Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)

2002-12-27 / 299. szám, péntek

Gondolat

ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 27.

A somorjai Fórum Kisebbségtudományi Intézet székházában egynapos szimpózium keretében tanácskoztak az irodalomtudomány és -kritika jeles képviselői a szakma kérdéseiről

Disputa a Márai Alapítvány szervezésében

Kétoldalas képes összeállításunkban ízelítőt nyújtunk a december 14-én megrendezett Somorjai disputa című szimpóziumból, melyet Az élő szlovákiai magyar írásbeliség munkacímmel irodalomkritikusok, költők, írók, műfordítók tartottak, többségükben egyetemi oktatók és doktoranduszok, vagy éppenséggel egy személyben írástudók és szerkesztők, jó nevű lapok szakmai körökben megbecsült szerzői. Úgy tűnhet, az irodalomról és az írásról alkotott nézeteik, véleményük közt nagy a kapcsolódás lehetősége, de legalábbis széles ezeknek a felfogásoknak az érintkezési felülete, noha szempontjaikat és értelmezéseiket szerencsés (egészséges és termékeny) szétfejlődés jellemzi.

A disputálás ihlető és folytatható, a figyelmet az irodalomra folyamatosan ráirányító lehetőség, nem több, de nem is kevesebb - aminthogy nem egyéb ez az itt erősen kivonatolt, valójában csak az elhangzottakat idéző néhány bekezdés is. Mindenesetre a disputa tovább folyik, mint már jó néhány éve: ez a somorjai csak a folyamat egy kinagyított képe, színes mozaikdarabja.

Nem adja vissza még csak részlegesen sem a rendezvény hangulatát; hiányzik belőle, ami ott és akkor élővé tette: többek közt a Tőzsér Árpád három kérdéséhez felolvasott Orbán Ottó- és Tő- zsér-vers, a Sánta Szilárd által bemutatott Farkas Roland-életmű kivetített képanyaga, vagy H. Nagy Péter tanár úrnak - ezzel a két statikus oldallal ellentétes - hévvel és a szellem szabadságával fűtött fellépése, de nem lehet tolmácsolni, mondjuk, Rozno Jitka derűjét sem vagy a sajtónk és a közgondolkodásunk egykori és mai gondjait felvezető, a sztereotípiákon való túllépés esélyeit számba vevő felvetéseket.

Ez az összeállítás éppenséggel a disputa attitűdjét nem továbbíthatja közvetlenül az olvasónak - aki azért a Gondolat e hasábjain remélhetőleg mégis meríthet belőlük néhány gondolatot. A disputának talán éppen ez a jelentősége - a gondolatok mögül felsejlő lehetőség.

Ami a rövidke szemelvényekből közvetlenül talán nem derül ki: Keserű József a Madách-díjas, Rácsmustra c. Benyovszky- tanulmánykötetet értelmezte, Benyovszky Krisztián egy Bereck József-kisregényt, Kocur László 33 gyermekirodalmi könyvet, Rozno Jitka fordítóként és szerzőként a kortárs szlovák irodalom gondjairól szólt, Polgár Anikó a Tőzsér fordította Holan- poémát elemezte, Németh Zoltán a Hárman az ágyban c. Csehy- kötetet, Csehy Zoltán A perverzió méltósága c. (Németh Zoltán összeállította) könyvet, H. Tóth Ildikó a helységnevek fordítha- tóságáról tartott előadást, Beke Zsolt a vizuális költészetről (ezen belül is egy Juhász R. József-versről), Vida Gergely a 80- as évek szlovákiai magyar költészetéről. Csanda Gábor

Elek Tibor: „Előbb Szilágyi Márton fogalmazta meg, igaz a későbbi regényekre utalva, hogy Grendel csatlakoztatása »a paradigmaváltás gárdájához« nem is olyan egyértelmű, majd az író monográfusa, Szirák Péter, immár a korai regényekre is érvényesen: »a kisebbségi sors meghatározottságaitól elszakadni igyekvő alkotó recipiálta és alkalmazta az új poétikai-szemléleti jelenségeket, egy olyan értésmódot kialakítva, amely sem a megelőző kisebbségi beszédformáknak, sem a magyarországi diszkurzusmintáknak nem feleltethető meg maradéktalanul.« Tőzsér Árpád Grendel másságát, a magyarországi nemzedéktársaktól eltérő karakterét, a sajátosan grendeli regényminőség alapját, a »felfokozott etikai érzékenység«- ben látja.

A regényekről számtalan esztétikai elemzés született már, s amikor én a továbbiakban egy nem kifejezetten irodalmi szempontból vizsgálom majd Grendel korai regényvilágát, azt keresve, milyennek láttatja műveiben a felvidéki magyar polgárságot, tulajdonképpen magam is ezt az etikai érzékenységet járom körbe. Grendel korai regényeinek és novellái egy részének a felvidéki magyar polgári, kispolgári, értelmiségi lét múltja és jelene adja a hátterét; a felbomló, széthulló polgári világ és a kisebbségi létezés sajátos együttese. (...) Grendel a polgárság fogalmat is hasonló értelemben használja, mint Márai és mint általában a szépírók (kivéve, amikor középkori városlakót ért rajta), azaz - a Max Weber-i szóhasználatot, osztályozást, kölcsön véve - rendi értelemben. E szerint a polgárság a vagyon és a műveltség embereiből tevődik

Grendel Lajos: „Ha azt hallom vagy olvasom, hogy X. vagy Y. író egzisztencialista, az nekem annyit jelent, mintha azt mondaná az illető, hogy a bárány béget. Hát persze, hogy béget, mi mást tegyen, ha bárány a szerencsétlen. Talán bizony kukorékoljon? Az olyan kritikák pedig szerfölött bosszantanak, amelyekben a kritikus azt kéri számon a báránytól, hogy mért nem kukorékol. Ennél már csak az bosszantóbb, ha valaki irdatlanul nagy tudományos apparátussal azt bizonygatja, hogy kukorékolni korszerűbb, mint béget- ni. Az ilyen értekezésekben, minden terminológiai másság ellenére, valamiféle lappangó posztvagy neomarxista fejlődéselmélet rezonál, amely szeretné a különféle írói beszédmódok pluralizmusát egyetlen beszédmódra nivellálni. Az írói praxis felől nézve, minden olyan kritikai vagy teoretikus diszkurzus, amely nem veszi kellőképpen figyelembe azt, hogy az irodalmi mű mindenekelőtt a létről szóló beszéd, egyszerűsít és sztereotipizál, illetve valamilyen irányban, valamilyen teória vagy ideológia jegyében homogenizálni törekszik az egymástól elkülönböző írói beszédmódokat. Ezt a műveletet a 80-as évek vége óta a magyar irodalomkritikusok egyik legmarkánsabb csoportja az ideológiává növesztett antiideolo- gikusság jegyében végzi. A száműzni vélt marxizmust visszacsempészi a gyakorlatba. A száműzött - nek deklarált marxizmus úgy van jelen ebben a kritikusi gyakorlatban, mint egy fotó negatívjában a fénykép. Irodalom és teória, író és kritikus viszonya természetesen sosem lesz, nem is lehet harmonikus...”

„Kevés bennünk az empátia, a másokra való odafigyelés. Ez a készségünk teljesen elsorvadt. Képtelenek vagyunk saját múltunkon, életünk buktatóin kívül a mások múltját, életét és megpróbáltatásait észrevenni és elfogadni vagy regulárisnak tartani. Nagyon önző módon gondoljuk végig és éljük az életünket; képtelenek vagyunk jogérvényesítő módon viselkedni.

Egyre inkább visszatérünk ahhoz az 1989 előtti modellhez, amely fekete-fehéren látta és láttatta a világot. Igaz, hogy akkor politikailag volt fekete-fehér a világ, ma pedig szociálisan az. A Márai Alapítványon belül az egyik leg- meghökkentőbb tapasztalatunk, hogy az ún. pszichoterápiás kommunikációs tréningek résztvevői majd kilencven százalékának már szavai sincsenek az érzelmekhez. Arról meg végképp nem tudunk semmit, hogy milyen mozgatórugók állnak az érzelmek mögött, és nem is óhajtunk ezzel foglalkozni. Ezek a kérdések, sajnos, az élet perifériájára sodródtak.

Ha végignézem ezt a jelenséget a kultúra és a művészetek felől, nagyon hasonló eredményre jutok. A könyvkiadásban s a könyvpiacon egyre nagyobb szerepet kap a tényirodalom. Az emberek azt hiszik, hogy a tényirodalmi művel egyfajta kézikönyvet kapnak arra nézvést, miként kell a jövőben ezekkel a kérdésekkel megbirkózni, hogyan lehet megelőzni vagy elkerülni a problémákat, hogy sorsdöntő konfliktusok ne ismétlődjenek az életükben. Eközben egyetlenegy nagyon fontos dologról feledkezünk meg, nevezetesen: ez az egyébként nagyon hasznos és rendkívül orientáló tényirodalom képtelen arra, hogy megértesse és pontosan leírja, érzékeltesse, hogy ezek mögött az események mögött emberek álltak.

S hogy ezek az emberek valamifajta értékrendszer szerint gondolkodtak, tehát hogy a szörnyű események, melyek bekövetkeztek - a világháború, a politikai válságok és kataklizmák - emberi produktumok.

Megfeledkezünk tehát erről, mert ez már a mi fekete-fehér látásunkban ismét nem érdekel bennünket. És ha nem érdekel bennünket, akkor csak egyvalamit tehetünk: megpróbálhatjuk megváltoztatni azt, amit a lélektan sztereotípiának nevez. Csakhogy a lélektan rendkívül éles különbséget tesz a sztereotípia és az attitűd között. Ahogy tartom a kezem, amilyen a hangszínem, ahogy a szememmel pásztázom a termet, és figyelem a hallgatóságot, ahogyan föllépek, viselkedek a feleségemmel, a barátaimmal, az ismerőseimmel szemben - ezek a sztereotípiák, ezeket meg lehet tanulni. Áz attitűd viszont belülről jövő igény, értékrend alapján jön létre.

Az attitűdök megváltoztatása nélkül szignifikáns változást a társadalomban és az egyénnél elérni nem lehet. Sztereotípiákat be lehet tanítani fél év vagy három hónap alatt. Attitűdváltoztatáshoz azonban tíz-tizenöt, húsz év, esetleg egy generációnyi idő kell. Sztereotípiákat el lehet sajátítani tényirodalmi műveltséggel is, de hogy milyen volt az őket kiváltó attitűdrendszer, arra, sajnos, csak legyintünk, mondván: köszönöm szépen, erre a mai rohanó világban nincs idő.

Ezért örülök annak, hogy ilyen szép számban jöttünk össze, s ezért örülök annak, hogy most talán - reményeim szerint - nem a sztereotípiákkal, a felszínnel fogunk foglalkozni, hanem meghallgatjuk, hogy mi van a mélyben, a fecsegő felszín alatt. Azáltal, hogy létrejött a Fórum Kisebbségtudományi Intézet, s felvállalta a kutatás területeinek támogatását, a Márai Alapítvány- lehetőségeihez képest - visszatérhet eredeti célkitűzéseihez: magára vállalva a kutatások alapját képező adatok és tények felmutatásának, megbeszélésének és megvitatásának gyakorlati terheit, többek közt a maihoz hasonló konferenciák szervezését. Nagyon remélem, hogy noha évet zárunk, ez a mai nap nem valaminek a zárlata vagy végpontja, hanem éppen a kezdete, s visszatérhetünk azokhoz a célkitűzésekhez, amelyekkel a Márai Alapítvány 1990-ben megkezdte a tevékenységét: Márai szellemiségében, az ő értékrend- szerét kutatva, követve próbáljunk egyre több hasznos szimpóziumot rendezni.”

Huncík Péter, a Márai Alapítvány elnöke

össze. Rendi értelemben polgár a vállalkozó, az állami főhivatalnok, a járadékos és általában mindaz, aki valamilyen felsőfokú képesítést szerezett, ami társadalmi presztízst biztosított számára, és lehetővé tette, hogy a polgári létforma anyagi fedezetét előteremtse.”

Keserű József: „Olvasás és történet viszonyáról lesz szó az alábbiakban. Nem az olvasás történetéről, hanem a történet olvasásáról, s még inkább a történetről mint olvasásról, sőt mint félreolvasásról. Megpróbálok történeteket mesélni egy számomra fontos könyvről, eleve lemondva a teljes és tökéletes megértés igényéről, minthogy azt elvileg tartom lehetetlennek. Előre kell bocsátanom, hogy a történetek nem állnak össze egyetlen nagy elbeszéléssé, ennyiben tehát nem lesznek szokványosak. Lesz olyan közöttük, amelyiknek nem a vége, hanem az eleje lesz jó, de olyan is, amelyiknek egyáltalán nem lesz vége. Ámint az a figyelmes olvasó számára bizonyára föltűnik majd, egyes történetek további történetekre nyitnak ablakot, mégsem afféle »történetek a történetekről« módjára, inkább egy újabb történetként a történetek végeláthatatlan láncolatában. Talán nem véletlenül idézi fel ez az eljárás néhol az egymással szembehelyezett tükrök játékát. Bár a hasonlat nem túl eredeti, mégis ez a belátás (a tükrök mögé) tesz lehetetlenné minden eredetet, von kétségbe minden kezdetet. (...) A tanulmány elején beharangozott téma az előzetes tudás olvasást irányító szerepéről tehát módosult, s az írás hangsúlya az incipitnek az olvasás emlékét őrző szerepére tevődött át. Pontosan az történt, amire a szerző nem sokkal

korábban felhívta a figyelmünket, vagyis az absztrakt módon elgondolt témának az alkotás jelen pillanataiban végbemenő metamorfózisa. A szerző, ez a ravaszdi indián végig az orrunknál fogva vezetett bennünket. A nyomokat, amelyek között oly magabiztosan tájékozódott, ő maga hagyta hátra. (Feltehetően előző éjjel történt, amikor váratlanul elhagyta a wigwamot. Tintás Tolinak fel is tűnt az eset.) Ráadásul az ösvényt teleszórta árulkodó jelekkel, és azóta is kíváncsian lesi, vajon észrevesszük-e ezeket. Mi pedig törhetjük a fejünket, hol vett más irányt, hol különböződön el a téma - és miért?”

Benyovszky Krisztián: „Tekintsük a teoretikus műveket - az irodalmi művekhez hasonlóan - szövegeknek, az elemzést pedig olyan intertextuális párbeszéd-kísérletnek, mely az elmélet és az irodalom szövegei közt zajlik. Triviális a felvetés, elismerem, de talán nem árt hangsúlyozni, hogy ebben az esetben - hozadékát tekintve - ugyanolyan jellegű folyamatokról van szó, mint a szépirodalmi művek viszonylatában: szövegek interakciójáról, mely új értelmeket hoz létre, ami a művek, illetve alkotóelemeik kisebb vagy nagyobb mértékű funkciómódosulásához, újraértéséhez vezet(het). Az irodalom és az elmélet egymást kölcsönösen reflektáló, alakító és korrigáló viszonyban van. Azt is mondhatnánk, egy kis túlzással, hogy minden teoretikus belátások mentén íródó interpretáció a maga módján egy komparatív elemzés: elméleti előfeltevések, módszertani megfontolások, értelmezési javaslatok, vélemények, ötletek ösz- szevetése, konfrontálása az adott

mű olvasása során szerzett tapasztalatokkal. Az már más kérdés, hogy a kritikus (a profi olvasó), akinek a tudatában zajlik mindez, véleményalkotásában, értékítéleteiben mennyire képes ezt a folyamatot - nem egyoldalúan, hanem - a maga kölcsönhatásában látni, irodalom és teória viszonyát rugalmasan kezelni. (...) Az Öregem, az utolsó elemzése után szinte kínálja magát a lehetőség, hogy Bereck Józsefet és művét egy olyan szempontok szerint megkonstruált hagyományba írjuk bele, mely a kisebbségi irodalmakban tapasztalható metaforizáló tendenciákat tekinti irányadónak, hogy folytassuk a Keserű által megkezdett, majd a következő lépésben le is bontott történet írását, melynek szereplői Grendel Lajos, Duba Gyula és Tálamon Alfonz volnának.”

Kocur László: „Halála előtt pár évvel újra a fiatalság felé fordult Rácz Olivér, a (cseh)szlovákiai magyar irodalom (politika) ellentmondásos megítélésű, de megkerülhetetlen alakja. Kisszöcske c. kötetébe egy hosszabb és két rövidebb novellát válogatott be, melyek vezérmotívuma a (kamasz) szerelem. Ennek legmeghökkentőbb formájával a címadó elbeszélésben találkozunk, melyben egy kislány - Terike-Kriszti-Kisszöcske - és Till, az igazgató - a korkülönbség 30 év - tizenöt éven át folyamatosan bontakozó, majd egy (és nem több) szenvedélyes éjszakában kicsúcsosodó szerelme tematizá- lódik. A hősnő ezt követően leukémiában meghal. Az összeomlott igazgató - kiderül, hogy felesége mindenről tudott - pedig, hogy szakítani tudjon múltjával, a fővárosba költözik családjával.

A történet meglehetősen bizarr, ennek ellenére Till mégsem esik azonos megítélés alá mondjuk a Lolita Humbert Humbertjével. Sőt, esendő hőseink inkább szánni valóak. A történetben nyelvileg kódoltan is jelen van egyfajta perverzitás. Ennek egy enyhébb példája:- Gyerünk - mondta határozottan (ti. Kisszöcske). - De ha rám húzol a vonalzóddal, megkarmollak.- Eszem ágában sincs rád húzni a vonalzómmal - nyugtatta meg Till.- A vonalzómat csak egészen kivételes esetekre, Prisztács meg a hasonló kis csibészek számára tartogatom. Téged más vár az irodámban. Tudod mi, igaz?- Mackócuci - mondta a kislány, immár tökéletes bizalommal.

De a fojtott, titkok köré szerveződő novella nemcsak a hasonló részletektől válik feszültté, hanem a tömör szerkezetétől, odavetet félmondataitól. Megkockáztatjuk, strukturális szempontból a jobb Álom Tivadar-novellákkal tart rokonságot, ám különös témája nem bizonyosan közelíti minden olvasói célcsoporthoz.”

Rozno Jitka: „Nem könnyű megtalálni az egyedi szerzői önazonosságot. Nagy türelem kell hozzá, sok megélt és átélt dolog, s persze nem kevés bátorság. Úgy vélem, ez a fordító esetében is érvényes. A pillanatban, amikor a szöveg fölé hajol, tudatában van felelőssége felvállalt súlyának. Vajon sikerül-e magáévá tennie a szerző szándékát, behatolni a felszín alá, felfedni a szövegben rejlő mélységet s azt a leghitelesebben lefordítani? A műfordítás világa specifikus világ, meg kell tanulni mozogni benne, mert tele. van csapdával és örvénynyel, melyekből nehéz kiutat talál-