Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)
2002-11-02 / 255. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelőfénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) C SÁ IÁD. KÖR „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredöi elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) HÉTVÉGI MAGAZIN 2002. november 2., szombat 6. évfolyam, 44. szám Régen otthon ravatalozták fel a halottat, és úgy vitték ki a házból a temetőbe, ahol szintén a rítus segítette a családot az elszakadásban, és ezzel előkészítette a gyászmunkát Amikor elcsöndesedik a testben a lélek M. CSEPÉCZ SZILVIA A Biblia alapmeggyőződéséhez tartozik, hogy az ember, a világ és annak javai mulandók: „Tanuljuk meg számba- venni múlandó napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére! Hogy el tudjuk fogadni múlandóságunkat, és ebben a fölismerésben érlelődhessünk...” A keresztény hit központja Jézus Krisztus föltámadása és az örök élet ígérete. Ezt leginkább ilyenkor, mindenszentek és halottak napjának idején, elhunyt hozzátartozói sírjánál érzi át az ember. Akkor is, ha nem gyakorló hívő. Hiszen a holtak emlékének tisztelete, illetve a túlvilági életbe vetett remény egyidős az emberiséggel. A különböző korokban és kultúrákban más és más módon fogadták-fogadják a halált. Nálunk a temetők bejárata, kapuja fölé rendszerint egyetlen szó kerül: Feltámadunk! Mindenszentekkor sok kis apró gyertya és mécses lángja világítja be a helyet, s a felirat még késő este is jól látható. A rendszerint már hűvös, őszi időben hetekkel előbb rendbe teszik, virággal, koszorúval díszítik a sírokat. Elsősorban faluhelyen él a szokás, hogy akkor is kerül legalább egy szál gyertya a sírra, ha az elhunytnak már egyetlen hozzátartozója sem él. Az élőknek az elmúlással szembenézni akkor is fájdalmas és nehéz, ha az időskori és csöndes halált megváltásként fogadó hozzátartozót búcsúztatnak. Ha pedig fiatalon, hirtelen hagyja el örökre valaki a családját, a gyász még súlyosabb, s a feldolgozása hosszú hónapokba, évekbe is telhet. Gyermekkoromban - mondja a barti Erzsiké -, a templom és a temető gondnoka összehívta a tíz- tizenkét éves iskolásokat. Elvitt bennünket a hátsó parcellába, ahová a háborúban elesett katonákat hántolták el. Mi csak „német síroknak” hívtuk, de voltak ott oroszok is... Holtukban békésen megfértek egymás mellett, a falusiak meg tudták, hogy nem a pártítészek felülről kapott utasítása szerint kell bánni az idegen földön, semmiért egymásra uszított közkatonák végső nyughelyével... Nekünk, lányoknak az volt a dolgunk, hogy kitépkedjük a gyomot, a füvet. A fiúk pedig új földet hordtak a süppedő sírhalmokra. Mindenszentek napjának estéjén azután minden gyerek kapott a szüleitől egy-két apró kis mécsest, hogy tegye valamelyik katonasírra. Egy kicsit izgultunk, mert a temetőnek azt a részét sövény választotta el a többitől, és a gyertyák fénye alig ért el odáig. Csoportosan botladoztunk a majdnem-sötétben, s elkunyerál- tuk a már leégett gyertyák viaszát az ismerősöktől, hogy összegyúrva nagyobb világosságot csináljunk... Ma ez már ritkaságszámba megy. Él viszont egy másik szép szokás: hogy a temető nagy, központi keresztjének tövébe minden család odahelyezi a maga gyertyáját, mécsesét, és elmond egy imát az elhunytakért. Akik eltávoztak és akik maradtak Az élőknek az elmúlással szembenézni akkor is fájdalmas és nehéz, ha az ember az idős és csöndes halált megváltásként fogadó hozzátartozóját búcsúztatja. Ha pedig fiatalon, hirtelen hagyja el örökre valaki a családját, a gyász még súlyosabb, s a feldolgozása hosszú hónapokba, évekbe is telhet.- Mindenszentek és halottak napja az évben az egyetlen, amikor nem csupán megérint bennünket a halál gondolata, hanem teendőink is vannak vele kapcsolatban. Virágot veszünk, temetőt látogatunk, s fájdalmasan átérezzük eltávozott szeretteink hiányát. S a mások halála kapcsán alkalom ez arra is, hogy legalább ezen az egy napon eltöprengjünk a magunk haláláról! - Dr. Pelei Ilona filozófus, bioetikus (SOTE Magatartástudományi Intézet) egyik előadásának gondolatai ezek. - Nem szívesen beszélünk a halálról. Meg merem kockáztatni, hogy az életünkből hiányzik annak belátása, hogy még amikor a halálról gondolkodunk is, óhatatlanul az életre gondolunk. A halál súlyának megbecsülése egyben az élet vélt vagy valós értékeinek, jelentőségének megbecsülése. Vagy túlzottan félünk a haláltól, mert idegen számunkra, vagy túlságosan elbagatellizáljuk. Azt mondjuk, az élőknek a nehezebb. Igen, ez mindig, minden korban így volt. De a hajdani asszonyok, például dédanyáink számára ez mégsem volt olyan teher, hogy beleroppantak volna. A levéltári adatok azt mutatják, hogy az asszonyok életének ritmusát szinte a szülések és a temetések rendje határozta meg. Hogy bírták ki? - gondoljuk elképedve, hiszen az anyakönyvek tanúsága szerint nemcsak szüleiket, illetve a szülők generációját temették és siratták el a természet rendje szerint, hanem alig megszületett gyermekeik halálát is el kellett tudniuk viselni... Nyilvánvalóan más volt a halál jelentése, s következésképpen az élet jelentősége is számukra. A hit, az isten akaratában való, lázadás nélküli belenyugvás óriási szerepet játszott e fájdalmas események megítélésében. Erősen hittek a gondviselés segítségében, s ez adta az erőt, hogy a halál ellen az élettel küzdjenek. Gyászmunka A Hospice mozgalom tagjai szerint - akik egyre több országban dolgoznak a haldoklók és a halál méltóságának visszaállításáért - éppen a hit az, ami megfogyatkozott. Régen minden falusi ember tudta, hogy kell felöltöztetni, megmosdatni a holttestet, s mit kell azután csinálni. Otthon ravatalozták fel a halottat, és úgy vitték ki a házból a temetőbe, ahol szintén a rítus segítette a családot az elszakadásban, és ezzel előkészítette a gyászmunkát. A halál hosszú ideig azt jelentette, hogy a család, a szomszédok, a barátok összegyűltek, együtt voltak a haldoklóval. A múlt század elején ez aztán egyre szűkebb körre szorult vissza, ma pedig legtöbbször a kórházban látják utoljára hozzátartozóik a halálos beteg szeretett családtagot. (A kórházi halállal kapcsolatban azt is tudnunk kell, hogy nem könnyű az egészségügyi dolgozók helyzete sem. Ők ugyanúgy félnek, sőt jobban tartanak a haláltól, mint az átlagemberek. A nemzetközi felmérések azt mutatják, hogy az orvosok java része éppen ezt kompenzálva választja hivatását, küzd a halál ellen. S emiatt élik meg munkájuk csődjeként, ha nem tudták meggyógyítani a beteget...) Dr. Polcz Alaine pszichológus, tanatológus (Magyar Hospice Alapítvány) szerint „Ha közvetlen hozzátartozónk hal meg, olyasvalaki, akit szerettünk, vagy akivel összeszövődött életünk, vagy akár harc- és gyűlöletkapcsolat volt, de az is tartalmat adott az életnek, akkor utána megkezdődik a gyász állapota. A veszteséget szükséges feldolgozni! A gyász bonyolult lelki- állapot. Ma keveset tudunk róla, most kezdünk ismét foglalkozni vele. A fiatalok bizonyára nem tudják, de a középkorúak emlékeznek rá, hogy volt mély gyász, éves gyász, gyászruha, gyászszertartás... Az úgynevezett gyászmunka olyan »kapcsolatnak« a tudomásul vétele, amelyik végleg megszűnt: a hozzátartozóknak el kell vágniuk az elhunythoz fűződő »mintha még élne«-szerű érzelmi szálakat. Ami természetesen egyáltalán nem azt jelenti, hogy elfelejtjük a halottat! Hanem hogy például nem elég tudnom, valakit elvesztettem, a veszteség élménye le kell, hogy kerüljön a tudattalanba is, és mindennemű jövőcselekményből ki kell őt iktatnom! Ez egyáltalán nem könnyű lelki »munka«, s nagyon sok összetevője van. De a fel nem dolgozott veszteség esetén az ember nem tudja átalakítani az életét, és ilyenkor általában pszichés problémák jelentkeznek.” A keresztény lelkiség Számára egyértelműen a feltámadásba vetett hit adja az erőt. A „föltámadás”, „föltámadni” eredetileg sokértelmű, képes kifejezés. (A megfelelő héber és görög szó azt fejezi ki: felkelni a földről, álomból felébredni, nyilvánosság elé lépni.) A Szentírásban sajátos értelmét azzal a (viszonylag későn megmutatkozó) ószövetségi reménnyel kapja meg, hogy nem a halál az utolsó az ember számára, hanem hivatása az Istennel való életre szól. A halál nem egyszerűen ideiglenes életünk biológiai vége. A biológiai halál az élet végén csupán a végső testi jele annak, hogy az ember se nem ura az életnek, se a maga erejéből meg nem szerezheti. A keresztény életben a halál és a föltámadás egysége nemcsak remélt jövő, hanem már megkezdett jelen, mert „bennetek lakik annak lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból” (Róm 8, 11). Aki Jézus halálára és föltámadására keresztelkedett meg, az bízhat a Szentírás szavában: „Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk vele föltámadásában is.” (Róm 6) Egy olyan világban, ahol már katonasírok sem igen vannak, ahol az őrült terror testetlen áldozatokká roncsolja a mit sem sejtő ártatlanokat, s ahol a napi megélhetésért való hajsza éppúgy tizedeli a fiatal életeket, mint a civilizációs betegségek, ez, azaz a krisztusi szeretetbe vetett bizalom is jelen kell, hogy legyen, amikor gyertyát gyújtunk a temetőben. Nem véletlen, hogy az egyház éppen a tél küszöbére, a természet álomba merülésének kezdetére helyezte (egymás mellé) mindenszentek és a halottak napjának ünnepét. Tette ezt nyilván ama kivételes ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban a legigazibb, legemberibb értelmében az élet. Mert halottaink szeretete, tisztelete az élet iskolája.
