Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)
2002-11-02 / 255. szám, szombat
Családi kör ÚJ SZÓ 2002. NOVEMBER 2. MINDENNAPI KENYERÜNK Nobel koporsója HAEKO JÓZSEF Alfred Nobel pánikszerűen félt a haláltól. Mikor hatvanas éveiben betegeskedni kezdett és depresszióba esett, egyre inkább hatalmába kerítette az a szörnyű kényszerképzet, hogy halála után a betemetett sírgödörben magához tér koporsójában. Ezért aztán egy speciálisan kiképezett koporsón kezdett gondolkodni: legyen hőszigetelt, biztosított benne a légáramlás, legyen ellátva ivóvízzel, élelmiszerrel, vöröskeresztes ládikával... Igen, az biztos, hogy magunkhoz térünk. Csakhogy nem a koporsóban! Magunkhoz térünk az új elet végleges dimenziójában. A túlsó parton pedig az vár bennünket, aki már itt a földön megmondta mindenkinek: NE FEUETEK! NE FÉLJETEK, mert a keresztséggel Isten fiai és lányai lettetek, Istenéi, aki pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. NE FÉLJETEK, mert bár Ádám engedetlensége miatt halt meg s veszítette el a paradicsomot, a másik Ádá- mot - Jézust - Istennek engedelmes- kedve érte a halál, hogy a paradicsom kapuját számunkra újra kitárja. NE FÉLJ, mert éltednek értékét Jézus önfeláldozó halála jelenti - a Jó Pásztor saját életét adta éretted. NE FÉLJETEK, mert voltak már sokan, kik hitték az Istent, s kik ezért nem féltek. Mozart írta például halálos beteg édesapjának: „soha nem pihenek el anélkül, hogy rá ne gondolnék, bár fiatal vagyok, nem muszáj, hogy megérjem a következő napot. S mégsem állíthatja rólam senki, aki ismer, hogy búskomor volnék, vagy bánatos. És ezt a kegyelmet nap mint nap megköszönöm az én Teremtőmnek, s szívemből kívánom minden szerettemnek...” Míg Amadeus azt írja, hogy talán NEM MUSZÁJ megérnie a következő napot, egy amerikai egyetemi tanárnő, Wheeler doktor tudta, hogy MUSZÁJ meghalnia. Mikor közölték vele a hírt az előrehaladott gyógyíthatatlan rákbetegségéről, a következő nyílt levelet írta a kar dékánjának, kollégáinak és hallgatóinak: „Az élet és a halál két egyenértékű fogalom, s egyaránt üdvözölni kell - ha Isten akarata szerint élünk, s az ő jelenlétében. Ha az Úr úgy határozott, hogy már most magához hív, örömmel megyek. Kérem, hogy efölött egy pillanatig se búsuljanak. így hát nem is a hűvös »isten veleddel« búcsúzom, hanem inkább szívből jövő »viszontlátással«...” Amadeus és a tanárnő a sejtett halállal kapcsolatban fejezte ki érzéseit, Marcel Kosár szlovák hegymászó viszont a „sírból visszatérve”. Ez év márciusában ugyanis váratlanul maga alá temette őt egy tátrai lavina. „Először is tudatosítottam, hogy élni akarok. A menyasz- szonyomra gondoltam meg a mamámra. Nem gondoltam a halálra. Isten kezébe tettem sorsom, és imádkozni kezdtem.” Aki nem hiszi, hogy élet és halál Isten kezében van, aki nem hiszi, hogy elhunyt rokonai élnek a másik parton, annak biztosan imponál az a kínálat, melyet egy amerikai temetkezési vállalat hirdet, hogy haláluk után is közel tudhassuk magunkhoz szeretteinket: az elhunyt hamvaiból készít gyémántot. A cég vezetője szerint, ha a feldolgozott szénvegyületet magas nyomásnak és hőnek vetik alá, az 16 hét alatt műgyémánttá változik. A reklámszöveg e szavakkal ér véget: „Ezzel a megmunkálással az elhunyt hamvainak kupacából gyönyörű, ragyogó gyémánt nyerhető, melyet a hátramaradottak örök emlékként maguknál hordhatnak.” E vonzó kínálat, gyémánttá változtatni a hamut, semmiképp nem szárnyalja túl azt a másikat, a Jézus által kínált átváltozást. Hisz „az Úr ítéletei (...) kívánatosabbak az aranynál, és megannyi drágakőnél...” (Zsolt 19, 10-11). Ő ugyanis Szent Pál szerint „átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az ő dicsőséges testéhez, azzal az erővel, amellyel hatalma alá vethet mindent, ...s így mindenkor az Úrral leszünk” (Fii 3, 21; 1 Tessz 4, 17). Alfred Nobelnak végül is nem lett speciális koporsója. E kuriozitás helyett viszont vagyonát hagyta a jövő nemzedékekre, ez lett a híres Nobel-díj alaptőkéje, melynek békedíját Teréz anyának is odaadományozták. Ő viszont haldoklók százait tartotta karjai közt, sokakat maga készített fel a méltó halálra, remény- és szeretetteljes, mély lelki békét kínálva. Egy haldokló egyszer azt mondta neki: „Egész életemet úgy éltem le, mint egy állat, de most emberként halhatok meg.” És tegyük hozzá, hogy emberként meghalni annyit jelent: nem örökre meghalni, hiszen az, ki az élet kezdetén az embert teremtette, várja őt a végén is, hogy vég nélküli életet ajándékozzon neki. A szerző római katolikus pap Utolsó kiáltás virágnyelven? Késő őszi gesztenyevirág A TÓTH FERENC vén gesztenyefát akkor ültethették, mikor egy köpcös kis francia már Korzikán merengett világhódító tervein, s talán egy-két gesztenyét ha termett, mikor két angol város között először pöfögött „észveszejtő” sebességgel az első aprócska gőzlokomotív. Gyerekgesztenye volt még, midőn Kölcsey megírá a mi rettentő szomorú himnuszunkat, melyet egyesek szerint épp ideje volna valami vidámabbra cserélni. Itt állt, mikor a nagy pocsolyán túl egyes északiak úgy kezdtek vélekedni, hogy a néger rabszolga az addigi közhiedelemmel ellentétben mégiscsak ember, s szembeszálltak azokkal a kemény déli fickókkal, akik viszont úgy vélekedtek, hogy a nigger csak nigger marad. Érdekes módon a vén gesztenyefa eddigi élete nagyjából egybeesik az Amerikai Egyesült Államok történetével, egészen a mai napig, mikor is az egykori koronagyarmat világhatalommá lett, és fenntartja magának a jogot, hogy tetszés szerint bombázzon más államokat, ha éppen arra szottyan kedve. Nem biztos egyáltalán, hogy a gesztenyefa ezzel különösebben törődik, hisz esélye van még akkor is a helyén állnia, mikor az USA-ra esetleg már csak a parti fövenyből kiálló Szabadság-szobor karja emlékeztet majd. Megélt már a gesztenyefa mindenfélét, hisz sudár fa volt már, mikor Párizs és Bécs után Magyarországon is lángra lobbant a forradalom lángja, melynek során a később leárulózott Görgey szlovák zászlóaljakat is toborzott, s akkor is tavaszi eső permetezte, nyári nap szikkasztotta tövét, mikor ez a forradalom, ugyanúgy orosz segítséggel, mint a következő évszázadban kétszer is, elbukott, s mikor Aradon a „bresciai hiéna” a szabadságharc tizenhárom tábornokát végeztette ki, akik között mellesleg vajmi kevés magyar nevezetű akadt. Itt állt, s akkor tavasszal már száz virágot hozott, mikor egy Morse nevű amerikai festő rövid táviratot mutatott be barátainak, és itt állt, s akkor tavasszal már ezer virágot hozott, mikor magyarok milliói pusztultak el egy olyan háborúban, amelyet nagyobb nemzetek a világ újrafelosztásáért, azaz a mindany- nyiunk által lenézett és megvetett, közönséges, mocskos pénzért vívtak. Jó régen itt állt már akkor is, mikor ismertté vált a német szobafestő neve, s kitört a második világháború, úgyis mint az első egyenes következménye, s amelynek árnyékában már József Attila, Móricz és Bartók alkotott. A gesztenyefa a vér- zivataros időkön kívül tanúja lehetett annak a rendkívül dinamikus folyamatnak, mely a fonógép feltalálásától az egész világot elárasztó kínai boltok és szekondhendek hálózatáig vezetett. A gesztenyefa előtti előbb mezei, majd köves, utóbb aszfaltos (mellesleg eléggé egyenetlen) úton kezdetben lovasok és szekerek, majd büdös füstöt okádó, csörömpölő masinák haladtak el. Fölötte sokáig csak madarak repültek, aztán fura, szitakötőre emlékeztető fedeles szerkezetek, s csak jó idő múlva suhant el Lajka kutya, majd nemsokára az első ember is kikukucskált a parányi űrhajó vastag üveges, apró kis ablakán. Valljuk be őszintén, a gesztenyefát mindez egyáltalán nem érdekelte. Mondhatni, az emberek egyáltalán nem érdekelték, s nem érdeklik a mai napig sem. Az ő dolga más volt: tavasszal hófehér, fürtös virágokat hozni, őszre kemény, meleg barna héjú kis gömböcöket növeszteni, átvészelni viharokat, aszályos nyarakat, dermesztő teleket. Mind ez idáig sikerült is neki. Majd kétszáz - a szájhagyomány szerint legalább száznyolcvan, de legföljebb százki- lencven - éve ott áll Nagyszelmen- cen, a Güányi család régi portáján. Idén nem azért hullatta el a leveleit, mert megérkezett az ősz: a zöld lombok már nyár derekán megsárgultak, a levelek foltosak lettek, majd nemsokára lehullottak. Talán az aszály? Talán vírusfertőzés? A gesztenyefa túlélt mindent, ami majd kétszáz év alatt egyáltalán megtörténhet, s most talán áldozatul esik a tudatlan emberiség környezetpusztító életmódjának? Ősz derekán a csupasz fán ismét bimbók, majd egy-két virágfürt jelent meg. Csapzott, ványadt kis virágok, hintáznak az erős szélben, a komor októberi égbolt alatt, permetező, hideg esőben. Tán csak nem mondani akar valamit az öreg gesztenyefa? Vagy csak a vén növény utolsó, kétségbeesett kiáltása ez, erőtlen virágnyelven? Vajon kihajt- e tavasszal az öreg gesztenyefa? (A szerző felvételei) Nem egyházszakadást célul tűző törekvés volt ez, csupán a kor hivatalos római irányzatának deformációira történő válasz, egy „re-formáció" igénye A reformáció emlékünnepe a protestáns egyházakban ÉDES ÁRPÁD őszhöz olyan sok minden kapcsolódik! Néha egész ellentétes életérzések; a természetben valami csodálatos színvilággal, ami egyszerre gyönyörködtet, és az elmúlásra emlékeztetve el is szomorít. Petőfi A puszta télen című versében olyan gondatlan rossz gazdának nevezi, s ugyanakkor egy másik költeményében azt mondja: „itt van újra, s szép, mint mindig, én nekem”. Életünkben, gondolatainkban, történelmünkben is jelentős események kapcsolódnak hozzá. Már rég nem vagyok diák, de a szeptemberi évkezdés sokkal mélyebben rögződött belém, mint a januári. Vagy itt van a közelmúlt nemzeti történelméből 1956 októberének édes-keserű emléke. Az ősz ilyen termékeny idő. Ezt idézi fel a protestáns egyházak életében október 31-e, a reformáció emlékünnepe. Szinte ez az egyetlen ünnepünk, amelyik nem közvetlen Jézus életéhez kapcsolódó üdvtörténeti alkalmakon nyugszik. Honnan is ered ez az ünnep, és mi is történt valójában ekkor? 1517. október 31-én egy tudós Ágoston-rendi szerzetes, a teológia doktora és a wittembergi szász egyetem professzora levélben tesz panaszt Albrecht mainzi érseknél a búcsúhirdetők és a bűnbocsátó cédulák árusai miatt. Leveléhez 95 tézist mellékel, melyben nyilvános hitvitára hív tudós teológusokat a kérdéssel kapcsolatban. Ezt a szerzetest Luther Mártonnak hívták, s a hagyomány szerint téziseit még ugyanazon a napon kiszögezte az egyetem hirdetőtáblájának számító wittembergi vártemplom kapujára. Nem egyházszakadást célul tűző törekvés volt ez, csupán a kor hivatalos római irányzatának deformációira történő válasz, egy „re-formáció” igénye. Ám az akkori pápaság ezt az igényt nem tudta magáévá tenni és elfogadni, ezért 1520. június 16-án egy pápai bulla kiátkozással fenyegeti meg Luthert. Ő azonban ezt a bullát 1520. december 10-én nyilvánosan elégeti, és ezzel meg is pecsételődik az egyház e reform- irányzatának különválása. Nem hatalmi vita volt ez a két fél között, de nem is egy szociális forradalmi hullám, mint ahogy ezt korábban belénk sulykolni igyekeztek. Az üdvösség, a megigazulás kérdésének különböző értelmezéséből fakadó lelki, teológiai mozgalomként indult. Fő tézisei a „sola gratia” (egyedül kegyelemből), „sola fide” (csakis hit által), „sola scriptura” (egyedül a Szentírás alapján) is ezt igazolják. Ehhez kapcsolódott a „solus Christus” (egyedül Krisztus által) elve, s vele Krisztusnak mint az egyház egyedüli és legfőbb tekintélyének elfogadása. Mikor a speieri birodalmi gyűlésen 1529- ben a szász választófejedelem, s vele együtt további öt fejedelem és 14 birodalmi város küldötte nem volt hajlandó elfogadni a reformációt elítélő nyilatkozatot, és tiltakozásuk kifejezéseként protestáltak, ezt követően őket, s a később hozzájuk hasonlókat „protestánsoknak” nevezték. így jöttek íétrea reformáció különböző irányát követő, általános megnevezés szerint protestáns egyházak. A magyar protestánsok legnagyobb része később a reformáció egy fiatalabb, helvét ágához csatlakozott. Ennek az iránynak legmeghatározóbb alakja Kálvin János volt. Ezek az őszi napok az ő életében is meghatározóak. 1533-at írnak akkor, mikor egyik barátja, az orvos Nicolas Cop számára, akit éppen akkor választottak a párizsi egyetem rektorává, megírta a székfoglaló beszédet. Ez hagyományosan mindenszentek napján hangzott el az egyetemen. Ebben olyan nyíltan tett hitet az új lutheri eszmék mellett, hogy mindkettejüknek menekülniük kellett Párizsból. Kálvin előbb Bázelben élt, ahol megírta és kiadta fő művét, az Institutiót (A keresztyén vallás rendszere). Innen Genfbe megy tovább, ahol az európai protestantizmus egyik fellegvárát hozza létre iskoláival és az egyház szervezeti felépítésével. (Max Weber szerint ez a modell meghatározó volt a nyugat-európai típusú demokráciák kialakulásában.) Viharos és sokszor véres századok teltek el azóta. A nagy hitviták lángjai elcsitultak. A római egyházban is volt közben egy II. Vatikáni Zsinat. És lassan kezdjük egymást jobban érteni. [Az
