Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)

2002-11-25 / 274. szám, hétfő

Kitekintő ÚJ SZÓ 2002. NOVEMBER 25. A világ legnépesebb országában ismét mindenütt repül a „virágozzék száz virág", besurran a „négy sarkalatos tétel", és megint pereg, pereg a „három képviselet" Kínában ma már nem divat a Mao-zubbony A pártkongresszus előtti hét­végén Pekingben kegyetlen hideg volt. Ennek megfe­lelően mélyen visszahúzód­va a kabátunkba, a lehető legkisebb felületet hagyva a sunyi, metsző szélnek, sö­pörtünk keresztül a Tienan- men téren a fiammal, a tör­téneti múzeumba igyekezve. KRAJCZÁR GYULA Bonyolult gallérmozgatással ép­pen az egyik fülemet igyekeztem elbarikádozni a sivatagi fuvallat elől, amikor megszólal a gyerek:- Figyeld, bedeszkázták a pálma­fákat! Még nem is értem az „Aha” végére, és máris új érdeklődés fakadt a me­leg kabátbelsőből: hol vannak itt pálmák? Peking ugyan a negyve­nedik fokon van, tehát Nápolytól egy kicsit még délebbre, de benn a kontinensen, közvetlen a Góbi szomszédságában, vagyis nem ki­fejezetten pálmás terep. De ott vol­tak. Nagyjából egy fok lehetett, ku­tyának is kevés, de ami a legkülö­nösebbnek tetszett: itt nemigen szoktak pálmák lenni. Hogy pontos legyek, itt egyáltalán nem szokott semmi lenni, a Tienanmen tér nagy burkolt térségeiben bolyong­tunk. Szegény pálmák három ol­dalról hatalmas deszkapalánkok- kal voltak körülvéve, de így is kí­méletlenül gyötörte őket a szél. Egy hétre rá jártam ismét arra, a pártkongresszus nyitóceremóniá­jára igyekezve. A hőmérséklet az­óta olyan öt fokra szökött föl, és ez elég is volt a pálmáknak, hogy most már védőkerítés nélkül, büszkén köszöntsék azt a rengeteg autót, amely parkolóként vette igénybe a teret. Megkezdődött a kongresszus, amely errefelé soha nem látott eseményeket vetített előre. Kína politikai pálmája: min­den külső kényszer nélkül átadja helyét a vezetés egy másiknak. Egy fiatalabbnak. A harmadik ge­neráció a negyediknek. A világ legnépesebb országában olyan változások zajlanak, melye­ket szokott zsurnalisztikái elemző eszközeinkkel nem lehet pontosan megragadni. Akkor ugyanis csak olyanokat tudunk mondani, hogy gazdasági reform van, de politikai reform nincs. Olyanokat, hogy Kí­nában fennmarad a kommunista párt diktatúrája. Hogy az ország stabil. Maguk a kínaiak hagyomá­nyosan segítenek ezt az egészet ki­csit olvashatóbbá tenni, hiszen po- tyogtatnak nekünk színes, régi és új kifejezéskincsükből. Repül is­mét a „virágozzék száz virág”, be­surran a „négy sarkalatos tétel”, pereg, pereg a „három képviseled’, kapunk egy jópofa kínai kifejezést, a „hsziaokang”-ot, de olyan na­gyon értelmeseket, igazságszagú- akat nem tudunk ettől még mon­dani. Nekünk, akik így akarunk elemezni, nekünk dobják oda a személyi váltást. Ez nekünk való. Ezt lehet csócsálgatni. Melyik frakció? Ki kinek embere? A nép nagy csarnokához már csak a szélvédőn lévő parkolási enged­éllyel mehetünk oda. Úgysem volt még sarló-kalapács az autómon, egyszer ezt is el kell kezdeni. Mi több, benn autózom a Tienanmen téren. A rendőri zár pöccre műkö­dik. A Reuters szerint a csarnok elől elvittek egy-két demonstrálót. Nehezen hiszem. Hacsak nem volt belépési engedélyük. Gyülekezik a nép, küldöttek, újságírók. Három­féle ember van. Sötét zakó, nyak­Gazdasági reform van, de politikai reform nincs Kínában. kendő, nőben ugyanez sötét kosz­tüm - küldött. Népviselet - nem­zetiségi küldött. Rég elhordott ott­honi ruha - újságíró. És persze a sok egyenruhás, egy részük kül­dött, más részük szolgálatban. A milliónyi kínai tévéstáb úgy cirkál a lépcsőkön, mintha arra számíta­na, hogy valamelyik nagy ember itt fog bejönni. De - joggal - nem számítanak rá, csak fontoskodnak. A ruházat kapcsán nem említet­tem, hogy nagyon kevés Mao- zubbony volt látható. El lehet ezen merengeni, de alapvetően egy oka van: nem divat. Az utcán még csak-csak látni, de hivatalos helyeken, eseményeken elég rit­kán. Amikor a nagy, egyhetes ün­nepek vannak, és Pekinget elön­tik a vidékről érkezett kirándu­lók, akkor van tele a Tiltott Város Mao-zubbonyokkal. Azt akarom csak ezzel mondani, hogy a kong­resszuson kevéssé reprezentált viselet egyáltalán nem jelenti azt, hogy, mondjuk, a „konzervatív irányzat” meggyöngült volna a pártban. Ezt ebből nem lehet megállapítani. Bevallom, az átlag pekingi utca érdekesebb, mint ez a díszes jö­vés-menés. Például három utcai nap elég, hogy az embernek feltűnjön, milyen sok kövér gye­rek van Pekingben. Nem hormon­karnevál. Zsír. Rövid ideje vagy ott, még nem ezt figyeled, csak úgy regisztrálod a szemed sarká­val. A fókusz még a Tiltott Váro­son van, és a nagy lámakolosto­ron. A megállapítás is rutinszerű: tudnak élni. Csak amikor kimon­dod, hogy azért ezek a kínaiak tudnak élni, nézed ezt a sok pufi gyereket, csak akkor esik le a tan- tusz (pontosabban itt is telefon- kártya), hogy miről is beszélsz. Igen, ez az első utcai demonstrá­ciója a jobb létnek (ezt jelenti a hsziaokang). A jobblétnek is. De főképp az egykézésnek. Sokáig hajlamosak voltunk azt hinni, vagy csak arra gondolni, hogy az egykézés lényege meg­akadályozni a további népesség- robbanást. A Nyugat egész meg­értőén tudott gondolkodni. Ez fontos. A mi fogalmaink szerint persze durván megsértik az em­beri jogokat, mondogatja is né­hány szervezet, de a Nyugat, úgy egészben, nem nagyon ugrál. Nem dicsér, nem kárhoztat. Csendben örül. Ez az érdek. A kö­zé. Nemcsak a kínaiaké. Egészen kínaias vagy keleties gondolko­dás, még ha szégyellős is. Azt azonban nehezebben vesszük észre, hogy ennek a szituációnak a mélyén milyen valódi robbanás készül. Ezek a gyerekek ugyanis nemcsak kövérebbek a szüleiknél, hanem a maguk szintjén összeha­sonlíthatatlanul iskolázottabbak, műveltebbek, öntudatosabbak, s akaratosabbak is. A sok gyereken trenírozott kínai mentalitás min­den energiáját és szeretetét most az egykékre önti. A világ nem is A megfiatalodott pártvezérkar tudja, mekkora bomba ketyeg számára a kínai családokban. A kongresszuson ebből csak arról beszélnek, hogy „hsziaokang”. Ami persze elkél. Ketyeg itt még egy-két bomba a saját háznak is, nemcsak a világnak. Élnek itt még százmilliók elég messze ettől a bizonyos hsziaokangtól. Termé­szetesen tudják. A világnak kevés olyan politikai elitje van, ame­lyen ilyen nagyfokú tudatosságot lehet érzékelni, mint a kínain. Ez részben adódik a politikai sziszté­mából is, de mivel elég hosszú már a története a létező szocializ­musnak, az ember nagyjából ké­pes elválogatni a rizsát (hogy stíl­szerű legyek) a valódi elképzelé­sektől. Benn a teremben csak úgy röp­ködnek a húsz-, ötven-, százéves tervek. Ez hamar megszokható Kí­nában. Legyen szó bármiről, először elmondják, most mennyi van, jövőre mennyi lesz, öt év múlva, ötven év múlva. A Nagy Hajsza legfrissebb példája. Hal­lom, hogy Kína nemzeti összter­méke az idén haladja meg Olasz­országét, 2005-ben Franciaorszá­gét, 2020-ban lesz a világ harma­dik legnagyobb gazdasága, és 2050-re előzik meg Japánt. Ha minden jól megy. Kicsit megko­pott, de mégis acélos gyakorlattal próbálom meg lefejtegetni a te­remben hallottakról a mozgalmi mázt, és bizony, szinte semmi másról nincs szó, minthogy min­den jól menjen. Lépésről lépésre. S talán ez a legnagyobb tét, erről szól minden. Lépésről lépésre azért kell szerintük haladniuk, hogy elkerüljék a nagyobb feszült­Nem volt még sarló-kala­pács az autómon, egy­szer ezt is el kell kezdeni. ségeket, az esetleges összeomlást, a kezelhetetlen szituációkat. Ugyanakkor nagyon nehéz meg­határozni azt a tempót, amely mi­nimálisan szükséges az átalakítás­ban ahhoz, hogy annak valódi ér­telme legyen. Nincs itt kertelés, a politikai hatalomról van szó. Csi­(Reuters-felvétel) ang Cö-min legalább háromszor mondja a beszédében, hogy ha ezt és ezt nem tesszük meg, elveszít­jük a hatalmat. A politikai refor­mot nemhogy nem látják szüksé­gesnek a piacgazdasági átalaku­lásban, hanem Csiang a nyitó- után még a záróbeszédben is előhozta a „négy sarkalatos té­telt”, amely egyértelműen a párt kizárólagos hatalmának fenntar­tását jelenti. „Biztos valami apró változás tör­tént” - dörmögi mellettem Robert, egy amerikai újságíró, inkább ide­ges, mint jóízű nevetést kiváltva a környéken, amikor a megadott időponthoz képest már több mint egy órája várunk Hu Csin-taóra. Pontosabban, nem tudjuk kire, a megválasztott pártfőtitkárra. Ha egyáltalán megválasztották. A tol­mács gyűrögeti a papírjait, gyako­rol. Állítólag nemrég egy rendez­vényen egy kínai fordító angolul „Hu Csin-tao asszonyként” emlé­kezett meg az alelnökről. De jön­nek, és most minden klappol. Itt most nem hibázhatott senki. Peking, 2002. november A privatizáció, a külföldi tőkebeáramlás igénye és a regionális együttműködési programok várható hozadéka végett Belgrádnak is vitális érdeke a „ketreclét" elkerülése Vajdasági magyarok a vízumkényszer árnyékában SINKOVITS PÉTER Egy kínai mondás szerint ha valaki rosszat akar a másiknak, így szól hozzá: kívánom, hogy előbb légy gazdag, utána meg légy szegény. Ä vajdasági magyarok szempontjá­ból ilyképpen is hangozhatna: előbb utazz a világban, kedved sze­rint, aztán meg maradj otthon, a ketrecen belül. A képlet viszonylag egyszerű. 2004-ben Szlovákia, Magyaror­szág és Szlovénia egyszerre lép be az Európai Unióba, s mivel Romá­nia meg Horvátország vízummen­tességet élvez, így a Jugoszláviá­ban és Ukrajnában élő magyarok kerülnek majd a schengeni válasz­tóvonalon kívüli veszélyes zónába. Ez pedig rendkívül komoly gondo­kat okozhat a gazdasági és kulturá­lis együttműködés, valamint a csa­ládi és baráti kapcsolatok megtar­tásában. A téma megkerülhetetlen volt a Magyar Állandó Értekezlet legutóbbi (november 17-i) ülésén, s némi reménysugár, hogy a testü­let külön munkabizottságot alakí­tott a módozatok kidolgozására, hasonlóképpen a zárónyilatkozat­ba is bekerült a követelmény: „az uniós tagsággal járó kötelezettsé­gek vállalása és tisztességes végre­hajtása ne járjon együtt új válasz­tófalak emelésével”. A konferenci­án a magyar külügyminiszter le­hetséges variánsokként a hosszabb időre, illetve a többszöri beutazás­ra szóló vízum megadását említet­te, úgyszintén a különféle kedvez­ményeket a csoportos szakmai és csereutak esetében. Egészében vé­ve azonban megállapítható, hogy jelen pillanatban az ügyre vonat­kozóan még nincs szilárd állás­pont, letisztult elképzelés. A vajdasági magyarságot mindez különösen érzékenyen érinti. A tör­ténet a csak viszonylag távoli 1965- tel kezdődik, az aldcor végrehajtott gazdasági reform révén, a tömeges munkáselbocsájtások miatt hirtele- nében mintegy egymillió jugoszláv állampolgár (köztük közel százezer itteni magyar) próbált szerencsét külföldön (elsősorban Ausztriában, Svájcban, Németországban és Ausztráliában), s többségük nem is tért vissza. Belgrad gyorsan liberali­zálta a kiutazási rendszabályokat s ezt a vüág is elfogadta: a jugoszláv útlevélnek hosszú időn át még rang­ja volt. A vendégmunkások tehát gyakorta hazalátogattak, az itthon maradt családtagok pedig náluk vendégeskedtek, majd az életszín­vonal emelkedése folytán a kisebb- nagyobb külföldi turisztikai utazá­sok is mindennapossá váltak. (Nem beszélve arról, hogy a horvát és a szlovén tengerpart akkor még orszá­gon belül volt.) Tényszerűen rögzít­hető, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok körül a vajdaságiak váltak elsőként világpolgárrá. Azonban: az elsőkből lesznek az utolsók. A kilencvenes évek véres balkáni háborúi nemcsak az állan­dó életveszélyt, hanem az élet­minőség hihetetlen romlását is je­lentették. A különféle szankciók miatt a milosevicsi Szerbia határai jószerével bezárultak, a határátlé­pési illeték bevezetésével, továbbá a rendkívül alacsony értékű kere­setek miatt az utazás szinte lehe­tetlenné vált. A jugoszláv állam­polgár máskülönben mindössze három-négy ország közül „válo­gathatott”, más államok esetében vállalnia kellett a - gyakran mega­lázó, ugyanakkor nem kis költség­gel járó - sorban állást az áhított vízumért. Magyarország azonban A Balkánon nem megy minden egyik nap­ról a másikra. e vészterhes időkben is nyitva ma­radt. A magyar áru (s időnként a benzin) elborította egész Vajdasá­got; sok munkanélküli „szakoso­dott” hiánycikkek beszerzésére, a határ menti városokból pedig ma­gántaxisok szállítják az utasokat Szegedre vagy Bajára, és persze vissza. A háborús években - a ka­tonai behívók miatt vagy a jobb megélhetés reményében - becslé­sek szerint mintegy 25-30 ezer vajdasági magyar költözött át Ma­gyarországra, úgyszintén igen sok itteni diák tanul magyarországi középiskolákban, egyetemeken. Amennyiben a sorompó lezárulna, teljességgel lehetetlen helyzet áll­na elő, szinte kivédhetetlen követ­kezményekkel. Néhány vajdasági magyar párt a kettős állampolgárság intézményé­ben látja az egyedüli (és végleges megnyugtató) megoldást, mások a Máért ügyes taktikai manőverezé­sében bíznak. Tíz év eróziója és megpróbáltatásai után az itteni magyarok jelentős része azonban csüggedten és szorongva várja a fejleményeket. Nem beletörődve ugyan, de a mentsvár összeomlá­sától tartva. Mindezek kapcsán idéződik emlékezetembe, Dudás Károly írónk, még a nyolcvanas években, igaz, némileg más témát feldolgozva, írt egy regényt Ketrec­bál címmel. Nos, ha a vízumkény­szer tekintetében nem sikerül gyógyírt találni, a délvidéki ma­gyarok könnyen egy szürrealista és szomorú ketrecbálban találhatják magukat. Azzal persze mindenki tisztában van, e súlyos gond nem terhelheti pusztán az anyaországot. A nagy ütemben tartó privatizáció, a kül­földi tőkebeáramlás igénye és az elkezdődött regionális együtt­működési programok várható ho­zadéka végett Belgrádnak is vitá­lis érdeke a „ketreclét” elkerülése. Magától kínálkozó megoldás, hogy Jugoszlávia is kerüljön fel a vízummentesek listájára, Románi­ához és Horvátországhoz hason­lóan. Ehhez azonban néhány fel­tételnek eleget kellene tenni (pél­dául a szavahihetőbb és korrek­tebb együttműködés a hágai bíró­sággal). Kötelezően el kell fogad­ni Szerbia és Crna Gora új állam- szövetségének alapokmányát. És illene végül megválasztani Szer­bia elnökét. A Balkánon azonban nem megy minden egyik napról a másikra...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents