Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)
2002-12-28 / 300. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2002. december 28., szombat 6. évfolyam, 52. szám Petőfi Sándor Szilveszter éje 1847-ben 1 Hej, vannak ma számadások! Háziasszony, házigazda, Mit bevett és kiadott az Év folytában, összeadja. Vizsgálják a pénzes erszényt, Mennyi volt benn s mennyi van még, S törlik le a verítéket, Mellyel azt a pénzt szerezték. Feleségem, lásd, milyen jó, Hogy minékünk nincsen pénzünk: Nem piszkoljuk be kezünket, S nem csorog a verítékünk. Amazoknak a ládáik, Minekünk szíveink telvék... Az milyen szegény gazdagság! Ez milyen gazdag szegénység! 2 Még csak egymagám valék Tavaly ilyentájban, Az idén már kettecskén Vagyunk a szobában. Furcsa lesz, ha már ez egy Darabig majd így mén: Esztendőre hármacskán, Azután négyecskén. Sikerekben gazdag, eredményes, szeretetteljes, boldog új esztendőt, jó egészséget kíván minden kedves olvasójának családja körében a Családi Kör Mióta szokás újévi üdvözletét küldeni? KIVÁNCSIAK KLUBJA Miért hoz szerencsét a lópatkó és a négylevelü lóhere? A patkót világszerte szerencsehozónak tartják, nálunk vályúba teszik, hogy az állatot megóvja a betegségektől; az algíri mohamedánok ajtófélfájára éppúgy patkót szegeznek, mint az angol vitorlások árbocára. Régen a ló varázserejű, bajtól óvó állat volt; nagy szükségben lovat áldoztak, s a házak ormára, kapuk fölé lófejet, lókoponyát szegeztek. A lóáldozatokat helyettesítette később a lópatkó. Általánosan elterjedt hiedelem, hogy a vas megóv az ártó szellemektől, s különösen nagy hatása van olyan vasnak, amit nem vesznek, hanem találnak. Márpedig a ló lábáról köny- nyen leesik a patkó, s aki egy kicsit is szemfüles, úton-útfélen megtalálhatja szerencséjét. A négylevelű lóhere alakja a keresztre emlékeztet, márpedig ez a keresztény kort jóval megelőző, ősi szimbólum mindenütt bajelhárító, szerencsehozó hírében áll. Ez az egyik oka a négylevelű lóhere népszerűségének, a másik pedig ritkasága. Azért nem olyan ritka, mint a fehér holló vagy az ötös találat, s ha valaki szorgalmasan keresgél a lóherésben, előbb vagy utóbb talál négylevelű lóherét. Igen ám, de csak az az igazi szerencsehozó, amire véletlenül bukkanunk rá! Ilyenkor, újév táján virágüzletekben feltűnik a cserepes, garantáltan négylevelű lóhere. Ez azonban nem igazi here - Trifolium -, hanem a savanyúherék közé tartozik, neve: Oxalis tetraphylla. Miért hoz szerencsét a kéményseprő? Manapság az olaj-, gőz- és gázfűtés korában el sem tudjuk képzelni, mit jelentett régen az a bizonyos családi tűzhely: nemcsak a meleget és a főtt ételt, hanem magát az életet is. A tűz azonban nemcsak a legjobb barát, hanem a legveszedelmesebb ellenség is. A fából épült vagy gerendavázas, náddal, zsúppal fedett házakra hamar felszállt a vörös kakas. Ezért az az ember, aki a kéményt rendben tartja, a tűztől óv, fontos személyiség. Volt azonban a tűzhelynek egy ősi, mitikus jelentősége is. A római hiedelem ide helyezi a család géniuszát (védő szellemét). A sztyeppéi népek úgy tudják, hogy a sámán elrévülésében a sátor füstnyílásán át közlekedik a szellemekkel. Nyu- gat-Európában Karácsony apó, Mikulás a kéményen át látogatja meg a családot, s helyezi el ajándékait. A kéménnyel, tűzhellyel kapcsolatban álló kéményseprőre is ragadt valami a jótékony szellemek nimbuszából. Ezen az sem változtat, hogy fekete, mint az ördög. Hiszen az ördög is hoz szerencsét - bár aki vele paktál, a végén megjárja. rágkoszorúkban tombolta ki magát. A mi korunk viszont megelégszik egy színes sokszorosítással és négy betűvel: B. Ú. É. K! Miért koccintunk? Mai életünkben a koccintás az üdvözlés egyik sajátos formájának látszik, olyasvalaminek, mint kalapunk megemelése, vagy a kézfogás ismerőseinkkel találkozva. Mégis jelentősebbnek érezzük emezeknél: ünnepélyesebb, szertartásosabb, kevésbé megszokott. Ez az ünnepélyesség magában is arra utal, hogy valamikor nagyobb súlya, jelentősége volt a poharak összecsendítésé- nek. Helyesebben: valamikor jelentett valamit az, amit ma csak szokásból, látszólag értelmetlenül csinálunk. Néhány évszázaddal ezelőtt még nem mindenféle poharazáshoz tartozott hozzá a koccintás, csak annak egy bizonyos típusához. Arról a típusról van szó, amelyet a magyar nyelv ezzel a kifejezéssel illet: megisszuk az áldomást! A régi időkben a koccintás minden valószínűség szerint jogi aktus, szerződésszerű megállapodások szertartása, adásvételi megegyezéseket lezáró hivatalos cselekvés volt. Ami két fél között hosszú tárgyalás vagy alkudozás után történt, arra ez az „áldomás” teszi a pontot - koccintás és szeszes ital fogyasztása kíséretében. A koccintás tehát a jogéletből szivárgott be magánéletünkbe. Ünnepélyes hangulatával, jelentőségteljességével ma is megőrzött valamit régebbi nagyobb súlyából, fontosságából. ,dirre iszunk egyet” - ne felejtsük el, hogy ez a szólás rendszerint a vidám borközi beszélgetések egy-egy nyomatékosabb részénél hangzik el, ahol olyasmiről volt szó, ami különösen kiemelésre méltó. Felvetődik azonban a kérdés: miért éppen a poharak, kupák ösz- szekoccintása vált egyes népeknél a jogélet jellemző, szertartásszerű cselekményévé? Vagy másként fogalmazva a kérdést: mit láttak a koccintásban, az ivóalkalmatosságban a régiek, aminél fogva azt jogerős megállapodásaik megpecsételésére alkalmasnak vélhették? Erre a kérdésre a természeti népek gyakorlatából kapjuk meg a feleletet, akiknek a világ minden táján az az általános vélekedése, hogy az érintésnek varázsereje van. Az érintés átsugározza életerőnket, lelkünket arra, akit megérintettünk. így a kölcsönös érintkezés, például a kézfogás vagy csók következtében két emberi lélek kicserélődik, mintegy testvérré válik. Az érintés varázslatos erejével létrehozott lélekcsere gondolata lappang végeredményben a poharak ösz- szekoccintásának hátterében is. Mi történik tehát a jogi megállapodásokat, szerződéseket követő áldomásokon? Azok, akik a jogi aktus során mint szemben álló felek szerepelnek, poharukat összekoccintva kifejezésre juttatják, hogy egyezségük testvéri megállapodás, szerződésük meleg emberi kapcsolat eredménye, amely minden vitát, háborúskodást kizár, és megpecsételi a szerződő felek között a békét. Baráti poha- razgatásainkban ennek az emléke cseng vissza. zt hihetnénk, hogy ez újabb keletű szokás. Pedig ennek is nagy hagyománya van. Már a 14. és 15. században írásban üdvözölték az újév napján távollevő ismerősöket. Az üdvözleteknek ez volt a legszokásosabb formája: „Isten adjon neked és mindnyájunknak boldog, jó esztendőt és földi életünk után örök világosságot. Ámen.” A könyvnyomtatás és a fametszés, rézmetszés feltalálása után az új technikák is részt kértek az újévi üdvözletek műfajában. Az első fametszetű üdvözlőlapok vallásos motívumúak voltak. Leginkább a gyermek Jézust vagy az angyalokat ábrázolták. Ugyanebben az időben, tehát a 16. században jöttek divatba a falinaptárak, amelyeket szintén szívesen küldözgettek egymásnak az ismerősök újévi ajándékul, a címlapon többnyire ezzel a szöveggel: „Boldogjó új esztendőt...” Később már nem elégedtek meg ezzel az egyszerű formával. Hosszú verses köszöntőket nyomtattak az üdvözlőlapra, amelyek plakát nagyságúvá lettek. Az ilyen üdvözlőlapokat a szintén divatos Házi áldáshoz hasonlóan a szoba falára szögezték, így ment ez a 18. századig, amikor is nagy változások történtek az újévi üdvözletben. Mindenekelőtt megszűnt plakát lenni. Ezt a zsugorodási folyamatot nagymértékben támogatta az akkoriban divatossá lett névjegy vagy vizitkártya. De vallásos jellegét is elveszítette, mert a gyermek Jézus helyett virágot szóró amorettek, gráciák és múzsák jelentek meg. A 18. század vége felé váltak divatossá azok az összehajtogatható és gyakran mozgatható alakokkal díszített, de nem túlságosan ízléses újévi üdvözlőlapok is, amelyek még Goethének is tetszettek. 1809. január 16-án így ír egyik ismerősének: „A kedves, hajlongó, bólogató és tisztelgő kicsiny teremtmények szerencsésen megérkeztek, és nemcsak nekem szereztek örömet, hanem az egész társaságnak is, amelynek tudományukat bemutattam.” Kazinczy viszont 1814-ben arról panaszkodik, hogy Bécsben október és január között alig lehet rézmetszőt kapni, aki könyvillusztrációk készítésére hajlandóimért mindegyik újévi üdvözlőkártyákat metsz. Az újévi üdvözlőlap mindig tükre volt a kor ízlésének. A napóleoni háborúk nehéz éveiben vasból készült üdvözlőlapok is forgalomba kerültek, a biedermeier érzelgősség viA
