Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)

2002-10-25 / 249. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2002. OKTÓBER 25. ÍZLET Kapirgálós csirke BODNÁR GYULA Nekem akkor is csak a melle, mondom, a com­bot, szárnyat, hátat, püspökfalatot viheti, aki akarja, a levesből kimert aprólékkal együtt, at­tól a kígyóbőrös csirkelábtól meg egyenesen ki­ráz a hideg, nálunk a feleségem úgy lopja ki a fazékból, és csak titokban, elbújva imádhatja. Hogyan lehet azt a száraz mellett megenni, fo­galmad nincs róla, mi a jó, szól közbe festő ba­rátom, majd hosszas fejtegetésbe kezd egyálta­lán a csirkéről mint olyanról, kijelentve, a ka- pirgálósnak nincs párja. A többit, a mesterségesen előállított szár­nyast, amely bekerülne a konyhájukba, akár fagyasztott állapotban, kivágná az ablakon, repüljön... Ekkor döbbenek rá, életem zajló fo­lyamán soha nem érdekelt, mit eszik, amit én eszek. Vagyis mitől nő, gyarapodik a csirke, a disznó, a marha. Pedig nem mindegy, már csak a hús íze miatt sem. Elkezdek gondolkozni. Egy normális kapirgálós csirke, mint tudjuk, baromfiudvar, parasztporta lakója, ahol a káráló tyúkokkal, neki-nekiiramodó tűzbe jött kakasokkal együtt olyan ételekben dúskálhat, amilyenekről a csirkegyárak boxainak, fiókjainak lakói - egy négyzetméteren vagy húszan-har- mincan, mindenesetre összezsúfolva, mintha egymáshoz ragasztot­ta volna őket valaki, csak a fejüket képesek mozgatni - legfeljebb ál­modnak valamilyen öröklődő ősi emlékkép nyomán, csakúgy a nap­fényről. A szemestakarmány mellett konyhai maradékokról, a kert mindenféle zöldjéről, friss leveléről a karalábénak, káposztának, sárgarépának, bogarakról, a föld alól előbányászott férgekről, sőt még tojáshéjról is, mely ugyancsak kedvenc eledelként pillanatok alatt eltűnik a kapirgálós csirke szemében egész napon át svédasz­talként szolgáló baromfiudvaron. Nincs is a házi, vagyis a kapirgá­lós csirkének halíze, viszont van benne akármennyi emberjavító vi­tamin, szerves vegyület, nem úgy, mint a gyáriban, melyet örök ülésre kényszerítve húsliszttel meg nevenincscsakszámavan tápsze­rekkel öt hét alatt felpumpálnak piacérettre. Persze, én nem értek a csirke nagyüzemi előállításához, miként a tojástermeléshez sem, de annyit azért látok, hogy a házi tyúk tojásának sárgája sárgább a na­rancsnál, biztos a sok zöldtől, ugyanakkor a gyári tyúk tojásának sárgája fehérebb a fehérjénél, ezért is különböztetünk meg sárga rántottát és fehér rántottát. Természetesen hasonló a helyzet a disz­nó és a marha körül. Annak a disznónak, amely önhibáján kívül so­ha nem érezheti meg a moslék, a tök, a dinnyehéj, a kenyér, a csa­lán, a főtt krumpli és a kertben megtermő sok-sok kultúr- és nem kultúrnövény ízét, nemcsak az élete múlik el kulináris élvezetek nélkül, hanem a húsának íze is olyan lesz, hogy semmilyen, épp csak hogy nem nyúl. Szomorú következménye ennek számunkra, egyes vidékeken már a háznál nevelt sertések esetében is, hogy pél­dául hovatovább emlékestek témája lesz az egykori padlásra akasz­tott sódarok íze. A boltban meg? íüírva: füstölt sonka. Kérek húsz dekát. Hazaviszem: se füst, se sonka, valami műanyag. De a többi sonka is majdnem hasonló, az egészében meghagyott vagy a csa­vart. Biz’ isten már húsvétra sem vásárolnék, ha nem vagyok hagyo­mányápoló. Ezek után fölösleges foglalkoznom azzal, milyen ter­mészeti kincsektől esik el szervezetünk, és milyen eredeti ízektől fosztatunk meg, amikor olyan marha húsát esszük, olyan tehén te­jét isszuk, amely nem látott legelőt, nem érezte illatát, nem szívott magába tiszta levegőt. De hát hol vannak már a gyógyfüvekkél teli legelők is?! Itt-ott, mutatóban. Lehet, igazuk van az újkori táltosoknak, akikből, a tanítványaikon kívül, mindösszesen három van a világon, és persze mindhárom Magyarországon. Ezek az állítólag isteni energiával rendelkező, ter­mészetgyógyászati módszerekkel gyógyító emberek nemcsak azt ál­lítják, korántsem mindegy, hol az ágyunk a szobában, vízér fölött-e, vagy sem, mert ha fölötte, akkor vigyük onnan gyorsan, hanem azt is, hogy ne fogyasszunk disznóhúst, sajtot, tejet, tojást, cukrot. A cukor is nagyon mű már, a kristály. Ha disznóhúst, akkor csak man­galicát, azt a göndör szőrű zsírsertést, melyet magyar fajtának tar­tanak, pedig a neve után szerb-horvát származású, de bennünket disznó esetében sem érdekel a nemzetiségi hovatartozás, a lényeg, hogy a mangalicát még nem sikerült genetikailag elszabni. Tovább­ra is vidáman kunkorodik a szőre, a fülei meg lógnak, mint a lapcsánka. Igen ám, de hol lehet ilyen pocához jutni? Na, ez már kérdés! Bár ami engem illet, egy lépést nem teszek érte, ha eddig nem tettem. Kapirgálós csirkét sem fogok sarokba szorítani jobbra- balra ugrándozva széttárt karokkal, hogy kellő pillanatban ráves­sem magam. Nekem úgyis csak a melle kell. KUKTASAROK Nem lehet elég korán kezdeni Kedves gyerekek, kik enni szerettek, s akik nem! Itt az ideje, hogy ti is helyet kapjatok az f zvilág konyhájában, még ha csak egy kicsi sarkot is a főszakácsok mel­lett. Neves íróink, költőink már több mint egy éve emlékeznek folyamato­san gyermekkoruk ízvilágára, nektek meg, kik most vagytok gyermekek, le­gyen ez a kuktaság ízvilágotok gyer­mekkorának kedves nevelője. Elérkezett a töklámpások ideje. Nagyon egyszerű az elkészítése. A sütőtöknek le­vágjátok a tetejét, és kanállal kivájjátok az egész belsejét. Tegyétek félre, ebből készül majd a finom leves és a sült tökmag. Az­után egy hegyes késsel vágjátok ki a lámpás arcát: szemét, orrát, száját. Óvatosan a késsel! Ha nehe­zen megy, kérjetek inkább segítséget az apukától vagy idősebb testvé­retektől. Az üres tök közepébe állítsatok mécsest vagy gyertyát, gyújt­sátok meg, és már kész is. Azután főzzétek meg a levest! Kell hozzá még: 3 hagyma, 3 alma, csipetnyi szerecsendió, 650 ml tej, tejföl, snidling. A tök húsát, a hagymát és az almát szeleteljétek fel kockákra, és kevés sós vízben, a szerecsendióval ízesítve, főzzétek puhára. Mixerrel zúzzá­tok péppé, vagy át is passzírozhatjátok. Ez azt jelenti, hogy átnyomjá­tok a szűrőn. A masszába keverjétek bele a tejet, és kész a leves. Tála­láskor díszítsétek a tejföllel és a snidlinggel. A tökmagot meg sózzátok meg, és a sütőben, kis lángon szárítsátok, süssétek meg. (szh) Hizsnyai Zoltán ' A'4ií Gyermekkorom ízvilága ^ A mai napom (az utolsó) Az alatta lévő ház földszintjén van egy állóbüfé ahol úgy gondoltuk megreggelizünk hátha a táplálékkal felvett a betáplált b-vitamin segít az egyberázódásban A tonhalsaláta elfogyasztása valamint a tizenkettes gambrinus komótos kihörpölgetése után valóban megnyugodva léptem az utcára Karórám szerint kilenc óra tizennyolckor érkeztem meg a szerkesztőségbe (Hizsnyai Zoltán: Bárka és ladik, Kalligram, 2001) kerekeztem a Balog-partra, ahol éveken át rejtegettem egy fél pár öreg bőrkesztyűt, amellyel a rácsim­paszkodó rákot a kézsérülés veszé­lye nélkül tudtam kidobni a pad- malyból a partra. Gyakran egy kevés újságpapírba csomagolt só és őrölt paprika is lapult a zsebemben, hogy a nyársra tűzött, parázson pirítga- tott zsákmány izomrostjait megíze­síthessem. A halat, amely természe­tesen szintén szerepelt az éüapon, minden elképzelhető módon meg­fogtuk, csak éppen arra az egyre nem emlékszem, hogy valaha is hor­gászbot lett volna a kezemben. A legnagyobb fogásomba azonban a rimaszombati cukorgyár is besegí­tett, ahonnan az egyik őszön állító­lag valami kábító hatású szert en­gedtek a Rimába. A harcsa - egy ka­pitális példány - a meredek agyag­mart egy vízbe omlott darabján akadt fel, onnan segítettük ki bará­tommal a szárazra, aztán két oldal­ról a kopoltyúiba nyúlva, nagy büsz­kén húztuk hazafelé, hogy a családi konyha számára felajánljuk, de az lett a vége, hogy miután alaposan ki­dicsekedtem vele magamat, déd­anyám jó mélyen eltemette a ganaj- ba. Nemegyszer megkóstoltam a bé­kacombot is, mondhatom, kitűnő. Akkor még a kertünk alatt csordo­gált a Szamáros, volt alapanyag bő­ven. Egyszer több tucat békával állí­tottam haza, a trikóm alatt hoztam valamennyit, és ahogy nagy igyeke­zetemben megbotlottam az udva­ron, kicsúszott a kezemből a trikó marokra fogott alja, a békák meg persze szétugráltak az udvaron, be­vették magukat a buja növényzet kö­zé, az árnyékos helyekre, és estelen- te olyan kuruttyolásba törtek ki, hogy szüleim két nagy taslit helyez­ve küátásba felszólítottak, fogdos- sam őket össze. Én azonban úgy döntöttem, elegánsabb módszerrel állítom vissza a természeti egyen­súlyt. Fogtam a patakparti lápban egy siklót, és azt is szabadon eresz­tettem az udvaron. Nem tudom, az organikus vüáglátásom kipattintot­ta szikrának volt-e köszönhető, a bé­kák mindenesetre nemsokára szét­széledtek. Az idő tájt történhetett az is, hogy egy ódon kalendáriumból a vadkacsa- és a vatjúfogás legegysze­rűbb módszereivel is megismerked­tem. A vadkacsák, szárcsák, min­denféle vízi szárnyasok békésen úsz­kálnak a tavon, amott meg, nézd már, egy jókora tököt hoz a víz, van rajta valami lyuk is. A tök lassan, de szívósan közeledik, aztán az egyik kacsa, zutty, a vízbe merül, de nem ám úgy, mintha vadászni indulna, hanem mintha örvény szippantaná a mélybe. A tökben persze egy másik tök: a fejed, az örvény pedig a kezed, amellyel a víz alá rántod. A varjúfo­gás még egyszerűbb. Csak egy amo­lyan vaíjúcsőrforma papírkúp kell hozzá, azt elég belülről csirizzel ki­kenni, valami kevés magot szórni az aljára, és leszúrni valahol a szántás­ba. Jön a vatjú, ki akarja csippenteni a magot, de a papírcsapda a csőrére ragad, eltakarja a szemét is. Csak botladozik, szerencsétlenkedik, fo­rog körbe-körbe. Egyszerűen be kell gyűjteni. Különben levesnek állító­lag nem is rossz. Mindkét módszer ki van próbálva, ajánlhatom minden ínyencnek. És akkor az erdei és mezei gyümöl­csökről: málnáról, somról, szamócá­ról, sóskáról, papsajtról, csipkéről és áfonyáról, a gombákról: az előkelő, húsos szárú szépéről, a szapora csi­perkéről, a ropogós lüa pereszkéről, a nyálkás kalapú potypinkáról, a nyersen is ehető galambgombáról, a borsikaíuvel bedörgölt, tűzbe do­bott forró békasón megpirított őz­lábgombáról, no meg a fészekfosz­togatásról: a nyers madártojás ki- hörpintésének mennyei élvezetéről még nem is szóltam. Majd talán leg­közelebb ezekhez az emlékekhez is elkerekezek. Verslélektan Ám ha a galambcsapat már szépen elhelyezkedett, s telibúgva a versek odúit, kiköltött néhány friss utódot, lajtorjámat odaillesztem a dúchoz, s a fiókák nyakacskáit sorban kitekerem. Parádés ebéd párolog üyenkor asztalomon, olyan pálinkát iszom, mint a beretva, s borral temetem könyörtelen tettem pöcegödrét. Másnap fáradt gyomrom süket zenéje ébreszt, (Hizsnyai Zoltán: A stigma krátere, Kalligram, 1994) evallom, nem tar­toztam a rosszul evő, végletesen vá­logatós gyerekek népes családjába, ami persze koránt­semjelenti azt, hogy például a hideg meggylevesre vagy a töklotyóra húszéves korom előtt akár egyszer is ráfanyalodtam volna. És nem jelenti azt sem, hogy a nagyétkű hambur­gergyerekek mozgásszegény életét éltem, vagy hogy akár a legcseké­lyebb mértékben is meglátszott vol­na rajtam az egy ültő helyben el­pusztított másfél vetet krumplis de- relye vagy a cukros lével meglocsolt töméntelen mákos guba. A mozgás volt az életem, és sokszor az ételem is mozgás közben fogyasztottam el. Szinte látom magam, ahogy a friss házi vajjal jó vastagon megkent, pa­radicsommal, paprikával gazdagon megrakott, ropogós héjú, hatalmas kenyérszeletet két kézzel szájamhoz igazítva - mint vadászó bennszülöt­tek a fúvócsőt -, a Vasút utca kátyúit kerülgetve haladok Diamant márká­jú kerékpáromon. Egyébként ez a korai BMX-ekről koppintott keletné­met járgány nem csupán az otthon­ról hozott élelem mozgás közbeni jóízű elfogyasztását tette lehetővé számomra, hanem a külső források­ból történő élelembeszerzést is: a le­gális gyűjtögetést és a szigorúan til­tott zabrálást, amelyek nélkül egyet­len gyerek sincs meg, függetlenül at­tól, hogy jómódú vagy szerényebb anyagi körülmények között élő csa­ládban nő-e fel. A saját szerzemény­nek ugyanis nemcsak az eszmei ér­téke nagyobb a falusi srácok szemé­ben, hanem sok esetben valamiképp még a zamata is tökéletesebb. A falunkból kivezető három autóút mentén gyümölcsfák sorakoztak. Mi, gyerekek, persze pontosan tud­tuk, mikor és hol érik be a cseresz­nye, az alma és a szilva. Ha kedvünk szottyant, máris bringára kaptunk, és a pillanatnyi gusztusunk szerint választottuk meg az útirányt, aztán részben a fán, részben nyeregben ül­ve (néha az útőr elől menekülve) tömtük degeszre a gyomrunkat. A is. Az egyik helyen például éveken keresztül elkövették azt a műhibát, hogy egy dombháton termesztettek dinnyét. A domb tetején ádt a csősz­bódé. Kis csapatba verődve szépen, üledelmesen felkaptattunk a csősz­bódéhoz, és valami apróért vettünk egy öklömnyi sárgadinnyét. Aztán lefelé menet a dinnyék övezte szűk ösvényen... No, hát úgy van az, hogy Mint a disznósajt Tested ropogós szeleteit - másnapra veszélyes falat - emlékezetem hűtőkirakataiban tárolom, mint ízletes tinórút, pedig tudom, száz év ha eltelik, se gurul magától tojás kezembe azoknak a hajdani, fényes reggeliknek mását elkészíteni. (Hizsnyai Zoltán: Tolatás, Madách, 1989) gyümölcskóstoló az úgynevezett „kertelés”, vagyis a gyümölcsösker­tek járása révén is megjátszható volt. Ez általában nagyobb lebukási veszéllyel járt, viszont a rizikóval egyenes arányban növekedett a szerzemény élvezeti értéke. Egyéb­ként e kockázatos portyák során megszerzett gyümölcsök kivétel nél­kül a saját kénjeinkben is megter­mettek, de hát az én időmben a ké­nyelmes megoldásokat még csak a depresszióra hajlamos, visszahúzó­dó gyerekek részesítették előnyben. A másik nagy idényjellegű zabrálási hullám a dinnyeérés idején vette kezdetét. Ha híre ment, hogy vala­melyik környékbeli téeszben jóféle cukordinnye vár a szüretelőkre, rög­vest biciklire kaptunk, hogy felderít­sük a terepet. A csősz Jóvátételének legegyszerűbb módja az volt, hogy egy kisebb csapat a dinnyeföld túlsó végén kamuból akcióba lépett, és maga felé csalta a görbebottal hado­nászó egy szál nyugdíjas őrszemet. De voltak kifinomultabb technikák ha nem akar is, bizony, időnként megbotlik az ember - és félrelép. Rá a dinnyeszárra. A dinnye meg - már hajó érett, és egy ilyen „véleden” fél­relépés is elegendő számára, hogy engedjen a gravitáció törvényeinek -, hát a dinnye meg, nézd már, gurul lefelé (a csőszbódé felől nem is igen látni), bele egyenest a parcella végi magas fűbe. Ahol aztán már csak össze kell gyűjteni, és a dinnyehal­mot tábortűzként körbeülve szép komótosan, sorjában mindet bete- perni. Mit mondjak, volt úgy, hogy egy-egy Uyen lakomát követően a bi- ciklit szégyenszemre kénytelenek voltunk tolni hazafelé menet, mert a tömérdek létől nem hajlott a derék, meg aztán arra a két vizelés közötti néhány percre amúgy se lett volna érdemes felkapaszkodni a nyeregbe. Dél-Gömör folyója, a Rima, vala­mint a környező patakok, halasta­vak és mocsarak élővilága is sok ki­tűnő csemegét kínált a süvölvények számára. Ha például valami igazán különlegesre szottyant kedvem, ki-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents