Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-09 / 6. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 9. Kultúra - hirdetés A (magyar) folklór jellegű képzőművészet kutatási problémáinak modern összegzése Népművészet, „szűk értelmezésben” A magyar népi kultúra egyes részterületei közül a népművészetet (díszítőművészet, illetve tárgyalkotó népművészet értelemben) a kutatók viszonylag későn, csak a 19. század utolsó harmadában „fedezték föl” és kezdték el kutatni, dokumentálni, értelmezni. LISZKA JÓZSEF A magyar(országi) népművészet e több mint egy évszázad előtti felfedezése a különféle világkiállításokhoz kapcsolódik. E tényből következik, hogy a kezdetektől fogva adva volt a nemzetközi összehasonlítás lehetősége is. A szépreményű kezdeteket azonban csak részben követte hasonlóan pozitív folytatás. „Az anyag- gyűjtés és a tudományos igényű feldolgozás nem eléggé átgondolt és rendszerezett, az elméleti szempontok pedig a magyar folklorisztika és néprajzi kutatás határterületeinek legkidolgozatlanabb kérdései” - hangsúlyozza Verebélyi Kincső már könyve bevezetőjében. Szükség van tehát egy elméleti háttér felvázolására, ami jelen munkának persze csak korlátozott mértékben lehetett feladata. Noha hölgyekről ilyesmiket nem illik írni, de mivel maga állítja ezt, hát idézzük, hogy Verebélyi Kincső „immár több évtizede” kezdte el népművészeti kutatásait, s bár a most bemutatásra kerülő munka „nem az az összefoglalás”, amelyet akkor elképzelt, annak a régi megálmodott szintézisnek - szerény megítélésem szerint - mégis számtalan célkitűzését sikerült most megvalósítania. Egy rövid kutatástörténeti vázlat után a népművészetet kísérli meg a szerző egyrészt tagolni, másrészt értelmezéséhez, terminológiájához szempontokat nyújtani, illetve helyét kijelölni a társadalomban és a művészetek rendszerén belül. Itt sem kényszerül természetesen teljesen járatlan utakra, hiszen mind a magyar, mind a nemzetközi szak- irodalom foglalkozott azért ezekkel a kérdésekkel is. Maga a népművészet, mint tudjuk, tág fogalom. A díszítő- és ábrázoló, illetve tárgyalkotó népművészeten kívül beletartoznak az egész népköltészet, valamint a zene és a tánc, továbbá bizonyos fokig a színjáték- szerű népszokások is. Nos, Verebélyi Kincső könyvének tárgya ebből a szempontból a népművészet szűkebb értelmezése, tehát a díszítő- és ábrázoló művészet néhány kiemelt kérdésének a vizsgáVEREBÉLYI KINCSŐ q)\ X)ROK ÉS ST ÍLUSOK A MAGYAR NÉPMŰVÉSZETBEN lata. Ezt a „szűk értelmezést” viszont a lehető legtágabb értelemben valósítja meg, s nemcsak a „nép” által előállított, hanem a „nép” számára mások által készített, s a „nép” által használt artefaktumokat is vizsgálja. Ehhez a tág értelmezéshez nyújt számára (is) segítséget a terminológiai tisztázás. Elsősorban a brünni Richard Jerábek és a budapesti Voigt Vilmos által kijelölt úton haladva használja a „folklór jellegű képzőművészet” kifejezést (Jerá- beknél ez a nép képzőművészeti kultúrája - vytvarná kultúra lidu - formában jelenik meg). Mindkét kifejezés azt az ellentmondást hivatott feloldani, hogy a népi használatban lévő tárgyak bizonyos hányada nem tartozik a „magasművészet” körébe, viszont a hagyományos népművészeti kutatások sem vonták be vizsgálódásaik körébe, mivel nem a „nép” által lett előállítva. A folklór jellegű képzőművészet kategóriájába viszont egyaránt belatartozhatnak a pásztorok által faragott díszes ivócsa- nakok vagy pásztorbotok, a parasztlegény által szerelmi ajándékként készített ékes sulyok, a búcsújáróhelyeken vásárolt, ezerszámra előállított kegykép- vagy kegyszo- bor-másolatok, az út menti keresztek, illetve a vásári áruként terjedt falvédők, háziáldások. És még sok más minden. Mindamellett a szerző nem tud szabadulni a régi beidegződésektől, s miközben mintegy ajánlatként javasol egy új (szerű) fogalmi rendszert, ő maga önkéntelenül is a régiekbe kapaszkodik. Bizonyság erre már maga a könyv címe is, aminek - ha következetesek akarunk maradni - így kellene hangzania: Korok és stílusok a magyar folklór jellegű képzőművészetben. Nem szemrehányásként mondom mindezt, hiszen számomra is felettébb ismerős ez a gond, s még csak nem is ketten vagyunk egyedül Verebélyi Kincsővel ebben a kelepcében. Hermann Bausinger úttörő könyvének (Népi kultúra a technika korszakában) bevezetésében például hosszasan ecseteli, hogy mennyire és miért elavult a „népi kultúra” kifejezés, majd végül (még könyve címében is!) mégis ennél marad. Persze a kutatói-filológiai aggályoskodások mellett, tudom, más, főleg kiadói szempontok (eladhatóság!) is belejátszhatnak ebbe az ellentmondásba. Úgy látszik, bele kell törődnünk szerzői mivoltunk állandó kiszolgáltatottságába, illetve önmagunk korlátaiba és ugyanazt a jelenséget a jövőben is hol népművészetnek, hol folklór jellegű képző- művészetnek, illetve (s ez itt az önirónia helye!) hol népi kultúrának, hol populáris kultúrának mondjuk majd. A kutatástörténeti háttér, valamint a terminológiai kérdések tisztázása, továbbá a folklór jellegű képzőművészet (!) esztétikai vizsgálati lehetőségeinek, a művészi megformálás elemi eszközeinek a számbavétele után néhány modellértékű részterület (a magyarországi gótikus ládák kormeghatározásának kérdései, a reneszánsz hímzésminták eredete, fejlődése, a Mária- házak kora és stílusa, a pásztorművészet kettős arculata, valamint a magyar népi grafika válfajai) bemutatására, a válaszadási kísérlet közepette további kérdések megfogalmazására vállalkozott. S itt még egy pillanatra meg kell állni. A könyv címe ugyan „mindössze” a magyar népművészet korszakolásához és stiláris meghatározásához ígér adalékokat, ám azért ennél jóval több. Tárgyalja természetesen (?) a mai (és régi) magyarországi nemzetiségek bizonyos jelenségeit is, sőt ezeken túlmenően is ki-ki- merészkedik az interetnikus összehasonlítások meglehetősen süppe- dékes mezejére. Utóbbit az tudja igazán értékelni, aki megkísérelte már eldönteni mondjuk egy gömöri pásztor* ivócsanakról, hogy az magyar vagy szlovák faragó pásztor alkotása-e? Verebélyi Kincső könyve természetszerűleg, már az anyagi és terjedelmi korlátokból adódóan sem ölelheti fel az egész tárgyalkotó népművészetet, annak összes problémáját, ám mindamellett jóval többet mond el, mint amiről hagyományosan a népművészet fogalmáról első hallásra az ember eszébe jut. (Verebélyi Kincső: Korok és stílusok a magyar népművészetben. Budapest, Osiris 2002) József Attila annak idején versekkel udvarolt ifjúkori múzsájának Elhunyt Gebe Márta MTI-TUDÓSÍTÁS Budapest. Kilencvenhét éves korában elhunyt József Attila ifjúkori múzsája, Koncsek Lászlóné Gebe Márta; a költő egykori makói szerelme. József Attila 1920. október 1-jétől 1923 nyaráig tanult a makói gimnáziumban, mondta Valachi Anna irodalomtörténész, a József Attila Társaság alapító tagja. Az önképzőkörben verseivel sikereket arató gimnazista 1922 tavaszán szeretett bele a DEMKE intemátus igazgatója, Gebe Mihály két lánya közül Mártába, és - a lányok körül buzgón és lezseren legyeskedő diáktársaival ellentétben - magányosan, szomorúan, esengve, versekkel udvarolt neki. Tizenhetedik születésnapját a lánynak írt költeménnyel ünnepelte: a Távol, zongora mellett című szonettet Vers Mártuskának ajánlással adta át a címzettnek. József Attila a Márta-verseket - köztük a Tavaszi ének és a Csókkérés tavasszal címűt - egymás után csem- pészté be Gebéék lakásába, s a papírlapokat, amelyekre a költeményeket írta, Vers Mártuskának felírással látta el. A szerelmes versek sora nyárig tartott; a lány ideális képét megrajzoló Névnapi dicséret Márta-napra, július 29-re készült. József Attila akkorra már látta, hogy szerelme reménytelen, ennek ellenére még ősszel is írt „Mártuskának” verseket, amelyek Valachi Anna szerint költői játékok, ujjgyakorlatok voltak. Mint az irodalomtörténész elmondta, Gebe Márta megelégedett a versekkel, a költő személye, szerelme nem kellett neki; a jómódú, csinos tanárlány szívesebben udvaroltatott magának az internátusi és osztály- társ-vetélytársakkal, a jobb megjelenésű, fesztelenebb, nagyvilági fiúk inkább tetszettek neki. Valachi Anna szerint József Attila már régóta vágyott a szerelemre, s Márta ilyen szempontból inkább költői-emberi ideálkép volt, semmint valóságos, elérhető, meghódítható lény. A hozzá írt versek sora is úgy hat inkább, mintha bennük a kamasz József Attila egy dialógus mindkét szereplőjének szavait mondaná. Gebe Márta csak évekkel később tudta meg, hogy József Attila szerelmi csalódásában 1922 júniusában öngyilkosságot kísérelt meg aszpirinnel. A költőt megmentették, időben kimosták a gyomrát. Koncsek Lászlóné Gebe Márta 1985- ben - a Kritika című folyóiratnak adott interjújában - a József Attüa- kutatás akkori feltételezését cáfolva azt mondta, hogy elzárkózása az ifjú költő közeledése elől nem valamiféle lenéző, számító gőgből adódott. Mint az interjúból kiderült, a vidéki tanárcsalád szemérmes légkörében nevelkedett 16 éves lányt zavarba hozták a kezébe csúsztatott szerelmes versek, elsősorban emiatt volt elutasító. Érettségi vizsgája előtt József Attila elkerült Makóról, s hamarosan már új múzsáknak (Caca, Ria, Luca) címezte szerelmes verseit. Az első Mártát 1928-ban pedig egy másik, felnőttebb, igazibb múzsa is követte: Vágó Márta. Az Orange szavatolja a minőséget Garantált minőséget ad az Orange Szlovákiában egyedül az Orange készített olyan programot, amely hozzájárul a ügyfelei elégedettségéhez. A szolgáltatások, termékek és a hálózat javuló minősége mellett megígérjük: garantáljuk a minőséget és a megbízhatóságot. Most biztos lehet abban, mivel számolhat. budúcnost’ je jasná, budúcnost’ je Orange orange
