Új Szó, 2002. szeptember (55. évfolyam, 203-227. szám)
2002-09-28 / 226. szám, szombat
„Nyitva áll au ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2002. szeptember 28., szombat 6. évfolyam, 39. szám Időnként teljesen megfeledkezünk róluk, s csak akkor érzékeljük hiányukat, amikor végérvényesen elhagynak bennünket — október 1 -je, az idősek világnapja „A képek mindent elmondanak rólam" „Amikor eluntam a magányt, beköltöztem ebbe az öregotthonba" (A szerző felvétele) LŐRINCZ ADRIÁN kínai tájképről tudni A kell, hogy megalkotására csak az képes, akit még nem rontott meg a világ, vagy aki már kívül áll mindazokon a dolgokon, amelyek a világhoz való kötődést hordozzák magukban. Elsajátítani ezt a képességet nem lehet, csakúgy, ahogyan képtelenség megmaradni gyermeknek, vagy lehetetlen az évtizedek bölcsességét időnek előtte megszerezni. A hallgatag szemlélődés során szerzett tapasztalat teszi a kínai tájképfestőt a változó világban megrögzülő pillanat művészévé. Rövid, fura párbeszéd Mit mondhatnék én magának, hiszen soha nem voltam a szavak embere - tanácsolt volna el a nyolcvanhat éves Horváth Ilona, amikor betoppantam a pozsonyi Pazítková utcai idősek otthonába. Hát..., csak úgy, beszélgessünk. Láttam a képeit a belépőcsarnokban. És maga... festőművész? Á, dehogy. Műkedvelő vagyok, és arra gondoltam, amikor megláttam a tájképeit, hogy akinek van türelme ilyesmit festeni, az egészen biztos, sok türelemmel és megfigyelőképességgel megáldott ember. Az ilyen pedig mindig tud miről mesélni. Türelem, az tényleg kell hozzá; a baj csak az, hogy nem igazán szeretek beszélni. Remetének meg bujdosónak is tartanak olykor, vagy felteszik a kérdést, hogy miért kerülöm a társaságot... De tudja, úgy van az, hogy amikor jön az ihlet, dolgozni kell, nincs helye a beszédnek. Hiszen Wagner is megmondta, hogy az alkotó ember onnan, felülről kapja az energiát... A gyermekkor Olyan voltam én is csak, mint a többi gyerek - áll rá a beszélgetésre végül is Ilonka néni -, huncut, csintalanjátékos. Tizenhatban születtem egy kis faluban, amelyik hol a Lévai, hol meg az Érsekújvári járáshoz tartozott. Tizenkilencben lett vége az első világháborúnak, akkor én csak hároméves voltam, így nem sok mindenre emlékszem. Talán csak arra, hogy az édesapám, akit besoroztak katonának, arra figyelmeztetett bennünket, lövöldözés, bombatámadás esetén kucorod- junk a földre a sarokban. Ezt sokszor elmondta, és bár nem értettem a dolgot, szót is fogadtunk. Aztán ez mentette meg az életünket, amikor az aknarobbanást követő légnyomás kivágta az ajtót, és a ház tele lett repeszszilánkkal. Négyen voltunk testvérek, és ilyenkor úgy összebújtunk, mint a szegény asz- szony malacai. Aztán emlékszem még a katonákra, akik tűvé tették az udvart, a padlást, a házat, katonaszökevényeket keresve. Tizenkilencben véget ért a háború, és a felnőttek abban bíztak, hogy minden rendbe jön, de nem úgy lett. Nem volt munka, a szegénység egyre jobban gyötörte a vidéket, sokan elköltöztek a városokba. Én pedig iskolába mentem - mégpedig szlovák nyelvűbe, mert ukázba volt adva, hogy mindenkinek meg kell tanulnia az államnyelvet. Az iskolás évekről nincs sok szép emlékem. Nem a nyelvvel, hanem - mint a „művészlelkeknek” általában - a matematikával voltak gondjaim. Nem tudtam megtanulni számolni, és ez ma sem az erősségem. Valahogy túl idegen nekem a számok világa, hideg, embertelen. Mondta is a tanító úr, hogy így aztán semmi sem lesz belőlem. Én meg replikáztam, mondván, hogy majd olyan helyre megyek dolgozni, ahol nem kell számolnom. Na, igen nagyot tévedtem. Az első munkahelyemen ugyanis pénztárosnő voltam. Tekertem a számológép karját, este pedig még a borravalót is leadtam, nehogy hibát találjanak a munkámban. Meg is becsült érte a főnököm. A nagybetűs élet Hát az nem kímélt - fűzi tovább története szálát némi töprengés után Horváth néni. - Annyi időnk sem volt, hogy feleszméljünk az első világégés borzalmaiból, és máris nyakunkon volt a második. Ez borzalmasabb volt, mivel már felnőttként kellett átélnem. Hiszen tudja: a gyerek még másként éli meg a dolgokat, más ragadja meg a figyelmét, és ha érzi, hogy vigyáznak rá, a legnagyobb borzalmakra is másképpen tekint. A férfiakat ismét elvitték a háborúba, mi pedig gürcöltünk, hogy a megélhessünk. Hál’ istennek, már akkor is olyan volt a természetem, hogy inkább tettem a dolgomat, mint beszéltem. És vártunk türelemmel, egyre csak azt lestük, mikor jön hír, üzenet a frontról, hogy hol vannak, élnek-e még a szeretteink... Aztán negyvennégyben tudatták velünk, hogy a bátyám hősi halált halt; gránátszilánk végzett vele. Nehéz volt megszokni a gondolatot, hogy többé nem jön haza, nem beszélgethetünk el együtt, ő ugyanis hasonló beállítottságú volt, mint jómagam. Később azonban kaptam helyette egy megértő társat, a megboldogult férjemet, és az idő is csillapította a fájdalmamat. A férjem nagyon művelt, kissé talán bohém művészember volt. És nagyon sokoldalú. Ekkor már Pozsonyban éltünk és dolgoztunk; ő mutatta meg a film világát, és olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikről azelőtt csak hírből hallottam. Annyira összenőttünk az idők során, hogy gyakran csodálkozott is, amikor kitaláltam a gondolatait. „Honnan tudod, hogy mit akartam?” - kérdezte gyakran, amin persze csak mosolyogtam. Hát hogyne tudtam volna, amikor ő volt számomra a legfontosabb, mert gyerekkel nem áldott meg a teremtő! Festett, hegedűn játszott, orgonáit a templomban, naplót vezetett - egyszerűen nagyon sokoldalú volt. De elment ő is; elvitte a szívbaj. Mert azt tessék megjegyezni, hogycsakajók halnak meg korán... Érdekli még, vagy hagyjam abba? Tessék folytatni. Nos, eluntam a magányt, és ide költöztem, ebbe az öregotthonba. Jól bánnak itt velünk, de ami a legfontosabb, hogy csend van és nyugalom. Nékem ez nagyon fontos, hiszen az időm nagy részét festéssel, kézimunkával töltöm. Mondják persze, hogy magamnak való vagyok, meg hogy kerülöm az itt lakók társaságát, de mindebből csak annyi igaz, hogy ha jön az ihlet, dolgozni kell! Nem szabad hagyni elveszni a pillanatot, amikor a fentiek közölni akarnak valamit rajtunk keresztül. Minden olyan percért kár, amit nem alkotómunkával töltünk - bennem legalábbis ez az elképzelés alakult ki. Ezért nem is értem meg azokat, akik képesek végighenyélni az életüket, és végül semmit sem hagynak maguk után - még csak űrt sem. S hogy miért éppen a kínai tájképfestészet vonz? Nem tudom megmondani. De gyermekkorom óta képes vagyok órákon át szemlélni egy-egy kínai vázát vagy porcelánt. Azt hiszem, az a végtelen nyugalom a megragadó bennük, amelyik az életünkből hiányzik. Van olyan érzésem, hogy nagyon sokaknak egy emberélet végképp nem is elég ahhoz, hogy megtalálják a harmóniát, vagy legMi, emberek is egy nagy egésznek a részei vagyunk, amelyből kinőttünk, mint a faág, és amelyhez vissza fogunk térni, mert ez a sorsunk. alább elképzeljék: másfajta boldogság is létezik, mint az anyagi értékek megszerzése. Persze, a legcsodálatosabb ebben az, hogy a kínai tájképeket is hús-vér emberek festik... De ők mások, mint mi. Tudja, amikor egy-egy faágat festek néhány napon keresztül, s amikor készen van, és tudatosítom, hogy ez a képnek csak egy töredéke, nagyon boldog vagyok. Akkor jövök rá, hogy mi, emberek is egy nagy egésznek a részei vagyunk, amelyből kinőttünk, mint a faág, és amelyhez vissza fogunk térni. Mert ez a sorsunk. Ilyenkor boldogsággal tölt el, hogy nem éltem hiába. De már tényleg nem fogom untatni tovább... „Azelőtt is vót betyárvilág Gömörbe', de ez a mai se' kutya!" - konstatálta Pesta bátyó, és belemerengett a sötétbe Az öreg juhász esete a modern technikával EÖRY ANDRÁS A ki Gömörnek abban az eldugott zugában, ahol csak a nagy mészkősziklák meredeznek az ég ■■■■■■ felé, a falvak meg úgy kúsznak fel a hegyoldalba, mintha minden pillanatban le akarnának onnan csúszni, nem ismeri Pesta bátyót, az öreg juhászt, az nem is ismer semmit. Pesta bátyó háza a kis falun túl van; fölötte már csak a Pipitke me- redezik, amelyről illik tudni, hogy hiúzok, medvék birodalma. Nem is merészkednek oda még a legelvetemültebb turisták sem, akik ke- resztül-kasul bebarangolják a vidéket, elriogatva az állatokat, otthagyva névjegyüket úton-útfélen. De kerülik a városiak is, akik felvásárolnak errefelé minden öreg házat, hogy a munkahét fáradalmait itt pihenjék ki, egy nagy bálteremmé alakítva át az egykor nyugodt, csendes portákat. Ez a hegy Pesta bátyó birodalma - ő terelgette errefelé annak idején a szövetkezet juhait, abból a bölcs tapasztalatból kiindulva, hogy apja, nagyapja is ezt tette egykor az urasági - tehát még kapitalista - lábasjószággal, s meg is éltek szépen. Csak hát jó tíz éve nincsen már szövetkezet, a gyapjasok is elhagyták a falut, Pesta bátyó háta meggörnyedt, lába gyakorta sajog, s már csak vágyakozva nézeget fel oda, a havasokra. „Pedig de más világ vót azelőtt!” - mondogatja, ha olykor-olykor bemegy a faluba egy-egy kupica szíverősítőre. „Bijony, más vót” - bólintanak rá az öreg kollégák, és az ivó teraszán üldögélve belemerengenek a nagyvilágba. Emlékeznek azokra az időkre, amikor csak úgy, virtusból kiverték a bált a szomszéd faluban, meg ellopdosták a kakastollasok puskáit. Aztán a világháborúra is, amikor nem volt mindegy, de mindig akadt harapnivaló, akár a ruszki, akár a náci, akár meg a partizán vitte el, mert ott lapult a jó kis lesipuska a csűrben, az erdő meg hemzsegett a vadtól. Máskor meg az kerül szóba, ki, merre bolyongott a nagyvilágban, s ilyenkor derül csak ki igazán, hogy a sok kis öreg mindegyike egy-egy Szindbád, akik olyan mesés helyekre is eljutottak egykor egy szál ingben-gatyában, amilyenekről ezek a mai ficsúrok még csak nem is álmodozhatnak. Aztán hazacammog Pesta bátyó, haza a többiek is. Az ünnep kétszer köszönt rá évente - karácsonykor, amikor rendre a hegy oldalának támaszkodó kis házban gyűlik össze a család, vagyis a két, városba szakadt gyerek, meg az unokák. Mert van belőlük néhány, pontosabban öt. Másodszor pedig nyáron, amikor a legna- gyobbik unoka néhány hetet tölt az apóka házában. Jól megtermett gyerek, kamaszodik is rendesen, kell neki a vidéki levegő. Jól el vannak az öreggel hármasban, mert emberszámba kell venni Bundást, a kiöregedett juhászpulit is, ki annyira vén már, hogy a hamut is mamunak nézi. De mivel semmi sem tart örökké, még a paradicsomi állapotok sem, az idén Pesta bátyónak is újat mondott az élet. Történt ugyanis, hogy a gyerek születésnapjára mobiltelefont kapott az édesapjától. „Hogy elérhető legyél, ha elbitan- golsz” - indokolta az előrelátó apa, nem is sejtve, miféle folyamatok elindítójává vált ezáltal. Mert a gyereket azóta nem lehet elszakítani az ördöngös kis készüléktől. Ha lebeszéli a kiszabott perceket, beköszönt az sms-ek boldog korszaka, amikor is se lát, se hall az ember. Pesta bátyó kapuját is úgy lépte át idén, hogy kezében tartva a kis ketyerét, éppen üzent valakinek, és majdnem hasra vágódott. Az öreg csak csóválta a fejét, aztán úgy a pipája mellől kérdezte meg, hogy „mi má az?” „Telefon, papa!” - mondta büszkén a gyerek, őse orra alá tolva a készüléket. „Aha” - vette tudomásul a valóságot Pesta bátyó, és türelemmel várta, hogy csak tud pár szót váltani a gyerekkel, aki addig szinte itta a szavait, történeteit. Idén azonban nem köszöntött be ez az örömteli pillanat. A rövid hírek jöttek, mentek, az öreg pedig sejteni kezdte, hogy „a lyán” lehet a dologban, ha a gyerek esze ennyire el van menve. Persze, fájt neki, hogy az ő bölcsességére már nincs itt szükség, mert minden, ami fontos és számottevő, az belefér néhány kilobájtba, de megbékélt a helyzettel. Aztán mondta is az esti csöndnek meg az öreg Bundásnak, hogy ,,há’ ezelőtt is betyár világ vót Gömörbe’, de ez a mai se kutya...”
