Új Szó, 2002. július (55. évfolyam, 151-176. szám)
2002-07-19 / 166. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2002. JÚLIUS 19. Ízvilág AZ ÍZVILÁG KONYHÁJA Búcsúzik Rózsi néni HÁZIKOSZT Az eltelt egy év alatt a régi recepteket iparkodtam átadni az olvasóknak. A legtöbb olyan volt, amit a fiatalok már nem ismerhetnek, az idősek pedig elfelejtettek. Örülök, hogy sok pozitív visszajelzést kaptam Ag- csernyőtől egészen Asig. Az igazat megvallva, a mai divat szerint is főzök, kipróbálok mindenféle különlegességeket, de ha hétvégeken eljön a család, mindig azt mondják: „Valami igazi anyaízűt főzzön nekünk! ” Pedig ők is valamennyien remek szakácsok, Laci fiam pedig a sokféle fűszereivel igazi ínyencmester. Azt tartom, hogy aki a hasát és a családját szereti, főz is az nekik minden jót! Én ezután is nagyon várom majd az ízvilágot, hisz magam is sok ötletet merítettem belőle, netíi egy receptjét kipróbáltam, s mindig elolvasom első betűjétől az utolsóig. Búcsúzóul kívánom az fzvilág olvasóinak, a háziasszonyoknak, hogy minél több finomságot készítsenek szeretteiknek, s ha valamit különösen megkedveltek az én recepjjeim közül, az nekem is nagy öröm. Szeretettel: Rózsi néni Tormareszelővei ráreszelek egy egész Hérát. és a maradék főtt krumplit. Picit megsózom Kis ideig kelni hagyom a deszkán, majd újra elsodrom. Vékonyan megkenem zsírral, s megint összehajtogatom. Megint hagyom kis ideig pihenni. Krumplis pogácsa Héjában megfőzök 8, tojás nagyságú krumplit. 2 főtt krumplit megpucolok, lereszelek, 1 kg féldarás liszttel, pici sóval, 2 egész tojással, 2 dkg élesztővel, 1 tejföllel és annyi tejjel, hogy jó lepénytészta keménységű legyen, összedolgozom. Meleg helyen, letakarva kelni hagyom. Mikor jónak néz ki, még egyszer átdagasztom, s tovább hagyom kelni. Mikor megkelt, gyúródeszkán kisodrom. Összehajtogatom, mint a leveles tésztát. Újra kisodrom, és pogácsaszaggatóval kiszúrom. Kizsírozott tepsire rakom, van belőle legalább hárommal vagy néggyel. Késsel bevagdalom a tetejét, majd tojásos tejjel lekenem. Előmelegített sütőben szép aranysárgára sütöm. Igen kiadós, van belőle bőven, a másnapot mégsem éri meg. Kellemes volt ez az egy esztendő, melyben Rózsi nénivel főzhettünk együtt, hiszen nemcsak kiváló recepteket és tanácsokat kaptunk tőle, hanem a figyelmes háziasszony azt is megtanulhatta, hogyan kell szeretettel jóllakatni a családot. Elég három krumpli - ugye, emlékeznek, kedves Olvasók? -, egy kis lelemény, jó kedély, s már kész is a pompás ebéd. Meg persze, szeretni kell azokat, akiknek főzünk. És bár Rózsi nénink elköszönt tőlünk, azért egyet se búsuljanak hűséges olvasóink. Receptjeivel, jó tanácsaival továbbra is találkozhatnak a lap hasábjain. Csak figyeljék az ízvilágot! (gy) ÍZÉRTEKEZÉS Közhely, ugyanakkor mélységesen érthető, hogy a mekkdonátos hamburger csak ezt a sima, szürkés színű életérzést hozza ki az emberből, s a továbbiakban vegyük figyelembe, hogy a Mekkdonát-lánc nem is törekszik más piaci szegmensek kitöltésére, mert tudvalevő - első számú fogyasztói a gyermekek! Ók azok, akik egyszerűen csak magukba tömik az egzotikus gyümölcsöt, és kész-passz, nincs többé bukékóstolás, elemzés stb. A jól értesültek szerint homokos földben, elsősorban tengerpartokon nőnek a Mekkdonát hamburgerfái, ahol, noha nincs hideg, mégis hűvös van! Ezért is kell a gyümölcs sötét, egyébként meglepően húsízű nyelvét forró olajban újra fölmelegíteni, vagy (urambocsá’) megsütni! Borzasztó primitivizmus, de tiszteljük más emberek marhaságait - legyünk liberálisak! A hamburgeres társadalomban a képzeletbeli periféria mentén jócskán megtalálhatjuk a kóklereket, az örök gagyit követőket, a mezei hamburgerárusokat is, akik miután megrendelték a Családi Könyvklubtól a Hogyan ültessünk és termeljünk hamburgerfát? című egyébként valóban komoly, átfogó agrártudományi szakkönyvet, máris nekiugranak az iparnak. (Ha erre a szakmai bestializmusra gondolok, könny szökik a szemembe. Dadogok, érzem, hogy öregszem!) Nem tisztem, hogy e szerencsétlen páriákról írjak, noha kutatásaim során szinte mindenütt találkoztam a hamburgeres szakma eme szégyenletes képviselőivel. Szinte a zsigereimben érzem a fogyasztók felháborodását, s mint hivatásszerűen nyilvántartott fajnsmakker, ízlelőbimbóim szakszervezetének elnökeként kikérem magamnak ezt a tipikusan keleties hozzáállást, ezt a link beidegződést, meghunyász- kodást, megilletődöttséget, miszerint örüljünk legalább annak, hogy hozzánk is eljutott végre a hamburgerfa e sajátosan zamatos gyümölcse! Ha már tájainkon nem terem a hamburger (ennek az állításnak azonban ellentmond, hogy komoly botanikustársaságok bizonygatják az európai hamburgeres szaklapokban: az egyik legkiválóbb éghajlati és tápanyagokban dúskáló föld a hamburgerfa ideális termesztéséhez Európában nem más, mint a csallóközi!) A szakmai kóklerség egyik emeletes példányával - kiragadva a sok közül - a pozsonyi buszpályaudvar várótermének első emeletén hozott össze a sors. A táplálkozásra felkínált hamburger húsa, az úgynevezett buci, valójában nem is buci volt, hanem egyszerű - jobb szót nem találok rá - zsemlyeszerű valami! Ropogós zsemle, húsos nyelvvel és porhanyós héjjal! A gyümölcs nyelve a parizer ízére emlékeztetett, s ki tudja, hol termett valójában a kókler hamburgere? Véleményem szerint a szaki bizonyosan a tajgáról hozathatta, ugyanis a gyümölcs szegényes ízvilága mindenképpen alacsonyabb rendű fajtára utalt. A taj- gai hamburger hideg volt és rágós, s én akkor megvetettem magam, hogy egyáltalán elfogadtam a kókler hamburgeres gyümölcsét, nyakat behúzva el- suttyogtam a pályaudvar tövében, nehogy közröhej tárgya legyek. (Aki élvezni szeretné emberi egyszerűségét, mindenképpen a pozsonyi buszmegálló hamburgeres förmedvényével próbálkozzék, biztos, hogy nem fog magában csalatkozni.) Az ilyen esetekben egy vérbeli hamburgerkutató kénytelen feltenni a kérdést, vajon milyen körülmények között termelhették a hamburgert, miképpen nőhetett meg, hogyan érlelődött a szilaj tajgai körülmények között a gyümölcs? A szüntelenül fúvó szél ellen vajon a fa kénytelen volt a gyümölcsét védve ropogós kéreggel, egyfajta páncéllal védelmezni? A hamburger szüretelése című könyv szerzője szerint a hasonló hamburgercsaládok egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy egyfajta megélhetési növényekké degradálódnak, több energiát fordítanak ugyanis az életben maradásra a tajgán, mintsem zamatos gyümölcsöt teremjenek! A vízhiány, a tomboló szél, a radikális időjárási viszonyok, a tajga rágcsálóinak fogai kényszerítik a hamburgerfát a túlélésre, ennélfogva kész talány, a hamburgeres szaki, miután megízlelte a fa gyümölcsét, miért választotta ki a nagyközönség, a hamburgert kedvelők széles rétege számára? Végigkóstoltam és tanulmányoztam immár számtalan hamburgerfesztivál kiváló hamburgereseinek termékeit, sőt több termelővel is volt módom megismerkedni az utóbbi időben, s mégis az a sommás véleményem, hogy a hamburgeres társadalom egyelőre a kvantumbehozatalra koncentrál, mintsem a kvalitásokra ügyelne, szűkebb régiónkban csak elvétve léteznek a szakma művészei. Hol terem a jó hamburger? Hol szeret a hamburger? - tehetjük fel a jogos kérdést. Mégis, akkor hol fogyaszthatunk ebből a növényből kedvünkre? A közelmúltban megrendezett Hamburgertermelők, -forgalmazók és fajnsmakkerek nemzetközi szintű kongresszusán, Hódmezővásárhelyen találtam rá a hamburgeres szakma nagy öregjére, aki aprólékos gondossággal szerezte be titkos helyről (bár za- matáról ítélve több kollégám gyanúja szerint a hamburgerre az Amazonas környéki esőerdőben talált rá). Ugyanakkor dicséretére legyen mondva, nemcsak kiváló, zamatos gyümölcsöt talált, hanem a növény konzumálá- sának is megadta a módját: hamburgerszalont nyitott! Örömmel válogathattam az indiai fajtából, nem vetettem meg a kongói hamburgert sem, de az igazi, valóban az Amazonas melléki volt! Benne volt minden, ami a jófajta hamburgert illeti. A zamat, a buci üde puhasága, a húsos nyelv tömörsége - és persze az öntet, amelyet csak a legeslegjobbak tudnak kicsalni a növényből. Nem állítom, hogy csak a délamerikai hamburgerfajta a legjobb a világon, hiszen a hamburger annyira elterjedt növény, hogy szinte lehetetlen fölmérni, vajon hol teremnek, milyen éghajlati viszonyok közepette növesztik buci-gyümölcsüket a hamburgerfák, mindenesetre annyi bizonyos, hogy az egyik legősibb kultúrnövényről van szó, amely az antropológusok állítása szerint az embert az emberré válása felé irányította. Bizonyíték erre az a sok-sok megkövesedett, a Neander- és a Cro- magnoni-völgyben feltárt sírban talált hamburger is, amelyet kul- túrgasztronómiai okok miatt egyelőre még nem hoztak nyilvánosságra a nemzetközi hatóságok. A hamburger ezáltal rejtély marad továbbra is, megmarad közhelynek, ködösített, élelmiszer-ipari terméknek, kirekesztve a társadalomból, prédául a szemfüles lacikonyhás kóklereknek, akik eltorlaszolják az utat a növényt felfedezni vágyók milliói elől! Végezetül mit is javasolhatnék annak a halandónak, aki úgy érzi, végre pszichikailag és szellemi fejlődésében is megérett már arra, hogy a hamburgeres hivatást válassza? Noah Gordon, a nemzetközileg is elismert hamburgerkutató A hamburger nemesítése című könyvét a következő biztos tippjével zárja: „Törekedj a tökéletességre, keress és kutass, mert a hamburger nem pottyan senki szájába, a hamburgert le kell szakítani, csak így lehet a tiéd!”
