Új Szó, 2002. szeptember (55. évfolyam, 203-227. szám)
2002-09-27 / 225. szám, péntek
„Hosszan nyúljon, mint e hurkaszál, Életünk rokkáján a fonál. Valamint e sültre a mi szánk: Mosolyogjon a sors szája ránk; S pályánk áldásával öntse le, Mint e kását a zsír özöne. ” (Petőfí Sándor) „Semmi sem jó vagy rossz, a véleményünk teszi azzá - mondta a Mester. - Az egyik ember könnyedén megtartotta a vallásos böjtöt a hét minden napján. A másik éhen halt ugyanattól a koszttól." (Anthony de Mello) 2002. szeptember 27., péntek 2. évfolyam, 18. szám „Mindig szerettem a konyhában sündörögni, figyelni, hogyan készül a végtermék, az étel, hogyan lesz a csirkéből olyan valami, amit én is meg tudok enni..." Tizenhat kifli, mely mind sunyi! M. CSEPECZ SZILVIA f ppen négy évvel ezE előtt robbant be a Danubius, majd a Sláger Rádió reggeli műsorába egy isme- mmmmm rétién tornaijai fiatalember, bizonyos Dubovszky László, alias Dubcsek. A hallgatók azonnal megtanulták a nevét, s a hetente kétszer jelentkező élő felvidéki tudósítás ma is hatalmas népszerűségnek örvend. Életszerű, őszinte és eredeti - mondják népes rajongótáborának tagjai. Dubcsek, aki lényegében mindenevőnek tartja magát, ezúttal pizzával kínál bennünket. A gyermekkori hangulatra emlékszem vissza legszívesebben - mondja a civilben egyébként magyar-filozófia szakon végzett gö- möri tanár úr. - Hatalmas nagy asztalt ültünk körbe az étkezéseknél, főleg a vacsoránál. Nekem lényegében nem a kaja miatt jelentett ez rituális élményt, hanem a „körítés”, a családi beszélgetések okán. A családban rajtam kívül van még valaki, aki a „szavak embere”, ő az édesapám. Képes folyamatosan szóval tartani a többieket. Egyszóval ezek a családi étkezések legtöbbször féktelen nevetésbe torkolltak. A másik dolog, hogy amikor kezdtem felnövögetni, akkor ott, a konyhában tudtam megnyugodni. Ha nagyon pörgős lett az életem, volt vagy húsz-harminc perc, amikor le tudtam ülni nyugodtan, nem zavart senki. Nem is éppen a gasztronómiai élvezetek, hanem a konyhaasztal és a konyha környéke volt az a „szent” hely, mely nagyon tetszett. Mindig szerettem a konyhában sündörögni, szerettem azt figyelni, hogyan készül a végtermék, az étel... Mentem krumplit pucolni, figyeltem, hogyan lesz a csirkéből olyan valami, amit én is meg tudok enni... A másik, ami nagyon tetszett, hogy nálunk a konyhában mindig szólt a rádió. Jó hangulat volt, zene szólt, beszélgettek... S hogy mondjam, én nemcsak az ételt eszem meg iszom, hanem nagyon sok embernek a szavait is. A legegyszerűbb emberektől az írókig, költőkig bárkit említhetnék. Volt a szomszédunkban egy idős bácsi, már nyolcvanéves is elmúlt, őt nagyon szerettem hallgatni. Gyönyörűen tudott beszélni arról, hogy mi volt régen. Akkor, ott a gyerekkori konyhában a rádión keresztül is egy csomó ember szólt hozzám, de azt is imádtam hallgatni, ha átjöttek a szomszédaszszonyok. És a kínálást hogy viselted? Eleinte nem kellett engem kínálni. Nagyjából olyan voltam, mint Gombóc Artúr. Kis kövér, pufók gyerek. Nagyon szerettem enni, jó anyám szintén, s ráadásul jókat főzött. Olyan bablevest senki nem tudott készíteni, mint ő... Aztán szerencsére már nem csak híztam, hanem nőttem is, és azóta hiába eszem rengeteget, legalább tíz éve nem változott a súlyom. Amikor a rádióban szerepelsz, változtatsz a napi étrendeden? Eleinte megesett, hogy azzal hívtak fel a rádióból: „Ki a sütit a szádból, tíz másodperc után adásban leszel!” Egyébként nem változtatott semmit a szokásaimon, mert rendszerint nem abban az időben eszem, amikor adás van, nem hét előtt tíz perccel. Énnekem föl kell kelni, utána bemegyek a suliba. Van ott egy jó büfé, ahol nagyon jók az összesféle szendvicsek, kiflik meg minden. Az ételeknek különféle fantázianevet adtak, például kalózkifli, sunyikifli... Melyik a legfinomabb? A sunyikifli, mely sonka, sajt, különböző zöldségek, s rajta valami olyan massza, amit a büfés hölgy talált ki, persze, nem árulja el, hogyan. Nagyon finom, picit pikáns, és jól lehet vele lakni. Ez a reggeli menü? Igen, de ez változó. Van úgy, hogy reggel fél nyolctól délután fél háromig megeszek tizenhat kiflit, van úgy, hogy négyet. Nincs állandó napi adag. Függ a hangulatomtól, a munkától, a tempótól... De az is megesik, hogy egész nap csak gyümölcsöt eszem. Ez tavasztól őszig gyakori, amikor nagy a meleg. Meg ha valami nagyobb munkára készülök. Ha a színjátszó csoporttal dolgozom, vagy éppen esztrádmű- sort, gálát szervezek, olyankor valahogy nem szoktam ételre gondolni. Arra viszont nagyon büszke vagyok, hogy Tornaiján, az általam szervezett gálaműsorokon mindig a legnagyobb aktuális sztárok lépnek fel. Elsősorban Magyarországról, de Szlovákiából is. Erre nagyon kell hajtani, sok energiámba kerül a szervezés. Ilyenkor „pörgős leszek”, és csak arra az egy bizonyos feladatra koncentrálok. S megesik, hogy egy teljes napig nem eszem semmit. Ebédelni is az iskolában szoktam. Ebéd után meg szeretem Dubovszky László, azaz Dubcsek a mindenféle édességet, gyümölcs, úgy menet közben, mert nagyon sokszor úton eszem, biciklin, kocsiban. A vacsora az egyetlen, ami még mindig domináns nálam, úgy hattól fél hétig. Egyébként meg közel van Miskolc, gyakran járunk moziba, színházba a gyerekekkel. A saját színjátszó csoportom vagy a szavalóim fellépéseire vagyok a legbüszkébb. Sokkal inkább, mint amikor még én mondtam verset. Utazáskor pedig megint jól jön a sunyikifli. De így, a látottak (és a kóstoló) alapján a pizza is a kedvenceid közé tartozik... Igen, szeretem, de az ételek között nincsenek „nagy” kedvenceim. Bizonyos időszakokban bizonyos ételeket kedvelek. Egyszer például juhtúróssztrapacska-korszakom volt. Annyira szerettem, hogy megesett, ha az volt otthon, én meg buliba mentem az egyik baráti törzshelyünkre, a Pityergő nevezetű kocsmába, vittem magammal a juhtúrós haluskát az evőeszközzel... Megkérdezték, ki mit rendel. Mindenki sorolta, milyen ital legyen, én meg szóltam, hogy egy doboz tejfölt kérek, mert az hiányzik a sztrapacskáról. De volt például gulyásleveskorszakom is. Az én kajáim „rendezvényfüggőek”. Vannak olyan rendezvények, ahol csak gulyást lehet enni. Ha lehet választani, akkor svédasztal vagy gulyásparti? Svédasztal. Egyértelműen. Mondom, szerintem már megettem a gulyásom javát. Gulyásparti helyett mostanában a barátaimmal kinn szoktunk sütögetni, roston. Szeretek ilyen partikra járni. Közben elbeszélgetünk, kis borocska, és jól érezzük magunkat. Nem a kaja a legfontosabb az életemben, csak nagyon szeretem. Egyelőre egyedül élsz, nem „kötötték be a fejed”. Fontos az, hogy jövendőbeli hitvesed tudjon főzni? Nem. Egy időben azt mondták - amikor kollégiumban laktam Nyitrán -, hogy a Dubcseket a hasán keresztül lehet majd megfogni. Meglehet, ez valakinél működik, jól is esett egy kicsit, de azért soha nem aszerint válogattam, hogy ki hogyan főz. Mindig azt mondtam, hogy ha egyszer úgy alakul az életem, hogy megkísért a nagy szerelem, és elhagyom a „szabad népet”, akkor nem az lesz a kritérium, hogy a választottam tud-e főzni vagy nem. Mert szeretnék olyan családi körülményeket biztosítani, hogy az én feleségemnek ne kelljen mindennap főznie. Nagyon szeretek étteremben étkezni, megadni a módját. Úgy gondolom, hogy ha felesége van az embernek, az nem rabszolga. Egy férfinak mindig éreznie kell, hogy na, most jött el az a pont, amikor az asszonynak elege van a dologból, és akkor most elmegyünk étterembe. Majd választunk egy olyan helyet, ahol mindketten jól érezzük magunkat. És egy héten lesz több ilyen alkalom. A másik dolog, hogy foglalkozásomat tekintve eléggé intellektuális dolgokban „úszkálok”, színház, irodalom, zene, rendezvények, s több mint valószínű, hogy a választottam is hasonló érdeklődésű lesz. Márpedig ebbe az életvitelbe nem fér bele, hogy majd napokat a konyhában töltünk edénymosogatással meg főzéssel... Legyen öröm az, hogy na, akkor ma sehova nem megyünk, otthon leszünk, és főzni fogunk. Azért sietek hozzátenni, hogy ezek ugyan szép elképzelések, de az a „veszély” még egyáltalán nem fenyeget, hogy megnősüljek. Milyen szerepe lesz majdani otthonodban a konyhának? Az ideális otthon még nagyon messze van. Mert abból a fizetésből és úgy, ahogy élek, körülbelül 350 évig kéne keresnem ahhoz, hogy egy saját lakást tudjak venni magamnak. Igaz, már szedem a vitaminokat, s szerintem én ezt megérem... Ha egyszer lesz saját otthon, egész biztosan tágas lesz. Nekem kell a nagy tér. Vannak helyek, melyeket kuckósnak szeretek, például az ágyam, de a nappali és a konyha jó, hogy ha nagy, és ha lehet, akkor egybenyitott. A konyhának központi szerepe lesz úgy, ahogy az én gyerekkoromban. Hogy ha majd lesznek kis Dubcsekek, ők is érezzék ott magukat olyan jól, mint valamikor én. A másik dolog, hogy nem csak tágas, hanem fényes is. Rengeteg ablakkal, üveggel képzelem a dolgokat. Mert a fény éppen úgy a lételemem, mint mondjuk az emberekkel való kapcsolattartás. Van egyfajta életreceptem. A rádióban mindig improvizálok, de a magánélet különböző szféráiban, az ösz- szes többiben nagyon tudatos utat járok végig. Úgy végezni azt, amire születtem, hogy a magam módján másoknak is tudjak egy kis boldogságot szerezni. Erre nagyon-na- gyon jó dolog a tanítás. Az utolsó négy évben sokan megkérdezték, mit keresek még mindig Tornaiján, miért nem mentem Pestre. Talán azért, mert a legszebbet, a legjobbat eddig a gyerekektől kaptam. És itt, Tornaiján. Tehát akkor marad a pedagógia? Nem nagyon hiszem, mert úgy alakult, hogy indulok az őszi polgármester-választáson. Először, n rádión keresztül viccnek indult. Aztán egyszer csak elkezdett komolyodni a dolog. Rendszerint kimondom, amit gondolok, és az éterben elég gyakran kritizáltam a tornaijai vezetést. Majdnem négy éve vagyok tagja a helyi képviselő-testületnek, de azt megelőzően is mindig foglalkoztattak a közügyek. Kiváltképpen, ha a szülővárosomról van szó. Függeden polgármester-jelöltként indulok, aztán majd meglátjuk. Én hiszek benne, hogy megfelelő tervezetet tudok majd felmutatni. És nem lesz belőle feketeleves! „Nem a kaja a legfontosabb az életemben, csak szeretem (Képek: Dubovszky László archívumából)
