Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)

2002-12-23 / 298. szám, hétfő

ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 23. Karácsony A lázam nem szűnik napok óta, homloküreg-gyulladásom fura álmai közt vergődik vézna, kamasz testem, minden a feje tetején áll Szalonnabőr a ringlószilva csonka ágain SZÁSZI ZOLTÁN Nyomom az orrom az ablaküveg­hez, tegnap lehullott valamennyi hó, vékonyka plédjén a köd csúsz­kál. Forró az arcom, lázas vagyok napok óta, karácsony estéje közeleg, délután két óra van, én tizenöt éve­sen egyedül otthon. A többiek mesz- sze, nagyon messze egy nyitott sír felett állnak, temetik a nagyanyá­mat. Anyám napok óta egyre kiseb­bé vált. Két napja este tízkor megállt az óra, a konyhában fekvő kismacs­kám kinyúlt és nem lélegzett többé, a rokonoktól kapott, kis alumínium hajócskába rejtett hőmérőben elsza­kadt a szál, most már örökké csak ti­zenhét fokot, az előszoba hőmérsék­letét fogja mutatni. A lázam nem szűnik napok óta, homloküreg-gyul­ladásom fura álmai közt vergődik vézna, kamasz testem. Minden a fe­je tetején áll, a nyitott szekrényekből hiányoznak a nagykabátok, nem du­ruzsol a konyhában a sparhét, egye­dül vagyok, egyedül a gyászommal, a feldíszítetlen karácsonyfával, a megkötözetlen csokoládédíszekkel, az összegabalyodott villanyégők gordiuszi csomójával. Hűtöm az ar­com az ablaküvegen. Püinkélni kezd a hó, gyűlölöm a karácsonyt, a ha­lált, a sötétet, gyűlölöm a lázat, a te­hetetlenségemet, a kismacskámat, mert még csak else tudom ásni a kő­keményre dermedt földbe. Most, most duhognak az első rögök a nagyanyám koporsóján, anyám biz­tosan sápadtan és összetöpörödve áll, mint az a fázós kis cinege, ami most repült ide az ablakba. A lelkem fázik, az ünnep messzire költözött tőlem, és nem tudom, találkozom-e még vele valaha. Dühömben a leg­kedvesebb kis kék-fehér pettyes gömbömet földhöz csapom, sírni kezdek, tépem a párnát, az arcomat. Két perc múlva csend. A saját tehe­tetlen üvöltésem magánytól való fé­lelmemnek minden szomorúságá­val kikiabált fájdalma egyszer csak megtörik. Be kell fűteni! -jut az eszembe. Felöltöm kopott mackóru­hám, sálat, sapkát veszek, csizmát, ki a fatartóba, és gyújtóst hasítok, szenet, fát hordok be szinte pillana­tok alatt. A tűzbe nézek, apró vörös hajú kis lángok táncolnak bátortala­nul a sparhétban, mint kicsi tündé­rek. Összefagyott a kezem, most vé­szem csak észre. A cserépkályha is biztatóan kezd átmelegedni. Főzni kellene! Mit is szokott anyu?- fut át az agyamon. Irány a spájz, káposz­táshordó, kolbász, szalonna, fűsze­rek. Minden az asztalon. A kakasos, füleki fazékban fogok főzni, ebben szokta anyu a káposztát csinálni. Ösztönszerűen rakom bele a dolgo­kat, vizet rá, fűszert bele, menj, fa­zék, oda a füstcső mellé, mert a ká­posztának idő kell. Mit csináljak még? Persze, hát a fa! - fut át agya­mon. Minden előkészítve, a csene- vész kis lucfenyő szúr, csikar, véde­kezik, amíg a disznótoros zsírvágó, fanyelű késsel be nem faragom a tartóba. Apám ezt a kétnyelű késsel szokta csinálni. Remélem, nem fáz­nak annyira. Máskor ilyenkor be szokott lenni kapcsolva az öreg tévé, Somogyi Tibor felvételei most nem, most gyászolok. Csend­ben dolgozok, csak a tárgyak kocca­nása, a tűlevelek rakoncátlan zizze- nése zavarja ezt a csendet. Ilyenkor énekelni kell! De én nem tudok, amúgy is mutál a hangom. Nem baj, próbálkozzunk! Mennyből az an­gyal leesett farral, merthogy így szokta az apu direkt kötekedve éne­kelni. Nevetek. Elképzelem szegény angyalkát, ahogyan zuhan lefelé, aztán megszánja őt az Istenke, és el­kapja a végén. Az angyalkának olyan arca van, mint annak a kicsit vörös hajú lánynak, aki most elsős a gimiben, és igen tetszik nekem. Ha­sonlít ez a lány a lángocskákra is. Jaj, a káposzta! - kicsit nagyon fel­forrt, nem baj, nem kell majd sokat rágni benne a kolbászdarabkákat. Te jó ég, hiszen böjt van, ilyenkor nem lett volna szabad kolbászt tenni bele! Na most mi legyen? Kiszedni lehetetlen, meg különben is lázas vagyok, mit tudom én, van-e böjt vagy nincs. Lázas vagyok, nem baj, áll a fenyő, kicsit csálén, minden pi­ros gömb az egyik oldalon, minden kék a másikon, olyan csapott és fél­oldalas lett az egész. De áll. Még a gordiuszi égőcsomót is sikerült kiol­dani. Sütemény! Az nincs. Máskor üyenkor már a medvetalp nevű süte­mény porcukrozását szoktuk anyu­val csinálni, mindig porcukros az or­rom tőle, mert meg nem állhatom, hogy a letörött darabkákba bele ne kóstoljak. Mit tudnék sütni? Rácsos kalács! Ez az! Ilyet már egyszer sike­rült csinálnom. Belefogok. A barna, kopott szakácskönyv szinte vezény­szóra ott nyílik ki. Háromnegyed óra, míg megfejtem a receptet, már szürkül, de hát hogyan lehet ez, any- nyi mindent megcsináltam, és még csak most szürkül? Ahogy keresem a mérleget, nekikoccan a konyhakre- denc ajtaja az órának, az meg újra­indul. A cinege végre megtalálta a két hete lógó szalonnabőrt a ringló­szilván, azon hintázik, a kert végére vatjak reppennek, egy szarka is ott csattog a tyúkólak tetején. A tyúkok, te jó ég, elfelejtettem enni adni ne­kik! Mackóruha fel, csizmahúzás, egy nagy bögre búza, egy kis bögre kukorica, ja és víz is kell nekik. Ez is rendben, és éppen időben érkeztem, mert valami gyanús illat kezdett ter­jengem a sütő felől. A rácsos kalács! Megsült, a széle kicsit fekete, de azt le lehet vágni. A káposzta szinte kész, berántom, nézem a piros kerek foltokat a leves tetején, és énekelni kezd a lelkem. Lázam nincs már, a fejfájásom is abbamaradt, kipirultan dolgozok, előkapom a kicsit hepciás porszívót, máskor nem akar elindul­ni, de most úgy zúg, mint új korá­ban. Besötétedett. Áll a fa, a káposz­taleves a sparhét sarkán pilled, a rá­csos kalács felvágva, beporcukrozva a porcelán tálcán, megterítve az asz­tad. Leülök az ablak mellé és várom, hogy végre hazaérjenek. Ketyeg az óra, meleg van, kint a vékonyka ha­von újra csúszkálni kezd a köd. Ti­zenöt éves vagyok, karácsony este van, eltemették a nagyanyámat. Porcukros az orrom és valami vége- láthatatlanul szép szomorúság ül rá a szívemre most, harmincnyolc éve­sen. Már nem gyűlölöm a kará­csonyt, a vörös hajú, elsős gimnazis­ta lány pedig ki tudja, hol van már. Rágyújtok egy cigarettára, leülök az ablak mellé, és figyelem a cinegéket, megtalálják-e végre a szalonnabőrt a ringlószilva csonka ágain. Menny­ből az angyal... Múltunk kútja GRENDEL ÁGOTA Szemérmesen rejtegették érzelme­iket. Persze, csak ha baj érte őket. Igaz, akkor pillanatokon belül együtt volt a család. Az ismerősök csodálkoztak is, nem értették, honnan, mitől ez a nagy összetar­tás. Ők csak a vállukat vonogatták, sohasem gondolkoztak rajta. Ak­kor sem, amikor a Csallóközt elön­tötte az ár, és megérkezett a táv­irat: Itt vagyok Nagyéknál Csütör­tökben. Azon nyomban kocsit sze­reztek, és mentek a csodálatos nagynéniért. Haragudott is rájuk, de hiába tiltakozott, bepakolták, mégse legyen idegeneknél. Itt nem tudok meg semmit - mérge­lődött. Mit, hogy mi van a tyúkok­kal? - próbáltak ékelődni, de ak­kor nem jött be. A tyúkok jó he­lyen vannak, Nagyéknál, Csütör­tökben - legyintett fáradtan a nagynéni. Nemigen találta a he­lyét az emeleten. Ki-kijárt az er­kélyre, nézte, mekkora a forga­lom, hallgatta a mozdonyok sípo­lását, hogyan zökkennek-kattan- nak a kocsik, amikor tolatnak a vo­natok. Meghosszabbodtak az ál­matlan éjszakák. Hiába folyt a csapból a hideg-meleg víz, hiába olvasgathatott akár éjfélig is. Nem jött a szomszédasszony babot fej­teni, hogy közben elmondja a falu napi híreit, pletykáit, a másik sem kopogtatott be, mit hozzon a bolt­ból, a harmadik, a legközelebbi, a húszéves fiatalasszony sem, hogy csak úgy ránézzen, hozzon frissen sült buktát, lepényt, meg a kisgye­reket, hogy egy kis vidámság is le­gyen. Sehogyan sem volt jó. Pedig nem kellett hajnalban kelni, kiengedni a tyúkokat, megetetni őket, fát aprítani, kikotorni a hamut a kályhából, begyújtani, vizet mer­ni a kútból - majd egyszer, mon­dogatta, amikor figyelmeztették, ki kellene már cseréli a kutat, mert összedől, vagy legalább a fát kellene szétszedni, újat csináltat­ni, vagy betongyűrűt venni, per­sze, mondta, ki hozná be az ud­varba, ki tenné a helyére, darus­autóról szó sem lehet, letörné a diófa vagy az almafa ágait, már­pedig ilyen nyári alma sehol má­sutt nem terem. Igaza volt, azóta sem ettünk majd félkilós, hal­ványzöld-rózsaszín héjú, hófehér, hersegő, savanyédes nyári almát; pumpakútról meg szó sem lehe­tett. Annak vasízű a vize, abban nem fő olyan gyöngyöző, arany­sárga tyúkleves, hiába teszi bele a kiskertben termett zöldséget. S akkor fölöslegesen kelt föl reggel fél hatkor, akkor már vége a vi­lágnak, ha a víz nem vízízű. És különben is: a vályogházba nem vezették be a villanyt - minek az, este arra az egy-másfél órára elég a petróleumlámpa, rádiót hallgat­ni sötétben is lehet (ó, azok a régi szép, rádiószínházas esték, Jago kezébe veszi a tőrt, és mélyen Desdemonába mártja, Desdemona holtan esik össze - suttogta a narrátor, hogy tudja a kedves hallgató, mi játszódik le a színpadon, ott a távolban, a nagy Budapest világot jelentő deszká­in, ott, ahová nem mindenkijut­hatott el, még azok közül sem, akik csak száz-százötven kilomé­terrel arrébb születtek, éltek bár hetven-nyolcvan évig), nyáron amúgy is sokáig világos van, télen meg kár pazarolni a szenet. Úgy­sem ad olyan meleget, mint a dunyha, amelyet rédliben forrósí- tott téglával melegített elő. A rédlinek más fontos szerepe is volt, abban sült a búcsúi torta, lá­basban, mégis olyan formás volt, olyan sárga, mintha a leghíresebb pesti cukrászmesterek készítették volna. Meg a búcsúi kacsa, a ro­pogós-piros. (A búcsú a sok csiri­csáréval, a körhintával, amelyek ülései majd a földet súrolták, mégis a magasba, az égbe repítet­tek. Egyszer valami cirkuszosok is arra tévedtek, szalmát szórtak a földre, vetettek néhány bukfen­cet, aztán lebontották a sátrat, többet se láttam ilyent. Megfejt­hetetlen, hogyan fértünk el any- nyian a szoba-konyhás házikó­ban.) Meg a nyári rétesek, a nyúj­tott tésztából, gyönge házi túró­val megtöltve. Gyerekfejjel az ember nem érthe­ti, miért nem jó a téglaház a város közepén, ahol minden karnyúj­tásnyira. Csak akkor, amikor az ízeket keresi-kutatja emlékezeté­ben, és nem leli sem a gáztűzhely mellett, sem a falusi vendéglő­ben, sem a városi étteremben. Volt egy vályogház egy kis falban, a Rózsa utcában. (Amúgy olyan kicsi volt ez a falu, hogy se utca­neve, se házszáma, ahol csak úgy mondták, a Balogék mellett, a Kulacsék szomszédságában, a bo­rítékra sem kellett utcanevet írni, a postás mégis mindig mindenkit megtalált.) Előtte kiskert szőlőlu­gassal, krizantémokkal, legényró­zsával, fátyolkával, meg nefe­lejccsel, amely olyan kék volt, mint a csodálatos nagynéni tiszta ragyogású szeme. Nem az árvíz vitte el a házat, nem egy óriási, mindent elsöprő vihar döntötte romba. Egy bulldózer. Hogy a he­lyén emeletes kockaház cifrálkod- jék, emberek, emlékek, városba szakadt lelkünk megcsúfolására. Szabó Ottó: „Mert elhagynak akkor mindenek"

Next

/
Thumbnails
Contents