Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)
2002-12-07 / 285. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2002. december 7., szombat 6. évfolyam, 48. szám Tisztelt szerkesztőség! Örömmel olvastam a Családi Körben, hogy az egyik versenyben Fa ajándékcsomagot nyertem. Örömöm azonban nem tartott Sokáig. Miután átvettem a kézbesítőtől az ajánlott küldeményt, s aláírásommal ezt igazoltam is, láttam, hogy a csomag sérült, ezt egyébként maga a postás is megjegyezte. Bent a lakásban megdöbbented tapasztaltam, hogy a borítékban egy öreg Új Szón kívül nem volt semmi. Még aznap bementem a postára, hogy felvilágosítást kétjek a reklamáció módjáról. Ott azonban ehelyett kioktatást kaptam. Mégpedig: 1. Miért vettem át a küldeményt, ha sérült volt? (Mert csak az aláírás után adja át a kézbesítő.) 2. Legalább most tanul a feladó abból, hogyan kell a küldeményt csomagolni. 3. A küldeményt a kézbesítő a levélszekrénybe is bedobhatta volna. (???) Erre nem tudtam válaszolni, szó nélkül kiballagtam a nagymegyeri postáról. Tisztelt szerkesztőség, nem az ajándék értéke miatt fogtam tollat, hanem mert bosszant, hogy ilyesmi előfordulhat. Hűséges olvasójuk: Cím a szerkesztőségben Kedves hűséges olvasó! Olvasóink! Munkatársaimmal mindig is azon voltunk, hogy örömet szerezzünk, ezért aztán azon túl, hogy hétről hétre szórakoztató, ismeret- teijesztő, változatos olvasnivalót igyekszünk kínálni, tárgyi ajándékokkal is szeretnénk meglepni Önöket. Mert adni jó, adni öröm. S mert megérdemli a Tisztelt Olvasó. Annál többet tenni viszont nem tudunk, minthogy beszerezzük ezeket az ajándékokat, s postázzuk, mégpedig ajánlva, hogy nyomuk ne veszhessen. Ezért is olyan szomorú, hogy bizonyos láthatatlan, megfoghatatlan piszkos kezek minduntalan belenyúlnak örömünkbe. Mert nem ez volt az első ilyen jellegű levél. Bár aki megkapja küldeményünket, nem ír nekünk levelet - leszámítva egyetlen kedves farnadi olvasót -, ebből arra következtetünk, hogy legtöbbjükhöz eljut az ajándék. Persze ez nem vigasztaló annak, akit kifosztottak, meg nekünk sem, akik örömet akartunk szerezni, s ehelyett csalódást okoztunk. Egyedül a posta tehetne valamit, elsősorban is tudatosítva, hogy a kevés és kis lopás is lopás, jobban ellenőrizhetné munkatársait. Ám a posta nem mi vagyunk, így csak bámulni tudunk tehetetlenül, s oly szomorúan, mint amilyen a fent idézett levél. Kedves meglopott Olvasók! Nem tudok szóhoz jutni, csak kérhetem, maradjanak velünk, próbálkozzanak továbbra is, hátha újra Önökre mosolyog a szerencse, s épp a postán sem az lesz szolgálatban egyik elosztóban sem, sehol, akinek erkölcsi értéke egyenlő a nullával, hanem Pozsonytól a célállomásig végig a becsületesek, kiknek mi sem természetesebb, mint hogy a postára adott küldeményeket a címzetthez juttassák el. Mert ők azért még mindig többen vannak. Nekik jár a tisztelet, Önöknek, kedves megcsalt Olvasók pedig a köszönet hűségükért és megértésükért. Cs. Liszka Györgyi Az egymástól távol élők azért leveleznek, küldenek csomagot, mert leghőbb vágyuk az örömszerzés - számukra fontos, hogy az ajándék időben és sértetlenül érkezzék a címzetthez Lehet-e örömet szerezni postán keresztül? PETERFI SZONYA (Somogyi Tibor felvételei) ról, a biztonság kedvéért ne írja alá a sérült küldeményt, sőt a többi alkalmazott azzal, hogy elnézéskérés helyett kioktatta a címzettet, nem állt a helyzet magaslatán, azt is szerettük volna megtudni, hová tűnnek a sérült borítékokból, csomagokból kiesett tárgyak? A nagymegyeri postán sajnos nem kaptunk választ kérdésünkre, mellesleg a dunaszerdahelyin sem. Vontszemű Ferenc, a posta vezetője szerint ők kisebb sérülések esetében behívják a címzettet, s együtt ellenőrzik át a küldemény tartalmát. Ritkán szembesülnek azzal, hogy valami hiányozna. Azzal is, hogy a Zsákban maradna valami. - Minden évben időben felkészülünk az ünnepi rohamra, jobban odafigyelünk az ügyintézés gyorsaságára, ügyfeleink elégedettsége érdekében. Belső átszervezéssel képesek vagyunk a roham legyőzésére. Hová lesznek a sérült küldeményekből kiesett tárgyak? - erősködünk, ám hivatalos válaszra hiába vártunk. Nem hivatalosan (és nem Dunaszer- dahelyen) viszont megtudtuk, amit sejtettünk: nem a megtalált tárgyak osztályára kerül a sérült küldemények tartalma. - Nehéz kideríteni, mi és honnan hiányzik, mint ahogy azt is, a feladás, vagy az érkezés színhelyén maradt-e a küldemény tartalma. És mert általában senki sem keres semmit, nem nehéz elképzelni, ki viszi haza a tárgyakat. Megoldás volna feltüntetni a küldemény értékét, ám ez jelentős többletkiadást jelent. A postákon kezdődik a nagyüzem. Az egymástól távol élők azért leveleznek, küldenek csomagot, mert leghőbb vágyuk az örömszerzés. Számukra fontos, hogy az ajándék időben és sértetlenül érkezzen a címzetthez. Ennek előfeltétele, hogy a posták dolgozói ne csak gyorsan dolgozzanak, hanem megfelelő módon tájékoztassák ügyfeleiket. Kötelességeikről, de a jogaikról is. meg a tartalmát, legnagyobb megdöbbenésemre csupán összehajtogatott öreg újság volt benne. Nyomban a postára mentem felvilágosításért, az iránt érdeklődtem, miként reklamálhatnék. Nem fogadták el a panaszomat, magyarázat helyett kioktattak - mondja szomorúan, mert ő sem érti, hogyan fordulhat elő, hogy a szó szoros értelmében valahol valakik „kibelezik” a küldeményt. A fővárosban feladott levelek zsákokban folytatják útjukat a címzettekhez, s több mint valószínű, hogy ömlesztve hányják bele a küldeményeket. Előfordulhat, hogy e közben sérül meg a boríték. Az sem kizárt, a szállítmány a teherautó zötykölődését nem „éli túl”, netán Ha a sérült, ajánlott küldemény átvételét aláírással igazoljuk, nem reklamálhatunk helyi postahivatalban tanúk jelenlétében győződjön meg arról, a küldemény hiánytalan-e - magyarázza az ügyintézés menetét Salgó Éva. Megtudtuk, a hiányról jegyzőkönyvet írnak, majd elindul az eljárás. Azt már mi fűztük hozzá, hogy sajnos, többnyire bottal üthetjük az elveszett küldemény nyomát, jobb esetben a posta némi anyagi ellenszolgáltatással intézi el a kellemetlenséget. Nem árt tudni, a sérült levél, csomag írásos átvétele után már kár erőlködni, a reklamáció nem fogadható el. (Ezt viszont a postafőnök tudatta velünk.) Bár az általunk felvetett esetben a postai kézbesítő vélhetően „elbliccelte” a kötelességét, s nem figyelmeztette a nyugdíjas nyertest arKibelezett borítékot kézbesítettek - (a nagymegyeri posta) akkor esik benne kár, amikor a postások kiborítják és osztályozni kezdik a zsák tartalmát. - A nyolc kézbesítő egyes körzetek szerint osztja el a beérkező küldeményeket, ha rendellenességet tapasztalnak, ezt ráírják a borítékra, csomagra. Az ajánlottat aláírás ellenében adhatják csak át, miközben fel kellene ajánlaniuk a címzettnek, hogy a Dunaszerdaheiyen odafigyelnek a könyvszállítmányok gyors átvételére Lapzárta előtt újabb telefonhívást kaptunk. Egy lévai kedves olvasónk tudatta, nem érkezett meg a Materna vitaminkészítmény felesége címére. Pedig mennyire örült, mert boldog kismama. Áz ajánlott küldeményt november 18-án postáztuk. A pozsonyi főhivatalban érdeklődve azt a választ kaptuk, hogy 18 napot kell várnunk a feladás dátumától. Azután reklamálhatunk, de ha nem volt bebiztosítva, kártérítésre sincs remény. Ám, az ajándékot felajánló cég igazgatója emberségesebb a hivatalnokoknál, gyorsfutárral küldte nekünk a két doboz Maternát. Mi postáztuk kedves csalódott lévai olvasónknak, s kíváncsian várjuk, ez vajon célba ér-e. év legszebb ünnepének tartott karácsony közeledtét az elárusítókon kívül a postai alkalmazottak érzik meg elsőnek. Természetesen abból, hogy megnő a csomag-, levél- és üdvözlőlap-forgalom. Jelentősen. Pontosabb adattal sajnos nem szolgálhatunk, ugyanis egyes postahivatalokban, felsőbb utasításra, törvényre hivatkozva (?) hétpecsétes titokként kezelik a levéllel és egyéb küldeménnyel teli zsákok számát. Nem volt ez másképp a nagymegyeri postán sem, Salgó Éva helyi postafőnök sem árulta el, hány zsáknyi küldemény érkezik naponta a mezővárosba, illetve mennyit továbbítanak. - Azt hittem, az Új Szó szombati számának kézbesítési ínódja iránt kívánnak érdeklődni, hiszen köztudott, hogy a munkatörvénykönyv idevágó cikkének betartása miatt nem az állományban levő postai alkalmazottak hordják ki a megrendelőknek. Megoldottuk a problémát, hét fiatalt szerződtettünk, így a napilapot mindenki időben megkapja - tudatja elégedetten. Noha méltányoltuk a posta erőfeszítését, bennünket mégis a küldemények sorsa érdekelt. Azért is, mert olykor előfordulnak olyan esetek, amelyek rossz fényt vetnek a posta alkalmazottaira. De legyünk konkrétak. Egy nyugdíjas olvasónk részt vett lapunk versenyében, és rámosolygott a szerencse: nyert egy apróságot. Amikor elolvasta nevét a nyertesek listáján, mosoly ült arcára, ám amikor megkapta a borítékot, ürömmé vált az öröm. A boríték ugyanis kissé tépett és üres volt. - A postai kézbesítő ajánlott küldeményként hozta. Nemcsak én, ő is látta, sőt megjegyezte, hogy a boríték sérült. Ennek ellenére aláíratta velem az átvételt. A lakásban nézhettem „Ez volt az egyetlen eset életemben, amikor valami hasznát láttam a kommunista maszlagnak" - vallja a jegyzetíró, bennünket pedig mindenféle hivatalok azóta is ilyenekkel etetnek Mire jó a demagóg szöveg? FIALA ILONA Magyar szóra lettem figyelmes Pozsonyban egy zimankós tél eleji este, amikor a munkahelyemről hazafelé indulva a megállóhoz érkeztem. A magyarul beszélők a helyi Duna Utcai Gimnázium diákjai voltak, talán hatan-nyolcan lehettek. Fiatalok, vidámak, kicsit hangosak is. Ám lehet, hogy semmivel sem hangosabbak, mint bármelyik más, de szlovákul beszélő fiatalok csoportja. Mégis felébredt bennem a védekezés ösztöne. Az ifjoncok közelében álltam meg, felkészülve arra az esetre, hogy ha valaki kifogásolná a magyar szót, akkor majd én közbelépek, s megvédem őket. De nem került sor semmiféle párviadalra, a buszra várakozók közül senki sem tanúsított különösebb figyelmet a virgonc magyar gyerekeknek. Na igen, bennem még mindig ott él a szülői intés: „Aztán ne hangoskodjatok!” Ez nem azt jelentette, hogy nem volt szabad hangosan beszélnünk, hanem azt, hogy ne hívjuk föl magunkra szlovák polgártársaink figyelmét, vagyis hogy ne haragítsuk őket magunkra. S mi, akik annak idején Nyitrára jártunk gimnáziumba, az akkor még létező magyar osztályokba, reggelenként igazán fegyelmezetten viselkedtünk a zsúfolt autóbuszban, s én nem győztem csodálkozni, hogy a szlovák diákok milyen harsányak. Aztán, amikor összebarátkoztunk velük, szlovákul valahogy mi is hangosabbak voltunk. De ha egymás között beszélgettünk, megint lejjebb vittük néhány decibellel. Történt egyszer, hogy a magyar gimnazisták közül többen is egymás közelében szorongtunk, s hogy a jó félórás út hamarabb elteljen, vidáman csevegtünk. Közben a szó olyan esetek elbeszélésére terelődött, amelyek során magyarságunk miatt róttak meg minket. Valós élményeinkről beszéltünk, időnként körbesandítva, nem hall-e valaki, akinek esetleg nincs ínyére a témánk. Én kezdetben feszengtem egy kicsit, de nem bírtam visszafogni magam - annyi mondanivalóm volt! S felbátorított az a tény is, hogy a szót két fiú vitte, akik akkor már negyedikesek voltak, s a mi szemünkben (egy-két elsős szemében) majdhogynem mindentudónak számítottak. Nyitrára érve kiszálltunk az autóbuszból, s egyszer csak ott termett mellettünk egy asszonyság, aki a buszban éppen ott ült, ahol mi ácsorogtunk. Ázt mondta nekünk (szlovákul), hogy ó szlovák, de tud magyarul, s most nagyon szégyelli ezt a tudását, mert amit mi műveltünk az autóbuszban, az bizony égbekiáltó! Egy pillanatra megdöbbentünk, jómagam már azt is levetítettem az agyamban, hogy ez a némber eljön az iskolába, el fogja mondani, micsoda „égbekiáltóan rettenetes” élménybeszámolót tartottunk az autóbuszban, lehet, hogy kettest kapunk magaviseletből, sőt az is lehet, hogy kicsapnak az iskolából. De az egyik nagyfiú - hiába, aki negyedikes, az mégiscsak okosabb! - feltalálta magát. Azt felelte a ránk támadó nőnek: „Hölgyem, ön nem tudja, mi az a proletár internacionalizmus!” Ez talált! Mindenkinek elállt a szava. A nő fülig vörösödött, a negyedikes fiú szintén. Azt hiszem, igazából senki se tudta, mire vélje a demagóg beköpést, de a hatását mindenki érezte. Nekem először az jutott az eszembe, hogy milyen jó, hogy az apám nem hallotta, mert ő nagyon nem szerette az efféle beszédet. Én se szerettem, de akkor mentőövnek számított. (Azt hiszem, ez volt az egyetlen eset az életemben, amikor valami hasznát láttam a kommunista maszlagnak.) Az iskolába menet végigkacagtuk az utat, s aztán még napokig tudtunk nevetni a bugyuta eseten, minden alkalommal, ha csak egymásra néztünk A 7 E t
