Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)
2002-10-19 / 244. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, C SALÁDi KÖK. Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) HÉTVÉGI MAGAZIN „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekéveL De amint körülnéző víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüzó pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti.” (Arany János) 2002. október 19., szombat 6. évfolyam, 42. szám Bár a történelem nem mindig kegyes hozzánk, a közösség megtartó erejének köszönhetően mindig talpra tudunk állni, újra tudjuk kezdeni Megjártam a hadak útját... Cseresznyés Pál (A szerző felvétele) LŐRINCZ ADRIÁN em szép az igaz szó, nem igaz a szép szó - tartja a mondás. A marosvásárhelyi Cseresznyés Pált hallgatva jutottak eszembe ezek a szavak, amikor országjárásom során a Börzsöny egyik szegletében mellé telepedtem. A szülőföld megtartó erő „Nyárádremetén születtem, Vármező községben - kezdi történetét Pali bácsi. - Bár mindenki tudja, de azért mégis elmondom, hogy a világ legszebb vidéke Erdély, ennek pedig legszebb falva az én szülőfalum. Sűrű fenyves ölén bújik meg, és ha valahol, akkor ott tényleg égig érnek a fák. Az embereknek a természet nyújt megélhetést, és olyan összhang alakult ki közöttük, hogy az már csodálatos. Szinte mindenki gondtalan és boldog ott, az egykori, Hargita, Kovászna és Marosvásárhely megyék alkotta székely autonóm tartományban, a Nyárád mentén. Fiatalabb koromban pezsgett az élet a faluban. Jöttünk-mentünk a magyarok lakta vidéken, énekeltünk, táncoltunk. Mert a népi hagyományok ápolása annak idején nem kultúrigény, divat vagy kényszer volt, hanem az élet szerves része. Talán nem is tudatosítottuk, hogy túlélésünk múlik azon, menynyire sikerül megőriznünk mindazt, amit apáink, nagyapáink testáltak ránk. Mára mindez megváltozott - a táncot, éneket intézményesítették, a fiatalokban meg másfajta igény él. A baj nem az, hogy mindenhová begyűrűzött az amerikai kultúra, hanem hogy a sajátunkat elfelejtjük, és így megássuk a sírunkat. A legérdekesebb dolog mégis az, hogy ma a kisebbségek identitásvesztését a keleti országok diktatórikus rendszereinek tulajdonítják. Hát, kérem szépen, tudatosítsuk már végre, hogy csak azt az embert lehet megtörni és megalázni, amelyik hagyja magát. Mi, magyarok, akiket, ugye, a bal- sors is oly régen tép, talán pontosan ennek köszönhetően vagyunk erősek, edzettek. Ha nékünk annak idején megtiltotta a hatalom, hogy terjesszük a kultúránkat, hát alapítottunk ifjúsági munkásszövetséget, vagy más, forradalmi és hangzatos nevek mögé rejtőztünk, de akkor is összejártunk, találkoztunk, biztattuk, felkaroltuk egymást. Akár a mesében: az egy szál venyigét bárki el tudja törni, de egy köteggel már a legerősebbek sem boldogulnak. Nos, visszatérve életem történetéhez, nem is tudom, miféle késztetés munkálkodott bennem, de mindig ott kellett lennem, ahol éppen valami történt. Akaratlanul lettem zászlóhordozója, biztatója egy közösségnek, amelyhez - jegyezzük meg - nem igazán volt kegyes a sors. Vettük az akadályokat, ahogy lehetett. Huszonhárom éves voltam akkor, amikor a kormány kezdte leépíteni a vidékünket. Sorra szűntek meg a fakitermelő és erdőgazdasági üzemek, amelyek családok tucatjainak nyújtottak megélhetést; ekkor tollat ragadtam, a miniszterelnökhöz fordultam. Arra kértem, hogy mentse a menthetőt, hogy ne vehessék el a kenyeret az emberek asztaláról. Azt a választ kaptam, hogy mivel a szocialista építés számára sokkal előnyösebb a nagyüzemi, tervszerű termelés, minden kisebb üzemet be fognak zárni, gyártelepeket létesítenek. Kívánságom tehát nem teljesíthető. Egyben rendszeridegenné is váltam, mert szólni mertem a „nemzeti érdekek” ellen. El kellett hagynom a falumat - sóhajt fel az öregúr. - Városra költöztem, ahol sofőr, majd oktató lettem. Sok száz embernek - köztük későbbi rendőröknek, apparátcsikoknak - adtam jogosítványt a kezébe, de mindig tartottam a kapcsolatot az „enyéimmel”. Soha nem lettem besúgó, sem talpnyaló, igaz, nem is kerültem magasabbra a ranglétrán soha. De nékem ez megfelelt; huszonnyolc éven keresztül űztem a szakmámat. Alig voltam negyvennyolc éves, amikor a meghőbörödött görgényi román bányászok csákánnyal, fejszével támadtak ránk. Történt pedig mindez 1990. március 18-19- én, Marosvásárhelyen. Mi csupán azt követeltük, ami kijár nekünk, magyaroknak - anyanyelvű óvodákat, alap- és középiskolákat, a Bolyai Egyetemet. Az első sorokban voltam, hogy kifejezhessem akaratomat; azt, hogy tartozom egy nemzethez. A titkosrendőrség persze filmre vette az egészet, s így tulajdonképpen meg sem lepődtem, amikor megjelentek nálam, s közölték velem, hogy le vagyok tartóztatva. Pokoljárásom története Rám sütötték, hogy amiként Zrínyi, a szigeti hős, vagy Dobó István voltak a törökverők, én »oláhverő« vagyok. Tíz évet kaptam; ebből hatot letöltöttem, ami egy emberi életnek körülbelül az egytized része. Hát mit mondjak erről? Marosvásárhelyen, a »tízes szobában«, ahol az ügyemet tárgyalták, levetítették nekem a filmet, majd feltették a nagy kérdést, hogy magamra ismerek-e? Hogyne, válaszoltam, nem akarok én tagadni semmit, én csak a jogaimért verekedtem. Ezzel ki is mondtam az ítéletet magam fölött. A börtönbe kerültem; közvetlenül ezt követően nyolc hónapig sem ügyvédem nem volt, a családom pedig azt sem tudta, élek-e, vagy már halott vagyok. Tudni kell azt, hogy a romániai börtönök nem a humánus- ságukról híresültek el. Hetente tíz percre hagyhattam el a cellámat, hogy a pokrócomat kirázzam, és szívjak egy kis friss levegőt, csomagot pedig nem is kaphattam. Nyolc hónap elteltével egy másik börtönbe kerültem, ahol már meglátogathattak a családtagok, az ügyvédem. Ezt követően Zsilavára kerültem, ahol »köszöntő« gyanánt a börtönőrök úgy megvertek gumibottal, hogy - szégyen ide, szégyen oda - összepiszkítottam magamat. Ez volt négy és fél hónapig, majd amikor már úgy gondolták, eléggé »megpuhítottak«, visz- szavittek Marosvásárhelyre. A legszigorúbb őrizet mellett, külön kocsival; úgy látszik annyira veszélyesnek látszottam, hogy nem utazhattam együtt a rabtársaimmal. Minden lépésemet, elejtett szavamat figyelték. Marosvásárhelyen a legveszélyesebb rabok közé kerültem. Volt közöttük rablógyilkos, többszörös visszaeső is. Persze, meg voltak bízva azzal, hogy öt perc nyugtot ne hagyjanak nekem, és e téren fölöttébb lelkiismeretesek is voltak. Majdnem kiverték a fél szememet; a fogaimmal már nem volt szerencsém, mind odalettek. Csípős paprika torzsát dörzsölték a szemembe, hogy másfél óra múltán tért vissza a látásom, addig pedig egyhuzamban ütöttek-vertek. Huszonnégy, a testemen kioltott cigarettacsikk nyomát őrzöm ma is. Hogy hogy viselte mindezt a családom? Az első feleségem, aki nagyon művelt nő, pedagógus volt, harmincévesen meghalt. Orvosi műhiba okozta a halálát, a körülmények mindmáig tisztázatlanok. Aztán ismét megnősültem. A második feleségemtől nem is tudtam elbúcsúzni, mivel időközben börtönbe kerültem; ő pedig elment szép csendesen. Egy héttel a temetése után tudtam meg, hogy már nincs az élők sorában. Harmadszor is megnősültem, mert a család sokat jelent számomra. Vannak unokáim, mostohaunokáim - nagyon szeretem valamennyit. Nem is tudnám elképzelni nélkülük az életemet, a gyakran kegyetlen mindennapokat. Nagyon sok szeretet van bennem, és az életem azt bizonyítja, hogy megállóm a helyem, hogy többet kibírok, mint mások. A hatvankettediket taposom immár, és nem hiszem, hogy bármivel is meg tudna még lepni az élet. S hogy mivel telnek a napjaim? Mert sok helyre meghívnak, járom az országot, előadásokat tartok, közben pedig rendezgetem az emlékeimet. Mondta is valaki a minap, hogy ahol két ember ösz- szejön, ott biztosan én leszek a harmadik. A legszebb az egészben, hogy a fiatalok figyelnek a szavamra, hogy okulni akarnak a tapasztalataimból. Az egyik nyári táborban kaptam az egyiküktől egy címeres magyar zászlót, amit nagyon szép gesztusnak tartok. Vállamon hat évtized súlyával, megtört egészségemmel már nem tudom aktívan kivenni a részemet, hogy jogainkat kivívhassuk. De talán majd rólam is költ egykor valaki egy verset, olyat, amilyent Petőfi is írt az apjáról. Hogy »ld az a vén zászlótartó ottan, olyan tüzes lelkiállapotban, szemem rajta kevélyen mereng el, az én apám ez az öreg ember«. Hát ilyen zászlótartó akarok lenni én is. Közben mindent papírra vetettem, és jó barátaimnak, Sütő Andrásnak, valamint Tófalvi Lászlónak köszönhetően meg is jelentettem. Makovecz Imre, a híres építész könyvkiadója adta ki, okulásul az utókornak, hogy bár a történelem nem mindig kegyes hozzánk, a közösség megtartó erejének köszönhetően mindig talpra tudunk állni, újra tudjuk kezdeni.” A történelem bölcselet, mely példákkal tanít — Október 23-a, az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásának napja Kinn a Hősök terén rám nevet a hős EÖRY ANDRÁS évedés ne essék - bármennyire a látszat ellen szól is, a hősök nem vesztek ki a világból. Itt vannak közöttünk, csak már nem akaijuk észrevenni őket. Mert minden hős egy nagy adag tragédiát is magával cipel, és az bizony nem kellemes látvány. Mint például az a kis öreg, ott, a Nyugati pályaudvar melletti aluljáróban. Eleinte nem is akarom észrevenni, amint mellém telepszik; kopott nadrágjában, viseltes ballonkabátjában leginkább olyasformának nézem, aki kéregetni akar, elcsípni valamit a jóból. Megosztozni azzal, akinek van. Csak beszélgetni akar. Valószínűleg kevesen állnak vele szóba errefelé, mivel amint látja, hogy az első, bemutatkozásnak szánt mondat után nem hagyom faképnél, szinte látszik rajta, hogy megkönnyebbül.- Utazik?- Ja - válaszolom nem túl udvariasan, amit a következő pillanatban már meg is bánok, hiszen legyen bárki fia-botja is, az emberi szó kijár neki. - Pozsonyba tartok, a gyorsra várok - egészítem ki feleletemet, hogy helyre tegyem előző bakimat.- Felvidéki? - Kap a szón. - Pozsony nagyon szép város, jártam már ott. És dicső múltja van, egykor nagy uralkodókat koronáztak ott.- Bizony, az rég volt - bólintok rá. Rövid merengés következik, azokról a dicső időkről...- Amúgy gömöri vónék - fűzöm tovább most már én a szót, csak hogy mondjak valamit.- Ó, hát az gyönyörű vidék - kiált fel -, ott is jártam valaha. A karsztban meg a Rima menti dombvidéken. Ércet kutattunk arrafelé.- Netán... geológus volt? - teszem fel a kérdést.- Olyasmi. Tanár, még a forradalom előtti években. Tudja, az ötvenhatosra gondolok, amikor megszálltak bennünket az oroszok. Újabb hallgatás, merengés azokról a nem túl dicső időkről...- Aztán? Mi történt? - teszem fel most már én a kérdést.- Ó, nem sok minden. Bejöttek az oroszok. Én az egyetemen tanítottam, és mivel a diákság megmozdult, úgy éreztem, velük kell tartanom. Mert kijárjon elöl példával, ha nem a tanárember? Szóval, az utcákra vonultunk, és csak vártunk, nem tudtuk, mi lesz, aztán kivezényelték ellenünk az ávósokat. Lőttek ránk, a diákjaim közül többen megsérültek, aztán elhagyott házakba, lakásokba húzódtunk be, ott láttuk el a sebesülteket. így is volt, aki nem élte túl. Aztán ismét a terekre vonultunk, akkor már javában dúltak a harcok; én is könnyebb sérülést szenvedtem, de bárhogy ellenálltunk is, leverték a forradalmunkat. Jugoszláviába, majd Olaszországba sikerült szöknöm, de fél év bujdosás után hazatértem, mert nem tudtam, mi van az itthon maradottakkal. Aztán leültettek, majd megjártam Recsket is, Faludyval együtt. Sóhaj, merengés...- Ugye, többé nem taníthatott?- Persze, hogy nem. Mire meg rehabilitálhattak volna, kiöregedtem. Mivel családom már rég nincs, a lakást meg nem győztem egyedül fizetni, kiraktak az utcára. Most itt élek - a Nyugati meg a Hősök tere között. A kis öreg folyvást nő a szememben. Valószínű, hogy azt a teret róla is nevezhették volna el.- Tudja, olvastam én valaha, hogy a történelem bölcselet, mely példákkal tanít. Meg hogy két igazság közül mindig az üldözött igazság az igazabb. Hát én már csak arra várok, hogy valaki igazságot szolgáltasson mindazoknak, akiket a történelem vihara térdre kényszerített. Meg ennek a népnek itt, a Kárpátmedencében. Mert addig nem lesz rend az országban, míg a fejekben nem csinálnak rendet. Indult a vonatom, elköszöntem hát a kis öregtől, mondván, hogy talán, egyszer... Nos, mint említettem: a hősök itt vannak közöttünk, csak nem akarjuk észrevenni őket. Mert a valóságot és a tragédiát olykor könnyebb nem ismerni, mint átélni. (Képek: Internet) N «—1 ( T || 1 1 \ r*col/ mór nőm c
