Új Szó, 2002. szeptember (55. évfolyam, 203-227. szám)
2002-09-27 / 225. szám, péntek
Ízvilág ÚJ SZÓ 2002. SZEPTEMBER 27. ÍZLET KGST-riviéra III. HIZSNYAI ZOLTÁN Az adriai tarisznyarákok baromian komálják a popcornt. Pici darabokra morzsolva kell elé- bük szórni, s hagyni, hadd ringatózzon szépen a víz színén. A hozzáférhetetlen sziklaodúk peremén hamarosan megjelennek az ollók, majd óvatosan kibukkannak az egybeszabott fejek is. Előbb csak szórakozottan te- kintgetnek a kihívóan libegő élelemmorzsa- lék felé, majd egyre figyelmesebben szemrevételezik. Egy darab idő múlva már feszülten követik az el-elsodródó, de valamiképp mindig visszaimbolygó préda útját. Aztán egy óvatlan pillanatban lecsapnak. Persze csak ők hiszik, hogy óvatlan a pillanat. Valójában igencsak szigorú felügyelet alatt áll - a rákász óvja, vigyázza. Ezért hát amikor végre bekövetkezik, együtt mozdul rá popcornra az olló, rákra a kéz. Mert, ugyebár, a rákász legalább annyira szereti a rákot, mint a rák a popcornt. A sósvízi rák vonzalma érthető: a popcorn alapanyagát régebben tengerinek nevezték. A rákász pedig, aki ez esetben - hajós zsargonnal élve - „szárazföldi patkány”, nyilván az eltékozolt édenkert ízeit keresi a tenger gyümölcseiben: halakban, kagylókban - és a rákokban is. Aki nem híve a saját kezű szüretelésnek a tenger roskadozó gyümölcsöseiben, és inkább szeret az étlapon böngészni, mint a víz alatt, a Zíza nevezetű supetari kisvendéglőben kedvére dúskálhat a legkülönfélébb vízi herkentyűk között. Elég tétován rápis- lantani a kerthelyiség bejárata előtt kifüggesztett soknyelvű étlapra, s egy icipicit révetegen keringeni a járda fölé is elburjánzó kivilugas alatt, a Walter Matthau fizimiskájú gazdasszony nyomban kicsap árnyas rejteke mélyéről, s valami mediterrán keveréknyelven láncreakcióba hozva az elemi erővel zúduló, kábító hatású mondatokat, a hipnotizáltan maga elé meredő kispénzű turistát karon ragadja, mint áldozatát a rák, s már tuszkolja is befelé, hogy odabent válogatott gasztronómiai kísértéseknek tegye ki. A kispénzűség azonban - különösen, ha nem a nincstelenség eufemisztikus megjelölése - még mindig jobb, mint a teli bukszás nélkülözés. Tobzódni megfontoltan is lehet, idővel megtanulja az ember, sőt, ha e kényszerű körülményt sikerül elegánsan megneveznie, és egy elfogadható mítoszt kanyarítva köréje például mértékletességként élnie meg, még az ízére is rákap. De ha az ellenérték fejében nem kapható érték, vagyis ha az ember fizetőeszköz birtokában sem szerezheti be az áhított dőzsöléshez szükséges legfontosabb kellékeket, akkor a csupán kisebb pszichés kiigazításokra képes kegyes öncsalásnak sincsenek meg a feltételei. Mert bizony, voltak idők, amikor a kempinglakók számára a KGST- riviérának még a délebbi fertályán is gondot okozott az alapvető élelmiszerek beszerzése. Nem, azt nem lehet mondani, hogy a bolgár tengerparton például ne lett volna kenyér, mert általában azért mégiscsak volt - igaz, csak napi egy órán keresztül. Ami azért, mi tagadás, kihatott az ember komfortérzetére. Elvétve még szerényebb halsütők is feltűntek a láthatáron, a pizza terméshozama is kiemelkedő volt a romániaihoz képest, sőt a Szlancsev brjag meg a Pliska nevezetű konyakokra sem lehetett különösebb panasz, kétszáz gramm leküldése után a címkének már mind az öt csillaga valóságosnak látszott. Ahtopol környékén akkortájt, az önkéntes kivándoroltatás előtt még igazi török törökmézárussal is lehetett találkozni, és ha az ember beült egy éjszakai mulatóba, birkahúst is kaphatott, noha fölöttébb faggyúsat, amiről a jobb helyeken holmi echte nemzeti szokásként tálalt parázson járással próbálták elvonni a figyelmet, vajmi kevés sikerrel. Igen ám, csakhogy ha a sátrazó suhancok a kempingben a helypénz befizetésének elbliccelésével próbálták meghosszabbítani nyaralásukat, rá kellett jönniük, hogy a zivkovi Kánaánnak is megvannak a maga markáns specifikumai. Hajnalonként olykor rendőri segédlettel razziát tartottak, s ha valakit potyázáson kaptak, csak egy hét latrinatisztítás abszolválása után kapta vissza az útlevelét. Ha eközben elfogyott a pénze, s már élelemre se tellett, jobb híján a tenger gyümölcseihez folyamodott, amelyeknek le- szüretelése azonban a lepusztult élővilágé strandok közelében nem mindig járt sikerrel. Medúzalevesse! meg tengeriuborka-ra- guval a gyomorban aztán a sörtéje vedlett vécékefe sem úgy járt az ember kezében, ahogyan az a fejlett szocializmus építésének eufórikus utolsó stádiumában joggal elvárható lett volna. Emlékszem, egyszer egy kis delfin tetemét sodorta partra a víz, az oldalán egy szigony ütötte jókora seb éktelenkedett. Lehet, hogy szerencsétlen pára a mintegy százötven kilométerrel északabbra fürdőző Ceausescut próbálta megzavarni korszakos jelentőségű gondolatainak formálódása közben. Én találtam rá a fövenyen, de nagyvonalúan lemondtam róla három éhségtől kó- válygó lengyel rötyifelelős ifjonc javára. Olyan delfinpörköltet sikerítettek belőle, hogy csak na. Szóval, azokban az időkben, amikor a popcorn még pattogatott kukoricaként futott a piacon - és néhol messzire el is futott tőle -, a KGST-riviérán nem nyüzsögtek sem a tarisznyarákok, sem a markotányosnő habitusú Matthau-k. Akik nyüzsögtek, hátrálva, oldalazva közlekedtek az időben, és nem vendégre vadásztak, hanem kényszermunkásra. Pártsejtekre morzsolódva ringatóztak a zavarosban, és azokra, akik kukoricázni mertek velük, egy óvatlan pillanatban lecsaptak. Persze csak ők hitték, hogy óvatlan a pillanat. Utólag kiderült: igencsak szigorú felügyelet alatt állt. RÓZSI NÉNI RECEPTTÁRA Csipkebogyólekvár 3-4 liter csipkebogyót megtisztítunk úgy, hogy mindkét végét lecsípjük, megmossuk, majd annyi vízben, amennyi épp ellepi, puhára főzzük. Átpasszí- rozzuk, s ami átfolyt a passzíro- zón, azt sűrű szőrszitán gumikesztyűben - mert nagyon szúr - még egyszer átpasszírozzuk. Az így kapott levet addig főzzük, míg lekvár sűrűségű nem lesz. Akkor adunk hozzá 2/3-nyi cukrot, minden kilóhoz 60-70 dekát. Ezzel együtt már csak kis ideig főzzük. Üvegekbe töltjük, celofánnal lekötjük, és száraz dunsztban hagyjuk kihűlni. Különlegesen finom lekvárunk lesz a télen, ha ugyan addig el nem fogy. Juhász Katalin Gyermekkorom ízvilága aztán szombaton legtöbbször főzelék volt, vasárnap rántott hús. Persze azért kívánságaim gyakran megértő fülekre találtak. Ha rajtam múlt volna, hetente három- szor-négyszer került volna a tányérokra túrós palacsinta, tejberizs vagy derelye. Mivel a legtöbb ételnek Kazinczyra fittyet hányva én magam adtam belső használatú, nyelvújított nevet, most igencsak gondolkodnom kell, hogy hívják hivatalosan a bögyörőt, a gancát vagy a krumplibabát. Tudja a fene. A húsféleségeket belém imádkozni valamivel nehezebb volt, de legtöbbször az is sikerült. Kedvencem máig a zöldséges marhahús knédli- vel, a rizsköretet viszont sokáig látni se bírtam, külön az én kedvemért főtt a krumpli egy kis edényben. Talán ezért eszem ma oly szívesen rizst rizzsel. A környezet is nagyban hozzájárult a húsetető akciók sikeréhez. Családi kirándulásokon például olyasmit is megettem, amivel otthon ritkán mertek próbálkozni. Akkoriban még zötyögött a jó öreg Skoda, használtuk is rendesen, évente hatszor-hétszer autóztunk Rimaszombatból a Magas-Tátrába. A tízórai ilyenkor hideg gombóc- fasírt volt paradicsommal és kenyérrel, a várva várt hivatalos megálló pedig egy, a Garant eredeténél kialakított, lepusztult autóspihenő. Néha a jéghideg forrásvízből is kaptam, ám legtöbbször a teás termosszal kellett beérnem. A hideget ugyanis úri torkom nehezen viselte, azonnal begyulladt. Emiatt a fagyizás is kisebb-nagyobb hisztizésekkel járt, édesanyám általában két ostyát kért a nehezen kialkudott egy- gombócos fagylalthoz, ráadásul öcsémmel kellett osztoznom a csemegén, aki három évvel kisebb tökmag létére ugyanannyit kapott belőle, mint én. Aztán persze mindketten betegek lettünk, igazságosan, egyforma mértékben. Anyai nagyanyánk ráadásul utasellátóban dolgozott, ahol fagyit is árult, ám nekünk, unokáknak ebből semminemű előnyünk nem származott. Illetve egy valamire azért hálásan emlékszem vissza: a „félkész”, otthon főzött fagylaltmassza selymes ízére. Ezt nyalogattuk, no meg lecsipkedtük a cukrászsütemények általunk feleslegesnek ítélt részeit, úgymint mogyoró, csokidísz, habcsókocska, zselégömböcske. Sütikben a két nagyi szinte hetente megmérkőzött egymással. Egyikük a krémest és a bejglit készítette európai uniós színvonalon, másikuk a mézes süteményt és a diós kiflit. Anyunak is voltak kedvenc versenyszámai: a kókuszos szelet, az őzgerinc és az úgynevezett méteres kalács, amelyből valóban egy méter készült, ám elpusztítása így sem tartott sokáig. Édesanyám egyébként máig mindenkit haza tud csalni hortobágyi húsos palacsintájával, pedig Pozsonytól Kassáig kell elhíresztelnie, mit tervez vasárnapra. Ilyenkor nem számítanak a kilométerek, fel a buszra, aztán gyerünk! Ugyanez a helyzet, ha székelykáposzta vagy rakott káposzta készül a családi tűzhelyen. A lakótelepi gyermekkornak többek közt az az előnye, hogy a játszótérről ebédre menet minden emeleten meg lehet állítani a liftet, és be lehet szimatolni a kulcslyukakon. Hátránya pedig az, hogy disznótoros ritkán kerül az asztalra, hiszen az üzleti hurka-kolbász mégsem olyan, mint a hazai. Talán ez az oka annak, hogy az ilyesmi máig hidegen hagy. Tepertő, disznósajt és szalonna egyáltalán nem megy le a torkomon, kolbász csak módjával, a sült vér pedig már-már horrorisztikus viszolygást kelt bennem. Süteményből és tésztaféléből viszont, sajnos, bármennyi jöhet, még akkor is, ha a sarki hipermarket péksége meg sem közelíti a nagyik csodáit. Civizoláció Arra gondolok, amire kell. Szalonképes leszek közietek. Ezentúl késsel-villával, körömcipőben, ügyelek Ph-értékre és koleszterinre, tartaléklángon káromkodom, szalvétával törlőm a szám. (Juhász Katalin: Le Big Mac, AB-ART1999) Méz és vaj mi ez, ha nem a tökély reggeli az ágyban takarónk alatt a meleg a nap puhítja arcod, megtanítja nekünk a tavaszt, fészekben a tojás, tányérunkon méz és vaj (Juhász Katalin: Mentés másként, AB-ART2001) A mama főztje, bármi | legyen is az, összehasonlíthatatlan az óvodai koszttal. Erre az ■■iBttttmimm alapvetésre az ember már négyévesen rádöbben, kivéve akkor, ha ez a periódus a körülmények szerencsés alakulása folytán kimarad az életéből. Ilyenkor hatéves korban éri az iskolai étkezde hidegzuhanya, a tejlevessel és a félig nyers mákos tésztával. De ne ugoijunk ennyire előre. Én már az oviban híres voltam mindenevésemről, hozzám lehetett fordulni fél adag spenótokkal, porból készült tejeskávékkal, így megtakarítva az órákig való ücsörgést az asztalnál, kérlelhetetlen óvó nénikkel szemezve. Mert visszavinni már az oviban sem lehetett semmit. Az iskolában ez a módi folytatódott, az ügyeletes tanár őrt állt a moslékos vödörnél, és bizony szigorú volt a fejlődésben lévő szervezetekkel. így aztán ment a maradék levesestálba, nejlonzacskóba, zsebbe, vagy a jó étvágyú osztálytárs tányérjára. Ez utóbbi megoldásért az is hálás volt, aki adta, és az is, aki kapta. Hétvégén aztán a mama felvette a rendeléseket, összesítette az eredményt, ÍZLIK - NEM ÍZLIK Varrnak emlékezetes evészetek, ételek. Nagyon-nagyon jók, és borzalmasan rosszak. Rovatunkban ismert személyiségeket kérdezünk arról, mely ízekre emlékeznek a legszívesebben, s mi az, amit nagyon gyorsan elfelejtenének..., ha tudnák. Nagy Ildikó, a Kossuth rádió tudósítója Egyik kedvenc ételem a töltött káposzta, finom töltelékkel, enyhén savanyú káposztából. Bármikor, bármilyen alkalomra és mennyiségben örömmel elfogyasztom. Ez az étel ugyanis, legalábbis én úgy érzem, valamiféle átmenet a húsos és a zöldséges étel között, tehát valahogyan az én világomba illik. A legfinomabban elkészített káposztákról való emlékeim természetesen a szülői házból valók, vagy ha valahol faluhelyen barátoknál disznótorban voltunk, az is fenséges volt. Az elkészítése eléggé babramunka és időigényes, de megéri! Valamilyen színtelen, szagtalan, íztelen menzai konyhák emléke dereng fel bennem ilyenkor, nem tudnék pontos receptnevet mondani (talán némelyik nem is volt besorolható a recepttárba, mert többféle maradék koty- valéka volt). Nem volt benne elég zsiradék, elég fűszer, és általában elég nyersanyag, az egyedüli, amivel nem spóroltak benne, az a víz (akkor még ingyen volt!). Például egy elrontott kelkáposzta-főzelék is rettenetes tud lenni. Ezt az ételt egyébként eléggé szeretem, de ha elrontják, akkor egyenesen undorító, (malév)
