Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)

2002-10-12 / 238. szám, szombat

Családi kör

ÚJ SZÓ 2002. OKTÓBER 12.

MINDENNAPI KENYERÜNK

Még egyszer a frigyládáról

ÉDES ÁRPÁD

Ige: „Dávid, Izrael vénei és az ezredparancsnokok elmentek, hogy elhozzák örvendezve az Űr szövetségládáját Óbéd- Edom házából... így vitte egész Izrael az Úr szövetségládáját ujjongva, kürtszó, harsonák, cintányérok, lantok és citerák hangja mellett.” (Krónikák első könyve 15:25, 28)

A frigyláda kérdése minden bizonnyal az egyik legizgalmasabb, legtitokzatosabb részei közé tartozik a Szentírásnak. A benne levő törvénytáblák isteni eredete, az egésznek nyomtalan eltűnése sok spekulációnak, tudományos és áltudományos kutatásnak szolgált ürügyül az elmúlt időben. A Vasárnap magazin 40. számában egy terjedelmes cikket olvashattunk mindezekről Vitái Anna tollából. Nem vitatkozni szeretnék megállapításaival, történelmi áttekintésével. Ezt elfogadom, jónak találom és köszönöm.

De mivel Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint a mai napon a láda történetének éppen egy ő általa is említett fontos mozzanatát olvassuk, szeretnék a frigyládának hitünkre és teológiai gondolkodásunkra vonatkozó hatásával foglalkozni.

Dávid király amikor Jeruzsálemet a jebúsziaktól (és nem a palesztinoktól) elfoglalta, és az ország fővárosává tette, fontosnak tartotta, hogy az Úr szövetségládáját is magukhoz vigyék, mert azt mondta: „Saul idejében nem törődtünk vele” (I. Krónika 13:3).

Saul mint Izrael első fölkent királya valóban nem sokat foglalkozott vele, mert sok minden mással volt elfoglalva. Első soron is a saját királyságának a megszilárdításával, hisz addig éppen az különböztette meg Izraelt a többi népektől, hogy az Úr volt királyuk. Hatalmát és tekintélyét kívánta megszilárdítani, amihez esetleg szívesen igénybe vette volna az Isten segítségét. Nem az Isten iránti feltétlen odaadás és alázat, hanem az Isten hatalmának saját célokra történő alkalomszerű felhasználása motiválta. Nem volt sem Istent tagadó ateista, még csak más bálványoknak sem hódolt, csak a saját céljait Isten tetszése és akarata elé helyezte.

Milyen 'sokszor találó ez a kép ránk, magunkat keresztyéneknek mondó emberekre is! Pedig ez volt az indoka annak, hogy Saul idejében nem igazán törődtek a frigyládával.

Mi volt hát akkor ez a láda? Először is Isten Izraellel kötött szövetségének a jele. Hiszen benne helyezte el Mózes a törvény két kőtábláját, minek alapján Isten szövetséget kötött

velük. Az ő kiválasztásának és szabadításának ezt a jelét adta számukra, ami mindig emlékeztethette és figyelmeztette őket az Istenhez való tartozásukra. Másodszor pedig a II. Mózes 25:22-ben azt mondja Mózesnek Isten, hogy „ott jelenek meg neked, és beszélek veled a födélről, a két kerub közül, amelyek a bizonyság ládáján vannak... mindarról, amit majd általad parancsolok Izrael fiainak.” Ennek a kijelentésnek lényege nem elsősorban az Isten megnyilatkozásának technikájában van (hogy ez esetleg valamilyen adó-vevő készülék lett volna Isten számára, hisz ő számtalan más módon is kijelentette akaratát), hanem abban, hogy érthetővé tegye az ember számára az ő megfoghatatlanságát, kiábrázolhatatlan- ságát. Isten több, mint maga a láda. Ő nem azonosítható a rajta levő kerubokkal, sem a benne levő törvénytáblákkal. Bizonyítja ezt az, hogy amikor Izrael fiai egy ilyen felfogásnak engedve a szövetség ládáját a filiszteusokkal való csata helyszínére vitték, gondolva, hogy majd Isten kénytelen lesz beavatkozni a háború számukra pozitív kimenetele érdekében, Isten nyugodtan hagyta elveszni, az idegenek kezére adni a ládát, ám ő maga az ember számára mani- pulálhatatlan maradt. íme a hitnek egy nagy titka, amit nem értett meg Saul, ezért nem is volt számára igazán fontos, de amit megértett Dávid, és ezért ragaszkodott oly nagyon ahhoz, hogy a frigyláda Jeruzsálemben legyen!

Ma sem a zsidók, sem mi nem tudjuk igazán hol van a szövetség ládája. Vajon szegényebbek vagyunk-e, vajon meglopott-e Isten minket? A Zsidókhoz írt levél legelején azt olvassuk, hogy miután az Isten korábban sokféleképpen szólt az atyákhoz, „ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek.” Őbenne még teljesebben jelentette ki szabadítását, szövetségét, szeretetét. S amint a ládát a lévitáknak a vállukon hordozva kellett vinniük, Jézus úgy vette vállára a keresztet, hogy általa Isten akarata célt érjen. S ami Dávid számára akkor a szövetség ládájának jelenléte volt, számunkra most olyan az Úr Jézus által szerzett szentségek jelenléte és titka. Megfogható, s mégis megfoghatatlan, hasznos, de nem kihasználható.

S még egy utószó: Számunkra nem veszett el teljesen a frigyláda. A Jelenések könyve 11:19-ben ugyanis ezt olvashatjuk: „És megnyílt az Isten temploma a mennyben, és megjelent templomában az ő szövetségének ládája...”

A szerző református lelkész

Nem kell feltétlenül vagyonokat költenünk mindenféle modern, minden igényt kielégítő csodabútorra

Gyermekeink birodalma

szanak a letolt vagy leszerelt rá- csú kiságyban, viszont mindenképp igényt tartanak méreteiknek megfelelő székre és asztalra, no meg polcokra, amin rendezgethetik játékaikat. Ebben a korban még szeretnek együtt lenni a gyerekek, a problémás, magányos merengésekre hajlamos kamaszok már igénylik a magánszférát, no meg a tanulás is jobban megy, ha nem ugrál a nyakukban a kistestvér.

Ahogy egyre tágabb teret biztosítunk gyermekünknek a világ felfedezésére, ésszerű korlátokat kell állítanunk, óvintézkedéseket kell tennünk. Mindig olyan tárgyakkal legyen körülvéve, amelyek nem veszélyeztetik, és amelyekkel nem tud kárt tenni magában.

Az ablakokra tetessünk rácsot, vagy olyan kitámasztót, mely nem engedi, hogy szélesre nyissa a gyerek az ablakot.

** Szereltessünk be biztonsági konnektort, vagy tegyünk bele lezáró dugót.

v Az éles tárgyakat, gyógy- és vegyszereket zárt szekrényben tároljuk.

** Az asztalok éles sarkait íves műanyag lezáróval érdemes lekerekíteni a fájdalmas beverések elkerülése érdekében.

** Lehet kapni olyan biztonsági kapcsokat, melyekkel megelőzhetjük, hogy a gyermek olyan fiókokat, ajtókat nyitogasson ki, amelyek mögött számára veszélyes tárgyak (éles dolgok, gyógyszerek, vegyszerek) rejlenek, (-ki-)

kokban kuckókban: ha van külön tanulósarok, játszósarok, alvókuckó stb., elkerülhetjük, hogy a gyerekszobában kaotikus állapotok uralkodjanak el.

Ahogy nő a gyermek, úgy kell vele együtt alakulnia lakóterének is. Természetesen lehetetlen lenne pár évente mindent lecserélni a változó igények és méretek szerint, ezért kell variálható, többfunkciós, okos bútorokkal berendezni a szobát. Bútorozási szempontból alapvetően két életszakaszt különböztetünk meg. Csecsemőkorban nélkülözhetetlen a rácsos kiságy, a pelenkázó és egy fotel a szoptatáshoz. A tisztába tételhez szükséges kellékeket és a ruhákat a pelenkázó alatti fiókokban és a felette levő polcokon tároljuk. A kisgyermekek, amíg nem lesz rendes ágyuk, elalOTTHONUNK •

A gyermeknek, legyen kisbaba vagy serdülő, szüksége van egy nyugodt kis szi- getre, mely csak az övé. A gyermek környezete árasszon nyugalmat, nyújtson biztonságot, de egyidejűleg ösztönözzön játékra, legyen inspirativ, segítse a fejlődést, a tanulást, fejlessze lakója értelmét, fantáziáját, kreativitását.

A gyerekeket körülvevő tárgyak és játékok legyenek érdekesek, fi- gyelemfelkeltőek, ugyanakkor biztonságosak.

Ehhez nem kell feltétlenül vagyonokat költenünk mindenféle modern, minden igényt kielégítő csodabútorra, szuperszonikus játékokra. A gyerekszoba az a helyiség, amelynek kialakításakor abszolút elengedhetjük a fantáziánkat, és kiélhetjük kreativitási és művészi hajlamainkat: itt aztán korlátlanul jöhet a színek, a vidám formák, figurák kavalkádja. A gyerekek imádják az élénk, kontrasztos színeket: bár bájos, próbáljunk ne csak rózsaszínre és a világoskékre hagyatkozni. Újítsunk fel régi bútorokat, tegyük egységessé az őket tarkító fantázialényekkel és motívumokkal. Sőt, ha gyermekünk már nagyobbacska, vegyük be őt is az előkészületekbe! Hagyjuk, hadd fessen csigabigát a falra, vagy hagyja színes kézlenyomatát a komódfiókon.

Míg a felnőtteknek a lakás különböző helyiségei mind más-más funkciójú élettérül szolgálnak, a gyermekek kis életének legnagyobb része mind egy szobában koncentrálódik. Itt alszanak, játszanak, tanulnak, barátkoznak, kúsznak-másznak, olvasnak, rajzolnak, és itt tárolják végeláthatatlan gyűjteményeiket is. Ezért nagyon fontos jól megtervezni csemetéink zugát, hogy minden funkciónak meg tudjon felelni, mégis kényelmes, könnyen rendben tartható és még jópofa is legyen.

Gondolkozzunk szeparált kis sarEMBERNEVELÖ

Milyen óvodát válasszak?

VEKERDY TAMÁS

A

mit eddig elmondtunk, abból már következik is a válasz a kérdésünkre. Mégis, ggpggm járjuk egy kicsit körül ezt a kérdést.

Régebben - és részben talán még most is, bár sokkal enyhébb formában - az iskolákban élt a törekvés, hogy az óvodáknak megparancsolják: készítsék elő alaposan a gyereket az iskolára, a háromujjas ceruzafogástól (netán az írásolvasás elemeitől) a „fegyelmezett” magatartásig (netán a vigyázzállásig).

Számon tartjuk, hogy a legkülönbözőbb színezetű diktatúrák óvodája nagyon is iskolaszerű; korai iskolás tanítással gyötri és rongálja a gyerekeket, míg a demokráciák iskolája is sokkal óvodasze- rűbb a szó jó értelmében, és gyakran nem is csak a legelső osztályokban.

Magyarországon az akkori művelődésügyi minisztérium 1975-ben kiadta kettes számú módszertani levelét, amely azt mondta, hogy az iskolák első két osztályát egységnek kell tekinteni, és az óvodához kell közelíteni. Ez a nagyon helyes intézkedés azonban ugyancsak a magyar közoktatás állóvizébe hullott, és tudjuk, hogy ez volt a magyar óvodák iskolásítási kísérlete

második nagy hullámának a kezdete. Az „erős” iskolák ugyanis azt mondták a „gyenge” óvodáknak: ha közelíteni kell, ti fogtok közelíteni! Sokszor az iskolaigazgató volt az óvoda főnöke is, és az iskolák gyakorta abban a meggyőződésben élnek, hogy azért nem tudják - vagy nem tudják elég gyorsan - „betörni”, gyors és szorgalmas munkára fogni, írni-olvasni minél előbb megtanítani a gyerekeket, mert az óvodák erre nem készítik fel őket eléggé.

Ha az óvodák szakmailag jól működnek, azaz ismerik az óvodás gyerek testi-lelki fejlődésének törvényszerűségeit és az ezekből fakadó igényeket, szükségleteket, akkor nem törődnek - nem törődhetnek - azzal, hogy mit vár el tőlük az iskola! Az ő feladatuk kizárólag az, hogy az általuk felismert

kisgyermekkori - óvodáskori - szükségleteket kielégítsék. Ekkor teszik a legtöbbet a gyermekek valódi fejlődéséért.

Meg kell tehát teremteniük a szabadjáték lehetőségét, mindennap kell mesélniük - és nem szabad „feleltetni” a meséből, nem szabad, nem szabadna sem nekik, sem a szülőknek „visszakérdeniük” a meséket, verseket, dalocskákat, nem szabadna ezekkel „szerepeltetni” a gyerekeket -, és jó mintát kell adniuk, mint ezt már emlegettük, szóban és tettben az utánzásra.

A ma érvényes óvodai alapprogram ki is mondja: ha az iskola jól készült fel az óvodás gyermek fogadására, akkor annak iskolai beilleszkedésével nem lesz probléma. Mert az iskolába nem iskolás gyerek megy - hiába töltötte be a hatodik életévét! -, hanem óvodás, aki majd, nagy egyéni eltéréssel, hat- és nyolcéves kora között lassan válik iskolaéretté (a lányok általában előbb, mint a fiúk).

Még azt is idézzük ide a jelenleg érvényes óvodai alapprogramból, hogy mit tart az óvodás tanulás helyes formáinak. Az első, amit már sokat emlegettünk, lehetőséget teremteni a spontán utánzásra. A második: válaszolni a gyerek kérdéseire... És így tovább. Csak a hatodik vagy hetedik helyen szerepel, hogy „az óvónő, ha akar, szervezhet foglalkozásokat is”. És ez is csak azért áll ott, hogy ne korlátozzuk az óvónők módszertani szabadságát, de eléggé kifejezésre jut ebben a felsorolásban - és a program egészében -, hogy a program nem tartja a kötelező foglalkozásokat az óvodáskori fejlesztés megfelelő eszközeinek.

Mostanában mintha enyhült volna az iskolák nyomása, bár persze, még mindig nem fogadták el sokan, hogy nekik óvodásokat kellene fogadniuk, és csak egykét év alatt az iskolai életbe bevezetniük. (Az óvoda-iskola próbálkozásban például a tanítónő lemegy az óvodába, és ott tölt el a gyerekekkel egy-két évet, de nem azért, hogy a gyerekeket tanítsa, hanem, hogy ő megtanuljon játszani. Az óvónő pedig felmegy a gyerekekkel, egy-két éven át még kísérve őket az iskolába. így teremtik meg a szükséges, a valódi átmenetet óvoda és iskola között.)

Az iskolák tehát változnak. Viszont: megnőtt a szülői nyomás, amelyik az óvodákra nehezedik! (Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)