Új Szó, 2002. augusztus (55. évfolyam, 177-202. szám)
2002-08-16 / 190. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2002. AUGUSZTUS 16. ÍZLET Tüzes tyúkhúsleves csigatésztával BODNÁR GYULA Tóni barátunk Szegeden várt bennünket, ahogy telefonon megbeszéltük, majd a kézfogások, Ölelések, csókok után beült sárga Ladájába, s azt mondta, kövessük. Az én százötös Skodám is sárga volt, csak narancs, de ennek most nincs különösebb jelentősége. Annyit tudtunk, Mártélyra megyünk, ahol a Tisza egyik legszebb holtágánál töltünk egy hetet a gyerekekkel, külön elkerített, cölöpökön álló üzemi üdülőházban. Akkor még új volt nekünk a csongrádi táj, s még csak az sem jutott eszünkbe, ha megállnánk nézelődni kicsit, szippantani a levegőjéből, a hagymaföldről itt olyképpen szólna hozzánk valaki helybéli, miként Móra Ferenc egyik történetében Gruber főtisztelendő úr, látván, sokadoznak a magyarok a szegedi Tisza-parton, ahogy Széchenyi István valami pipáló csodán úszva, melynek úgy kapari a kereke a vizet, mint a kutya, közeledik a Boszorkány-sziget felül:- Mit szömlélködnek kendtök, embörök? - De nem álltunk meg, így válaszolnunk sem kellett, mert ha valóban szállt volna felénk hasonló kérdés, legfeljebb annyit tudtunk volna mondani hirtelen, hát, ö, ö... Megérkezvén Mártélyra, a Lada takaros parasztház udvarára fordult be, mi utána, meglepetést sejtve, mely nem is maradt el. Tóni barátunk úgy gondolta, mielőtt célba visz bennünket, amolyan estebédet rendel tiszteletünkre régi ismerősénél, Rózsika néninél, akinél állítólag senki jobban nem főz a Tisza mentén. Amint beléptünk a házba, mintha a konyhában egy pillanatra felemelkedtek volna a fedők az edényeken, ilyeténképpen süvegelvén meg a vendéget, miközben alóluk kitörve nyomban gyönyörű illatok rajongtak körül, s szinte löktek be a szobába, ahol a kézzel hímzett fehér abrosszal leterített asztalon már ott sorakoztak a tányérok. Hamarosan meg is teltek. Rózsika néni kötényben, étvágyunkat tovább fokozó derűvel hozta be a levesestálat. Bár jómagam tiltakoztam, amikor a feleségem nekem dolgozott a merőkanállal, ne lépjen túl a karimán, ugyanis akármennyire dicsérte Tóni a háziasszony tyúkhúslevesét, saját kezűleg készített csigatésztáját is, én még a normális metélttel sem vagyok kibékülve óvodáskorom óta, nemhogy holmi tekervényekkel, figurákkal. Ha nem vagyok oly illemtudó, mint amilyen, kijelentettem volna, köszönöm, ebből egy kanállal sem kérek. De jött a csoda. A csípős paprikaolaj, alacsony növésű üvegcsében. Napjaink Erős Pistája elbújhat mellette, igaz, Pista nem is olaj, nyers, darált csípős paprika, sűrítő és tartósítószerekkel. Három csepp, amelyekből, amint hozzájuk értem kanalammal, ezernyi apró piros pötty keletkezett az aranyosan, kocsijainknál szebben sárgálló leves felszínén. A látvány, az illat elbűvölt, majd az első három kanál után az ízek, külön a paprikaolajé, melytől még a fogaim is lángoltak. Ez igen! És ekkor eszembe jutottak az élelmiszer-nagyraktár sofőrjei, rakodómunkásai, akik között korábban két évet töltöttem ifjú fővel. Ők szerettették meg velem a méregerős paprikát, amikor nekiláttak a hazulról hozott elemózsiának, mely hol kenyér meg szalonna volt, hol más, konzerv például. A TV 05-17-es rendszámú teherautó sofőrje, Viktor vitte a prímet, szinte egymás után dobálta magába a cseresznyepaprikát, vagy harapta egyfolytában a kecs- keszarvút, amilyen éppen termett. Rendes paprikát nem láttam sem nála, sem a többieknél, azt mondták, az vízízű. Azóta tudom, hogy igazuk van. Csak amikor először próbáltam utánozni Viktorékat, elkezdtem csuklani, könnyezni, minden bajom volt. Másképp csináld, szóltak rám. Vagyis megvan annak a fortélya, hogyan kell enni a csípős paprikát. Miután szétharaptad, tilos forgatni a nyelveddel, legfeljebb akkor lehet, ha tele van a szád, ahol aztán keveredik a kiflivel, sajttal, akármivel, amit éppen eszel, különben összekensz vele mindent ott belül, és el nem kerülöd az égető érzést. Általános szabály viszont, hogy a harapás után azonnal a nyelőcső felé kell terelni a csípős paprikát, de ne siessünk nagyon e művelettel, hogy útközben legyen érkezése átadni magát nekünk. A levesfélék, például a halászlé, valamint egyéb ételek esetében - készítése közben - mindez másként jelenik meg természetesen, a csípős paprika elsősorban a fűszer szerepét tölti be pép, krém, olaj formájában, illetve nyers vagy konzervált változatában. Ilyenkor nem árt csínján bánni vele, ajánlatos visszafogni a gasztronómiához fűződő individualista hajlamainkat, különösen ha várható, hogy gyerekek is helyet foglalnak majd a terített asztal mellett. De ez már egy másik történet, kanyarodjunk vissza Rózsika néni asztalához. Csigatészta ide, csigatészta oda, még egy tányérral kértem a levesből, és, mai divatos kifejezéssel élve, ugyanúgy három csepp paprikaolajjal tuningoltam fel. Hogy a nokedlival körített kakaspörköltből meg a túrós rétesből fogyasztottam-e, arra nem emlékszem, de az biztos, hogy ezzel a váratlan és szíves vendéglátással remekül kezdődött Tisza-parti hetünk. Persze, később valahányszor megfordultunk Magyarországon, egy-egy üvegcse paprikaolajjal tértünk haza. Aztán valahogy megfeledkeztünk róla, talán mert esztendők múlván hiába kerestük a polcokon. Fülöp Antal T 4|' j Gyermekkorom ízvilága ^ S ami állat, növény megtalálható a csallóközi ég alatt, ott él, virágzik, terem köröt- ted. Azon túl mindig, bárhova vetődj életed során, betondzsungel, aszfaltsivatag foglya leszel. Ha szerencséd volt, városi gyerekként, egyáltalán: gyerekként tanyán is élhettél egy darabig, megtapasztalva (nem csupán néprajzi vagy történelmi közlések verbális élményeként) az élő tanyavilág egzotikumát - folyóparttal, réttel; nyárfák, akácos, füzek; a fák közt dombokra épült két- három ház... Az egyikben, rokonokkal, „szülőkkel” ott laksz már magad is; gyümölcsös kertek, a háború utáni napokban még művelés híján. Öntudadan órák íze-emléke: budapesti, komáromi óvóhelyek; semmi rögzíthető. Az anyatej ízének emlékére sem emlékszem, bár, mint megtudom, anyám túlélési stratégiaként több mint két évig anyatejen tartott, ha tehát úgy fordult, kettőnk közül csupán ő maradt éhes - aprócska mozzanat, háborút idéző. A szilvapálinka persze egészen más... Jó öreg pincék, óvóhelyek salétrommal, penésszel, nyirokkal, a nyomorrealizmus minden reprezentatív kellékével komfortosak. Sikerült is begyújtenem egy makacs bélhurutot, melyet anyám - gyógyszerek híján, lesz, ami lesz - orvosi ajánlatra szilvapálinkával kúrált. S mit ad isten: kikúrált! Bár, nem kizárt, hogy a szilvórium és az anyatej kombinációjából az utóbbi tett rendbe, másfelől, háború volt: mit lehessen tudni. De a szüvórium aromája sem az óvóhelyekről származtatva ihlette öntudattal, civü kurázsival a 70-es évek napjait, éjszakáit, mikor is időnként lázadozva kimondottan „rendszer ellen” ittunk. Az ötvenes évek derekáig hetente visszajártunk látogatóba, valójában: feltankolni a tanyára. Gútáig vonattal, onnan kerékpárral, anyámmal s a hozzánk csapódott Gézával, aki Gergő bácsi néven szelleműit át irodalmi figurává. A szüvórium íze innen datálható, s vendéglátások elmaradhatatlan tartozékaként rögzült, megejtőn demokratikus légkörben: a stam- perlik számát és űrtartalmát tekintve a felnőttekkel egyenrangú vendégként kezelték az embert - ez roppant tetszett nekem! -, bár az „ember” lába még alig ért a földre a hokedliról. Többé nem lett volna szabad megkóstolnom a gyömbéres süteményt, de felnőttként, sivár érdekektől tompult képzelőerővel ha- zárdul visszatérünk a gyerekkor „nagy” dolgaihoz, nagy élményeihez. így fakul körülöttünk s persze velünk a vüág! Az első rögzíthető, bár homályos utcakép: békés nyár, nyárelő, a szó- dás fogatán csilingelő palackokkal, krakedlisüvegekkel hajt el mellettem; a krakedli habzó piros málnaié, ízét már ismerem. Napozóban megyek a járdán, hátamon batyu, fejkendőbe kötött pogácsa; nagyanyám világgá küldött valami hallatlan latorságért, talán hagytam, hogy a macska a poharamba lefetyeljen... Soha nem éreztem még hasonló küátástalanságot, koravén rádöbbenéssel a vüágban rejlő lehetőségekre, csapdákra: a játékból szemvillanás alatt a kivetettség halálosan komoly drámája lett, hangulata később belengte a felvidéki transzferirodalom stúdiumait. A happy endet a szomszédos kapu alatt, gyömbéres süteménnyel Csubricsné, a szerb asszony celebrálta. Nevetve magához ölelt, pá- ratian szeretetkitörést produkálva - ennek minden jelzője, igéje fordítva értendő: „Hát nem meg köll zabáim a mocskos kis kurva kölykét?! Hát nem meg köll?” Beavattatásod misztériumtörténete, amint egy évad alatt „behavazott tájból” - üyennek látod először egy lovas kocsiról leszállva - saját meghitt territóriumoddá válik. Ízekkel-színekkel, hangokkal (érdekes: sohasem zajokkal) teljes világként köréd tekeredik, egyszersmind egzotikuma is bejárva-belak- va. Kettős mozgás, közelítés egy sajátos, még természetes tempójú időben. Ha szerencséd volt, a létnek ezt a calmato-grandioso, nyu- godtan-hatalmasan tempóját még gyerekként megtapasztalhattad. Az évszakok és napszakok tempóját, az ételekét - nem a főzött, a kotyvasztott ételekét. A füvet tejjé, a föld nedveit cukros gyümölcsökké alakító calmato-grandioso, ha szerencséd volt, ritmuslenyomatát idegrendszeredben hagyja: lényed mélyében hordott modell. Talponállói idillben - a kereskedelmi tévé szerencsejátékot, műtapsot sugároz -, a calmatóra gombaként rátelepedett civilizáció hadaró tempójában magadba lapátolsz valami ehetőt (talán maggis bablevest?), életed szent aktusa gyanánt, hiszen abból és azzá leszel, meg olyanná, mint amit és ahogy táplálékként magadba fogadsz. A tévelygés halo- vány (bűn)tudata megérint, talán a maggis bableves ízére az időn át föl- sejlik a dinnyék, gyümölcsök, a sajtárban habzó frissen fejt tej illat- és ízemléke. S mert négy-öt évesen ízlésed s érzékszerveid még tiszták, valóban érzékenyek, s a főzéssel szerves értékükben degradált fűszerekkel számodra ehetetlenné javított ételek helyett (a húslevest gyerekként mosléknak éreztem az elvakult szülői terrorral szemben is: „Dinnyét csak ebéd után!”): diny- nyék, szőlők, cukortól feszülő ringlók, vajkörték stb. képe kísért - ősszel szüretelt almák a szekrény tetején tavaszig tartják erejüket, létidejük talán az Egészben betöltendő szerepük szerint a calmato-grandio- sóhoz illeszkedik... Nosztalgia? Semmi vész, eszemben sincs ízek ürügyén gyerekkori éden nyomait kutatni, s gyanús rousseau- izálás sem ragadott el. Bár az urba- nitás tartalma és jelentése fél évszázad alatt szép csendben megváltozott: folyamatosan közeledik valami felé, ami árnyékát mint negatív, élet- és emberellenes, előrevetíti. Mementója a tokiói, New York-i utcakereszteződésben gázálarcban posztoló forgalmista. A kipufogott benzin íze és aromája? Brrrrrrr! BOLONDOS RECEPTEK Mátyus Jóska kiskonyhája Húsos-répás tekercsek Hozzávalók: 1 konzervdoboznyi giliszta, 1 csomag spagettitészta, 1 kg répa, salátalevelek. Elkészítése: A konzervdobozba engedjünk szappanos vizet, hogy a kukacokat megfürösszük. A mosakodás után csavarjuk őket egyenként a már megmosott, megpucolt sárgarépákra, majd pillanatragasztó segítségével gondosan erősítsük hozzá a húst a répához. Ezt követően második rétegként a kifőtt spagettit rátekerhetjük, szintén hozzáragasztva a húshoz. Ezt követően negyed óráig sütjük. Az ízletes szeletkéket salátalevélbe burkolva fantasztikus hatást érhetünk el. (CS. M.) NYELVELŐ Karalábé, kalarábé, karaláb? Az északkeleti nyelvjárásterületen a karalábé alakot ismertük, másutt azonban a kalarábé, karaláb alakokkal is találkoztam. Értelmező szótáraink a karalábét helyezik az első helyre. Én csak néhányat említek a rengeteg közül: kaulirapi, kaulérápé, kaulérépa (itt talán már magyarításra törekedtek), továbbá kelerabi, kelerábi, korélabé, koré- lábé, karaláb, karalábé, karalábé, kareláb, kalaráb, kalarábé, kala- rádé. Vagyis azt a következtetést vonhatjuk le az adatokból, hogy igen nehezen alakult ki ez a ma előforduló három alak is a sokból. Bajor-osztrák eredetű szó, s többszörös átvétellel került a magyarba; nyilván ezzel is magyarázható a rengeteg alakváltozat. Az olaszban, ahonnan a német vette át, cavolo rapa a neve, ez tulajdonképpen kelrépát jelent. Úgy látszik, a karalábé alak használata szüárdult meg nyelvünkben, s csak helyenként, a köznyelvben fordul elő a kalarábé. Jakab István: Nyelvi vétségek és kétségek, Madách, 1987
