Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)
2002-11-09 / 261. szám, szombat
Családi kör ÚJ SZÓ 2002. NOVEMBER 9. MINDENNAPI KENYERÜNK Sába királynője ÉDES ÁRPÁD Ige: „Sába királynője hallotta Salamon hírét, azért eljött, hogy próbára tegye Salamont találós kérdésekkel. Megérkezett Jeruzsálembe Salamonhoz igen tekintélyes kísérettel és tevékkel, amelyek balzsamot, töméntelen aranyat meg drágakövet hoztak. Beszélt vele mindenről, amit kigondolt. De Salamon megfelelt minden szavára.” (II. Krónika 9:1-2) Most nem bibliai rejtélyekről, titokzatos személyekről szeretnék valami újat, valami szenzációsat mondani. Szenzációkkal már úgy tele vagyunk, hogy szinte követni sem tudjuk őket. Lehet, hogy majd egyszer minden kétséget kizáróan megtudjuk azt is, hogy ki volt ez a királynő, vagy hol volt országa. Az viszont, hogy a Biblia két különböző helyén csaknem teljesen megegyező leírást olvashatunk erről a találkozásról, az több, mint véletlen (a másik följegyzés az I. Királyok 10:l-13-ban található) . Mi lehetett hát az oka, és mi a tanulsága annak, hogy ez a történet följegyzésre került? Legelőször is az, hogy a kései utókornak is megmutassa Salamon bölcsességét és gazdagságát. Azt, hogy az Isten Dávidnak tett ígéretét ilyen hatalmasan és nagyvonalúan teljesítette. Hogy fia a békesség királya lesz, hogy fölépíti a templomot, s az Isten tiszteletét apja meghagyása szerint folytatja majd. S hogy ennek híre a Föld addig ismert határáig eljut majd. Hogy mindebből egy olyan nemzedék, amelyik hitében és reménységében megingott, új erőt meríthessen. Nem Salamont idealizálja, nem akarja szebbé tenni, mint amilyen, hanem az ígéreteit és ítéleteit megtartó Istent akarja ez által is szemléltetni, bemutatni. Jézus maga is utal a titokzatos „dél királynőjének” Salamonnál tett látogatására, és ezáltal számunkra is aktualizálja a történetet (pl. Lukács 11:31). Először is az látszik meg belőle, a közeli és távoli környezet is mennyire figyel arra, hogy az Isten dolgai miként mutatkoznak meg az életünkben. Vajon a mi keresztyénségünk nem csupán egy felöltött álarc-e, egy szépnek mutatott felszín, ami alatt szennyes és haragos a mély? Vajon az a kép, mely a templomban látszik rajtunk, nem foszlik-e szét, ha kilépünk a templomajtón? Vajon a kicsi és a nagy döntéseinkben is nyomon követhető-e a hitünk? Vajon választásaink és válaszaink megfelelnek-e, vajon cselekedeteink egyeznek-e azzal a képpel, amit magunkról szívesen terjesztenénk? A körülöttünk levő világ nagyon érdeklődő, és figyelme mindenre kiterjed. Betekint, mint azt Sába királynője is tette, a konyhába, a nappaliba, az istentiszteletemre, s még a hozzám tartozókat is szemügyre veszi. Kérdései találósak, de találóak is. Bizony néha kényelmetlenek is! Vajon a válasz meggyőző, vagy inkább kiábrándító? Próbáljuk meg a válaszok kulcsát Salamon példáján megtalálni. Ő a királyságot és gazdagsága legnagyobb részét örökségül kapta. Amikor még mindezt Isten azzal tetézte, hogy azt ígérte Salamonnak, amit kér megadja neki, akkor Salamon nem szállt el telhetetle- nül azon „sok szentekhez” hasonlítva, kiknek csak maguk felé hajlik a kezük, hanem éppen ellentétesen, kicsiségét és erőtlenségét tudatosította. Látta az Istentől kapott feladatot és lehetőséget, és azt is, hogy a hozzá szükséges erőt és bölcsességet is csak Isten adhatja meg. Kicsiségének ez a felismerése és alázata tette őt alkalmassá arra, hogy a választott nép királya legyen. Amikor minden pillanatban tudatosítom az Isten előtti parányi voltomat, akkor tud az Isten is többet rám bízni, s akkor kezdek a világ előtt is hitelessé válni. Sába királynője, mikor mindent megnézett már Salamon udvarában, akkor Salamon Istenét áldotta. Jézus, amikor utal erre a történetre, azt mondja: „íme itt nagyobb van Salamonnál”. S vajon akik minket látnak, látják-e Őt, a nagyobbat?! Őt, aki bár gazdag volt, szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége és áldozata révén meggazdagodjunk. Aki az Isten üdvözítő kegyelmét hozta el nekünk, hogy a legnagyobb örökség, az istenfiúság örökösei lehessünk. Ennek megértése és megélése nélkül hiteltelen a mi keresztyénségünk. És ezután válhat valóra a mi többre bízatásunk is, hogy fogadhassuk a ma „Sába királynőit”, és ne maradjunk szégyenben. így az Ő ígéretei is valósak lesznek az életünkben, hogy velünk van már itt minden napon, és helyet készít nekünk, hogy ahol Ő van, mi is ott legyünk. A szerző református lelkész Egyik kézzel adnak, a másikkal elvesznek: itt a nagy gyesemelés, a családi pótlékot meg a felére faragják Anyukák, örvendezzetek! SZŐCS HAJNALKA de nagyon boldog vagyok! Ahogy nálunk mondják, örömömben a földhöz verem a fenekem. És velem együtt bizonyára sok ezer más anyuka is. Merthogy emelték a gyest (mifelénk csak anyaságinak nevezzük), és nem is holmi csekély összeggel, hanem kerek 1050 szlovák koronával. Hurrá, hurrá, most már elérte az egy személyre kiszabott létminimumot az az összeg, amelyet kap az anya és a gyermeke, sőt esetenként az anya és két pici gyermeke. Mert ugye, ha valaki két 3 év alatti babát nevel, az nem kap dupla összeget, de nem ám! Bár sokan azt hiszik. Szerencse, hogy a kisbabának nem sok mindenre van szüksége. De pelenka azért mégis csak kell. Úgy tűnik azonban, valakiknek az a benyomása, a papírpelenka luxuscikk, azért kerül a gazdaságos kiszerelés kábé ötszáz koronába (és havonta egy ilyen csomag nem is elég). De hát miért is akarunk flancolni? Elvégre azért fizetnek bennünket, hogy félóránkét cseréljük a pelust, kétnaponta mossunk (mert a mosópor és a víz, a villany is milyen olcsó manapság), és ne feledjük folyton kenegetni babánk popsiját, mert az bizony, kipirosodott. Ha erre gondolok, nagyon hálás vagyok jó anyámnak... Vajon hogy csinálta? És az éjszakái vajon hogyan teltek? Hányszor cserélte ki a teljesen átázott pamutpelenkát? Igaz, akkoriban az 500 koronás anyaságijával még nem állt a nagy dilemma előtt: pamut vagy papír? Idő vagy pénz? A gyerekeknek (főleg a legkisebbeknek) van egy olyan tulajdonságuk, hogy gyorsan nőnek. így aztán folyamatosan fel kell újítani a gardróbot. A legolcsóbb bárminek is az ára 200 korona körül mozog. Persze, mi gyakorló anyák, vagyunk már olyan trükkösek, hogy megkeressük az olcsónál is olcsóbbat, de ez azzal jár, hogy minden egyes mosásnál reménykedünk, talán mégsem esett szét a cucc a gépben. Mert a bóvli, az ha babaruha is bóvli. Szerencse, ha nagy a rokonság, sok-sok gyerekkel, és persze sok-sok kinőtt ruhával. Eleinte, persze, mi anyák - mert üyenek vagyunk -, mind azt akarjuk, hogy a mi babánknak legyen a legszebb ruhácskája. Egy idő után aztán megelégszünk azzal is, ha nem fázik. És van itt még egy dolog, ami a babának kell, de nagyon. A táplálék. Mérhetetlenül szerencsés az a baba, akit az anyukája hónapokig tud szoptatni. Meg az anyuka is. Amellett, hogy a szoptatás mindkettejükre nézve végtelenül egészséges, még olcsó is, és nem macerás. Mert nem kell az üvegeket naponta kifőzni. Mindig megfelelő az étel hőmérséklete (és szép, legalábbis vonzó a csomagolása, de ezt inkább csak az apukák értékelik). Nem kell, hogy legyen kéznél átforralt víz. S ez előny csak fokozódik az esetben, amikor a csapvíz egészségügyi szempontból nem is jó, és ha nincs artézi kút a közelben, itt az újabb elkerülhetetlen kiadás. Ásványvizet kell venni. És akkor még nem szóltam a tápszerről. Nem igazságos, hogy annyira drága az alapélelmiszer. Egy csomagolás több száz koronába kerül, és jó, ha egy hétig kitart. Ma már lehet válogatni a bébipapikban, de az sem olcsó mulatság. Ezt ugyan az anya is el tudja készíteni (mert az anyák mindent tudnak!), de ha nincs saját kiskertje, és csirke sem szaladgál az udvaron, akkor nem képes azon sem spórolni. És sajnos vannak beteg gyerekek is, akik egész életükre diétára kényszerülnek. Amellett, hogy az üzletekben alig található megfelelő élelmiszer, az a kevés, ami van, még nagyon drága is. Például a 100 koronás liszt egy fenüketonuriás gyermek számára... Szégyen gyalázat! Az ilyen kisbabák még anyatejet sem kaphatnak, s a szójatej szintén nem olcsó mulatság. Mindezek úgy 10 éve még gyógyszernek számítottak, és receptre, ingyen jártak. Most hogyan legyen elég a 3790 korona? Nagyon sírnak a demográfusok, hogy fogy a lakosság, és elöregedünk. Üzenem nekik: ne a pómép- nél tessék reklamálni, mi arról igazán nem tehetünk. Én például már teljesítettem is fajfenntartói kötelességemet, igaz, a népszaporulatról nem gondoskodtam, mert két gyermeket szültem, kik csak bennünket, szülőket pótolnak majd. De ha belegondolok, nem is tartom fontosnak, hogy szaporodjon a nép, 6 müliárd ezen a kisférőhelyes bolygón éppen elég. Manapság, biológiai óra ide vagy oda, a lányok, asszonyok nem mernek gyereket vállalni, ha ott a jó állás, de nincs még meg a saját lakás. Mára kiderült, van hatalmasabb erő is a természet erejénél. Ez a pénz hatalma. Csak a legfelelőtlenebbek (mint például én) szülnek albérleti lakásba. A minap találkoztam egy régi barátnőmmel. Elmondta, hogy 10 éves a fia, 3 éves a lánya. Azért ez a nagy korkülönbség, mert garzonlakásban laknak, és sokáig reménykedtek, hogy hozzá tudnak jutni valami nagyobbhoz. Végül úgy érezte, nem várhatnak tovább. Most négyen nyomorognak a garzonban, rögtön lejár a gyermeknevelési szabadsága, felváltja a munkanélküliség. Egy másik barátnőm meg olyan megátalkodott, hogy már van két kicsi gyereke, albérletben laknak, de még egyet szeretne. Csak nem tudja eldönteni, mikor jöjjön a pici. Ha most jön, kicsi lesz a korkülönbség a testvérek közt, ezt szeremé. De akkor még jó ideig biztos nem lesz saját lakásuk. Ha viszont kivárják a lakást, attól fél, már soha nem lesz több gyermekük, mert a sok lefizetendő kölcsön mellett nem maradhat otthon. Ördögi kör. Egy férfi kollégám azt mondta, nem érti, miért nem kaphatja meg a gyermekét otthon nevelő anya a teljes fizetését. Ezt azért túlzásnak tartom, de végül is..., miért ne? Ha ezt egy férfi mondja! Egy azok közül, kik általában azt hiszik, hogy mi itthon a hátsónkat vakargatjuk. Pedig higgyék el, uraim, sokszor még arra sem jut időnk. Mert mi ám azért akarjuk csak a félkészárut, a papír- pelenkát és a szoptatást, hogy időt spóroljunk. Időt, amit aztán a gyerekeinkkel, az önök gyerekeivel (!) tölthetünk el. Mert olyan jó nézni őket, amint napról napra fejlődnek, okosodnak. És amikor beszélni kezdenek... Az maga a csoda! Olyanokat mondanak, hogy az ember a könnyein át nevet tőle. Úgy sajnálom az apukákat - önöket, uraim hogy csak este láthatják picinyeiket. Ha rajtam állna, én nekik is megszavaznék néhány nap, esetleg néhány hét (fizetett) szabadságot. És sajnálom az anyukákat, akik kénytelenek hat hónap, egy év, két év után visz- szamenni munkahelyükre, mert ráviszi őket a kényszer. Mondják. De olyanok is azt mondják, akik saját lakásban laknak, s a férjük sem keres rosszul. Én megértem. Engem is már többször „rávitt a kényszer”. De mi úgy döntöttünk, inkább összébb húzzuk magunkat, itthon maradok. És ott leszek, amikor először föláll, leül, elindul, megszólal... a gyermekem. Nem tudom elképzelni, hogy ezek kimaradjanak az életemből. A barátnőm panaszolta a minap, és nagyon el volt keseredve, hogy minket teljesen semmibe vesznek. Egyik kezükkel adnak, a másikkal elvesznek. Itt a nagy gyesemelés, közben a családi pótlékát majdnem a felére faragták. Pedig csak az idén kapott először, mert eddig az illetékeseknek úgy tűnt, túl sok pénz áll náluk a házhoz. „Ezek teljesen hülyének néznek bennünket. Azt hiszik, 1050 koronával kibökhetik a szemünket, még hálásak is legyünk, holott mindennek fel fog megint menni az ára. Én csak annak örülök, hogy az idén nem emeltek, mert, ugye, ez volt a nagy év, be kellett nyalni a polgároknak. Talán, ha félévenként választanánk!” Hát erre (Gaál László illusztrációs felvétele) mit válaszoljak? Mondhatnám, hogy a felső 150 az elkövetkező négy évben majd jobban megbecsül minket, anyákat, de hiszi a piszi, én magam sem, akkor meg minek mondjam. A 3790 koronás összeget valószínűleg csak két hónapig „élvezhetjük”, hiszen ha a parlament megszavazza - és miért ne szavazná meg? akkor 3470 koronával kell beérnünk. Mondanám, hogy senki nem kap semmit ingyen, a kismamák meg pláne, de ez most nem igaz. Mert egy bizonyos drogéria-üzlethálózat minden gyermeknek, aki ez év május elseje és jövő év április har- mincadika között születik, ad egy 1600 korona értékű ajándékcsomagot. Ezt így reklámozzák, de csak nagyon diszkréten, nehogy túl sok anyukához eljusson a hír. Mely ebben a formában nem is igaz. Ötszáz koronáért nyitnak bankkönyvet. Ebből rögtön levonnak 15% adót. Marad 425 koronánk. Aztán ha meg akarjuk szüntetni a könyvet, levon a bank legalább egy százast. Marad 325. No, de mi ajándék pacinak nem bámulunk a szájába! A maradék ezerszáz pénz helyett náluk levásárolható utalványokat küldenek. Persze, kérvényezni kell, s a kérvé- nyezéstől számított egy hónapon belül megkapjuk. Azt mondták. Hát ez az időpont nálunk már lejárt, mindennap lesem a postást. Vajon mennyi idő után illik az ilyet reklamálni? Amikor a kolléganőm kérte az egyik üzletükben, az alkalmazottak még csak nem is tudtak róla. De azért hozott a postás egy kis röpcédulát. Az áll rajta, hogy a gyermekem kipróbálhat egy darab bébipapit ingyen (ingyen!), ha a cetlit kitöltve visszaküldöm. Hát, ettől a sok jótól, mi egyszerre rám zúdul most, marha boldog vagyok! Vagy fordítva? RO OLVASOK Útban Európa felé NAGY ERIKA egdöbbentő emberi sorsok tárulnak elénk, ha alaposan szétnézünk környezetünkben. Szűk közegben is látni sok-sok nyomorúságot, emberhez nem méltó körülményeket. De ki tehet ezekről a sanyarú körülményekről? Szerintem maga az ember! Mert ha két felnőtt családot alapít, természetes, hogy azért felelősséget vállal. De vajon lehet-e felelősségteljes embernek nevezni azt, aki a nincstelenségre és a nyomorra négy-öt gyermeket fogad? S ha már egy-egy év korkülönbséggel világra jönnek a csemeték, fel kell őket nevelni. Igen ám, de milyen körülmények között? Adva van egy kis viskó, mely megélt már szebb napokat is. Pénz hiányában a villany többnyire kikapcsolva, igaz, a szülők leleményességének köszönhetően gyakran varázsolnak lopott fényt a kis házikóba. A víz fogalom számukra, s ennek következtében iszonyú állapot uralkodik a higiénia terén. Ä csemeték piszoktól ragacsosak, éhesek, neveletlenek. Iskolába egyáltalán nem járnak, kéregetnek, pimaszkodnak. S azért, hogy ez a borzasztó, em- bertelean körülmény megszűnjön, a szülők nem sokat tesznek. Mondhatnám úgy is, hogy semmit. Ez szó szerint értendő, ugyanis nem sok kell ahhoz, hogy belefulladjanak a saját piszkukba. A ruha csak addig ruha, míg össze nem ragad a mocsoktól, utána a tűzifát pótolja. A mosás fogalma ismeretlen a számukra. Megtehetik, hiszen rengeteg használt ruhát kapnak azoktól, akik szánják a gyerkőcöket. De ez a forrás is apadni látszik, mert egy idő után rájönnek az emberek, hogy feneketlen lyuk ez, melyet lehetetlen betömni. Egyre többet gondolkodom azon, vajon mi lesz az ilyen családokkal a jövő évi drasztikus áremelések után? Mi lesz a gyerekekkel? Mi lesz, ha fejükre dől a házikójuk? A házikójuk, mely nem is az övék, hanem a községé. Vajon mit vár a jövőtől az ilyen, s ehhez hasonló család? A jövőtől, amely minden család számára bizonytalan, még azok számára is, akik éjt nappallá téve dolgoznak a jobb körülmények elérése érdekében. A problémás családok gyermekei kerülnek a mostaninál is nyomorúságosabb helyzetbe, ha hatályba lép a családi pótlék és a szociális segély csökkentését előíró határozat. Éppen ezért lenne szükség arra, hogy az ilyen családok átértékeljék a gyermekáldással járó kötelességeket. Szlovákia Közép-Európa olyan tartománya, amely nehezen tud a gödör aljáról felemelkedni úgy, hogy a lakosság optimistán nézzen a jövő elébe. A közelgő áremelkedések hallatán gyakran jut eszembe egy rég hallott mondat: „Minden drága, vissza Prága.” A jövő év nagy valószínűséggel a mosolyszünet éve lesz, s a gyógyításé, hiszen beteg az ország, nagyon beteg. Én viszont bízom benne, hogy nem gyógyíthatatlan. A megszorító intézkedések súlya alatt meg-megrogyadozik majd lábunk, de hiszem, hogy maradandó károsodás nélkül haladunk majd Európa felé. M
