Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)
2002-11-16 / 267. szám, szombat
Családi kör ÚJ SZÓ 2002. NOVEMBER 16. MINDENNAPI KENYERÜNK Az önök elnöke HAEKO JÓZSEF Egyszer, mikor a híres IX. Piusz pápához ellátogatott személyi orvosa, a kivizsgálás után magánjellegű kérdéssel fordult hozzá: „Szentatyám, egy szívességre szeretném kérni. Van egy felnőtt fiam, aki nem akar tanulni. Lustálkodik csak reggeltől estig, semmihez nincs kedve a vadászaton kívül...” „Értem - szakította félbe a közbenjárót a pápa -, s mindezekért tűnik úgy önnek, elég érett ahhoz, hogy a pápai őrszolgálatban alkalmazzam őt...” A pápa megjegyzésének egyértelmű iróniája összecseng az e vasárnapi evangéliummal. A lustákkal s a naplopókkal szemben nem ismer kompromisszumot: a semmirekellő szolga, ki hagyta elveszni a felkínált tehetséget, könyörtelenül megbűnhődik. Az idevágó bibliai rész aztán titokzatosan megállapítja, hogy „akinek ugyanis van, annak még adnak és bővelkedni fog, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.” (Mt 13,12) Ne lepjen meg senkit e kijelentés - nem szociális kérdéseket érint. Itt a tehetségről van szó: akinek „van”, azaz, ki elfogadta s személyesen fejlesztette, annak a tehetsége éppen az aktív részvételnek köszönhetően hatványozó- dik, annak tulajdonképpen „még adnak” abból a gyümölcsből, mit termett. Aki azonban a tehetség ajándékát lelkében nem fogadta el, saját passzivitásával jó mélyre ásta, az a szó szoros értelmében nem is birtokolja, tehát „nincs” neki. Az így elutasított isteni ajándék elsatnyul, szertefoszlik, a semmibe vész - még azt is elveszik, amije van. Arra a spanyol vízvezetékrendszerre hasonlít ez, mely teljes tizennyolc századon át, egészen 109-től vezette a vizet Segoviába, s mely mikor lezárták azzal a szándékkal, hogy megőrizzék a jövő nemzedékek számára, teljesen szétesett. A perzselő nap s a kellő nedvesség hiánya alapjaiban rongálta meg. Amit nem tettek tönkre a dolgos évszázadok, azt pár év alatt megsemmisítette a tédenség. Pierre Marivaux francia drámaírót egyszer megállította egy egészséges, életerős fiatalember. Koldult tőle. „Miért nem dolgozol?” - kérdezte az író. „Ó, jaj - válaszolt a koldus -, mikor én olyan szörnyen lusta vagyok.” Marivaux az őszinte választól felvidulva, átadta a kért érmét. Valójában azonban mindenről szó lehetett, csak őszinteségről nem. S a koldus önmagával szembeni őszinteségéről meg pláne nem! Mi a küldetésem ezen a földön? Mire vagyok hivatott? Hogyan járulhatok hozzá a társadalom, a közveden környezetem javához? „Eredj a hangyához, te lusta! - mondja az ószövetségi Példabeszédek könyve. - Nézd az útjait és okulj! (...) Meddig heversz még, lusta? Mikor kelsz fel álmodból?” (Péld 6,6,9) A saját tehetségünkkel szembeni andalító lelki lustaság akár a rosszul felfogott „alázatban” is gyökerezhet. Mikor valaki megdicsér a jól sikerült munkáért, „erényesen” vonakodunk, cáfolva, hogy nekünk bármi is sikerülhetne. Ahelyett, hogy örülnénk a kapott tehetségnek, mellyel sikeresen rendelkezhetünk, inkább elzárkózunk még a gondolatától is. Ám az ájtatos alázat maszkja veszélyes alibizmust takar: ha elismerném a tehetségemet, tudatosítanom kellene azt is, hogy fejlesztenem kell. „A siker - mondja Edison - egy százalék tehetség és 99 százalék szívósság.” A hamis, bénító alázat ellenpontja az ugyancsak bénító büszkeség. Az nemcsak hogy teljes mértékben elismeri tehetségét, hanem egészében magáénak tulajdonítja. Ezért a szintén különös képességekkel megáldott Szent Pál így figyelmeztet: „Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1 Kor 4, 7) S valóban, ha a tehetséget nem kíséri kellő mértékű alázat, mely minden jónak Teremtőjében és Eredeztetőjében gyökerezik, az embernek hamar megszédül a feje. Mint ahogy megszédült az amerikai Johny Weissmüllernek is. Az olimpián már húszévesen híressé vált, élete során 22 világcsúcsot állított, miközben tíz éven át egyszer sem veszített. Az izmos Tarzant összesen 12 filmben alakította. Ám e mérhetetlen dicsőség kemény adót követelt: alkoholfüggőség és szétvert kapcsolatok formájában. Ötször nősült, s ellentétei voltak a filmproducerekkel is túlzott anyagi követelései miatt. A hetvenes években szállodaportás lett. „Aki tehát azt hiszi, hogy áll - figyelmeztet újfent Pál apostol -, vigyázzon, hogy el ne essék.” (1 Kor 10,12) S valóban, ki vigyáz, lehet bár magas társadalmi pozícióban, megállhat Isten előtt. Itt vannak például Taylor libériái elnök szavai. Az országa békéjéért tartott imanapon kijelentette: „... mondom néktek, hogy énfö- löttem valaki magasabb áll, mint én vagyok - Jézus Krisztus. Nem én vagyok az elnökötök. A ti elnö- kötökJézus...” A szerző katolikus pap Minden hónap első hétfőjén két órát együtt töltenek a szoptatós kismamák, hogy kicseréljék tapasztalataikat Szoptatós kismamáknak A nagyobbacskákat leginkább a mintabábu érdekelte sál kapcsolatos tanácsokat, válaszol az anyukák kérdéseire, de gyakran meghív szakelőadókat is. Volt már itt allergológus, aki a gyermekeknél gyakori allergiáról tartott előadást, gyermekorvos, aki arról beszélt, milyen helyzetekben szükséges felkeresni az orvost, és mikor okosabb inkább kivárni a javulást. Volt itt fiziotera- peuta, aki az egyévesnél fiatalabb gyermekek motorikus fejlődéséről tartott előadást, a gyermekpszichológus pedig a dackorszakról beszélt. A jövőben logopédust, urológust, nőgyógyászt és további szakembereket terveznek meghívni a csoportba. A már említett november eleji hétfő délutánon gyermekzsivajtól volt hangos az előadóterem. A nagyobb lurkóknak a szomszédos helyiségben tartottak foglalkozást, a még szopósak közül néhá- nyan az anyjuk karján ültek, mások, a tizenegynéhány hónaposak bizonytalan léptekkel csetlettek- botlottak a körben ülő anyukák székei között, mindez azonban senkit nem zavart abban, hogy a gyógypedagógus előadását figyelje. Hiszen megszokták már, hogy fél szemük állandóan a gyereken van, miközben éppen valami másra is kell figyelniük. Ezúttal éppen Beátára, akit csak az zökkentett ki néha az előadásból, hogy némelyik tipegő lányocska szemet vetett a mintabábunak használt játék babára, és azt szerette volna elvenni tőle. Ilyenkor a kíváncsiskodó csöppség anyukája mindig közbelépett, és haladhatott tovább az előadás. Megtudhattuk, hogy a kisgyermek hasának masz- szírozása elősegíti az emésztést, a végtagok masszázsa a vérkeringést serkenti. De nem mindegy az sem, hogy hosszában, vagy keresztben masszírozunk-e. A kezet, a lábat két-két kezünkbe fogva egymással szembeni csavaró mozdulatokkal masszírozhatjuk, ám ezt nem ajánlatos túl kicsi gyerekeken végezni, mert nekik még nincsenek megfelelően kifejlődve a forgóik. „A masszázs lényege nem is az, hogy a vérkeringést serkentsük, inkább, hogy egyfajta rendszeres rituálét alakítsunk ki, amellyel a gyermeknek kellemes közérzetet biztosítunk” - magyarázta a lényeget a gyógypedagógus. Beata azonban nemcsak a masszázsról tartott bemutatót, a játszással kapcsolatban is sok jó tanácsot adott. Például elmondta, hogy a kisgyermek ösztönszerűen játszik, egyáltalán nincs szüksége drága játékokra. Megteszi egy fakanál vagy tölcsér, amivel aztán órákig el tud szórakozni. Majd következik egy olyan időszak, úgy nyolc hónapos kor után, amikor van egy kedvenc játéka, akár baba vagy egy kispárna, amit a világon semmiért oda nem adna. Még kimosni, vagy a szekrénybe tenni sem szabad. Azt követi az utánzós korszak, amikor mindent lemásol, amit lát. „Hagyjuk a gyereket magában játszani, s öt perc múlva, mintha tükörbe néznénk, a mi gesztusainkat, a mi mozdulatain(Szőcs Hajnalka felvétele) kát fogja utánozni. Ezért mondják, hogy az óvónők a legaprólékosabb részletekig mindenről tudnak, ami a családban történik, hisz a gyerek az oviban mindent eljátszik.” Miközben az előadó ezekről beszélt, a szomszédos helyiségből itt-ott behallatszott valami. Például: „Matyi, azonnal mássz ki abból a szekrényből.” Ami csak azt bizonyította, hogy a nagyobbacska gyerekek is igen jól érezték magukat, ők sem unatkoztak. Azt is megtudhattuk, miért kell, hogy a gyerek más gyerekekkel is találkozzon. Mert mindig tanulnak valamit egymástól. Például ha a kockával egyikük csak úgy tud játszani, hogy egymásra rakja őket, a másik meg úgy, hogy egymás mellé, ha együtt játszanak, mindkettőjük mindkét kirakósdit megtanulja. Hogyha meg a fürdőkádba nem hajlandó bemászni, mutassunk neld valami érdekeset, amiért aztán érdemes lesz. Például, hogy szalmaszállal hogyan lehet buborékokat fújni a víz alá, vagy a vízen úszó pingponglabdát hogyan lehet a szalmaszálon fújt levegővel irányítani. Esetleg egy szájával lefelé a víz alá nyomott pohárból hogyan lehet kiengedni a légbuborékot. Jóllehet, mindezek csak apróságok, de egy kezdő anyukának s főleg kisgyermekének nagyon nagy dolgok lehetnek. Márpedig a szoptató anyukák támogató társaságában ilyeneket is meg lehet tanulni. GAÁL LÁSZLÓ fiatalasszony előveszi kislánya játék babáját, és tarka ruhácskájától megfosztva ügyesen alsóneműre vetkőzte- ti. Nem a kislányának mutatja, hogyan kell babát vetkőztetni, a kislánya nincs is ott. Helyette tucatnyi fiatal anyuka figyeli nagy érdeklődéssel, a legtöbbjük saját gyermekével, a „babázó” fiatal- asszonyt. Ő ugyanis e játék babán éppen a gyerekmasszázs különféle módjait mutatja be gyakorló anyukáknak. Beata Sklenárová gyógypedagógus, aki a szoptatós anyukák vágsellyei támogató társulásában okítja hallgatóságát. Mindez a vágsellyei Vecierka Kultúrközpont előadótermében zajlott november első hétfőjén. Nem ez az első ilyen összejövetel. Amióta Denisa Hajduková 2000 júliusában megalapította a társaságot, minden hónap első hétfőjén két órát együtt töltenek itt a szoptatós kismamák, hogy jó tanácsokat hallgassanak és kicseréljék tapasztalataikat. Hogy mi vezette Denisát ilyen csoport létrehozására? „Nem tanultam ezt a szakmát, jelenleg végzem távúton a nyitrai egyetemen a szociális munka szakot. Ezt az itteni munkát nagyrészt saját tapasztalataim alapján végzem. A most hatéves fiamat születésétől 10 hónapon keresztül szoptattam. Közben természetesen sok probléma is felvetődött, amelyeket ösztönszerűen, vagy gyermekorvos barátnőm tanácsai alapján próbáltam megoldani. Persze, rengeteg hibát is elkövettem, ami miatt hamarabb abba kellett hagynom a szoptatást, mint szerettem volna. Ezután kezdtem el igazából tanulmányozni a szoptatással kapcsolatos szakirodalmat, pedig a sorrendnek éppen fordítottnak kellett volna lennie. Barátnőimmel is sokat beszélgettem erről a témáról, és ők vettek rá, hogy jelentkezzem a segítő csoportba. Ez 1998-ban volt, akkor kezdtem telefonos tanácsadást nyújtani szoptatós anyukáknak. Egy évre rá megszületett kislányom, Miriam, akit már jóval hosszabb ideig sikerült szoptatnom. Aztán 2000 júliusában létrehoztam ezt a vágsellyei csoportot, a szoptatós mamák támogató csoportját. Saját tapasztalatok nélkül nem mertem volna belevágni, mert igaz, hogy szakkönyvekből, folyóiratokból sok mindent meg lehet tanulni, de a legtöbbet az ember akkor is saját tapasztalatából meríthet.” Nem polgári társulásról van szó, Denisa magánszemélyként szervezte a csoportot, és ingyenesen végzi a tanácsadást. Az összejöveteleken általában ő ad szoptatásEMBERNEVELŐ És milyen iskolát? VEKERDY TAMÁS ielőtt erre a kérdésre válaszolnék, mesélni szeretnék. Mesélni egy zseniális tanítónőről. Winkler Mártáról. Talán sokan látták - televízióban, moziban - a róla készült, Iskolapélda című filmet, és biztosan akadt, aki olvasta a Kinek kaloda, kinek fészek című könyvecskét, amely ugyancsak róla szól. Winkler Márta a hatvanas években végezte el a tanítóképzőt. Hajói emlékszem, abban az időben éppen tanítóhiány volt. Többek között a budapesti Móricz Zsigmond körtér melletti Váli utcai általános iskola is tanítót keresett, és örültek Winkler Márta jelentkezésének. Ő azonban tüstént közölte, hogy nem vállalja az akkor divatos „kisfelme- nő” rendszert, hogy vagy egy elsőmásodik, vagy egy harmadik-negyedik osztályt tanítson. Feltéüenül elsőtől negyedikig akarja az osztályát vinni, tanítani. Azzal érvelt, hogy ez az első négy év a gyerekek életében döntő fontosságú alapozó szakasz, amelytől jelentős mértékben függ későbbi tanulási kedvük. Továbbá: be akar iratkozni a szegedi egyetem levelező pedagógia szakára, hogy a későbbiekben akár hatodikig is kísérhesse az osztályát, együtt maradhasson velük. (Ugyancsak nem vállalta természetesen a másik divathullámban való részvételt, az úgynevezett tantárgycsoportos oktatást sem. Ennek az volt a lényege, hogy két párhuzamos osztály esetében az egyik tanítónő, mondjuk, az anyanyelvet és egyéb „humán” tárgyakat tanította mindkét osztályban, a másik pedig a matematikát, a környezetismeretet és a többit. Úgy gondolkodtak akkoriban, hogy ez kevesebb munka a - rosszul fizetett - tanítónak és „nagyobb szakmai elmélyülést tesz lehetővé”. Csak arra nem gondoltak, hogy ebben az esetben egy tanítónőnek nem huszonöt-harminc gyerekre kell figyelnie, hanem ötven-hatvanra, és ugyanakkor csak fele annyi időt tölt velük! Egy kis érzelmi számtan: kétszer annyi gyerek, feleannyi időben - negyedannyi személyes kapcsolat és érzelmi törődés.) Visszatérve még egy pillanatra a kis- és nagyfelmenők problémájára: itt is a tanító munkájának megkönnyítését, és a nagyobb szakszerűséget hangsúlyozták. Voltak olyan bemutató, gyakorló mintaiskolák, ahol a tanítónő éveken, évtizedeken át mindig csak első osztályt - őt követő kollégája mindig csak második osztályt, és így tovább - tanított, és ez példaként szolgált! Holott az iskolába lépő kisgyerek nem a tantárgyak kedvéért, hanem a tanító néni kedvéért tanul, a személyes kapcsolat nyújtotta érzelmi biztonság a döntő, ezen keresztül képes tájékozódni a világban, csakis ebben az érzelmi biztonságban tud igazán megnyílni érdeklődésében és figyelmében is. Ezt tudta - talán még csak ösztönösen - Winkler Márta, és azt, hogy neki a munkájához, az eredmények beérleléséhez nem elég egy-két év, hanem minimum négyre - ha lehet, hat évre - van szüksége. Mindjárt az első évtől kezdve sok baj volt vele, ezeken a kívánságain felül is. Nagy baj volt, hogy mindennapi munkája szervezési szempontjait csak az ott levő gyerekek szükségletei szabályozták. Ezzel minduntalan eltért az iskola előírásaitól. Ha Winkler Márta gyerekei a szünetben odakint összevesztek, akkor utána eseüeg másfél órán át - a csengőt meg sem hallva - beszélgettek az osztályban arról, hogy mi is történt, és ki hogyan ítéli meg az eseményeket. Anélkül, hogy Winkler Márta igazságot tett volna közöttük. Mindenre volt idő! Óra közben a megbeszélt, „titkos”, egyezményes jelek - gyerekek és tanítónő között - szavak nélkül is folyamatosan helyre terelték a sokféle új ödetet, kívánságot, az apró konfliktusokat. Az együtt kialakított szokások azt is természetessé tették, hogy ha a gyerekek közül valaki óra közben kifáradt, hátra mehetett az osztályban, az ott felhalmozott párnák közé, oda leült vagy leheveredett, pihent egy kicsit, esetleg képeskönyveket nézegetett. Ugyanígy, „önállóan” lehetett vizet inni, és nem kellett külön engedélyt kérnie annak sem, aki ki akart menni pisilni. Egyeüen gyerek sem élt vissza soha ebbéli szabadságával. A gyerekek az osztályban babot futtattak, zebrapintyeket tenyésztettek, agyagoztak. (Volt iskolavezető vagy szakfelügyelő, aki ezért „rendeden”- nek, vagy éppen „borzasztó”-nak, netán „piszkosának nevezte - az egyébként mindig tiszta - osztály- termet.) A látogatóba érkező, fejüket sűrűn csóváló szakfelügyelőket eseüeg lábuk alatt mászkáló ékszer- teknőcök idegesítették. Reggelente, mielőtt megkezdődött a nap, hátul a szőnyegen, a párnákon, a gyerekek körbeültek, és Márta nénivel beszélgettek. Mi volt tegnap, mi történt otthon és az iskolában? Mit álmodtak? Ki miről hallott? Mit látott? Eseüeg a televízióban vagy az utcán. Időnként mindenféle színdarabokra készültek, szerepeket osztottak, írtak, tanultak, jelmezeket varrtak, díszleteket terveztek, és ilyenkor hetekig főleg ezekkel foglalkoztak. A szakfelügyelő rémülten kérdezte: - Kolléganő! A szomszéd párhuzamos osztályban a kollegina hajtja, hajszolja önmagát és a gyerekeket is, és még így se bírnak végezni az anyaggal! Maguk meg itt marhás- kodnak? Hogy meri játékokkal tolni el az időt? Mi lesz ebből? Az első négy év végén aztán kiszálltak a különböző hatóságok, és mértek, vizsgáltak, vizsgáztattak. Legnagyobb meglepetésükre kiderült, hogy a gyerekek tudták a kötelező anyagot! (Sőt: jobban tudták, minta négy éven át hajszolt párhuzamos osztályokban, holott itt problémás gyerekek is voltak, mert aki máshonnankihullott, azt Márta néni felvette. És látszólag négy éven át „nem csináltak mást”, csak jól mulattak az iskolában, szerettek oda járni, mert jól éltek - jól szórakoztak - ott.) Mivel a mindig „nyitott” ajtón át sokan bejöttek hozzá megnézni, mit is csinál - mert híre ment ennek az osztálynak és ennek a tanítónőnek -, időközben védelmezői is akadtak Winkler Mártának, így tudta végigcsinálni ezeket az éveket, majd évtizedeket, minden támadás és fegyelmi vizsgálat ellenére. Hogy lehet az, hogy ezek a gyerekek ilyen jó eredményeket értek el? (A későbbi évek ezt újra meg újra igazolták.) Mert rengeteg idejük volt? Ugyanis: nem volt feleltetés a szó hagyományos értelmében. (Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001) M
