Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)

2002-10-05 / 232. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2002. OKTÓBER 5. Kitekintő Egy volt konzervatív politikusnő, Edwina Currie folytatásokban megjelenő és egymillió fontot érő naplójából kiderül: viszonya volt a brit exkormányfővel Norma Major évek óta tudott a pásztorórákról John Major egyáltalán nem volt unalmas figura Rég nem foglalkozott a brit és nemzetközi sajtó olyan in­tenzíven a tartós válságban lévő konzervatív párttal, mint a múlt hétvége óta. Ekkor kezdte meg ugyanis a The Times napilap Edwina Currie rövidesen piacra ke­rülő naplójának folytatásos közlését, melynek szenzáció­ja: 1984 és 1988 között vi­szonya volt John Major volt kormányfővel. R. HAHN VERONIKA Az 1946-ban született Currie a nyolcvanas-kilencvenes évek be­folyásos konzervatív politikusa volt. Kitűnt képviselőnő társai kö­zül hivalkodó megjelenésével, el­söprő, határozott fellépésével, meggyőző vitakészségével, a ref­lektorfény iránti leplezetlen só­várgásával. Bár 1983 és 1997 (a Munkáspárt földcsuszamlásszerű választási győzelme) között meg­szakítás nélkül Derbyshire parla­menti képviselője volt, kormány­zati karrierje rövidnek és ellent­mondásosnak bizonyult. 1986-ban nevezte ki Margaret Thatcher egészségügyi államtit­kárrá, 1988-ban pedig már távo­zott is a kormányból. Kétes hír­névre tett szert, amikor egy széles körű szalmonellamérgezés kap­csán a parlamenti vitában könnyelműen odavetette: az an­gol tojások köztudottan fertőzöt­tek. Az országos pánik következ­tében a farmerek ötmillió fontos veszteséget szenvedtek, míg Ed­wina Currie - Thatcher támogatá­sa ellenére - végül lemondásra kényszerült. A hátsó padsorokba száműzött képviselő úgy „hálálta meg” a kormányfő lojalitását, hogy 1990-ben elsők között csat­lakozott az elmozdításához ve­zető puccshoz. 1997-től kezdve először non-fiction könyveket, majd pikáns regényeket írt, nagy­részt parlamenti (és magánéleti) tapasztalatai alapján. Legna­gyobb sikerét a Parlamenti ügy (Parliamentary Affair) című köte­tével érte el. Két lánya apjától közvetlenül a választási kudarc után elvált, majd 1999-ben fel­eségül ment John Jones nyugállo­mányú rendőrtiszthez. Naplójának első részében csak „B”-ként - mint a második férfit az életében - emlegeti szeretőjét, akivel westminsteri lakásában és titkos helyeken töltött szenved­élyes pásztorórákat. Amikor az olvasók izgalma a tetőfokára hág, kiderül végre, hogy John Ma­jorról van szó, aki a kritikus négy évben különböző tisztségeket töl­tött be a kormányban, többek kö­zött „chief whip” volt, azaz ő fe­lelt a pártfegyelemért, a parla­menti frakció megszervezéséért. Currie számára szexuális izgal­mat jelentett, hogy miközben kedvese más politikusok magán­életét egyengette, féltve őrizte sa­ját titkait. A kapcsolat Ray Currie előtt mindeddig rejtve maradt, de egyes források szerint 1988-ra Norma Major mindent tudott, és válással fenyegetőzött. A leleple­zésre válaszul az éppen amerikai előadókörúton tartózkodó John Major nemrég közleményt adott ki, melyben kijelenti: „Feleségem, Norma hosszú évek óta tudott az ügyről, és régen megbocsátott ne­kem. Egyetlen más eseményt nem szégyellek így a múltamból, és régóta tartottam attól, hogy egy­szer nyilvánosságra kerül.” Vitatott kérdés, miért szánta rá magát Edwina Currie a viszony befejezése után 14 évvel a kínos és fájdalmas - a kongresszusra készülő konzervatív párt szem­pontjából pedig különösen kelle­metlen - kitárulkozásra. Currie saját bevallása szerint maga kez­deményezte a szakítást, amikor üstökösként felfelé ívelő pályafu­tása során John Majort pénzügy­minisztériumi államtitkárrá ne­vezték ki. Sokan azt gyanítják, hogy az asszony így állt bosszút Majoron, amiért 1990-ben, ami­kor Margaret Thatchert váltotta a kormány élén, majd 1992-es újra­választása után nem ajánlott fel neki miniszteri rangot. Saját be­vallása szerint eljött az idő a tör­ténelmi igazság feltárására, és el­fogadhatatlan lett volna, hogy naplójából megjelenés előtt kitö­rölje a John Majorre vonatkozó bejegyzéseket. Nem titkolja, hogy „megcsalva, sértve és megzava­rodva érezte magát”, amiért hata­lomra kerülése után Major elfe­ledkezett róla, és különösen fájt, hogy választási veresége után közreadott visszaemlékezéseiben „kitörölte” múltjából. Sok aktív és visszavonult politi­kus; valamint az „utca embere” vi­szont úgy érzi: Currie-t főként a kapzsiság fűtötte. David Mellor volt kulturális miniszter például „ócska szajhának” nevezte. Politi­kai pályafutása végére érve Currie naplója csekély érdeklődésre tart­hatott volna számot, ha nem tar­talmaz valami meghökkentő új­donságot. John Major nimbuszát szétzúzva azonban nemcsak könyvének eladásából számíthat egymillió fontos bevételre, hanem megalapozta kényelmes jövőjét is, mint magasan honorált előadó. Ami John Majort illeti, ha igaza van Andrew Marrnak, a BBC be­folyásos politikai főszerkesztőjé­nek, a közvéleményben a félrelé­péstől kedvezőbb kép alakult ki róla, kerekebb, érdekesebb sze­mélyiség benyomását kelti. Az ed­dig reménytelenül szürkének tar­tott politikusról kiderült, nem is olyan unalmas, szeretett ártatla­nul flörtölni, és szinte mindenki­nek, aki az útjába akadt, tette a szépet. Currie feljegyzéseiből ki­bontakozik John Major könyörte­lensége, becsvágya is. „Machia­velli jellemvonásai” egyáltalán nem meglepőek, hiszen elenged­hetetlenek voltak ahhoz, hogy alacsony sorból, az elmaradott dél-londoni Brixtonból származ­va, egyetemi végzettség nélkül, oxfordi és cambridge-i diplomá­sokat maga mögé utasítva meg­hódítsa a politikai csúcsot. Visszatekintve különösen nagy merészségnek tűnik John Major 1993-as, immár legendás párt­kongresszusi beszéde, melyben meghirdette a „Back to basics” balsikerű politikáját. A kor­mányfő ugyan a hagyományos ér­tékek: család, tisztesség, szorga­lom stb. mellett érvelt, a „vissza az alapokhoz” koncepcióját szé­les körben az erkölcsi normák hangsúlyozásával, a házastársi hűséggel asszociálták. Éppen emiatt kényszerült lemondásra ti­zenegy konzervatív politikus, többek között David Mellor, Ste­ven Norris, Tim Yeo, Caithness grófja stb. London, 2002. október Edwina Currie 14 év elteltével tárulkozott ki (Reuters-felvételek) Sylviane Agacinski kiadta a francia szocialisták kampánya alatt írt Félbeszakadt naplót, mely sokkhatással volt a szocialista párt tagságára Lionel Jospin bukása - ahogy a feleség intim naplójában látja DÉSI ANDRÁS Intim naplónak indult, az ősz nem kis vihart kavart politikai könyve lett Franciaországban az a 150 ol­dalas mű, amelynek íróját Sylviane Agacinskinak hívják. A név első hallásra sokaknak viszonylag isme­retlenül hangzik. A szerzőt azon­ban rögtön más megvilágításba he­lyezi, ha hozzátesszük, hogy az 56 éves filozófusnő Lionel Jospin volt szocialista kormányfő és elbukott elnökjelölt felesége. Azé a politiku­sé, aki a francia államfőválasztás áprilisi első fordulójában elszenve­dett megsemmisítő vereség óta sértődött némaságba burkolózott, megtagadva minden interjúkérel­met. A nyomasztó csendet a fele­ség törte meg. A Félbeszakadt nap­ló című műben elmesélve, hogy négy hónapon át miként élte meg a kampányt és a tavaszi kudarcot kö­vető lidérces időszakot.- Eleinte nem gondoltam a megje­lentetésre. Hosszas töprengés után végül rájöttem, hogy a közlés segít­het megszabadítani e fájdalmas időszak nyomasztó terhétől - nyi­latkozta Sylviane Agacinski. A Pá­rizsi Társadalomtudományi Intézet professzora és harcos feminista ak­tivista arról is beszélt, hogy nem férje helyett írt. - Szó sincs örök némaságról. Lionel újbóli megszó­lalásának idejéről maga fog dönte­ni, az én könyvem nem „Jospint pótló” mű - hangoztatta Agacins­ki, aki a volt szocialista miniszter- elnökkel 1994-ben kötött házassá­ga előtt a dekonstrukciós filozófia gurujaként ismert Jacques Derrida élettársa volt. A Félbeszakadt napló elsősorban szubjektív, a hatalomért folytatott küzdelmet érzelemdúsan vissza­adó írás. A könyvből a Jospintól származó idézetek azonban éppen úgy hiányoznak, mint a házaspár politikai tartalmú beszélgetései. A kulisszatitkokra áhítozó olvasó is éhen marad. Agacinski viszont nem rejti véka alá véleményét a „megosztott”, „megbénult” francia baloldalról, különösen a szocialis­ta párt (PS) balszárnyáról, amely szerinte „képtelen volt felvállalni a kormányon töltött” éveket, s amely „mélységes megvetéssel viseltetik a szociáldemokrácia iránt”. A Félbeszakadt napló megjelené­se villámcsapásként érte a PS-t. A szocialisták vezető politikusai sor­ra azt nyilatkozták, fogalmuk sem volt arról, hogy mire készül a bal­oldali értelmiségi körökben irigy­séggel vegyes elismeréssel kezelt, lengyel bevándorló családban született Agacinski. A zavart leg­inkább az váltotta ki, hogy az írás a szocialista elitet visszarepítette egy rémálomszerű időszakba. Amit nagyon sokan szeretnének elfelejteni anélkül, hogy az elnök-, majd pedig a nemzetgyűlési vá­lasztásokon elszenvedett K. O.-k okait mélyebben, elsősorban ön­kritikusan elemeznék. A párt tagságára sokkhatással volt a Félbeszakadt napló. Arrogáns, felelősségre vonó hangot éreztek ki a könyvből. Különösen abból a részből, ahol Agacinski elmeséli, hogy az utcán gyakorta megszólí­tott férje miként reagál a visszaté­rését sürgető megnyilvánulásokra. „Lionel azzal válaszol, hogy április 21-én ő a helyén volt, a szavazók viszont nem” - írja Agacinski. Ta­lán e sértett felfogás miatt is mon­dogatják a PS-ben: Jospint, politi­kájának eredményeit tisztelik, de a vezetőt nem sajnálják. Pedig Jospin, midőn április 21-én este, az eredmények ismeretében bejelentette azonnali visszavonu­lását, (francia) politikusoktól való­ban szokatlan módon vonta le egy kudarc konzekvenciáit. A pártban viszont sokan most is úgy érzik, hogy a volt kormányfő magára hagyta a szocialistákat, teret en­gedve a kíméletlen utódlási har­coknak. A PS élén jelenleg álló Francois Hollande-ot, Jospin egy­kori jobbkezét a sajtó egy része át­meneti megoldásnak tekinti. A „nagy öregek” közül Laurent Fabi- us és Dominique Strauss-Kahn egyaránt a ring közelébe helyezke­dik. Az Új Világ névre átkeresztelt balszárny viszont pont a túl liberá­lisnak tartott „dinoszauruszok ki­ütésére” készül a jövő év első felé­ben esedékes kongresszuson. Értelmiségi körökben megütközve fogadták Agacinski vallomását. Bár némelyek a könyv mögött egy esetleges visszatérés szondázási kí­sérletét sejtik, a megnyilatkozások­ból az tűnik ki, hogy kevés nosztal­gia mutatkozik a legtöbbször szá­raz, tanáros stílusúnak mutatkozó Jospin iránt. Denis Tillinac író - Jacques Chirac köztársasági elnök híve - kézenfekvőnek tartja, hogy Agacinski férje védelmére kell, ugyanakkor Jospint teszi felelőssé Jean-Marie Le Pen Nemzeti Front­vezér előretöréséért. - A korrupci­ós ügyek feldagasztásával a szocia­listák előkészítették a talajt Le Pen- nek - vélte Tillinac. Alain Finkielkraut filozófus elis­merően szól a Félbeszakadt napló­ról, amelyben Agacinskinek volt bátorsága tűz alá venni a jelenkor két „szent tehenét”, nevezetesen a médiát és a civil társadalmat. Aga­cinski és a média kapcsolata külö­nösen érdekes, mivel Jospinné so­káig irtózott attól, hogy férje olda­lán a kampányba lépjen. - Egy el­nökjelölt feleségének lenni kínos dolog - nyilatkozta az év elején a filozófusnő/ Vele ellentétben Jac­ques Chirac köztársasági elnök ne­je a kezdetektől aktívan részt vett a választási küzdelemben. Az arisz­tokrata származású, Chanel-kosz- tümöket hordó Bernadette asszony a mai napig is gyakran a konzerva­tív államfő személyes képviselője­kéntjelenik meg. Az Élysée-palotá- ért folytatott versengés később a Sonia Rykielnél öltözködő Aga- cinskit is a színes magazinok ha­sábjaira vitte. Különösen azután, hogy nem kis megdöbbenést keltve egy guadeloupe-i gyűlésen a dobo­kat verve táncolt a tömeggel. Ahogy a szocialista pártból feltű­nően hiányzik az önvizsgálat, a fér­je és annak politikája iránt elfogult Agacinski sem hajlandó szembe nézni a fájó kérdésekkel. Például azzal, hogy miért vesztette el szava­zóinak jelentős részét a PS, miután jelentősen modernizálta Franciaor­szágot, a konzervatívoknál aktívab­ban privatizált, s a gazdaságot fel­készítette a globalizációs megmé­rettetésre, és több jelentős szociális vívmánynak hitt intézkedést (35 órás munkahét, pályakezdők támo­gatása stb.) vezetett be. A filozó­fusnő - a kerékkötőnek tartott zöl­dek és az elvakult szélsőbal mellett - előszeretettel vádolja a médiát, amely szerinte felnagyította a jobb­oldal által fő kampánytémává emelt bűnözést. A bűnösen könnyelmű sajtó harsogta azt hónapokon át, hogy a franciákat nem érdekli a kampány, az első forduló csak cir­kusz a nagy Chirac-Jospin párbaj előtt. Ha igaznak fogadjuk el, amit Agacinski állít, Jospint és stábját is „sikeresen” elvakították. A szocialis­ták jelöltje ugyanúgy járt, mint nem sokkal később az ázsiai vb-re cím­védőként érkező francia labdarúgó­válogatott. Jospin és a kékek egya­ránt biztos továbbjutónak hitték magukat, mielőtt lejátszották volna a selejtező meccseket. Párizs, 2002. október A Jospin házaspár - ekkor még kampánykörúton (Reuters-felvétel)

Next

/
Thumbnails
Contents