Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-09 / 6. szám, csütörtök
6 Kultúra ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 9. SZÍNHÁZ POZSONY HVIEZDOSLAV SZÍNHÁZ: A segéd 19 KIS SZÍNPAD: Székek 19 KASSA ÁLLAMI SZÍNHÁZ: A szerelemmel nem szabad játszani 16,19.30 MOZI POZSONY HVIEZDA: Halj meg máskor! (amerikai) 15.30, 18,20.30 MLADOST: Szeretni bolondulásig (francia) 15,17.30,20 AU PARK-PALACE: Halj meg máskor (angol-amerikai) 16.20,17.15,19,20,21.40 A gyűrűk ura - A Gyűrű Szövetsége (amerikai-új-zélandi) 17, 20.30 Bombaüzlet (amerikai) 15.45,17.45,19.45, 21.50 Harry Potter és a titkok kamrája (amerikai) 15.15,16,18.35,19.20 Reszkess, Amerika! (francia) 15.10, 17.10 19.10, 21.10 Kémkölykök 2: Az elveszett álmok szigete (amerikai) 16.10, 18.20 Szeretni bolondulásig (francia) 20.30 Télapu 2. - Veszélyben a karácsony! (amerikai) 14.35, 16.45 Szörnyek keringője (amerikai) 18.55, 21.35 A guru (amerikai) 16.20, 18.20, 22.20 Mindenütt nő (amerikai) 15.30, 17.50 Vidocq (francia) 20.10 Erasmus, avagy Barátok (francia-spanyol) 18.15,20.45 PÓLUS - STER CENTURY: Halj meg máskor (angol-amerikai) 14.35, 16.20,17.15,19, 19.35 Szörnyek keringője (amerikai) 20.40 Szeretni bolondulásig (francia) 15.25, 17.45, 20.05, 22.25 Reszkess, Amerika! (francia) 14.15,18.15 Kémkölykök 2: Az elveszett álmok szigete (amerikai) 14, 16.10.18.20 Harry Potter és a titkok kamrája (amerikai) 14.10,14.50, 16, 17.20, 18, 20.30, 21.10 Vidocq (francia) 17.30, 19.40, 21.50 Bazi nagy görög lagzi (amerikai) 16.15, 20.15 Jégkorszak (amerikai) 15.40 KASSA TATRA: Harry Potter és a titkok kamrája (amerikai) 16,19 CAPITOL: Kémkölykök 2: Az elveszett álmok szigete (amerikai) 16 Bombaüzlet (amerikai) 18, 20 ÚSMEV: Halj meg máskor! (amerikai) 16, 18.15, 20.30 IMPULZ: Intimitás (francia-angol) 16.15,19.15 DÉL-SZLOVÁKIA KOMÁROM - TATRA: Bazi nagy görög lagzi (amerikai) 18 ÉRSEKÚJVÁR KOVÁK: Vidocq (francia) 19.30 IPOLYSÁG - VMK: A rettegés arénája (amerikai) 18 LÉVA - JUNIOR: Harry Potter és a titkok kamrája (amerikai) 16.30 ROZSNYÓ - PANORÁMA: Don (amerikai) 16.30,19 GYŐR PLAZA: Ali G Indahouse (amerikai) 17.45, 20 Elhagyatva (amerikai) 15.30, 20 A Gyűrűk Ura - A két torony (új-zélandi-amerikai) 17.15, 20.30 Halj meg máskor! (angol-amerikai) 15, 17.30, 20 Hangyák a gatyában 2. (német) 16.15, 20.15 Harry Potter és a titkok kamrája (amerikai) 17.30, 20.30 Mindenütt nő (amerikai) 15.45, 18, 20.15 Szétcsúszva (amerikai-angol) 20 A szmokinger (amerikai) 18 A tökös, a török, az őr meg a nő (francia-angol) 14.45,17.15,19.45 A decemberi számban bírálat a Jókai Színház Sirályáról Critical Lapok LAPSZEMLE Nyugodtan kijelenthetjük, az idén tizenkettedik évfolyamába lépő Criticai Lapok a magyar színházi szaksajtó meghatározó lapjává lett. Bár a „nagy öreg” továbbra is a Színház marad, de a palettát tovább színesíti az Ellenfény, a Premier, a MASZK, a Zsöllye, a Bárka Színház saját lapja, a Hajónapló. Bár ezek többségében szaklapok, egyedül a Premier próbálkozik a bulvársajtóhoz közelítő eszközökkel. Szót kell még ejtenünk a Súgóról, mely az Est Lapok színházi mutációja, ez inkább regionális műsorfüzet. E felsorolásra talán azért is szükséges volt, hogy rámutassunk, olyan populáris, mégis értékcentrikus magazin, mint a Film Színház Muzsika volt hajdan, ma nem található az ugyancsak gazdag magyar sajtópalettán. A Criticai Lapokat Szűcs Katalin jegyzi főszerkesztőként. S hogy a szemleíró vállalja annak ódiumát, hogy januárban a decemberi számot ismerteti, annak két oka van. Az egyik, hogy mikor e sorokat írom, a januári szám még nincs a boltokban (megjegyzem, karácsony előtt még a decemberi sem volt), a másik, hogy ebben a számban található Darvai Nagy Adrienne alapos, következetes bírálata a Jókai Színház Sirályáról. A számot a Krétakör sokak szerint botrányos Hazámhazám című előadásáról szóló két írás nyitja. Ezt ugyancsak két írás követi a Szkéné Színházban bemutatott Parasztoperáról, Marik Noémi és Bácskai Júlia tollából; de szintén ketten írnak Osztrovszkij Jövedelmező állás című darabjának Új Színházbeli bemutatójáról. Bárcsak nálunk is megvalósulhatna ez az örvendetes polifónia. Fried Ilona egy drogrehabilitációs csoport Shakes- peare-estjét ismerteti, Marik Noémi pedig a legutóbbi Alföldi-rendezést, Mark Ravenhill: Shopping and fucking című darabját mutatja be. Olvashatunk a lapban zenekritikákat is: a Lux Nox koncertjéről az Őszi Fesztiválon és Joshua Redman Mood Swing című CD-jéről; valamint két könyvbírálatot, A huszadik századi dráma és színház kézikönyvéről, és Balatoni Mónika Tükörjáték című kötetéről, melyben Jászai Mari naplóját, tanulmányait, leveleit közli újra. Jellemző a magyar színikritikusi gárda hozzáállására az a pár sor, melyet egy kortárs táncfesztiválról készült tudósításban olvashatunk: „Ilyen például az LIStúdió, ahova még mindig nem sikerült elmerészkednem, mivel 3 átszállással érhető el Budapest belterületéről.” A lap e számában tizenkilenc színházi eseményről számolnak be, ebből kettő Nyugat-Európában történt, a határon túli magyar színházakat a Jókai Színház képviseli, ezenkívül 1, azaz egy vidéki színházi eseményről, egy debreceni Godot-ra várva előadásról tudósítanak, a maradék tizenöt előadásra Budapesten került sor. Tehát a Jókai Színház akár még tartsa szerencséjének, hogy a jeles ítész egyáltalán hajlandó volt leutazni? Darvai Nagy Adrienne azt írja: „Valójában a komáromi előadás összes pillanata - miként a kiáltványszerű darab majd’ minden szava - jelen- téses és jelentős. A mindenben és mindenkiben megnyilvánuló ambivalencia szüntelenül a szélsőségek természetes egységét erősíti a nézőben. Bizonyára a szerző is folytonossá váló állandóság, a társas magány, a némelykor röhejesen »boldogító« boldogtalanság kibé- kíthetetlennek tűnő, ám létező állapotára kívánta felhívni a figyelmet, vallomását azonban saját kortársai még nem értették meg. Telihay kései elégtételt szolgáltatott Csehovnak.” (K. L.) Dusza István negyed évszázadon át katalizátora volt a szlovákiai magyar szellemi, különösen az irodalmi életnek A papír partján - túl a parton Egy éve nincs már velünk- köztünk Dusza István, esztendeje nem ír az Új Szóba. Felhagyva aktív kultúraközvetítő szerepével, elhagyta posztját a papír partján, s már a túlsó partról figyeli a rovatot. Mindenkori s majdani olvasója figyelmét legföljebb azzal fordíthatja a kultúra felé, amit hátrahagyott: tanulmányaival, esszéivel, könyvismertetőivel, vagy ahogy ő mondta: kulturális publicisztikával. CSANDA GÁBOR Különös, hogy most, amikor Dusza Istvánra emlékezve válogatott irodalomkritikáinak rövidesen megjelenő kötetére hívom fel a figyelmet, megfelelő (a napilap rovatméreteinek megfelelő) cím és felcím után kutatva épp az ő egyik négyhasábos írása akad a kezembe. Ebben - Bodnár Gyula könyvekről, színházról, szellemi életről szóló könyvét ismertetve - fejtegeti, mennyire fontos szerepvállalása (volna) a sajtónak a rendszeres, az olvasót orientáló művészetkritika. Barátja s másfél évtizeden át szerkesztőtársa kulturális publicisztikáját olvasván igazolva látja meggyőződését, mely szerint „lehet a szlovákiai magyar kultúrának olyan kritikai reflexiója, amelynek befogadásához elegendő az a bizonyos, egzakt módon sohasem bizonyított újságolvasói alapismeret”. Persze, a befogadással, azt hiszem, az olvasónak igazából éppen akkor nem volt gondja, amikor a sajtó rendszeresen kiszolgálta őt irodalommal és irodalomról meg művészetről szóló tudnivalókkal. De ez már a Dusza- könyvismertető megjelenésének idején, 2001-ben sem lehetett így, mert D. I. ezt írja: „a szlovákiai magyar újságírás igencsak a mélyponton van... Talán ezért sincs igazi zsumálkritika, amely akár a kultúránkról nyíltan kimondott véleménnyel gerjeszthető vitákat is vállalná...” De most már visszatérek tárgyamhoz, a Dusza István válogatott irodalmi tanulmányait és kritikáit tartalmazó kötethez, melyet a kegyelet - mint a tisztelet és a megbecsülés kései kimondása s a szavakon túl a kézzelfogható kifejezése - meg a törlesztés terhe hívott életre, a szerző hirtelen halálával szinte egy időben. Pozsonyi gyászszertartása napján, az író- és pályatársak utolsó búcsúját, az elhangzott megemlékezéseket és méltatásokat követően született meg az elhatározás, döbbentünk rá a felismerésre: tartozunk egy könyvvel az irodalmat szíve ügyének - kenyerének - tekintő Dusza Istvánnak. A szerző irodalmi munkásságának feltérképezése és az írások összeTartozunk egy könyvvel az irodalmat szíve ügyének tekintő Dusza Istvánnak. gyűjtése során világossá vált, ami egyébként is sejthető volt, hogy a rendelkezésre álló anyag terjedelme jóval meghaladja egyetlen válogatáskötet terjedelmének kereteit. Dusza István száznál több olyan cikket, recenziót, könyvismertetést és -kritikát hagyott ránk, melyek irodalmi önismeretünk részei. Ennek a sok mozaikból összeálló színes élőképnek egyformán fontos részei az irodalmi interjúi, a napi- és a hetilapokban közölt híradásai, beszámolói, vitahozzászólásai, az irodalomról és az irodalmi életről való hangos gondolkodása mindenütt, ahol erre a sajtóban alkalma nyűt. Az irodalom és a könyvek iránti szüntelen érdeklődésének köszönhetően számtalan glosszával, jegyzettel, tárcával gyarapodott az irodalom és az időközben a múltba veszett irodalmi publicisztika; ezek a hosszabb-rövidebb Dusza-írások az írással, olvasással, olvasóval, könyvekkel, könyvtárakkal, könyvhetekkel és a szerzőkkel foglalkoztak: ezekről, ezekért íródtak. S akkor még nem szóltunk az irodalomhoz legközelebb álló, képzőművészeti tárgyú Dusza-szövegekről. így aztán az olvasó reprezentatív kötetre számíthat, amiként Dusza Ist1951-2002 (Somogyi Tibor felvétele) ván is reprezentatív alakja és alakítója volt annak az irodalomnak, mely érdeklődése legfőbb tárgyát képezte. Újságíróként és lapszerkesztőként választotta hivatásául a kultúra népszerűsítését, s ez az ő esetében azt jelentette, hogy az irodalmat, a könyveket eseményként, napi tevékenységként, folyamatosan aktualizálódó élményként élte meg, de azt is, hogy nem akadt irodalmi terület, mely kívül esett volna érdeklődési körén. Vannak művek, melyekről csak ő számolt be a sajtóban, olykor csupán a híradás szintjén, máskor terjedelmes elemzéssel; voltak irodalmi jelenségek, könyvbemutatók, melyekre csak ő reflektált, és számos kötetet elsőként ismertetett. A mai szlovákiai magyar sajtó fiatal figyelője el sem hinné - hacsak oda-vissza lapozgatva a megsárgult újságoldalakban utána nem járna -, mi mindent tehetett a hetvenes és a nyolcvanas években a kultúra rovat nyughatatlan szerkesztője az Új Szóban és a hetilapokban az irodalom népszerűsítéséért, akkora - olykor akár csak egy zsebkendőnyi - területen, amekkorát kiküzdött s belakott magának, vagy mások számára lakhatóvá, olvashatóvá, érdekessé tett. Nem Dusza István volt az egyetlen ilyen kultúrmisszionárius, ám a szlovákiai magyarság művelődéstörténetében kevés hozzá hasonló akad, mert személye az újságírás és -szerkesztés révén az írók és az olvasók közti páratlanul eleven és széles csatornát jelentette, úgy is, hogy fáradhatatlanul jelen volt minden valamirevaló rendezvényen, s olyan értelemben is, hogy a nyomtatott sajtó minden regisztere szívesen fogadta ismertetéseit és kritikáit, a Kis Építőtől a Kalligramig. Dusza István negyed évszázadon át katalizátora volt a szlovákiai magyar szellemi, különösen az irodalmi életnek. A papír partján is - katalitikus szerepben, küszködve könyvvel, irodalommal, olvasással, sokszor ezek gádóival, akadályozóival vagy éppen a düettantizmussal, máskor meg önmagával, esetenként csak a közvetítő szerepét töltve be, az irodalom- tudomány szűkebb, szakmai területét lényegüeg nem befolyásolva. Legtöbbször a tetszik - nem tetszik, az azonosulás vagy az elutasítás mentén ítél meg művet és művészi eljárást, irodalomkritikáinak többsége az olvasva értelmezés, az ízléssel olvasás technikáját alkalmazva, az etikai állásfoglalástól sem tartózkodó, a szövegben esztétikumot kereső elemzés és értelmezés. Érvrendszerében az esztétikum volt a legfőbb instancia, s jó érzékkel legtöbbször a Tőzsér-írásokat választotta hivatkozásai alapjául. Ugyanakkor a szavak, sorok, strófák, szövegrészek és -egészek értelme felfejtésének, tehát a befogadásnak a leghálátlanabb szintjén mozogva, a viszonyulás és az érvelés közvetlenségével számíthatott kritikusként jelentős olvasótáborra úgy, hogy a szakma is mindig odafigyelt szavára. Talán épS zúznál több olyan cikket hagyott ránk, melyek irodalmi önismeretünk részei. pen azért - ami válogatott kritikáiból remélhetően szintén nyilván kitűnik -, mivel ítéletei pontosak, találóak, helytállók. S amit a Dusza-kritikák alapján mindig is tudni lehetett: szerzőjüknek van ízlése. A tisztelgés, Dusza Istvánnak az irodalmi életben betöltött szerepét s az életműve gazdagságát tekintve is, ez már bizonyos, gesztus értékű marad. A könyvvel emlékezés igénye és a könyvet eredményező szándék kevésnek bizonyult a jelentős hagyaték feltárása után. A választék meghaladta a törlesztés, a kiegyenlítés tervét - a kínálat kisszerűnek, torznak, groteszknek állítja be a kegyeletet. A recenzens és irodalomkritikus Dusza Istvánnak nem egy könyvvel adósa az irodalom. Végül, az említetteken túl: a kötet nem csak adósságtörlesztés és tiszteletadás, hanem és elsősorban irodalomkritikai önismeretünk szerves része. Kétség nem férhet hozzá, hogy a szerző és az általa vizsgált művek iránt érdeklődő kutatók (valamint az irodalmárok, irodalomtanárok és -történészek) hasznát vehetik. Meg aztán: Dusza István irodalmi tanulmányainak és kritikáinak fontos helyük és szerepük lehet a hazai iroda- lomtörténet-írás és az irodalomelméleti gondolkodás paradigmáinak jövőbeni kijelölésében is. S az, hogy most itt, az Új Szóban idézhetem fel D. I. alakját és életműve egyik vetületűt, talán némi derűlátásra is adhat okot. Meglehet, a szlovákiai magyar újságírás és a „kulturális publicisztika” annyira azért még sincs mélyponton, mint azt hinnénk, visszatekintve aranykorára, amikor a lap szellemi arculatát Dusza István, Bodnár Gyula, Zalabai Zsigmond... - és a sor folytatható - határozták meg. Persze, a jelenlét, a puszta létezés önmagában nem több figyelemfelkeltő demonstrációnál. Az a bizonyos, „egzakt módon sohasem bizonyított újságolvasói alapismeret”', mely elsősorban a papír partján álló D. I.-nek és a hozzá hasonlóknak köszönhető, érméi azért többre kötelezi a sajtót. Hogy aztán ez a sajtó mennyivel maradt adósa a kultúrát szíve ügyének tekintő olvasónak, akkor válik majd láthatóvá, ha irodalmi önismeretünkről szól majd a nekrológ meg az emlékeztető.
