Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)
2002-10-05 / 232. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2002. OKTÓBER 5. Kitekintő Egy volt konzervatív politikusnő, Edwina Currie folytatásokban megjelenő és egymillió fontot érő naplójából kiderül: viszonya volt a brit exkormányfővel Norma Major évek óta tudott a pásztorórákról John Major egyáltalán nem volt unalmas figura Rég nem foglalkozott a brit és nemzetközi sajtó olyan intenzíven a tartós válságban lévő konzervatív párttal, mint a múlt hétvége óta. Ekkor kezdte meg ugyanis a The Times napilap Edwina Currie rövidesen piacra kerülő naplójának folytatásos közlését, melynek szenzációja: 1984 és 1988 között viszonya volt John Major volt kormányfővel. R. HAHN VERONIKA Az 1946-ban született Currie a nyolcvanas-kilencvenes évek befolyásos konzervatív politikusa volt. Kitűnt képviselőnő társai közül hivalkodó megjelenésével, elsöprő, határozott fellépésével, meggyőző vitakészségével, a reflektorfény iránti leplezetlen sóvárgásával. Bár 1983 és 1997 (a Munkáspárt földcsuszamlásszerű választási győzelme) között megszakítás nélkül Derbyshire parlamenti képviselője volt, kormányzati karrierje rövidnek és ellentmondásosnak bizonyult. 1986-ban nevezte ki Margaret Thatcher egészségügyi államtitkárrá, 1988-ban pedig már távozott is a kormányból. Kétes hírnévre tett szert, amikor egy széles körű szalmonellamérgezés kapcsán a parlamenti vitában könnyelműen odavetette: az angol tojások köztudottan fertőzöttek. Az országos pánik következtében a farmerek ötmillió fontos veszteséget szenvedtek, míg Edwina Currie - Thatcher támogatása ellenére - végül lemondásra kényszerült. A hátsó padsorokba száműzött képviselő úgy „hálálta meg” a kormányfő lojalitását, hogy 1990-ben elsők között csatlakozott az elmozdításához vezető puccshoz. 1997-től kezdve először non-fiction könyveket, majd pikáns regényeket írt, nagyrészt parlamenti (és magánéleti) tapasztalatai alapján. Legnagyobb sikerét a Parlamenti ügy (Parliamentary Affair) című kötetével érte el. Két lánya apjától közvetlenül a választási kudarc után elvált, majd 1999-ben feleségül ment John Jones nyugállományú rendőrtiszthez. Naplójának első részében csak „B”-ként - mint a második férfit az életében - emlegeti szeretőjét, akivel westminsteri lakásában és titkos helyeken töltött szenvedélyes pásztorórákat. Amikor az olvasók izgalma a tetőfokára hág, kiderül végre, hogy John Majorról van szó, aki a kritikus négy évben különböző tisztségeket töltött be a kormányban, többek között „chief whip” volt, azaz ő felelt a pártfegyelemért, a parlamenti frakció megszervezéséért. Currie számára szexuális izgalmat jelentett, hogy miközben kedvese más politikusok magánéletét egyengette, féltve őrizte saját titkait. A kapcsolat Ray Currie előtt mindeddig rejtve maradt, de egyes források szerint 1988-ra Norma Major mindent tudott, és válással fenyegetőzött. A leleplezésre válaszul az éppen amerikai előadókörúton tartózkodó John Major nemrég közleményt adott ki, melyben kijelenti: „Feleségem, Norma hosszú évek óta tudott az ügyről, és régen megbocsátott nekem. Egyetlen más eseményt nem szégyellek így a múltamból, és régóta tartottam attól, hogy egyszer nyilvánosságra kerül.” Vitatott kérdés, miért szánta rá magát Edwina Currie a viszony befejezése után 14 évvel a kínos és fájdalmas - a kongresszusra készülő konzervatív párt szempontjából pedig különösen kellemetlen - kitárulkozásra. Currie saját bevallása szerint maga kezdeményezte a szakítást, amikor üstökösként felfelé ívelő pályafutása során John Majort pénzügyminisztériumi államtitkárrá nevezték ki. Sokan azt gyanítják, hogy az asszony így állt bosszút Majoron, amiért 1990-ben, amikor Margaret Thatchert váltotta a kormány élén, majd 1992-es újraválasztása után nem ajánlott fel neki miniszteri rangot. Saját bevallása szerint eljött az idő a történelmi igazság feltárására, és elfogadhatatlan lett volna, hogy naplójából megjelenés előtt kitörölje a John Majorre vonatkozó bejegyzéseket. Nem titkolja, hogy „megcsalva, sértve és megzavarodva érezte magát”, amiért hatalomra kerülése után Major elfeledkezett róla, és különösen fájt, hogy választási veresége után közreadott visszaemlékezéseiben „kitörölte” múltjából. Sok aktív és visszavonult politikus; valamint az „utca embere” viszont úgy érzi: Currie-t főként a kapzsiság fűtötte. David Mellor volt kulturális miniszter például „ócska szajhának” nevezte. Politikai pályafutása végére érve Currie naplója csekély érdeklődésre tarthatott volna számot, ha nem tartalmaz valami meghökkentő újdonságot. John Major nimbuszát szétzúzva azonban nemcsak könyvének eladásából számíthat egymillió fontos bevételre, hanem megalapozta kényelmes jövőjét is, mint magasan honorált előadó. Ami John Majort illeti, ha igaza van Andrew Marrnak, a BBC befolyásos politikai főszerkesztőjének, a közvéleményben a félrelépéstől kedvezőbb kép alakult ki róla, kerekebb, érdekesebb személyiség benyomását kelti. Az eddig reménytelenül szürkének tartott politikusról kiderült, nem is olyan unalmas, szeretett ártatlanul flörtölni, és szinte mindenkinek, aki az útjába akadt, tette a szépet. Currie feljegyzéseiből kibontakozik John Major könyörtelensége, becsvágya is. „Machiavelli jellemvonásai” egyáltalán nem meglepőek, hiszen elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy alacsony sorból, az elmaradott dél-londoni Brixtonból származva, egyetemi végzettség nélkül, oxfordi és cambridge-i diplomásokat maga mögé utasítva meghódítsa a politikai csúcsot. Visszatekintve különösen nagy merészségnek tűnik John Major 1993-as, immár legendás pártkongresszusi beszéde, melyben meghirdette a „Back to basics” balsikerű politikáját. A kormányfő ugyan a hagyományos értékek: család, tisztesség, szorgalom stb. mellett érvelt, a „vissza az alapokhoz” koncepcióját széles körben az erkölcsi normák hangsúlyozásával, a házastársi hűséggel asszociálták. Éppen emiatt kényszerült lemondásra tizenegy konzervatív politikus, többek között David Mellor, Steven Norris, Tim Yeo, Caithness grófja stb. London, 2002. október Edwina Currie 14 év elteltével tárulkozott ki (Reuters-felvételek) Sylviane Agacinski kiadta a francia szocialisták kampánya alatt írt Félbeszakadt naplót, mely sokkhatással volt a szocialista párt tagságára Lionel Jospin bukása - ahogy a feleség intim naplójában látja DÉSI ANDRÁS Intim naplónak indult, az ősz nem kis vihart kavart politikai könyve lett Franciaországban az a 150 oldalas mű, amelynek íróját Sylviane Agacinskinak hívják. A név első hallásra sokaknak viszonylag ismeretlenül hangzik. A szerzőt azonban rögtön más megvilágításba helyezi, ha hozzátesszük, hogy az 56 éves filozófusnő Lionel Jospin volt szocialista kormányfő és elbukott elnökjelölt felesége. Azé a politikusé, aki a francia államfőválasztás áprilisi első fordulójában elszenvedett megsemmisítő vereség óta sértődött némaságba burkolózott, megtagadva minden interjúkérelmet. A nyomasztó csendet a feleség törte meg. A Félbeszakadt napló című műben elmesélve, hogy négy hónapon át miként élte meg a kampányt és a tavaszi kudarcot követő lidérces időszakot.- Eleinte nem gondoltam a megjelentetésre. Hosszas töprengés után végül rájöttem, hogy a közlés segíthet megszabadítani e fájdalmas időszak nyomasztó terhétől - nyilatkozta Sylviane Agacinski. A Párizsi Társadalomtudományi Intézet professzora és harcos feminista aktivista arról is beszélt, hogy nem férje helyett írt. - Szó sincs örök némaságról. Lionel újbóli megszólalásának idejéről maga fog dönteni, az én könyvem nem „Jospint pótló” mű - hangoztatta Agacinski, aki a volt szocialista miniszter- elnökkel 1994-ben kötött házassága előtt a dekonstrukciós filozófia gurujaként ismert Jacques Derrida élettársa volt. A Félbeszakadt napló elsősorban szubjektív, a hatalomért folytatott küzdelmet érzelemdúsan visszaadó írás. A könyvből a Jospintól származó idézetek azonban éppen úgy hiányoznak, mint a házaspár politikai tartalmú beszélgetései. A kulisszatitkokra áhítozó olvasó is éhen marad. Agacinski viszont nem rejti véka alá véleményét a „megosztott”, „megbénult” francia baloldalról, különösen a szocialista párt (PS) balszárnyáról, amely szerinte „képtelen volt felvállalni a kormányon töltött” éveket, s amely „mélységes megvetéssel viseltetik a szociáldemokrácia iránt”. A Félbeszakadt napló megjelenése villámcsapásként érte a PS-t. A szocialisták vezető politikusai sorra azt nyilatkozták, fogalmuk sem volt arról, hogy mire készül a baloldali értelmiségi körökben irigységgel vegyes elismeréssel kezelt, lengyel bevándorló családban született Agacinski. A zavart leginkább az váltotta ki, hogy az írás a szocialista elitet visszarepítette egy rémálomszerű időszakba. Amit nagyon sokan szeretnének elfelejteni anélkül, hogy az elnök-, majd pedig a nemzetgyűlési választásokon elszenvedett K. O.-k okait mélyebben, elsősorban önkritikusan elemeznék. A párt tagságára sokkhatással volt a Félbeszakadt napló. Arrogáns, felelősségre vonó hangot éreztek ki a könyvből. Különösen abból a részből, ahol Agacinski elmeséli, hogy az utcán gyakorta megszólított férje miként reagál a visszatérését sürgető megnyilvánulásokra. „Lionel azzal válaszol, hogy április 21-én ő a helyén volt, a szavazók viszont nem” - írja Agacinski. Talán e sértett felfogás miatt is mondogatják a PS-ben: Jospint, politikájának eredményeit tisztelik, de a vezetőt nem sajnálják. Pedig Jospin, midőn április 21-én este, az eredmények ismeretében bejelentette azonnali visszavonulását, (francia) politikusoktól valóban szokatlan módon vonta le egy kudarc konzekvenciáit. A pártban viszont sokan most is úgy érzik, hogy a volt kormányfő magára hagyta a szocialistákat, teret engedve a kíméletlen utódlási harcoknak. A PS élén jelenleg álló Francois Hollande-ot, Jospin egykori jobbkezét a sajtó egy része átmeneti megoldásnak tekinti. A „nagy öregek” közül Laurent Fabi- us és Dominique Strauss-Kahn egyaránt a ring közelébe helyezkedik. Az Új Világ névre átkeresztelt balszárny viszont pont a túl liberálisnak tartott „dinoszauruszok kiütésére” készül a jövő év első felében esedékes kongresszuson. Értelmiségi körökben megütközve fogadták Agacinski vallomását. Bár némelyek a könyv mögött egy esetleges visszatérés szondázási kísérletét sejtik, a megnyilatkozásokból az tűnik ki, hogy kevés nosztalgia mutatkozik a legtöbbször száraz, tanáros stílusúnak mutatkozó Jospin iránt. Denis Tillinac író - Jacques Chirac köztársasági elnök híve - kézenfekvőnek tartja, hogy Agacinski férje védelmére kell, ugyanakkor Jospint teszi felelőssé Jean-Marie Le Pen Nemzeti Frontvezér előretöréséért. - A korrupciós ügyek feldagasztásával a szocialisták előkészítették a talajt Le Pen- nek - vélte Tillinac. Alain Finkielkraut filozófus elismerően szól a Félbeszakadt naplóról, amelyben Agacinskinek volt bátorsága tűz alá venni a jelenkor két „szent tehenét”, nevezetesen a médiát és a civil társadalmat. Agacinski és a média kapcsolata különösen érdekes, mivel Jospinné sokáig irtózott attól, hogy férje oldalán a kampányba lépjen. - Egy elnökjelölt feleségének lenni kínos dolog - nyilatkozta az év elején a filozófusnő/ Vele ellentétben Jacques Chirac köztársasági elnök neje a kezdetektől aktívan részt vett a választási küzdelemben. Az arisztokrata származású, Chanel-kosz- tümöket hordó Bernadette asszony a mai napig is gyakran a konzervatív államfő személyes képviselőjekéntjelenik meg. Az Élysée-palotá- ért folytatott versengés később a Sonia Rykielnél öltözködő Aga- cinskit is a színes magazinok hasábjaira vitte. Különösen azután, hogy nem kis megdöbbenést keltve egy guadeloupe-i gyűlésen a dobokat verve táncolt a tömeggel. Ahogy a szocialista pártból feltűnően hiányzik az önvizsgálat, a férje és annak politikája iránt elfogult Agacinski sem hajlandó szembe nézni a fájó kérdésekkel. Például azzal, hogy miért vesztette el szavazóinak jelentős részét a PS, miután jelentősen modernizálta Franciaországot, a konzervatívoknál aktívabban privatizált, s a gazdaságot felkészítette a globalizációs megmérettetésre, és több jelentős szociális vívmánynak hitt intézkedést (35 órás munkahét, pályakezdők támogatása stb.) vezetett be. A filozófusnő - a kerékkötőnek tartott zöldek és az elvakult szélsőbal mellett - előszeretettel vádolja a médiát, amely szerinte felnagyította a jobboldal által fő kampánytémává emelt bűnözést. A bűnösen könnyelmű sajtó harsogta azt hónapokon át, hogy a franciákat nem érdekli a kampány, az első forduló csak cirkusz a nagy Chirac-Jospin párbaj előtt. Ha igaznak fogadjuk el, amit Agacinski állít, Jospint és stábját is „sikeresen” elvakították. A szocialisták jelöltje ugyanúgy járt, mint nem sokkal később az ázsiai vb-re címvédőként érkező francia labdarúgóválogatott. Jospin és a kékek egyaránt biztos továbbjutónak hitték magukat, mielőtt lejátszották volna a selejtező meccseket. Párizs, 2002. október A Jospin házaspár - ekkor még kampánykörúton (Reuters-felvétel)
