Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)

2002-12-27 / 299. szám, péntek

IJ SZŐ 2002. DECEMBER 27. Gondolat ii. Egy kerthez hasonlítanám, aely a legkülönbözőbb virágokkal an tele, s bár mindegyik mámorí- óan illatozik, nekünk kell eldönte- lünk, melyiket részesítsük előny­én. Ilyen döntéshelyzet előtt áll a ordító is, hiszen a temérdek szó :özül azokat kell kiválasztania, nelyek a legmarkánsabban körvo- lalazzák a mű jellegét és szerzője zándékát.” lizsnyai Tóth Ildikó: „Felmerül a térdés, hogy a hagyományosan neggyökeresedett névváltozatokat nennyire ismerik és használják az idott nyelv egyes beszélői. Az aktu­ális nyelvi állapot ugyanis nagymér- ékben megszabja a fordító vi- lelkedését, főként, ha a szlovák-ma- ;yar nyelvpárú fordítást vesszük llapul. A határon túli magyarok és íz anyaországi magyarok közötti jeszédhelyzetekben, illetve vice rersa, valamint a határon túli ma­gyarok egymás közötti kommuniká­lójában a helységnévhasználat kö­vetkezeden és rendkívül változatos, innék legfőbb oka a helységnév- competencia beszűkülése, amit öbb tényező együttes hatása okoz- tat: a helyismeret és nyelvismeret hánya, valamint az, hogy a temér- iek településnévnek többnyelvű változatai vannak. Az olvasói elvá- ások szem előtt tartása a fordítói itratégia szerves része. Kérdés :ehát, milyen mértékben kell (le- ret-e?) reflektálnia a fordítónak ;zt a nyelvi bizonytalanságot - po- 'itív megközelítéssel: nyelvi túlkí- íálatot?” Polgár Anikó: „A két szöveg nyelvi idegenségét egy gyermeki félrehal- lás poétikai artikulációja is jelzi. Holannál a caj (tea) és a ráj (para­dicsom, édenkert) hasonló alakú szavak összejátszásáról, Tőzsérnél egy azonos alakú szó két jelentésé­nek a szétválasztásáról van szó (pa­radicsom - 1. konyhakerti növény, 2. édenkert, mennyország). A két jelentés tulajdonképpen a Holan- vers két alapmotívumához, a vér­hez és a hóhoz is köthető: a paradi­csom egyik színe a vérpiros, a má­sik a mennyei tisztaság jelképe, a hófehér. A hó Shekespeare-nél Ophelia szűzi tisztaságát jelzi a klasszikus toposzhoz igazodva. A hó a halált is asszociálja, hiszen Ophelia szavai szerint a halott Polonius szemfedele és szakálla is hófehér, égi kegyként pedig a vér, a gyilkosság ellentéte. A »fordítva hulló hó« (obráceny sníh) ugyan­olyan szentségtörésnek és pogány­ságnak számít, mint a vérivás: a szellem-Hamlet lova ütőerét szakít­ja fel, s abból ontja szomját, akár az antik művekben az Alvilágból feljö­vő halottak lelkei, s vérre szomjazik a bosszúvágyó Hamlet Shakespeare drámájában is. A fordítva hulló hó a szerelem metaforája, egyfajta láza­dás, hiszen a hó égi kegy (ezt jelzi, hogy az angyal lába alatt nem olvad el), a szerelem viszont visszautasít­ja ezt a kegyet, a tisztaság vissza­megy az égbe - ez a fordítva hulló hó vakmerősége. A fordítónak is ha­sonló vakmerőségre van szüksége, miközben »a logosz magvát« pirítja »a nyelv szalonnájának forró zsírján«. A költő és a fordító alapál­lása ugyanaz: »Reggelte együtt sza- lonnázunk / papírból, én meg az örök isten.« - írja Tőzsér Csúcson című versében. Úgy tűnhet, hogy a nyelv a költő-fordító számára csak puszta eszköz, mely a kijelentés so­rán szétolvad az értelemben - az értelem azonban szintén csak pusz­ta szó: logosz.” Tőzsér Árpád: „Orbán kritikai re­cepciója nemigen tud mit kezdeni a költő verseinek végletes szemé­lyességével. Erre a tanácstalanság­ra céloz Orbán Vojtinájában a kö­vetkező vitriolos rész: »az én­költészet kiment a divatból / és a tavalyi toposzok oda kerülnek aho­vá valók / a kukába a rohadó salá­talevelek közé«. Valóban a kukába való a lírai én, a lírai személyesség? Hisz a líra spe­cifikuma az egyéb műnemekkel s főleg a tudománnyal szemben mindig is a személyesség volt. S ennek a személyességnek a leépü­lése nem lemondás vajon erről a specifikumról? S ha ez a specifi­kum eltűnik, akkor tulajdonkép­pen mi marad a költészet helyén? De föl lehet tenni a kérdést más­ként is. A versbéli ún. disszeminált vagy osztott személyiség nem egy­fajta végletes szubjektum-telített­ség vajon? Az énnek olyan radiká­lis felnagyítottsága, aminek követ­keztében a posztmodern vers tár­gyilagossága végül már csak olyan­fajta objektivitás, mint mikor a fá­tól nem látjuk az erdőt. • S ha igen, akkor adódik a kérdés harmadik kiterjedése: vajon a posztmodern líra nemcsak betető­zése inkább (a szubjektummal még nagyon is számoló) modern lírának? Valahogy úgy, ahogy a hi­deg manierizmus »betetőzte« a re­neszánszt, vagy a még hidegebb rokokó a barokkot. Madame de Stael állítólag (Rónay György állítja!) azt mondta a klasszicizmusról, vagy inkább a klasszicizmust »betetőző« empire- ről, hogy »az utánzó műre és szel­lemre is bízvást alkalmazni lehet azt, amit Ariosto Orlandója mond a lováról, melyet maga után von­szol: minden elképzelhető képes­séget egyesít magában (mármint a ló), éppen csak egy hibája van: döglött.« A modern és posztmo­dern esetében vajon ki a ló, és ki vonszolja a lovat?, s a posztmo­dern vers nem a modern vers jég­hideg empire-je vajon?” i J Németh Zoltán: „A magyar iroda­lom köznyelvében a 90-es években olyan változások is beálltak, ponto­sabban olyan változások nyomai is fellelhetők, amelyeket nem mindig kísért figyelemmel az elmélet és a kritika, amely ebben az időszakban inkább saját pozícióinak a megerősí­tésével volt elfoglalva. A 80-as évek végének társadalmi változásai során szabadabbá váló légkör is eredmé- nyez(het)te azt a lehetőséget, amely nyomán a magyar irodalom köz­nyelve is szabadabbá, sőt - és ez ké­pezi jelen írás legfontosabb témáját - egyre inkább szabadossá vált. A szabadosság foka és mértéke azon­ban még mindig beleütközik a befo­gadás felől érkező korlátokba, hi­szen még az irodalom iránt érdeklő­dő közönség nagy része számára is léteznek olyan tabuk, amelyek ki- kezdhetetlennek tűnnek. Ez valószí­nűleg azzal függ össze, hogy az olva­sók olyan kulturális közegben szoci­alizálódtak s váltak olvasókká, amely számára bizonyos határok az irodalmiság esztétikai mércéjévé szűkültek le. Ez azonban azt is maga után vonta, hogy a befogadás hori­zontjai leszűkültek. És ahogy az tör­ténni szokott, az elvárás megterem­tette a maga igényének megfelelő árut: a 90-es évek magyar irodalma is csak félve indult el azon az úton, amely a szabadosság felé vezetett. Hiszen egyrészt azt kockáztatta, hogy nem lesz része a közönségsi­kerben (az olvasói réteg konzervati­vizmusa miatt), másrészt pedig azt, hogy nem tud megjelenni azoknak a szépirodalmi folyóiratoknak a ha­sábjain, amelyek (félve a különféle csatornák felől érkező támogatások elmaradásától) természetes terei le­hetnének a szabadszájúság játéká­nak. (...) Meglehetősen naiv olvasói pozíció lenne azt feltételezni, hogy Csehy fordításai »eredetibbek« len­nének, mint a régebbi paradigmák fordításirodalmának darabjai, hi­szen saját irodalomtörténeti korsza­kukból szemlélve valószínűleg saját fordításaik tűnnek »eredetibbnek« és egyúttal »irodalminak« a régebbi fordítók számára is. Az azonban megkockáztatható, hogy a 90-es évek társadalmi-szociális-mentális- kulturális változásai olyan szeren­csés kontextust teremtettek, ame­lyek újra »élővé« teremthették az antikikvitás obszcén-erotikus darab­jait.” Sánta Szilárd: „Boráros Henrich, Farkas Roland és Szabó Szilárd megalapították a Csallóközi Ifjú Tájképfestők Társaságát, majd rög­tön csoportos kiállítással mutatkoz­tak be (Tájak. Csemadok Galéria, Komárom, 2000. április 14.). Első ránézésre egy teljesen hagyomá­nyos kiállítás részesei voltunk. Ah­hoz, hogy egy kiállítást kiállítás­ként észleljünk, nagyon jól működő konvenciók állnak a rendelkezé­sünkre (pl. képek, terem, kurátor, meghívók, megnyitó, frissítők stb.). A három fiatal kiállító művész az említett komponensek jelenlétéről gondoskodott, majdnem tökélete­sen szimulálva egy tájképkiállítást. Mégis, mi az a különbség, eltérés, amely valami egészen másra tereli a figyelmet és képes kibillenteni ezt a stabilnak hitt konstrukciót? A képméret azonossága - mindegyik 25x45 cm-es -, mindegyik képen három fa található és a mindegyi­ken jelenlévő apró kaparások egy­fajta szerialitást implikálnak, jelö­lik a képek egymásra utalását, a kép-kép relációt, közvetítve az egyéniség és eredetiség felszámoló­dásának tapasztalatát, és egyfajta ironikus hagyománykezelés felé nyitnak horizontot. Ezen posztmo­dernként is értelmezhető eljárás következő játékos eleme a datálás kérdése. A képek alatt különböző dátumok szerepeltek, miközben azok rendkívül rövid időintervallu­mon belül készültek el. Nemcsak a dátumok, de a képek alatt található originalitást biztosító tulajdonne­vek is tetszés szerint felcserélhető- nek bizonyultak. Az említett jegyek tükrében a reprezentáció helyett a kiállítás »concept«-jellege került előtérbe. A három jeles »festő« tá­madja az eddig jól funkcionáló kódrendszert, mely lassan észre­vétlenül automatizmussá vált, ép­pen ezért veszélyes lehet. A támadó aktust nem kívülről hajtják végre, hanem belülről beilleszkedve de- konstruálnak. Az sem véletlen, hogy a kiállításra a helyi galériában került sor: az ott uralkodó alkotói és befogadói folyamatokat találóan jellemzi Jean-Luc Nancy Ami a mű­vészetből megmarad c. írásának egy helye: »(...) az értetlenség és az ellenségeskedés, csakúgy mint a kényszeredett bólogatás, a tudás hiányát és a tudás akarásának hiá­nyát jelzik, a művészet már nem érthető és nem fogadható be a ko­rábbi sémák alapján.« Ezáltal viszik színre azt a felismerést, hogy a jól bejáratott alkotásmódok közlés­képtelennek bizonyulhatnak. Ily módon kénytelenek vagyunk felül­vizsgálni saját befogadói attitűdün­ket. A kiállítást megnyitó Sebők Zoltán a következőképpen utalt er­re: »(...) hogy mit is fest a tájképfes­tő: nem a természetet, még csak nem is a tájat, valami tevékenységi terepszerűt, ami irtózatosan át van itatva kultúrával, ugyanis rengeteg tájkép született, s rengeteg klisé van a táj láttatására, és mi ezeken a kliséken, a művészettörténet klisé­in keresztül nézzük a tájat és ezt a klisészerű látást vállalta föl ez a há­rom nagyszerű, tehetséges fiatal festő.«” Csehy Zoltán: „A női test átépíté­se, radikális elvulvásítása gyakor­latilag a cybersex kultúra radi- kalizált fölülíró-effektusa. A test immár szupernaturális, puszta szi­mulációs gyakorlat (miképp a szö­veg is maga), ideálisan újrakonst­ruálható, állati vagy tárgyi elemek­kel kontaminálható, a különféle fíliák (zoo-, pedo-, ephedo-, hebe- stb.) univerzumává alakítható. Ezt az átalakulást a vezérfília, a logofília vezényli. Ez a logofília a testbeszéd csatornáit nyitja meg, egyszerre body-art, egyszerre a mágikus sátánizmus, a képi dara­bolás, az ún. all climax porn és a verbális terek ura és folyománya. A szubkulturális pluralizmus e szö­vegekben spektrumképző: a hódí­tás gesztusaival teljes, szövegről szövegre terjed, gyakorlatilag a pornófüggőség pszichikai lépcső­fokain haladva képzi meg a nyelv­függőség poétikai allegóriáját. A szupernaturális, géppé lett test központi szerepű a könyvben, ám a gép szó helyett sokkal kifejezőbb lenne Kazinczy gépely szavának al­kalmazása, mely a szerves kompo­nenst is magába kódolta. A gépely szupernaturális folyamatoknak en­gedelmeskedik, és bár van műkö­dési algoritmusa, gyakorlatilag ezen algoritmus folyamatos kiját­szásában érdekelt. A gépely tehát maga a folyamatosan változtatha­tó test, ugyanakkor a szimuláció törvényeit respektáló masina, a nyelv gépe. E szövegek léttere egy perverz Árkádia (S/M-stúdió?) és a boncterem kombinációja, mely­ben a halál gyakorlatilag csak ver­bális lehetőség (kétségtelen, ez né­mi infantilizmussal is összefüggés­be hozható). A testek feldolgozása és kidolgozása a számítógépes szi­muláció logikáját követi: a gépely itt már nem lelki transzformáció egyazon testben, hanem egy komplex átépítés végeredménye is.” Beke Zsolt: „A »szó nem szó«-ban viszont (...) a szó éppen a »szó- ságától«, vagyis minden ehhez kap­csolható funkciójától, így a jelölő funkciótól is meg van fosztva. S így a szó: »jel«. A szöveg működése is in­kább ezt támasztja alá, azzal, hogy az olvasás során ezt a folyamatot vi­szi (viteti) végbe. A »jel« természetét mutatja be, szemlélteti oly módon, hogy elhagyja a sorok végét, és referenciálisan értelmezhetetlen be­tűcsoportokat hagy ott. Ezek tényle­gesen nem szavak, mégis értelmez­zük őket a maguk végtelen töredé­kességében is. A betűcsoportok csak egy erőszakos referenciális olvasat számára lesznek kiegészíthetők egy teljes alakra, s ezek az alakok csak az ilyen olvasási mód számára lehet­nek azonos értékűek a töredékek­kel. Megfordíthatjuk tehát az analó­giát, s a »vers nem vers« kifejezést értelmezhetjük a »szó nem szó« mintájára, s így a versek, s velük együtt ez a vers is éppen a »vere­ségétől« szabadul meg. Ezzel elke­rülhetjük az igazi, az igazságot ki­mondó vers metafizikai látszatprob­lémáját, mely felé a referenciális ol­vasat vezet, mivel nem a vers referenciális korlátái, hanem koráb­bi meghatározásai válnak »leszűkí­téssé«. Számunkra így verssé válik minden, ami - Gadamer szavaival élve - akként szólít meg és von be a játékba, bármilyen definíciótól füg- gedenül. Ha az egész szöveget így, ebben a kettőségben olvassuk, ak­kor az - a szintaktikai kapcsolódá­soknak a hermeneutikai vizsgálódás számára is fontos értelem-kons- tituáló funkcióját alátámasztva - a referencialitásnak mondott búcsú­beszéddé válhat.” Vida Gergely: „A 80-as évek máso­dik felének szlovákiai magyar lírája azért maradhatott a magyar uralko­dó költészeti kánon peremén, mert poétikai értelemben egy ezen kánon által preferált nyelvezet szempontjá­ból túlhaladott nyelvezeten íródott. Ez a nyelv tematikus szinten lehető­vé tette ugyan a lírai én azonosság­vesztésének tematizálását, ugyan­akkor egy olyan oppozíciókon ala­puló tropológiát működtet, amely a vesztést veszteségként aposztrofál­ja. A lírai én világa diszharmonikus, ezért sokasodnak el a kritikai iroda­lom által előszeretettel kimutatott abszurd, groteszk kijelentések. A kritikának ezek az ítéletei árulkodó- ak: az említett kategóriák mellett ugyan néha az ironikust is megta­láljuk, ezen verseket mégiscsak a síkváltást csak ritka esetben előidé­ző groteszk, abszurd uralja. Az iró­niára legjobban hajló Tőzsérnél is az irónia tragikus színezetet kap és csak az őseredeti azonosság elvesz­tése felett kesergő elégikus hang el­távolítására szolgál. Ä nyelvbe ve­tett bizalom a lírai én utolsó tám­pontjaként fennmarad, és Hizs- nyainál például az avantgárdra em­lékeztető metaforákból gyakran a visszahozhatatlan épül újra, igaz, immár felismerheteüenül. Fam- bauer költészete inkább gondolat- mint nyelvközpontú és éppen a vég­sőkig vitt önreflexió szavatolja, tart­ja meg - igaz a versekben gramma- tikailag gyakran jelöletlen - lírai ént mint a versek operátorát. Ezért a címbe emelt Hizsnyai-idézet beszé­lője még a kimondás performatív aktusában képes az önteremtésre. Úgy gondolom, az ehhez hasonló belátások elmélyítésével kirajzolód­hat egy olyan horizont, ahol egy megértő kritika számára láthatóvá válnak azok a pontok, amelyeken a 90-es évek szlovákiai magyar költé­szetének legjobb szövegei bekap­csolódhatnak a magyar líra prog­resszívabb áramába.” H. Nagy Péter: „Ha tehát a sajtó- szabadságot - a közkeletű elképze­léssel ellentétben - úgy fogjuk fel, hogy az nem állapot (ami csak úgy van), hanem megalkotandó folya­mat, akkor a lapoknak számról számra létre kell(ene) hozniuk an­nak keretrendjét. Nos, a Felvidé­ken ez nem mindig sikerül. Az ál­talam említett, elmaradt oktatás­ügyi vita többek között azzal a ta­nulsággal szolgált, hogy a szer­kesztők egyoldalúan értelmezik a közölhetőség fogalmát. (...) Mo­nopolhelyzetben levő lapok eseté­ben nem alakulhat ki vitakultúra. Mivel a lapok nem hajlandók ke­resztezni egymás köreit, nem jö­hetnek létre hivatkozásmezők, minden történetet elölről kell kez­deni. Gondoljunk csak bele: a Fel­vidéken éppen ilyen okok miatt maradnak el hozzászólások. Pedig az egyik lapnak bizonyos esetek­ben akár egy másik lehetne a kont­rollja. Ha az Új Szó sorozatosan egyoldalúan foglal állást valami­lyen kérdésben, miért ne reagál­hatna erre mondjuk a Szabad Új­ság cikkírója... Mivel erre jelen pil­lanatban nincs lehetőség, mindkét lap még a vitapozíciók kirajzoló­dása előtt a beszélő alanyok ritkí­tásának elvét alkalmazza. A Felvi­déken jelen pillanatban esély sincs arra, hogy egy magyarországi »kritika-vitához« hasonló jelenség vegye kezdetét (abban ugyanis vagy fél tucat sajtótermék vett részt). Ezért tart itt a közéleti pub­licisztika, ahol tart: a vitaindító szöveg manapság annyit ér, mint - Vonnegut kifejezésével élve - »szúnyogfing a szélviharban«.” Korpás Árpád: „Mire a PMH és az A Reggel 1922-ben megindult, a po­litikai közbeszéd, a regionális sajtó már kialakította a tematizálás ellen­zéki és kormánypárti (kormányhoz közeli) attitűdjeit. A PMH itt is a sé- relmi politika érvrendszerét veszi át. A kezdeti években 100-130 ezer magyar (vagy magyar kötődésű) közhivatalnokot, közalkalmazottat bocsátanak el, a városi, járási, me­gyei képviselő-testületeket felosz­latják és biztosokat, tanácsokat ne­veznek ki, 1922-ben a törvényható­sági és rendezett tanácsú városokat (utóbbiaknál Pozsony, Kassa és Ungvár kivételével) nagyközségek­ké fokozzák le stb. A PMH a leépítés helyzeteire csak reagált (a politiká­hoz hasonlóan), és úgy tűnik, azt is eléggé esedegesen tette. Az A Reg­gelre inkább a hallgatás, a cáfolat és a magyarázás jellemző. (...) A két kezdeti attitűd változó intenzitással az egész korszakon végighúzódni látszik, 1933-36 tájékán azonban egy finom törésvonal keletkezik, amely idővel egyre láthatóbbá vá­lik. A PMH az ellenzéki politikával összhangban a revíziós kivárás je­gyében egyfelől már kevésbé tár­gyalja a konkrét közigazgatási- és önkormányzati ügyeket, másrészt azonban a közigazgatási és önkor­mányzati rendszer általánosabb bí­rálatát minduntalan beépíti revíziós érvrendszerébe. A Magyar Újság - az A Reggeltől eltérően - már töb­bet foglalkozik az önkormányzati­sággal, különösen annak egyik rész­területével, a nyelvi jogok kérdésé­vel. Ez azzal függ össze, hogy Milan Hodza miniszterelnök, aki a lapot is a kezében tartja, 1936-tól egyre két­ségbeesettebb igyekezetét fejt ki a csehszlovák állam integritásának megőrzése érdekében, s a nemzeti­ségek »megelégítésére« bővíteni akarja azok nyelvi jogait. Vitatható, ez mennyire őszinte törekvés és mennyire propagandafogás, de tény, hogy a Magyar Újságban a nyelvi kérdés »szellőztetése« a hata­lom egyfajta legitimálása. Más kér­dés, hogy Dzurányi mennyire tudja ebbe belevetíteni a lap önlegitimá­lását, nagyjából azzal a felhanggal: - Látjátok, szemben a PMH-val mi itt a konkrét problémáitokkal fog­lalkozunk, konstruktívak vagyunk, tehát van létjogosultságunk.” Somogyi Tibor felvételei

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents