Új Szó, 2002. szeptember (55. évfolyam, 203-227. szám)
2002-09-07 / 208. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyug assza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti.” (Arany János) 2002. szeptember 7., szombat 6. évfolyam, 36. szám Az élet hosszú, már akié hosszú, s abban is van különbség, ki hogyan bírja el; akinek a feltett terve, hogy ennyit szerzek vagy annyit szerzek, az nem elégedett soha „Nekem a könyv volt a mindenem" KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA ülőfalujában, ár' ^ Kürtön a lányT~J nevén ismerik. . j f A férje után ■*■*! Polyákné, de jobb szereti a Péli Fazekas Rozáliát, mert „ennek a névnek jobb a csengése”, és az írásai is ezzel jelennek meg. Akkor kezdett írni, amikor a lányai iskolába kerültek. Nézegette az olvasókönyvüket, olvasgatta a verseket, és azt gondolta: „Ilyet én is tudok írni, ekkora tudomány az én fejemben is van.” Megpróbálta - és sikerült. Legelső versére pontosan emlékszik. „Hej, Sári néni, alsó faluvégi, a két lábán egy papucs, s úgy is jól van néki.” WWW Sok verset írtam, valamennyinek falusi íze van. Folklórműsorokat állítottam össze. Vidám jeleneteket is írtam, magam is játszottam bennük. Több Csemadok-versenyen vettünk részt. Százhárom éves koromban se felejtem el azt a pillanatot, amikor Neszméri Sándor felállt, és azt mondta: az előadók remekeltek, az egyéniek és a csoportok is, de a kürtiek elbűvöltek bennünket. Én már kiöregedtem, félreálltam. A múltkor eljött hozzám egy fiatal hölgy, hogy nem mondanék-e neki el ezt meg azt a Libapásztor-játék- ból. Mondom, lyánykám, ami benne van a papírjaimban meg a fejemben, mindent elmondhatok, nem köll azt nekem tejföllel berántani, hogy meg ne savanyodjon! Mindent feljegyzett. Ha később eljövök, akkor is mesél? Hát persze. Nekem az nem kell, a sírba se akarom levinni, persze, hogy átadom. De nem jött. Az olvasás szeretetét apámtól örököltem. Otthon nem volt könyvünk, de a faluban volt könyvtár. Ami könyv a kezembe került, azt mind elolvastam. Nekem a könyv volt a mindenem. A fejem alja, az életem. Milyen jó olyan embereknek, akik szép könyveket tudnak írni! Mindig bennem motoszkált, hogy én is vihettem volna valamire, ha az apám gazdagabb, de nem tanulhattam, mert öt gyereknek enni kellett. A tizenhármat sem töltöttem be, amikor a hidegkúti intézőékhez kerültem, liba- pásztornak. Később Érsekújvárban, egy zsidó családnál töltöttem hat évet. Ha nem bántak volna velem tisztességesen, egy percig se maradok ott. De szerencsém volt. Amikor Süsséknél szolgáltam, éjjelente sokáig virrasztottam az én kis külön szobámban. Ha nem így lett volna, nem tudnék ennyi mindent az írókról, költőkről. Reggel hatkor keltem, és addig le nem feküdtem, amíg patyolatrend nem volt a konyhában. Mindent megcsináltam, mindenhez értettem. Varrtam is a gyerekekre, meg a szolgálópajtyik- nak is, azok meg az ebédlőt súrolták helyettem. Kétéves volt a lányka, Gertrud, amikor odakerültem, még nem tudott beszélni, a fiú, Ede hat. Azt a kapcsolatot nem lehet elmondani! A zsidó gyerek azt mondta nekem, a keresztény lánynak, hogy Rózsiként, én iskolába fogok járni, jól fogok tanulni, s ha megöregszel, építek neked házat, és ott leszel velem, amíg meg nem halsz. Ilyen szépeket még az anyám se mondott! A két gyerek nem vette tudomásul, hogy nem hozzájuk tartozom, hogy nem a zsidó templomba járok, hanem a barátokhoz. Vasárnap hatkor misére mentem, mert később főzni kellett. Délután kettőre elmosogattam, rendet teremtettem, magamat rendbe tettem, méghozzá úgy, hogy megnézhettek! A főnök meg az asszonyom sokat olvastak, s mindig megkérdezték, hogy Rózsikám, nem akarja elolvasni? Persze hogy akartam. De én tudtam, hogy mikor kell stoppolnom, és mikor olvashatok. ¥¥¥ A rendes paraszt apák és anyák a családdal törődtek, tudták, mit beszélhetnek a gyerek előtt. Az apám borzasztó erkölcsös és szigorú volt. Tizenkilenc éves koromban kezdett udvarolni egy fűri fiú, aki később eljegyzett. Engem nem lehetett szorongatni,.. Ha elmentünk a kocsmába táncolni, más legény is felkért. Jól néztem volna ki, ha mindjárt enyelegtem volna! Egy tisztességei lánynak, akár egyedül van, akár kétezren vannak Péli Fazekas Rozália: „Amit elmondtam, az hiteles...'' (A szerző felvétele) Élete során hány könyvet tud elolvasni egy átlagos ember ? Becslés szerint egy naponta rendszeresen 3-4 órát olvasó ember 10 év alatt 760 kötettel végezhet, ez évente 76 mű. Egy élet alatt, mondjuk 50 évi olvasást számítva, ez csaknem 4000 kötetet jelent. Az adatok Fitz József, a nagy magyar könyvtártudós egyik tanulmányában találhatók. Más felmérések szerint azonban ezek a becslések túlságosan szerények. Gyorsolvasó könyvmolyok ennél sokkal nagyobb teljesítményekre képesek. Persze, az olvasás nem sportteljesítmény, nem időre, darabszámra vagy kilóra faljuk a könyveket. Olvasni okosan, válogatva és odafigyelve kell... Az ókorban és a középkor elején az emberek rendszerint csak fennhangon olvastak. Az akkori írók a műveik prozódiáját és ritmusát is fennhangon való olvasáshoz és kiejtéshez alkalmazva alkották meg. írott nyelvük emiatt sokkal nyomatékosabb és patetikusabb, mint a mienk, kik inkább a néma gondolat nyelvén írunk. Az újkor írói már magányosan, hangtalanul olvasó közönség számára írnak. Ennek a hangtalan olvasásnak az az előnye, hogy sokkal gyorsabb, mint a hangos, (net) körülötte, egyformán kell viselkednie. Énrám nem mondhatott senki semmit... De történnek dolgok, amiket előre senki nem tud. Hogyan alakul a sorsa, mi lesz azzal, akit most nagyon kedvel, de később a percet is megátkozza, amikor találkozott vele. A vőlegényem azt is akarta, amit én nem. Felhánytorgatta, hogy más lányoknak nem kell könyörögni... Akkor minek jársz utánam? Aztán hallottam ezt-azt, hogy másfelé kanyarodott. Egyre azon rágódtam, hogy milyen uram lesz ő nekem, ha már most másfelé csapódik. Veszekedtünk, aztán nem jött többet. Én meg vissza- küldtem neki a gyűrűket. ¥¥¥ Az asszonyom egyszer azzal állt elő, hogy Rózsikám, tudja, mit gondoltam én? Ha jönne valami szorítás a zsidókra, összecsomagolnék egy nagy rakás pénzt, maga Kürtön szerezne parasztruhát a fiamnak meg a lánykámnak, és elmenne velük Erdélybe, ott hatalmas erdők vannak, valami erdészházban meghúzhatnák magukat. Nincs az az ember, aki magának pénzért ne adna hamis papírokat. De amikor életbe lépett a zsidótörvény, nem szólt semmit, hogy jön a veszedelem. Negyvennégy május elseje után zsidó háznál keresztény lány nem maradhatott. Haza kellett mennem. Egy- párszor még elmentem hozzájuk, vittem nekik tejet, túrót. Nem tudom, mikor vitték el őket. A családból senki nem jött vissza. Megbecsüléssel gondolok rájuk holtuk után is. Huszonnyolc évesen mentem férjhez egy özvegyemberhez, két lánygyerekkel. Sajnos a fiatalabbik néhány év múlva meghalt. A faluban szenzációt keltett, hogy egy gazdag özvegyember kért meg. Kilenc és fél évvel volt öregebb, mint én. Jó ember volt az uram. Négy gyereket szültem neki, de az első, a kisfiam, négy hónapos korában meghalt. A szerelem később jött meg. De hány házasság kezdődik szerelemmel, aztán kudarcba fullad! Ötvenhárom évesen özvegyen maradtam. Ketten is megkérték a kezemet utána, de nem fűlt a fogam a férjhez menéshez, azt mondtam, hogy én a Jókait sokkal jobban szeretem, meg a Petőfit is, meg a többieket. Még most is nevetnek rajta, ha valami bolondot mondok, hogy ó, hát mit csináltok ti ebből olyan gondot, én még máma is emberekkel alszok! Az nem igaz, csóválják a fejüket. Máma este Jókaival, holnap este Petőfivel, azután Márai Sándorral. ¥¥¥ Rengeteget tanultam a könyvekből. Ha csak tehettem, olvastam. Csak rám ragadt valami! Most se olyan vagyok, hogy össze-vissza beszélnék olyasmit, ami nem igaz. Most már nem olvasok mindennap, mert rossz a szemem. Az emlékeimből élek. Azt nem lehet elfelejteni, amit az ember végigolvas. Ha újra kezdhetném az életemet, tanulnék. Az volt a vágyam. Nyolcvanhetedik évemben vagyok, amennyit ad Isten, elfogadom. A múltat beszéltem el. Amit elmondtam, az hiteles. A múltat felidézhetjük, de hogy mit hoz a jövő, azt nem tudjuk. Az élet hosszú, már akié hosszú, s annyi sok minden történik, hogy nem is jut minden az eszünkbe. Abban is van különbség, hogy ki hogyan bírálja el az életét. Akinek a feltett terve, hogy ennyit szerzek vagy annyit szerzek, az nem elégedett soha. Én nem kapaszkodhattam más fába, ha az uram csak szövetkezeti tag volt. Megesett, hogy hónapokig csak két-háromszáz koronát hozott haza... Van, akinek az élete sikeres. Az én életem örökös munkával telt. Nem mondom, öröm is volt benne; a lányaimat iskoláztattam, megélnek a maguk szorgalmából. Büszke nem vagyok, mert nincs mire. Ami képességet a magasságos Úristen adott, hogy jó elbeszéléseket tudok írni, azért nem várok tapsot. Ha valaki megszorítja a kezem és köszönetét mond érte, nekem az elég... VÉLEMÉNY Tisztelt Szerkesztőnő! Már oly rég készülök írni Önnek, hogy lassan időszerűtlenné válik a téma, de talán akad olyan is, ami nem veszít aktualitásából. Először is szeretném Önnek megköszönni, hogy van egy lap, ha csak néhány oldal is, ahol a mindennapi problémákról, a nehézsorsúakról, bajbajutottakról, lelkűnkről, egészségünkről van szó. Ebből a mellékletből megismerhetjük, müyen súlyos gondokkal küszködnek családok, gyermekek, idős, magányos elkeseredett emberek. Örülök, hogy ebben a mellékletben nem a szexről, a csábítás különféle módjairól olvashatunk - ami általában a családok szétzüllesztését eredményezi, és legtöbbször az Ön mellékletében szereplő szerencsétlenek az áldozatai. Természetesen nem az egészséget védő tanácsokról van szó, bár arról is meg van a véleményem, hiszen egyre azt hajtogatták, hogy a korai terhesség, a különböző betegségek a hiányos szexuális felvilágosítás következményei. Hát azt hiszem, már rég átestek ebben az ügyben a ló másik oldalára, mert annyira felvilágosították a gyereklányokat, hogy ma egy tizennégy éves is több tapasztalattal rendelkezik, mint valamikor nagyanyáink. Sokkal inkább a háziasszonyi teendőkkel kellene a fiatal lányokat megismertetni, hiszen legtöbbjük úgy megy férjhez, hogy még a tojást is nagy dolog megfőznie. Néhány mondat erejéig szeretnék az idősebbek védelmére kelni. Nagyon megdöbbentett, amikor múltkorjában olvastam az Új Szóban egy „ifjú” véleményét a magyarországi választásokkal kapcsolatban: „a komcsiknak most még sikerült mozgósítani a patkányfaló nyugdíjasokat, de bízunk benne, hogy ez a fajta egyre inkább kipusztul!” Néhány nappal később egy kamaszokról szóló cikkben (2002. IV. 6.) olvasható, hogy „karikatúraszerűen” látják az idősebbeket. Egyikük sem gondol rá, hogy azok a „nevetséges” idősebbek már akár gyerekként átélték a háború borzalmait, kitelepítést, sok-sok betegséget, szenvedést, szerettük elvesztését, ami mind-mind nyomot hagy az emberben, összeroskad a terhek alatt. Mégis ezek az idősebbek képesek hajnalban felkelni, fóliázni, még betegen, holtfáradtan is, hogy drága csemetéjüknek - aki szegényke 11-ig alszik - mindene meglegyen: Yamaha motorkerékpár, hifi-torony, számítógép, mobiltelefon stb. Hálából a kedves szülő hallgathatja a bömbölő zenét, amit néha az egész környék „élvezhet”, vagy a fülsiketítő motorzúgást, amit még a másik falu végén is lehet hallani. Teljesen el vannak telve magukkal, figyelembe sem veszik, hogy más is van a világon: idősek, betegek, gyerekek. Hála Istennek, vannak kivételek is, remélem belőlük van több. És még egy felháborító dolgot olvastam egy fiataloknak szánt „vicces” kvízben: „Mit teszel, ha fehérbotos nénit látsz a zebránál?” Az egyik meghökkentő válasz: „eltaposom, mint a döggombát”. Hát ilyenen nevetnek ma a fiatalok? P. Gy. Kedves Olvasó! Köszönöm megtisztelő levelét. Ám engedje meg, hogy védelmembe vegyem a fiatalokat. Ahogy Ön is írja, nem a tisztelet- lenek vannak többségben, csakhogy a durvaság sokkal szembetűnőbb a jóságnál. Ha olyan esetekkel találkozom, amilyeneket Ön is szóvá tesz, mindig az a tanítómesejut eszembe, mikor a kis unoka fakanalat, fatányért kezd faragni a szüleinek, ha megöregszenek, ők se törhessék el a tányért, mint most a nagyapa. Hiszem, nem ilyenek ma a fiatalok, és nem ilyen vicceken nevetnek, talán csak azok, akiknek a szüleik, nagyszüleik is hasonlóan vélekedtek, viselkedtek, amikor még nem ők voltak az öregek. Meggyőződésem, különösebb aggodalomra nincs okunk, míg vannak emberek, érzékeny lelkű olvasók, mint Ön, kik szólnak is, nem csak legyintenek. Tisztelettel: Cs. Liszka Györgyi Kosztolányi Dezső Özvegy a villamosban Ennek az özvegynek itt a villamosban nem akar senki se helyet adni. Csak áll s lesi, hogy hová ülhetne le. Szemében pedig ez van: Irgalom, kegyelem, emberek. Messziről jövök én, gyermekszobákon és temetőkön bukdácsoltam előre, mig ide jutottam. De elhalt az uram, nincs aki védjen, elhaltak fiaim, leányaim, kedves vejeim is sjnost egyedül teszem meg ezt az útat, a végállomásig. Mondjátok, emberek, ha láttok itt, amíg dülöngök, rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban, rogyadozó térdemmel, s a gyakori szüléstől megroncsolt méhvel, nem jut eszetekbe az édesanyátok?
