Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)
2002-12-23 / 298. szám, hétfő
Karácsony ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 23. „Nem akarom, hogy mindig a nagyobb gyerekeknek legyen igazuk, ezért döntöttem úgy, hogy írok Neked, és megkérlek, az idén nekem is hozzál karácsonyfát" Egy levél címzettet keres TALLÓSI BÉLA „Tudod, hétéves voltam, amikor először kaptam tortát a születésnapomra. A tanító nénim szólt, hogy a hétvégét náluk tölthetem, és elvitt abba a családi házba, amelyben ők laktak. Jó volt náluk, mert a gyerekei is nagyon kedvesek voltak hozzám. De lehet, hogy csak azért, mert a tanító nénim, vagyis az anyukájuk szólt nekik, vigyázzanak, hogyan viselkednek, figyeljenek, nehogy megbántsanak. Hét gyertya égett a tortán, szép színesek, amilyeneket még soha nem láttam. Csodálkoztam is, minek a torta tetejére a gyertya, hiszen nem volt éjszaka, és nem volt sötét a szobában. Természetesen azt sem tudtam, hogy azokat a pici lángokat el kell fújni, ráadásul egyetlen lélegzettel, mivel nekem olyasmiről senki nem beszélt, hogy a szülinapot miként ünnepük a családokban. Azt mondta a tanító néni, hogy az egész hatalmas kerek tortát én ehetem meg, de én el akartam osztani, adni akartam az ő gyerekeinek is. Azok viszont nem kértek a tortámból, azt mondták, nekik külön sütött a mama, nem lekvárral, hanem valódi gyümölcscsel, eperrel, málnával, földiszederrel töltötte meg. Rosszulesett, hogy mégsem vagyok olyan, mint ők, mégsem ugyanazt érdemiem és kapom, amit ők, de tudod, én elég erős voltam már hétévesen is, és nem akartam sírni, ha mennyire megbántottak és milyen rosszul esett is valami. A nevelő néni ugyanis mindig azt mondta, hogy csak a gyengék sírnak. Én nem akartam gyenge lenni, mert akkor a többiek csúfoltak és kihasználtak volna. Mivel, tudod, mi itt nem azért barátkozunk egymással, és verődünk csoportokba, mert szeretjük egymást, hanem azért, nehogy kirekesztődjünk. Ugyanis, aki nem az erősek, hanem a gyengék közé kerül, annak szolgálnia kell. Én mindig csak akkor sírtam, amikor nem láttak. Elbújtam a kertben, és csak Te hallottad a zokogásomat, ha éppen volt időd, hogy figyelj rám. Azt mondják, Te nemcsak ajándékokat osztasz karácsonykor, hanem vigyázol is a gyerekekre, hogy ne érje őket baj. Különösen az árvákra, mint amilyen én vagyok, akikre nem az édesanyjuk vigyáz. Tudod, sokáig azt hittem, mert azt mondták, ha rákérdeztem, hogy az én anyukám kórházban van, nagyon beteg, azért nem lehetek mellette. Abban bíztam még kiskoromban, hogy majd meggyógyul, és akkor majd eljön értem. Es számítottam rá, hogy hazavisz. De már nem vagyok gyerek, elmúltam tízéves, és tudom, hogy nem jön el. Mint ahogy senkiért se jönnek el. Mert már azt is tudom a nagyoktól, ide nem azért tesznek bennünket, hogy valamikor majd elvigyenek. Minket eldobtak maguktól a szüléink. Ezt meg kell szoknunk. Nem vagyok már kisgyerek, de mielőtt teljesen felnőnék, szeretném, ha küldenél le nekem is egy karácsonyfát az égből. Nem magam miatt, hanem hogy bizonyítanánk a többieknek, hogy létezel, s nincs igazuk. Mert a nagyok csak legyintenek, ne legyek már olyan tökkel- ütött, a karácsonyfa egyszerű lucfenyő, az erdőben vágják, és a nevelő nénik aggatnak rá gömböket meg csokis szaloncukrot, amiből aztán, miután levetkőztetjük víz- keresztkor, mindenki kap három szemet. Tudod, én már nagyon kételkedek, mert nekünk a felnőttek nem mindig mondják meg az igazat. Aztán, amikor a nagyobbak felvilágosítanak, hogy már megint az orromnál fogva vezettek, megint bemeséltek nekem valamit a nevelők, olyan rossz rádöbbenni, hogy újra és újra becsapnak. Nem akarom, hogy mindig a nagyobb gyerekeknek legyen igazuk, ezért döntöttem úgy, hogy írok Neked, és megkérlek, az idén nekem is hozzál karácsonyfát. De olyan igazit, olyan fényeset, csillagszóró- sat, amilyet a családoknak szoktál vinni. Tudod, meg szoktam állni a házak előtt, és hosszan bámulok be az ablaküvegen, mert olyan szép fákat szoktál vinni másoknak. Amilyenről az egyik fiú is mesélt, mert őt egyszer hazavitték, de aztán megint baj és ramazuri lett náluk otthon, és újra visszakerült. Azt mondta, nem is kívánkozik haza, jobb itt az intézetben, mert a családi otthon, amelybe került, maga volt a pokol. De azért karácsonykor állítottak karácsonyfát, meg ünnepi vacsorát is főzött az anyukája, olyan igazi halból, amelyet vízből fogtak, s amelyben csont is volt. Csak aztán csillagszórógyújtás után megjött a fiú mostohaapja, s egy idő után, amikor már túl sokat ivott a szüvapálinkából, feldöntötte a karácsonyfát, lángra lobbant a függöny, s ki kellett hívni a tűzoltókat. Tudod, én nagyon sajnáltam a fiút, mert nekem megmutatta a sebeket, amelyeket a mostohaapja égetett a cigarettacsikkekkel, és azóta nem vagyok benne olyan biztos, hogy kint jobb, mint itt. Valamiféle elképzelésem arról már van, hogyan ünnepük a családokban a születésnapot, de azt nem tudom még, milyen az igazi karácsony. Azt sem, hogy miért van karácsony. Arra gondolok, talán a kinti gyerekek miatt, mert nem miattunk, bentiek miatt, az biztos. De nekik meg minek?! Hiszen őket egész évben szeretik! Mi meg a fától se szeretjük egymást jobban. De lehet, hogy majd az idén, ha Te hozod el. Ezért is szántam rá magam, és írok Neked. Most nagyon fontos lenne, ha igazi karácsonyunk lehetne. Mert Teveled bebizonyíthatnánk a nagyoknak, nem igaz, hogy Téged is csak a felnőttek találtak ki azért, hogy a gyerekeket fegyelmezni tudják veled. Hogy azt mondhassák: jó legyél, mert megver a Jézuska, meg ha rossz leszel, meglátod, nem hoz neked a Jézuska semmit. Ezt a levelet a padláson írom, ahova cigivel szoktunk felszökni - de ezt ne áruld el, senkinek, hajönnél és keresnél. Pár napja már le is tüdőzöm, mert lenyikhajoztak, hogy kár belém, ha csak úgy kifújom, és nem szívom le. Ezt azért írom meg és vallom be, mert ahogy mondják, Te csak a jó gyerekeket szereted. Tudod, én jó akarok lenni, de ez nem rajtam múlik. Én meg akarom fogadni a nevelő néni tanácsát, de ha kikerülöm a pocsolyát és nem lépek bele, együgyűnek néznek, és kinevetnek, hogy minek vigyázok én az állami cipőmre, miért nem nyüstölöm minél jobban, hogy szakadjon. Vagy ha nem veszek részt az ágszaggatásban, azt mondják, be vagyok gyulladva, de én tényleg sajnálom a fát, és nem csak azért, mert a nevelő néni arra tanít, hogy nem szabad bántani a fákat, meg az állatokat sem, mert azok is éreznek. A múltkor felbontottunk egy macskát, hogy megnézzük, hogyan működik a belseje. De né eszerint ítélj, hogy teljesíted-e a kérésemet vagy sem, hogy hozol-e nekem fát vagy nem, mert én azt se akartam, de azzal fenyegettek, ha nem veszek részt a boncolásban, engem néznek meg belülről. Nem tudom, miért ilyen a világ, még ezen nem gondolkoztam. Néha rossznak kell lennem, ha akarok, ha nem. Belekényszerítenek a rosszba. De ha Te eljönnél, biztosan minden megváltozna. Ennyit igazán megtehetnél értem az idén. Nagyon foglak várni. Mindenkihez gyere, de azért énmellém állj majd oda, hogy mindenki tudja, én írtam Neked, és én hívtalak, mert én hittem Benned.” MISLAY EDIT Soha nem fordult meg a fejében, hogy ez vár rá. És tessék. Megtörtént. Egyik napról a másikra megváltozott az élete. Pedig nem így tervezte. Azt hitte, nyugdíjas korára végre élvezheti a napokat, elfoglalhatja magát olyan dolgokkal, amelyekben kedvét leli, elfelejtheti a hajnali ébredéseket, a perceket csigalassúsággal maguk előtt toló éjszakai műszakokat. Hát nem. A betegség másképp döntött. Betolakodott az életébe, és mindent felforgatott. Első gondolata a kétség- beesés volt. Hogyan fog így tovább élni? Meg egyáltalán: érdemes-e ilyen állapotban? Ez zakatolt mindig a fejében, amikor egyik papír zsebkendőt a másik után gyűröget- ve igyekezett felszárítani kibugy- gyanó könnyeit. Ő, aki soha nem szorult mások segítségére, most ágyhoz szegezve tölti napjait. Álmában gyakran visszatért a régi élete - jár-kel a városban, találkozik a ismerősökkel, rokonokkal, dolgozni indul. De aztán felébredt, és a szoba négy falának valósága zárta magába. Ä maga erejéből innen nem mozdulhatott ki. Még a másokéval is nehezen. Egy bérház sokadik emelete, szűk kis régimódi lifttel, egészséges embereknek tervezve. A tolókocsi nem fér bele. Még jó, hogy van egy fia, aki gondoskodik róla. Azt persze nem engedhették meg maguknak, hogy a fiú főállású mamagondozó legyen, hiszen az ő nyugdíjából nehezen tudtak volna megélni. így alakult a sorsa. Ahelyett, hogy az unokáiról gondoskodhatott volna, hiszen ideális nagymamakorban volt, ő szorult gondoskodásra. Az unokák hiányoztak az életéből. Nem tudta, lesznek-e valaha. Meg aztán, gondolkodott, milyen nagymama lenne belőle? Még csak sétálni sem tudná elvinni az unokákat, vagy valami finomat főzni nekik. Időnként átvillant rajta: milyen régen is volt, amikor a fia született. Milyen régen volt, amikor apró gyerekként a karjában tarthatta, amikor járni tanította... A nap nagy részét egyedül töltötte. Jellegzetes nagyvárosi bérház volt az övék. A szomszédokkal nem igazán voltak bizalmas viszonyban. Azt a fiatal házaspárt sem ismerték, akik a közvetlen szomszédságukba költöztek. Nem is igazán törődtek velük. Sem a fia, sem ő. Aztán egy idő elteltével gyereksírás zajára figyelt fel. A falon túlról szűrődött át. Akaratlanul is figyelnie kellett rá, hiszen az ő szobája a babáé mellett volt. Nem találkozhatott velük, mivel a szobáját nem igazán hagyta el, de a kicsi élete olyan lett számára, mint egy rádiójáték. Minden zajra figyelt. Ha a szomszédból keserves zokogás hallatszott, szinte összeszorult a szíve: mi baja lehet a kicsinek? Gyakran szóba került akkor is, ha a fiával beszélgetett. Egymás között Benőkének nevezték el. A fiú időként összefutott a lépcsőházban Benőkével és a szüleivel, és erről mindig lelkiismeretesen be is számolt. „Aranyos kisbaba” - jegyezte meg. Ő persze nem látta. Csak elképzelhette, milyen is lehet az apróság. Aztán Benőke cseperedni kezdett, s amikor már akkorka lett, hogy az „egyenbébi- öltözetet” felváltotta a „megkülönböztető” - kiderült, hogy Benőke mégsem Benőke. Kislány. Ezen jót nevettek a fiával. Aztán még később pici lábak topogása is átszűrődött a falakon, s a fiatal mama energikus fegyelmezése is áthallatszott hozzájuk. így derült fény arra is, hogy a kislányt Évinek hívják. A vékony falaknak köszönhetően figyelemmel követhették azt is, hogyan formálja Évi az első szavakat, hogyan fedezi fel a lakás minden zegét-zugát, hogyan kergeti időnként őrületbe a papát, amikor olyasmihez nyúlt, amiben kárt tehet. Olykor az ablakból megleshette a kislányt, amint a nagy bérház udvarán szülei között totyogott, de közelről nem vehette szemügyre. Mégis, mindennapjai részévé vált. Nem csak figyelt rá, egyre többet beszélt is róla. Milyen furcsa, tűnődött el olykor. Egy gyerek, akit soha nem látott, mégis annyit gondol rá. Egy nap, amikor együtt ültek a fiával a szobájában, és újra, már sokadszor, Évikéről beszélgettek, a fiú hirtelen felpattant. Mindjárt jövök, csak ennyit mondott, aztán becsapta maga mögött a bejárati ajtót. Annyit hallott azért, hogy a fiatal házaspár lakásának csengője megszólal. Ajtó nyílt, majd zárult. Negyed óra telhetett el így. Miért hagyta vajon magára? Kezdte kényelmetlenül érezni magát. Nem szerette, ha minden magyarázat nélkül, csak úgy egyedül hagyta. Negyedóra telhetett el, amikor végre ismét meghallotta a szomszédék ajtajának nyílását, majd a sajátjukét. A fia belépett a szobába. De nem egyedül érkezett. Egy szőke hajú, kék szemű, kicsit megszeppent kislányt vezetett. Mögötte ott állt a papa és a mama. Összeszorult a torka, aztán mégis kimondta: Ideülsz egy kicsit mellém, Évike? A kislány először a mamára nézett, mi is a teendő. Az megnyugtatóan rámosolygott. Évi pedig, lábacskáit ügyesen rakosgatva, elindult az ágya felé. Szabó Ottó: Ima Olykor az ablakból megleshette a kislányt, amint a szülei között totyogott, de közelről nem vehette szemügyre Tíz lépés távolság két ajtó között Szabó Ottó: Angyalok
