Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)

2002-10-19 / 244. szám, szombat

Családi kör ÚJ SZÓ 2002. OKTÓBER 19. MINDENNAPI KENYERÜNK A császárnak, ami Istené? HALKO JÓZSEF 1923 végén egy napon titokza­tos férfi nyert bebocsátást a Kremlbe. Úgy hívták, hogy Bede Viktor. Valószínűleg ez volt az első s egyben utolsó al­kalom a bolsevik érában, mi­kor egy katolikus pap tehette be a lábát a Kremlbe! Ez volt a titok, melyről csak ő tudott és Vlagyimir Iljics. Barátok vol­tak, 1910 körül ismerkedtek meg Párizsban, ahol a magyar Bede újságíróként dolgozott, még mielőtt pappá szentelték volna. Most pedig jött, hogy meglátogassa régi jó ismerősét. Benyomásait az orosz forrada­lom vezérével folytatott beszél­getéséről fél évvel Lenin halála után a hivatalos vatikáni napi­lapban, a L’Osservatore Roma- nóban tette közzé. Lenin néze­tei Bede atyával beszélgetve ebben a következtetésben csú­csosodnak ki: „Látom, hogy száz év múlva itt már csak egyetlen hata­lom lesz - a szovjet, és egyetlen vallás - a ka­tolikus. Valóra válik mindkettőnk ideája, az enyém és az öné is.” Az egyesíthetetlen egyesítését valóban megpróbálták Lenin kö­vetői, mikor az ateista rezsim szolgálatába akarták kényszeríteni az egyházat és elöljáróit, miközben előszere­tettel hangoztatták az e vasár­napi evangéliumi idézetet, s egyszeriben nem ódzkodtak at­tól, hogy Jézusra hivatkozza­nak. Hiszen a hívők szent köte­lessége nemcsak Istennek meg­adni, ami az Istené, hanem a császárnak is, ami a császáré, értsd: elfogadni az állam hatal­mát. Ám ha az ideológusok tudták volna, mit tart Jézus a kezében, miközben ezt mondja, nem valószínű, hogy olyan nyugodtan idézgették volna. Jézusnak ugyanis egy dénár adópénzt adtak a kezébe a csá­szár képmásával, melyre az volt írva, hogy az uralkodó „divus” - azaz isteni. Tehát, ha a kijelentés: megadni „Isten­nek, ami az Istené, császárnak, ami a császáré”, az adópénzzel kapcsolatban hangzott el, ak­kor az egyszerűen csak azt je­lenti, NEM MEGADNI a csá­szárnak, ami isteni, mert „senki sem szolgálhat két úrnak” (Mt 6, 24), és „Inkább kell engedel­meskednünk Istennek, mint az embereknek” (Csel 5, 29). Hogy mennyire elengedhetet­len a világos értékhierarchia, megmutatkozott már a keresz­tény időszámítás első évtizede­iben, mikor a Krisztushoz hűek százai utasították vissza, hogy római isteneknek szolgáljanak, és inkább választották a halált, minthogy elárulják hitüket Jé­zusban. Az egész keresztény történel­met az e világi hatalmasok pró­bálkozásai jellemzik, hogy Is­tennel versengjenek. Bede kremlbeli látogatása idején pél­dául szintén egy „isten” tört az ottani hatalom csúcsára: min­den idők legnagyobb zsarnoka, Sztálin, aki személyesen érin­tett volt abban, hogy a levegő­be repítették a Legszentebb Megváltó templomát. Ő is meg­próbálta egyesíteni az egyesít- hetetlent, mikor a tbiliszi pra­voszláv szemináriumban létre­hozta a marxista kört. „Jól tu­dod, hogy becsapnak bennün­ket - mondta a teológus Dzsugasvili egy barátjának -, Isten nem létezik... Mindez a sok duma Istenről merő hülye­ség.” Néhány évvel később ma­ga a „kommunista császár” ült bele Isten trónjába, s engedte, hogy istenítsék. Az említett moszkvai templom romba dön­tése idején (1936. augusztus 28.) a szovjet Pravda amolyan litániaféléket közölt Sztálin­hoz, melyek arról tanúskod­nak, micsoda torzulásokhoz ve­zethet, ha az ember még a legszentebb ér­tékeket is elveti és ki­forgatja. „O, hatalmas Sztálin - így imádkozik valaki az ateista napi­lapban -, ó, nemzetek atyja, / te engeded megszületni az embert, / te termékenyíted meg a földet, / te fiatalítod a korokat, / te mondod a tavasznak, hogy viruljon, / nap vagy te, melynek ragyogá­sát megannyi szív tükrözi visz- sza...” Jézusnak az adópénzzel kap­csolatos felszólítása abban a helyzetben vált keményen idő­szerűvé, mikor a „császár” is­tenkedése mindazok elnyomá­sához vezetett, akik Istenhez akartak hűek maradni. Lenin parancsainak egyike így hang­zott: „Lőjetek ki minél több pa­pot, és lehetőleg minél több ember szeme láttára.” Ráadá­sul 1922 karácsonyán elhagyta a nyomdát az Istentelen című lap első száma. Ám az intenzív propaganda ellenére Isten nem hagyta el népét, különböző for­dulatokra került sor, gyakran éppen az egyházellenes küzde­lem kellős közepén. Példának említsük csak Alekszander Rosztovcev orosz színész ese­tét, akinek a Krisztus frakkban című gunyoros színmű forgató- könyve szerint a Bibliát kellett volna olvasnia, majd megvető­en félredobnia, ehelyett ő felol­vasta az egész zsoltárt, majd a nézők előtt térdre rogyva így fohászkodott: „Istenem, irgal- mazz nekem, bűnös léleknek!” A függöny legördült, az embe­rek szó nélkül távoztak a néző­térről, a darabot soha többé nem játszották, s a színésznek örökre nyoma veszett. Ám biz­tos, hogy nem tűnt el Isten sze­me elől, aki mint irgalmas, jó pásztor az elveszett bárányok nyomába ered, akik bármilyen korok bármely császárainak ad­ták el magukat, ám akik végül mégis rátaláltak a helyes útra. A szerző római katolikus pap A Magyar Köztársaság nemzeti ünnepe 1956. október 23-án Magyarországon nemzeti felkelés kezdődött, amelyet a tömegek gazdasági-politikai elégedetlensége és az ország Szovjetuniónak való alárendeltsége váltott ki. A felkelést diákok, mun­kások, katonák és értelmiségiek irányították, akik között sokan voltak kommunisták vagy volt kommunisták. Október 23-ára nem készült semmiféle terv, mint ahogy 1848. március 15-én a márciusi ifjak sem készítettek ilyesmit. A fiatalság spontán kezdeményezésére megmoz­dult Budapest népe, majd felkelt az egész ország. Mint a magyar forra­dalomról készített ENSZ-jelentés is megállapította: „Valótlan az az állí­tás, hogy a felkelést a magyarországi reakciós körök szították, vagy hogy a felkelés a nyugati »imperialista« körökre támaszkodott.” 1956 őszén törvényes kormányával, törvényes miniszterelnökével együtt Magyarország Európában elsőként szállt szembe a szovjet hatalommal. Az 1956-os forradalom és szabadságharc a magyar nép legnagyobb - saját erőből és akaratából eredő - nemzeti tette volt a XX. században. Ezért válhatott már a széthulló Kádár-rendszer idejében jelképpé októ­ber 23-a. Ezért kiáltották ki 1989. október 23-án Magyarországon a köztársaságot, folytatva az 1956-os forradalom törekvéseit, kiteljesítve céljait, megvalósítva álmait: szabad országban szabad polgárok álla­mát létrehozva az addigi „népköztársaság” helyett. Ezért határozott úgy az Országgyűlés 1991-ben, hogy e nap hivatalos nemzeti ünnep. Bili Clinton, Václav Havel és Élie Wiesel beszélgetése — The City University of New York, 2002. szeptember 20. Amikor a császár ember Clinton és Havel MOLNÁR MIRIAM A meghívón nem volt feltüntetve, hogy nem egyszerű be­szélgetésről lesz mmmmm szó, csak a helyszí­nen derült ki, hogy Václav Havel tiszteletére, szemé­lyének megünneplésére rende­zett estre kerül sor. Szeptember elsejéig telefonon vissza kellett jelezni, ha részt kí­vántunk venni, mert ha a nevünk nincs rajta azon a bizonyos listán, akkor nem jutunk be. Az est hiva­talosan 5 órakor kezdődött, en­nek megfelelően 4.30-ra legké­sőbb a helyszínen kellett lenni. A New York-i városi egyetem éppen felújítás alatt álló patinás épülete előtt, mely valamikor Manhattan egyik nagy bevásárlóközpontja volt, már vártak bennünket a lis­tás rendezők. Legnagyobb megle­petésemre első próbálkozásra nem sikerült megtalálni a nevem a listán, de egy másikon, a kéken, végül meglett. A kék listások nem voltak hivatalosak a rendezvény utáni fogadásra, ellentétben a fe­hér listán szereplő, fehér belépő­vel rendelkezőkkel. Megkaptam tehát a kék jegyem a majdnem fo­gatlan, ám roppant kedves nőtől, és rövid liftezés után lejutottam a pincébe, a Harold M. Pohansky Auditóriumba, ahol valamikor férficipőket árultak és díszcsoma­golták a rflegvásárolt árucikkeket. (Havel kapcsán kedves analógia.) A főszereplők természetesen kés­tek, unatkozni viszont nem volt mikor, hiszen a magamfajta rit­kán lát ennyi híres embert egy ku­pacban (saját magával). Itt volt J. F. Kennedy lánya ceruzával szőke kontyában, és unokája (aki teljesen úgy néz ki, mint Jaque- line), Chevy Chase, Lou Reed, Laurie Anderson, Toni Morrison az első sorban üldögélt egyedül, egy hatvanas évekbeli híres éne­kesnő széles karimájú kalapban volt könnyen felismerhető. És jönnek Havel kíséretének tagjai is. Amíg Chevy Chase dzsesszt játszik a zongorán, bevonul Dag­mar, kap egy közepes méretű fe­hér rózsacsokrot, és néhány em­berrel puszizkodik, mielőtt helyet foglal az első sorban. Megérkez­nek a főszereplők. Clinton sokkal jobbképű, mint a képernyőn lát­szik, rögtön kezet ráz vagy egy tu­cat emberrel, amíg szól a taps. Havel szokásos módján beballag, és a bajsza alatt mosolyogva he­lyet foglal. Az észrevétlen Élie Wiesel haja mintha még kócosabb lenne, mint egyébként. A terem elcsendesedik, amikor a bassz-bariton zongorakísérettel elkezdi énekelni Dvorak Éneklek egy új dalt című rövid szerzemé­nyét. Utána Horovitz asszony (a Graduate Center elnöke) mond rövid, de nagyon tartalmas beve­zető beszédet, ahol bemutatja az egyetem e részét, megemlíti szep­tember 11-ikét is, és rátér az est lényegére. Egy meglehetősen sú­lyos szoprán Dvorák Egy dal, ahogy anyám énekelte című da­rabját adja elő zongora kíséreté­ben. Utána rövid dokumentum­film következik, amely szavak nélküli képeket mutat Havelról, fiatal disszidens korától egészen elnöki posztjáig. A főszervező, Caroline szólal meg ezután, aki elsőként adott szállást Havelnak és társainak - a manhattani laká­sa padlóján töltötték akkor az éj­szakát. Végre eljött a Havel-beszéd ideje. Erős akcentussal, de megszakítá­sok nélkül olvassa az elnök a be­szédet, amit minden résztvevő megkapott egy kis dossziéban még a bejáratnál. A dosszié tar­talmaz néhány kampányanyagot is, arra buzdítva mindenkit, hogy adakozzon az egyetem javára. Havel New York-i első hivatalos látogatásáról emlékezik meg, majd humorosan kérdezi saját magától, mennyit változtatott raj­ta elnökségének 13 éve. Kicsit úgy érezzük magunkat, mint egy pszichoanalízis kellős közepén. Az elnök feltárja félelmeit, el­mondja, mennyire kételkedik rá­termettségében. Azt mondja, mi­nél több ellensége van, annál in­kább az ő oldalukra hajlik, ezáltal saját maga lesz saját maga legna­gyobb ellensége. Azt mondja, hogy amikor magasztaló beszéde­ket hall saját magáról, úgy érzi, mintha egy mesebeli királyfiról beszélnének. Tudja, mesebeli mó­don jutott ugyan posztjához, a vi­lág viszont nem olyan, mint a me­sékben, és senki sem adott neki diplomataimmunitást a magasból való esés esetére. Mindenek elle­nére saját elnökségét a sors nagy ajándékának tartja. Havel, Clinton és Wiesel helyet foglal a fotelokban, felmikrofonoz- zák őket, Havel vizet önt a három pohárba. A beszélgetést Samuel J. Freedman (professzor, több könyv szerzője) vezeti. Először Clinton szól. Megköszöni Havelnak, hogy behozta Csehországot a NATO-ba. Utána kifejti azt a tézisét, hogy a világ, bár globalizált bizonyos mértékig, mégis izolált, s az ameri­kaiaknak rá kell eszmélniük a szeptember 11-ei események kap­csán, hogy egy integrált világ felé kell haladnunk, ami sok csalódás­sal járhat. Nem szabad megenged­ni, hogy a csalódások eltántorítsa­nak bennünket a kitűzött cél meg­valósítására való törekvéstől. Clin­ton szerint az amerikaiaknak ve­zetniük, de nem irányítaniuk kell a világot. Wiesel javasolja Havelnak, hogy ha már Csehországban nem in­dulhat a választásokon, induljon az USA-ban. A szabadság fogal­máról szólva megjegyzi, hogy már Ádámnak és Évának is volt választási lehetősége. Utána fel­teszi a kérdést, hogy a terroristák szabadok-e, és azzal válaszolja meg, hogy nem azok, mert felál­dozták saját és a mi szabadságun­New York, New York... kát, a világot börtönnek látják. Wiesel szerint Havel nemcsak hogy a saját szabadságát harcolta ki, hanem továbbment, és tettei­vel másoknak is adott szabadsá­got. Szabadságunkat úgy tudjuk a legjobban kihasználni, ha össze­hozzuk az embereket. Amikor először jött az USA-ba, mondja Wiesel, szégyellte, hogy fehér, mert amerre ment, rasszizmussal volt kénytelen szembesülni. Ez ma már hál’ istennek nincs így, ami ugyancsak sok ember szabad­ságért való küzdelmének köszön­hető. Ezután Havelnak szegezi a kérdést: mit kezd majd ő a sza­badságával február után? Drámát fog írni újból? Viccesen Clinton­tól is megkérdezi ugyanezt. A beszélgetés vezetője itt megfo­galmaz egy kérdést, melyet előre közöltek a résztvevőkkel: Mi a kormányzaton kívüli, civil egyén szerepe a mai világban? Havel, tolmács segítségével T. G. Masa- rykkal kezdi, az 6, civil társada­lom kapcsán kifejtett nézeteivel. (Masaryk szobrát avatták Wa­shingtonban egy nappal koráb­ban.) A civil társadalom Havel szerint az egészséges politikai élet melegágya. Clinton szerint a civil szervezetek sok olyasmit tehetnek, amit a kor­mányok nem. A civil egyén meg tud változtatni egyéni életeket, a civil társadalom a társadalmi klí­mát tudja megváltoztatni. Élie Wiesel példáját hozza fel, aki munkásságával arra törekedett, hogy a holokauszthoz hasonló tragédiák ne ismétlődhessenek meg, s ennek meg is volt a gyü­mölcse nemrég Bosznia kapcsán. Wiesel kifejti, hogy neki sosem volt posztja, hatalma, ezért csak a szavai hatalmával próbált hatni a hatalommal rendelkezőkre. Következő kérdés: Hogyan tud az ember kilépni saját közössége ha­tása alól? Clinton sajnálja a mai gyerekeket, akik a tévén nőnek fel, mert neki még meséltek. Az előttem két sor­ral helyet foglaló Caroline Ken- nedyre és lányára mutat, keresi szemével Jicchak Rabin családját, és kifejti, az ő családjuk is annak az áldozata, hogy a terroristák sa­ját másságukat fontosabbnak te­kintették, mint azt, ami közös bennünk: az emberiesség. Wiesel leszögezi, hogy ha csak a zsidóknak írna, rosszat tenne min­denkivel. Ehelyett saját élményei­ről számol be, az élőknek beszél, hogy a világ jobb legyen. Ami a koncentrációs táborokban történt, kihatott mindenkire, csúnya seb­helyet hagyott a világtörténelmen. Isten egyedül van - de mi nem! Havel nem kíván válaszolni a kér­désre, megköszöni Bili Clinton­nak, Élie Wieselnek és a közön­ségnek a részvételt. Clinton még mielőtt kikapcsolták volna a mikrofonokat, viccelődve bejelenti: „Tulajdonképpen csak azért jöttünk ma össze, hogy Lou Reed dzsekijét megnézzük!” A szóban forgó ruhadarab citrom­sárga, furcsa mintákkal. A szoprán visszatér még egy ha­gyományos spirituális dal erejéig - A világot tarja a kezeiben -, és eljő az est előre nem megterve­zett humoros csúcspontja. A szín­házi élet képviselőjeként Harvey Keitel, az ismert színész jön a mikrofonhoz. Elmeséli első ide kapcsolódó élményét: Robert de Niróval és Allen Ginsberggel egyetemben évtizedekkel ezelőtt átadtak egy levelet a csehszlovák nagykövetségen Washingtonban, amelyben tiltakoztak a drámaíró Václav Havel bebörtönzése ellen. Az illetékes hivatalnok átvette a levelet, majd gyorsan becsukta az ajtót a három művész orra előtt. Itt sajnos kiderül, hogy Keitel ösz- szekeverte céduláit, s bár nagy erőfeszítéseket tesz annak érde­kében, hogy folytathassa, végül feladja, és miután meghívta Ha- velt az Actor’s Stúdióba - ha eset­leg nem tudna mit kezdeni a sza­badidejével -, elköszön. A fogadásra végül bejutottunk, amiben nagy szerepe lehetett an­nak, hogy a rengeteg fehér listás híresség nem jelent meg. Volt fi­nom bor, remek sajtok, gyümöl­csök és zöldségek... Lehetett be­szélgetni Toni Morrisonnal és sok ismert helyi professzorral. Havel kétlépésnyire állt meg tőlem a fe­leségével, így láttam, hogy Dag­mar később átvett egy csekket az árvízkárosultak javára. Lou Reed és Lourie Anderson előadtak, majd a társaság viszonylag hamar szétszéledt. S hogy a világ mily kicsiny, bizonyítva van, találkoz­tam ott egy csallóközivel is. Ami a szerény megfigyelő magán­érzéseit illeti: amikor Havelt cseh elnöknek titulálták, úgy érezte, ellopták az elnökét. Amikor a cseh zászlót látta lobogni az amerikai mellett, úgy érezte, ellopták a zászlaját. Es amikor be kellett mu­tatkoznia a fogadáson ismeretlen amerikaiaknak, úgy érezte, hogy a hazáját lopták el tőle 1992-ben. Intellektuális elégedettségénél nagyobb volt szomorúsága. (Képek: Internet) Havel és Wiesel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents