Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)
2002-11-22 / 272. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2002. NOVEMBER 22. ÍZLET Tojáshajsza HIZSNYAI ZOLTÁN Úgy emlékszem, sóskázni indultunk a vasútpart- ra. Hogy miért éppen a vasúti töltés oldala számított a legkedveltebb sóskázóhelynek, máig sem tudom, hiszen a sóska majdnem mindenhol megnő, ráadásul a hatvanas években, amikor ezek az események lejátszódtak, mifelénk még jobbára gőzmozdonyok közlekedtek, sűrű, setét füstöt eregetve, és élesen csikorogva. A vasút mellett szedett sóska ennek folytán, legalábbis elvben, csak alapos leöblítés után vált fogyaszthatóvá. Persze biciklivel indultunk útnak a vasút mellett kanyargó ösvényen, hogy a legdúsabb sóskatelepeket felderítsük. Meg-megállva, kóstolgatva haladtunk a nyugat felé tartó négy sínpár mentén, de nem jutottunk messzire. Az őrház állta utunkat, amely a sínpárok találkozásánál elhelyezett váltókat őrizte. A kis vakoladan téglaépítmény elhagyatottan álldogált mintegy fél kilométerre az állomásépülettől. A szolgálatos bakter csak a tolatások alkalmával kerekezett ki hozzája, hogy ideiglenesen tanyát verjen benne, így hát a tulajdonképpeni albérlők, a verebek váltak a ház uraivá. A kicsúzlizott ablaküvegen át a mindenféle mocskos jelzőzászlókkal és kulimászos bö- dönökkel telirakott egyetlen helyiségbe is bejutottak, de a fészekrakásra mégiscsak a padlást tartották alkalmasabbnak. A korhadt padlásajtó kitárva lengedezett, és nagy volt a forgalom, nagy a zsivaj. Úgy saccoltuk, a tojásrakás már megtörténhetett. Persze, ez a feltételezés rögvest beindította nyáltermelésünket. Bizony, a városi ember számára, aki hajlamos a zsákmányt a füézett csirkemellben látni, és egy falusi udvaron, látva a sűrűn ürítgető szárnyasokat, hamar elveszti étvágyát, miután a mennyei illatokat eregető ünnepi tyúkhúslevest már csak ímmel-ámmal kevergeti - nos, a flaszter embere talán el sem tudja képzelni, hogy egy falusi gazdasszony szájában összefuthat a nyál, ha egy önfeledten kapirgáló karcsú jércét megpillant az udvaron. Pedig ez faluhelyen, ahol az ember még eredeti funkciójának gyakorlása közben vonhatja górcső alá a majdani rántott csirkecombot, egyáltalán nem számít se valami rendkívüli ritkaságnak, se egy szédületes ízfantázia jelének. Hogy aztán holmi verébtojások puszta létének a feltételezése is beindítja a pavlovi reflexeket, az persze már valóban figyelemreméltó kulináris képzelőerőre vall. A kerékpárnak sok egyéb mellett megvolt az az előnye is, hogy nagyszerűen helyettesítette a rablólétrát. Nekitámasztottuk hát a falnak, ráálltunk, és felkapaszkodtunk a padlásra. Fölérve szinte elakadt a lélegzetünk, kiderült ugyanis, hogy a tojástolvajok paradicsomába tévedtünk. Belülről a tetőszerkezet szinte roskadozott a verébfészkektől. A gerendák mellől, a keresztlécek közeiből, sőt a zsindelyek alól is száraz fucsomók kandikáltak ki. A csipogástól a saját szavunkat se hallottuk, kénytelenek voltunk hát kicsit megcsapkodni a cserepeket, hogy a rátarti albérlőket távozásra bírjuk. Támadt is mindjárt olyan tolakodás a légtérben, hogy csak fejünkre húzott trikóval tudtuk megúszni a hitchcocki méreteket öltő madárinváziót. Kicsit megszeppenve guggoltunk a verébürülékből képződött halmok között, amikor azonban a zsákmány nagyságáról is sejtelmünk támadt, az eksztázis lett úrrá rajtunk. Mohón szürcsölve, gyors egymásutánban hörpintettük ki az apró verébtojásokat, a ragacsos lé kibuggyant a szánk sarkán, vé- gigcsorgott fűzöld foltokkal sűrűn mintázott ruhánkon, és lepergett bogánccsal telitapadt cipőfűzőinkre... És a könnyebben elérhető fészkeket lassacskán mind kifosztottuk már, s igaz, étvágyunk is csülapult közben valamelyest, de a mesés zsákmány keltette izgalom jottányival sem hagyott alább, és nyelőcsövünket dugattyúként mozgatta, habár egyre bágyadtabban mozgolódó dugattyúként. De azért fél óra sem teit bele, és a zsindelyeket is meg kellett, hogy emeljük, mert már csak azok oltalmában maradt kirabo- latlan fészek. Az öreg, repedezett zsindelyeken jószerivel elmállott már az a kis cserépbütyök, amely a keresztlécekbe akadva tartja őket a helyükön, nem kellett nagyot emelni rajtuk, hogy lebucskázzanak a fal mellett burjánzó gazba. És mi egyre csak emelgettük a cserepeket, s belefeledkezve lefetyeltük ki a tojások tartalmát, miközben nem is igen tudatosítottuk, hogy az őrház tetőzetének úgyszólván már csak a csontozata meredt az ég felé - és épp az állomás felőli oldalon. Arra eszméltünk, hogy vízözön előtti kerékpárján előredőlve, nagyokat kurjongatva, időnként kulimászos öklét meg-megrázva a bakter közeledik felénk a sínek melletti keskeny csapáson. Először csak akkorka volt, mint egy verébtojás, aztán varjútojás lett belőle. Amikor elérte a tyúktojás nagyságát, kényelmesen lekászálódtunk a padlásról, és mi is megeredtünk az ellenkező irányban. Csakhogy hiába húztunk bele egyre erősebben, a tyúktojás csak nem akart összemenni, sőt mintha már-már libatojás nagyságúra duzzadt volna mögöttünk. Valami veszett nagy borízű gágogás csapkodta a hátunkat, s a bakter egyre csak közeledett, növekedett, már majdnem strucctojás lett belőle, ráadásul a hepehupás földút sóskaágyon verébtojást pátyolgató gyomrunkat is felrázta álmából, s az mindegyre felháborodottabban követelte a kiüríttetést. Szerencsére az utolsó pillanatban elértük még a nádast, ahol a már igencsak ernyedten pedálozó atyafinak szemernyi sansza sem maradt velünk szemben, mi viszont kaptunk még egy hajszálnyi esélyt, hogy elkerüljük a csúfságot: az alsógatyába való tojásrakást. Hajdú István » ff|j|||jjj Gyermekkorom ízvilága PS! új évezred küszöbén, ahol az étkezési szokásaimat és ízvilágomat a globális élelmiszerpiac pénztárcámra kombináló, vegyész-kufár szakácsai alakítják, nehezemre esik visszazökkenni abba a világba, amelyben hátulgombolós nebulóként pusztítottam a vegytiszta, fényesre sült, ropogós kenyeret, jókora Dubcek-kifliket. De megpróbálni meg lehet, hátha elő tudom csalogatni az elfelejtett ízeket, finomabbnál finomabb illatokat, valamilyen rég volt hangulatot. Rimaszécsen, a hajdan szebb időket megért, vásárairól és búcsúiról híres gömöri községben cseperedtem fel. A fakapus, sokszor átalakított szülői ház a falu Kertajjának nevezett részében áll ma is, néhány száz méterre a vasútparttól. A tiltott vasútpart és a házunk közötti rész jókora füves rét terebélyes sóskabokrokkal, bal felső sarkában három, apró termésű vadcseresznyefa áll. Ha jobban belegondolok, ott futballoztam harmincvalahány éve utoljára. Folyadék híján a hosszúkás savanyú levelek majszolásával oltottuk szomjunkat a Falu-Kert- ajja, a Falu-Széplány utca, a Széplány utca-Kertajja limonádé- és csapoltkofola-tétes labdarúgó derbiken, elkerülendő az otthoni víz- ivással járó kimenőmegvonást az elsumákolt lecke miatt. Az üveges „málnát” (minden színes folyadékot málnának hívtunk) a Lojko féle korcsma előtt, kerékpárjainkra támaszkodva ittuk, belekortyolva a „nagyok” csapolt kofolájába. így, kriglistől csak a nagyobb gyerekek merték kihozni a „vendéglátó-ipari egységből”, mert a jókora Rózsika néni ellentmondást nem tűrő hangon gyereknek, felnőttnek kiadta az ukázt, hogy a poharat vissza! De nehogy már azt feltételezzék a sorok írójáról, hogy amolyan kocsma körül oldalgó, iskolakerülő rosszcsont volt! Nyáron, szünidő lévén az én feladataim közé tartozott friss lucernát biztosítani a házinyu- laknak, melyek tejföllel alaposan nyakon öntve, nokedlipárnán nyugodva fejezték be földi pályafutásukat. Az én részem a gerinc volt, a csigolyákat a bordákkal összetartó, szálas, omlósra sütött izomzatot igen szerettem, s manapság is, ha időt tudok szakítani arra, hogy meglátogassam szüléimét, nyomban elmúlik a gyötrő lelkiismeret- furdalás a ritka látogatások miatt, mihelyt édesanyám gőzölgő nyúlpaprikást tesz elénk az ünnepi asztalra. De nem szívesen hagynám ki gyermekkorom menüjéből a sokféle halat sem. Horgászengedély ide vagy oda, akkoriban még merítőhálóval meg varsával ment zsákmány után férfirokonságunk valamennyi tagja, hogy éjjelente, mint valami titkos összeesküvésen, a pincénkben osz- szák szét egyenlő mértékben a még mindig ficánkoló zsákmányt, persze csakis az erős halszag miatt, amely anyám szerint „átjárta” a házat. A Rimában, a Sajóban, a környező halastavakban volt még abban az időben annyi hal, hogy jutott belőle a kocahalászoknak, a halásztársaságnak és a prominens fejeseknek elegendő, ha halpecsenyére szottyant kedvük. Még előttem tátog a kacsacsőrű kapitális csuka, ahogy nagyot csob- bantva, a ráeresztett oxigéndús kúti víztől kapott sokkjában repül felém a zománcozott kádból, s úgy dönt fel, mint valami kamikadze repülőgép. Ó, édes bosszú! Soha nem vártam ételre türelmetlenebbül, mint ama csukából készült sültre, mert sülve készült el a lator, előmelegített sütőben, vajon ám, zöldpetrezselyemmel, mindenféle jófajta fűszerrel, hogy a vékony bőre jó alaposan megpiruljon, ugyanakkor az alatta lévő halhúst se hagyja kiszáradni. Belaktam én abból jó alaposan, kiköszörülendő a csorbát, amiért úgy megijedtem tőle az előző nap. A halászok valószínűleg igazat adnak nekem, hogy a halból készült finomságokra is nagyon rá lehet unni, mint minden ételre, ha túl sokszor kerül az asztalra. S magam is úgy lehetek ezzel, mert a pontyokból, márnákból, fejes domolykókból, kárászokból és keszegekből készült paprikások, halászlék ízét már nem tudom visz- szaidézni, noha valószínűleg gyakran bekerültek gyermekkorom étrendjébe. A disznótorokról annyit, hogy más gyerekekkel ellentétben soha sem örültem nekik. A kisütött tepertő és a zsír nehéz szaga miatt, a hagyományos savanyú leves és a hozzá dukáló főtt hús elköltése után, ha csak tehettem, távoztam, a hideg spájzba somfordáltam. Nem volt nehéz megtalálni a vászonkendővel letakart tepsit az előző este jó anyám sütötte zserbóval. Már körbe volt szelve, mert a vendégeket csak a téglalap alakú, szabályosan szeletelt, nem töredezett darabokkal lehetett kínálni, nem ám kacifántos szélekkel, amelyeket lehetetlen formássá sütni, s nincs is talán olyan szakács a vüágon, akit túlzottan zavarna, ha ezek nem kerülnek a tálcára. És engem csak ezek a vékony csíkok érdekeltek, hát inkább, mint a sorra asztalra kerülő friss pecsenye, hurka, kolbász, miegymás. Míg a népes társaság, nem ritkán 10-15 közeli rokon, a böllér ügyességét dicsérte agyba-főbe, addig én szépen megettem az ujjaimmal feltáskított süteményszéleket, megszabadítva a gaz- dasszonyt attól a gondjától, hogy hova dugja őket. Az édes ételekből még a szilvás gombócot szerettem, ha jól tudom főtt burgonyából és lisztből készül a tésztája, s benne szilva vagy szilvalekvár, megszórva pirított, cukrozott zsemlemorzsával. Valószínűleg, mivel elkészítése időigényes, nagyon kellett felcseperedő öcsémmel serénykednünk a házimunkákban, hogy rávegyük édesanyánkat, fogjon neki a gombócozásnak. Mind az apai, mind az anyai nagyanyám főztjeihez kapcsolódó történetekről regényt írhatnék. Mindketten megélték a háborúk hozta ínséges időket, de ezekről nem szívesen beszéltek, pedig legalább akkora terhet hordtak a háború alatt a vállukon a gazdaság és a gyerekek körül, mint nagyapáim a lövészárokban. Az egyiknek kitűnő tejes meltakávéjára emlékszem, amelyet nagy darab fokhagymás pirítóssal ettünk, a másik vasserpenyőben hagymás zsíron szokott volt az onokájának - nekem - csirke- vagy kacsamájat sütni. A gyümölcsökről nem írtam, édesapám falmelléki, korán termő Csabagyöngyéről, melynek összeasza- lódott cukordús bogyóiból aszút lehetne bármikor készíteni, a kertünkben volt, azóta kiszáradt és pótolhatatlan barackfa sárgás gyümölcseiről, illatuk-zamatuk manna alapanyag, a parázsban sütött csemegekukorica-csövekről, s még sok más ételről, ízekről, történetekről, hogy felidézzem magamban mindazt, ami mára már végleg elveszett. Mióta fogyasztunk tojást? Az ételek közt kevés olyan nagy szerepet játszó táplálék van, mint a tojás. A finn népi eposz, a Kalevala a vüágot költi ki belőle, a görög Püthagorasz tanítványai bölcseleti rendszerükbe építették. A rómaiak ebéd kezdetén tojást, a végén almát ettek. Innen ered a szólás: „ab ovo usque ad mala” (a tojástól az almáig), azaz a kezdettől a végig. A babonás varázsműveletekben is nagy jelentősége volt a tojásnak. Néró császár felesége megkérdezett egy jósnőt, hogy vajon fiúvagy leánygyermeke születik-e. Az oraculum, a jóslat így hangzott: „Tégy kebledbe egy friss tojást, s őrizd addig ott, míg kikel. Ha kakas búvik ki belőle, akkor adj hálát az Istennek, mert fiad születik!” A császárné megfogadta a tanácsot, a jóslat véletlenül beütött. Fia lett, kinek a Tiberius nevet adták. Erre aztán Róma minden hölgye követte a példát, s Plinius mosolyogva jegyzi fel, hogy kíváncsiságból valameny- nyien tojásokat keltettek ki. Még egy érdekes adat arról, hogy a vitézségi érde- szolgált. Egy régi német krónikában ez olvasható: „Midőn Seyfried Schwepper- mann nürnbergi patrícius a frank segédcsapatok élén Mühldorf mellett, 1322. szeptember 28-án megverte az osztrákokat, Bajor Lajos császár a nevezett nap estéjén lakomát rendezett, melyen Schweppermannt és seregét főtt tojásokkal vendégelte meg. »Minden vitéznek adassák egy tojás - így kiáltott fel a császár -, a derék Schweppermann-nak pedig kettő!«” A tojás azóta is rangos helyet foglal el táplálkozásunkban. (-áncsi-) BOLONDOS RECEPTEK Mátyus Jóska kiskonyhája Időből kifutott vendéglátók villámreceptje: Mivel kínálhatjuk vendégünket egy önfeledt külvárosi sétából hazatérve?* Összeütés: 0 perc** Hozzávalók: 10 dkg útszéli vadsóska, ugyanennyi macskakő közti paraj, 1 db külvárosi kukac, 1 db választási plakát, 4-5 db söröskupak. Összeütés: Az útszéli vadsóskát belecsavarjuk a választási plakátba, majd meggyújtjuk (dohányzók nyugodtan el is szívhatják). Mikor elfüstölög, hamujával bedörzsöljük a külvárosi kukacot, mindaddig, míg fekete nem lesz. Ezek után e füstölt színhúst becsomagoljuk a parajlevélbe, és tetszés szerint söröskupakokkal díszítjük (de ez már nem muszáj). * Ezt a receptet kizárólag olyan olvasóinknak ajánljuk, akik biztosan tudják, hogy vendégük nem jön el. ** Megközelítőleg 0 perc. (CS. M.) ÍZLIK - NEM ÍZLIK Vannak emlékezetes evészetek, ételek. Nagyon-nagyon jók, és borzalmasan rosszak. Rovatunkban ismert személyiségeket kérdezünk arról, mely ízekre emlékeznek a legszívesebben, s mi az, amit nagyon gyorsan elfelejtenének..., ha tudnák. Miklós László környezetvédelmi miniszter: Emlékezetem legfinomabb étele - minden hosszasabb kuta- jj tás nélkül-az édesanyám gömöri szülőfalujának búcsúján tálalt csigaleves. Ez klasszikus tyúkhúsleves csigatésztával, mely helyi specialitás. Azelőtt minden házban volt szövőszék és kemény nádból hasított borda, ez volt az asztal, és orsó segítségével megtekerték rajta a kisodort tésztát. Én is tudom csinálni, hisz gyermekkoromban egyetlen lakodalom, búcsú sem lehetett meg e nélkül. Gömör- ben két igazi ünnepi jele van a nagy eseménynek: a csigaíeves és a töltött káposzta. Egy étterembeli romlott steakre emlékszem, amit nem tudtam elfogyasztani. Viszont, amit mégis majdnem meg kellett ennem, az még az elején történt, amikor még csak néhány hónapja voltam a nagypolitikában. Egy hónapig miniszterhelyettesként Nairobiban jártam. Rettenetes sok fogadás volt, majdnem mindenhol ugyanaz a menü (a legtöbb helyen rántott kenyai kismadarak), mert a nagykövetségek általában a Hüton- ból rendelték a kosztot. Amikor a japánoknál volt a fogadás, látom, hogy itt viszont különlegességek vannak az asztalon, pici rizstor- nyocskák, kupacok, háromszögek különféle színekben. Megörültem, kinéztem egy rózsaszínű falatot, betettem a számba, s valami olyan konzisztenciát éreztem, amit képtelen lettem volna lenyelni. A diplomaták közt köpni nem lehetett, meg különben is a fogaim közé tapadt, mint a ragacs. A japánok rettentő udvariasak, ezért amerre csak mentem, hajlongtak: „Excellency, excellency”, én pedig megszólalni sem tudtam. Csak járkáltam, míg megtaláltam a csillogó-villogó csodatoalettet, óriási tükörrel a kagyló mögötti falon. Bementem, kiköptem, hátradőltem az ajtónak, és felnéztem. Megláttam magamat a tükörben, rettenetesen szenvedtem, s mondom a képmásomnak: „Na, excellency, kellett ez neked?” Kimenve hamar kerestem valami hazaibb ízt. Az olaszoknál apró, pirosra sült húsos szalonnácskákra akadtam rá, a közepükben valami pirossal. Na, mondom, végre, valami, amivel helyre hozhatom az ízérzékelőimet. Bekaptam, hát megint egy meglepetés: a szalonna közepén lekvár volt! (malév)
