 49 456 orosz élt Kár­pátalján, főleg a nagyobb várások- ban, rá tizenkét évre már 18 ezer 456-tal kevesebb, azaz csupán 31 ezer. Sokat ront az örömön az is, hogy hiába emelték fel szavukat szinte minden hazai és nemzetközi fórumon az autochton lakosság képviselő: a ruszinokat továbbra sem hajlandó az ukrán hatóság ön­álló népként kezelni. Ami azért is fájó e nép képviselőinek, mert min­den más, általuk is lakott országban -Jugoszláviában, Magyarországon, Szlovákiában - elismerik őket, csak éppen az általuk „anyaországnak” tartott Kárpátalján nem. Részben e diszkriminációnak is kö­szönhető, hogy a magyarok a né­pesség számarányát tekintve Kár­pátalján tartják az előkelő második helyet, s az összlakosság 12,1 szá­zalékát teszik ki. Harmadik helyen a románok állnak, akik ugyancsak tetemes növekedéssel büszkélked­hetnek: 32 ezer 100-an vannak, szembe a 89-es 28 ezer 964 román nemzetiségűvel. Az oroszok, akikről szóltunk, a negyedik he­lyen vannak. Őket a cigányok köve­tik 14 ezer fővel, ami 1869 főnyi növekedést jelent a tizenkét évvel korábbi 12 ezer 131 cigánnyal szemben. Nagyot csökkent a szlo­vákok száma, 7 ezer 329-ről 5 ezer 600-ra, s még egy csodaként hu­szonkettővel (!) többen vallották magukat német nemzetiségűnek Kárpátalján, így ez a kisebbség 3 ezer 500 fős. Itt is vesztes a zsidó­ság: mivel részarányuk az egytized százalék alá esett, az általános sta­tisztika ki sem tér már rájuk. Alighanem lesznek majd - e téma avatott szakértői -, akik alapos elemzésnek vetik alá az ukrajnai népszámlálás eredményeit, ma­gyar vonatkozásait. Viták is előfor­dulnak majd szép számban. Abban azonban alighanem mindenki egyetért, hogy a csapnivaló gazda­sági körülmények ellenére, ami au­tomatikusan vonja maga után az alacsony népszaporulatot, az el­vándorlás dacára - fókonzulátusi adatok szerint Kárpátaljáról az utóbbi tizenkét évben hozzávetőle­gesen 3500-4000 ukrán állampol­gár telepedett át Magyarországra - a kárpátaljai magyarság az egyik legerősebb határon túli magyar kö­zösség, amelyik még mindig képes reprodukálni önmagát. És ez a tény, s e tényen túl maga a közösség mindenképpen nagy-nagy figyelmet, a korábbinál mindenkép­pen nagyobb figyelmet érdemel. A szerző ungvári munkatársunk LEVÉLBONTÁS Akik nem ültek vonatoji Nyugodtan leszögezhetjük, hogy nem nézünk fényes évek elé. Min­denki előtt az is vüágos, hogy az energia emelése maga után vonja mindazon áruknak az áremelke­dését, ahol energiát kell felhasz­nálni. Szinte hallom az illetékesek magyarázatát, hogy ezeket az ára­kat uniós szintre kell emelni, csak azt nem fejtegetik, hogy akkor a fizetéseket és a nyugdíjakat is az ottani bérekhez, nyugdíjakhoz kellene igazítani. Érről viszont nem nagyon olvasni sehol sem. Úgy gondolom, szintén sok em­bert érint egyes helyeken a vasúti közlekedés megszüntetése. Előde­ink valóban nehéz munkával fel­építették a vasúti pályákat, többek között azért is, hogy egyes vidé­kek jobban fejlődjenek, s ezt most néhány ember egy tollvonással megsemmisíti. Mondván, ráfizeté­sesek a vonalak. Tessék már mon­dani, melyik európai államban nem ráfizetéses a személyszállí­tás? Ezeket az intézkedéseket csakis olyan emberek hozhatják, akik talán életükben nem ültek vonaton, mert számukra az autó mindig biztosítva volt. Ugyanak­kor a vasút milliárdos értékű épü­leteket építtet. Olyan magas le- lépőket fizet, ill. fizetett a korked­vezményes nyugdíjasoknak, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Azzal, hogy további vonalak szűnnek meg, csak tovább nő a munkanélküliség, mert aki vona­ton járt munkába, az most már nem teheti és természetesen több vasutasnak is megszűnik a mun­kahelye. Hajói emlékszem, a par­lamenti választások előtt ilyen ra­dikális intézkedések egyetlen párt programjában sem szerepeltek. Az illetékesek azt gondolják, hogy a tömeg hülye és a következő vá­lasztásokig ezeket a rendkívüli szigorú intézkedéseket elfelejti. Név és cím a szerkesztőségben- Amióta felemelték az árakat, egyre jobban félek attól, hogy éhen döglünk vagy a nyugdíjas gazdi végül ránk fanyalodik... # (Peter Gossányi rajza)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents