Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)
2002-10-19 / 244. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2002. OKTÓBER 19. Szombati vendég Akik a csúcson vannak - akár politikáról, akár a showbiznisről beszélünk tehetségesek, a sajtó csak segíthet kibontakoztatni tehetségüket Pőrén, smink nélkül álltak előttem a politikusok Nem vagyok törvékeny, inkább energikus (Somogyi Tibor felvétele) Jól öltözött, fiatalos megjelenésű, majdnem szociális- ügyi miniszter lett. A politikában viszonylag újoncnak számít: tíz évig újságíróként dolgozott, két éve ott volt a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió megalapításánál, sőt a párt alelnöke lett, és az SDKÚ most őt jelölte a parlament alelnökének. Zu- zana Martináková 41 éves, három gyermek édesanyja. B. SZENTGÁLI ANIKÓ A kék ruha és fotel véletlen vagy tudatos színválasztás? Véletlen, illetve az irodába szándékosan választottunk kék árnyalatot, de én nagyon ritkán viselek kék színű ruhát. A kampány alatt is a szememre vetették, hogy én voltam a legkevésbé fegyelmezett, engem ritkán lehetett kékben látni. Számomra ez problémás szín, jobban szeretem a földközeli árnyalatokat, főleg a barnát, de a meleg piros is tetszik. Ki is nevettek, amikor az egyik kampánygyűlésen pirosban jelentem meg... Vagyis egyértelműen nem az ön agyából pattant ki, hogy ,jó a kék.” Hogyan és kinek jutott ez az eszébe? Nekem sincs semmi bajom a kékkel, hiszen a környező világ tele van ezzel a színnel. Egyébként a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió jobbközép pártnak tartja magát, és a kék a konzervatívokra jellemző, vagyis a színnel irányultságunkat akartuk kifejezni. Az ön irányultságának, pontosabban irányváltásának története ennél érdekesebb lehet: korábban a BBC riportere volt, most viszont aktívan politizál. Nem bánta meg, hogy „átbillent a ló másik oldalára”? Nem. Az a típus vagyok, aki mielőtt döntene, ötször is átgondolja a lehetőségeket. Nem látszik rajtam, de nem szeretem a változást és a kockázatokat. Jelenleg is nehéz napokat élek át, mert új fejezet kezdődik, új funkcióba kerültem, és nem szeretem az éles töréseket. Viszont ha rászánom magam valamire, akkor konkrét cél lebeg a szemem előtt, melyet megpróbálok megvalósítani. Nem bánom, hogy otthagytam az újságírást. Nem volt könnyebb leírni a politikai eseményeket, mint politizálni? Nem hiszem, hogy az újságírás könnyebb, felszínesebb vagy kevésbé fontos a politizálásnál. Nagyon nehéz és kimerítő lelkiismeretesen, alaposan tájékoztatni az embereket. A BBC-ben politikai elemzőként dolgoztam, azaz a pártoktól kapott alapanyagok alapján elemeztem a politikusok elképzeléseit, ma viszont én gyártom az elképzeléseket. Ez lényeges különbség, és emiatt az alkotó munka miatt cseppet sem sajnálom, hogy újságíróból politikussá lettem. Amit most csinálok, az teljesen kitölti a belsőmet, egyre mélyebbre ásom magam, egyre érdekesebb a dolog, míg újságíróként úgy éreztem, már csak önmagamat ismételtem. Ezenkívül nem száguldó riporterként akartam nyugdíjba vonulni. Családjának jobban megfelel a politikusi pálya? A családomnak az felel meg, amit én akarok csinálni. Három gyereke van. Nekik pedig van egy alapvető álláspontjuk: anyu dolgozik, és ha dolgozik, akkor belead anyait- apait. Hogy ez milyen területen nyilvánul meg, azt rám hagyják, azt tiszteletben tartják. Természetesen a politika a családtól többet követel, hiszen sokat forgók a nyilvánosság előtt, és a gyerekeim lépten-nyomon tapasztalhatják, hogy közismert anyjuk van. Ugyanakkor az egyik fiam már felnőtt, a másik néhány hónap múlva lesz az, a saját lábukon állnak, kiegyensúlyozottak, van saját véleményük, a külső hatásra nem reagálnak érzékenyen. A legkisebbik fiam pedig annyira kicsi, hogy őt még nem érinti a dolog, fel sem fogja, miről van szó. Őt féltem a legjobban, és majd ha elkezd iskolába járni, a férjemmel el kell gondolkodnunk azon, hogyan védjük meg őt az intrikáktól, a pletykáktól, a negatív hatásoktól. A másik két fiamnak normális gyerekkora volt, remélhetőleg a harmadiknak is az lesz. Azóta, hogy a politikai történéseket a kulisszák mögül figyeli, nem veszítette el az illúzióit? Nem. Voltak egyáltalán valamilyen illúziói? Azt a fajta újságírást műveltem, melyhez elengedhetetlenek voltak a háttérinformációk. Alapjában véve tisztában voltam a politikai pártok működésével, hátterével, szerkezetével, irányultságával. Nem voltak illúzióim, tudtam, mire adom a fejem, de volt néhány apróság, ami meglepett. És személyek? Senkiben sem csalódott, vagy ellenkezőleg, senki sem okozott kellemes meglepetést? Nem, viszont megértettem a pártok gondolkodását. Korábban kívülállóként sokszor nem értettem, miért ültetnek bizonyos funkcióba valakit, amikor szemmel láthatóan van erre alkalmasabb személy is. Viszont belső emberként felfedeztem a párton belüli különböző összefonódásokat és bizonyos személyek egyéb tulajdonságait, melyek alapján egyértelműen alkalmassá váltak bizonyos funkciók betöltésére, csakhogy képtelenek erről meggyőzni a külvilágot, nem tudják „eladni magukat”. A politikusok pőrén, smink nélkül álltak előttem, megismertem igazi erényeiket, gyenge oldalaikat. Igen, volt, akiben csalódtam. Konkrétan? Nem mondok neveket. Nem a csúcsvezetésről van szó. Kívülről úgy tűnhet, hogy vezető pozícióba csak a szerencsés csillagzat alatt születettek vagy azok kerülhetnek, akinek a sajtó is segít. Ez nem igaz. Akik a csúcson vannak - akár politikáról, akár a showbiznisről beszélünk -, tehetségesek, a sajtó csak segíthet kibontakoztatni tehetségüket. Egyébként minden az emberektől, belső adottságaiktól függ. Hallgatnak a profikra? Van saját Flasíkuk? Nagyképűség lenne úgy viselkedni, mintha világbajnokok lennénk és nem fogadnánk meg a jó tanácsokat. Szívesen meghallgatjuk a szakemberek véleményét, de például a kampányunk ötös fogata nehezen befolyásolható emberekből állt. Mindenkinek van saját stílusa, és senki nem várhatta, hogy engedjük magunkat „átcsinálni”. A választások előtt elbeszélgettünk egy pszichológussal, aki a többi szakembertől eltérő elmélettel állt elő: szerinte mindenkinek meg kell őriznie saját egyéniségét, csak bizonyos dolgokat érdemes tudatosítani, és meg kell tanulni bánni a negatívumokkal. Azt ajánlotta, viselkedjünk természetesen, mert az emberek érzik, mikor játszik valaki szerepet, és mikor ad elő valamit őszintén. Ha a hibáinkat is vállaljuk úgy, hogy megtanuljuk őket kezelni, az élethűbb, ezért meggyőzőbb. Ezért nem hagytuk magunkat öltöztetni, fésülni, irányítani. Például ha engem valaki kezelésbe vesz, és utána nem tetszik a látvány, akkor az egészet átcsinálom. Nem az a fontos, hogy manökenek vagy szupersztárok mosolyogjanak az emberekre, hiszen a polgárokat képviseljük... A külső mégis csak számít. Felmérések szerint az emberekben jobb benyomást kelt olyan plakát, melyen legalább egy csinos hölgy szerepel, és ha megnézzük a pártok bilboardjait, a férfiak társaságában legtöbbször ott van egy mosolygós szépség. Az SDKÚ-nak például a pletyka szerint ön volt a „szép arcocskája”... Én és a szép arcocska?! Fogalmam sincs, honnan veszik! Na jó, most úgy tűnik, mintha játszanám a szerénykét, de akár hiszi, akár nem, nekem soha nem volt olyan ambícióm, hogy én „szép arcocskát” játsszak. Egyébként ha tényleg ilyen alapon működnének a dolgok, akkor sokkal szebb, tökéletesebb arcot is ki lehetett volna választani, akit tökéletesen kisminkeltek volna. Fiasík úr szerintem alábecsülte a polgárokat, mert bebizonyosodott, nem elég a külső, nem elég, ha megcsinálnak valakit, ennél többre van szükség: a politikának az emberekről kell szólnia, a társadalmat kell tükröznie. A társadalomba a nők is beletartoznak, ezért természetes, hogy a férfiak közé nő is kerül a plakátokra, a jelöltlistára, mert ha nem így lenne, az embereknek hiányérzetük lenne. A kormánnyal kapcsolatban lehet is. A jelenlegi kormányból tagadhatatlanul hiányzik a nő. Lehetett volna ön a szociális ügyi miniszter. Nem szeretném, ha olyan érzet alakulna ki, mintha a személyemmel kellett volna teljesíteni bizonyos kvótát, és azért nincs női tagja a kabinetnek, mert én nem lettem miniszter. Lehetett volna? Felajánlották a bársonyszéket? Nem ajánlatok, hanem egyeztetések voltak. Lerajzoltuk a választások eredményét, az ennek megfelelő funkciók arányos megoszlását, és tárgyaltunk. Arra összpontosítottunk, hogyan lehet összefogni a reformokat úgy, hogy azok megvalósuljanak. Kezdtek úgy alakulni a tárgyalások, hogy úgy tűnt, az SDKU csúcsvezetéséből senki nem kap vezető pozíciót a parlamentben, miközben partnereink a pártelnököket javasolták a Ház vezetőségébe. Hrusovskyt, Ruskót vagy Bugárt miért nem kérdezi meg senki, pártelnökökként miért nem ültek valamilyen bársonyszékbe? Engem, aki ötödik voltam a jelöltlistán, bezzeg mindenki arról faggat, miért nem lettem miniszter. Talán mert úgy viselkedett, hogy a szociális ügyek a szívügye, és Kaník senkinek sem jutott az eszébe. A polgárok bizalmat szavaztak nekünk és cserébe elvárják, hogy a legégetőbb reformokat gyorsan megvalósítsuk. A szociális ügyi minisztériumban egyértelmű, erélyes lépésekre, átszervezésre van szükség, főleg gazdasági intézkedéseket kell hozni, melyeknek a tulajdonképpeni szociális ügyekhez kevés közük van. Én elsősorban a családra, a nyugdíjas- és gyerekotthonok átalakítására, a rossz körülmények között élők gondjaira, a gyerekek jogaira összpontosítottam. A jelenlegi miniszternek erre kevés ideje lesz, előbb a gazdasági vonatkozású problémákat kell orvosolnia. A parlamentben viszont azzal foglalkozhatok, ami valóban érdekel. Miért Ludovít Kaníkot javasolták miniszternek? Jelölése a különböző megállapodásokból adódott, de én vagyok a legutolsó a pártban, akinek ezt a nyilvánosság előtt meg kellene magyaráznia. A párt alelnökeként pedig igazán megmagyarázhatná, milyen megállapodásokról volt szó. Kaník és Mikulás Dzurinda korábbi konfliktusa közismert. A Demokrata Párt közvetlenül a választások előtt lemondott az SDKÚ javára, amiért a választási eredménytől függően még pénzt is kap, Kaník pedig beülhet a miniszteri székbe. Üzletet kötöttek? A sajtó úgy állította be a dolgot, mintha a demokraták feláldozták volna magukat, és ebből az SDKÚ- nak lett haszna. A DS nem áldozta fel magát. Ha nem lép vissza, ma sehol sem lenne. Ez nem áldozat- vállalás, ez a realitás. Magam is azt szorgalmaztam, hogy próbáljunk megegyezni velük, mert ismertem a szakmai hátterüket. A nyugdíjreformot is jól kidolgozták. Sajnáltam volna, ha ennyi szakember „elveszett” volna. Ugyanígy vélekedtem az OKS-szel kapcsolatban is, őket is megkerestük, próbáltunk velük megegyezni, hogy „megmentsük” az ötleteiket, szakembereiket, de az egyezséghez mindig két fél kell, és náluk süket fülekre találtunk. Őszintén szólva engem egyáltalán nem izgat a DS jövője, beolvad-e az SDKŰ-ba, vagy megmarad önálló pártnak. Ez a DS bel- ügye, van elég eszük, hogy maguk döntsék el, melyik úton indulnak. A lényeg, hogy ma lehetőséget kaptak bekapcsolódni bizonyos fontos folyamatokba. Visszatérve a nőkre: a politikában a gyengébb nem képviselői kevés szerepet vállalnak. Hogyan lehetne változtatni ezen? Be kell őket vonni a közügyek irányításába, hogy róluk és az őket érintő dolgokról ne a férfiak döntsenek. Feró Tarabárói mi a véleménye? Ismerem a mozgalomhoz csatlakozó nőket, egyiküket sem kerülöm, de én náluk visszafogottabb vagyok. A nők számára ugyanis nem könnyű közéleti szerepet vállalni, erre jól fel kell készülni. A nők ne azért politizáljanak, hogy kipróbálják a „férfiak dolgát”, és ne azért üljenek a parlamentbe, hogy ott üljenek valamüyen kvótáknak köszönhetően! A nőknek azért kell bekapcsolódniuk a közügyek irányításába, mert a társadalom felét nők alkotják, és mert a férfiaknak például fogalmuk sincs róla, miről beszélnek, amikor a válságközpontokról, a bölcsődék finanszírozásáról vitatkoznak. A nők égető problémákat vethetnek fel, más szemszögből közelíthetik meg a dolgokat, csakhogy mindezt tudniuk kell világosan megfogalmazni. Szakmailag felkészült nőkre van szükség. Es szerintem vannak tehetséges, rátermett hölgyek, csak motiválni kell őket, ami nem jelenti azt, hogy rájuk erőltetünk valamit. Hatékony információs kampánnyal lehet pozitív változást elérni. Feró Tarabát mindenki megjegyezte, de kampánya szerintem nem volt hatékony. Az ötlet jó volt, de elveszett a lényeg, kevesen tudták, miről van szó: a kampány utolsó fázisát elhanyagolták, és úgy tűnik, nem érte el célját. A parlament emberjogi bizottságát ezentúl emberjogi, kisebbségügyi és a nők jogállásával foglalkozó bizottságnak hívják. Miért nem esélyegyenlőséget szavatoló bizottság a neve? Őszintén? Ha szabad. Talán mégsem. A kereszténydemokraták miatt? Ezt inkább mégsem kellene leírni. A bizottság elnevezése kompromisszum eredménye, és szeretnénk albizottságokat is létrehozni. Csehországban ez kitűnően működik. Ott az egyes bizottságoknak albizottságai is vannak, amelyekben a különböző érdekcsoportok kifejthetik véleményüket. Szeretném, ha lértejönne a nők jogállásával, sőt még jobb lenne az esély- egyenlőséggel foglalkozó albizottság - hacsak valaki nem emel kifogásokat ellene -, és ott az úgynevezett nőkérdésben is lehetne eredményeket elérni. Vannak feminista hajlamai? Dehogyis! Ha valaki azt, hogy a nőket érintő problémákkal foglalkozom, feminizmusként fogja fel, akkor tessék, legyek feminista! Három fiam van otthon, megszoktam a férfiak társaságát, és ha kell, tudok harcolni is ellenük. A párt elnökségében egyedüli nő vagyok, a választási programba mégis sikerült sok mindent becsempésznem. Nem erőszakkal, hanem észérvekkel. Közvetlenül a választások után megjelent egy írás, melyben a férfiak társaságában elveszett, törékeny teremtésnek festettek le. A külvilág félreismer. Nem vagyok törvékeny, inkább energikus vagyok, aki tudja, mit akar. Realista optimista vagyok, aki másokat is feltölt energiával, az új ötletek és a projektumok motorja szeretek lenni. Természetesen ennek a féljem issza meg a levét, mert engem meg neki kell feltöltenie. Egyébként Ivan Miklóst is félreismerik, őt sem olyannak festik le, mint amilyen valójában. Miért? Milyen valójában? Ezt inkább tőle kérdezze... Említette, hogy nem száguldó riporterként akart nyugdíjba vonulni. Mi a helyzet a politikával? Kibírja nyugdíjas koráig? Azt hiszem, valami még történni fog velem, valami még vár rám az életben. Tájainkon egy politikus életideje körülbelül tíz év. Nem tervezek előre semmit, de ha egyszer búcsút intenék a politikának, akkor valószínűleg szociális programokkal foglalkoznék, jótékonykodnék, valamilyen civil szervezetben dolgoznék. Például a saját alapítványomban.
