Új Szó, 2002. július (55. évfolyam, 151-176. szám)
2002-07-19 / 166. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2002. JÚLIUS 19. IZLET Coca, a kóla MOLNÁR MIRIAM Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy amikor megmászta Afrika egyik magaS hegyvidékét, semmi civilizációra utaló jelet nem talált napokig, kivéve egy fiatal fiút, aki kerekes kiskocsijából jéggel hűtött dobozos Coca-Colát árult. Mondanom sem kell, mennyire örültek ennek a jelen levő nyugati turisták. Arra nem vállalkozunk, hogy megpróbáljuk megfejteni, miért pont ez az üdítőital lett világszerte ilyen közkedvelt. Megfigyeléseink alapján viszont elmondhatjuk, hogy sokáig mi magunk is próbáltunk ellenállni kísértésének, mára tudjuk, sikertelenül. Gyermekkorunkban, amikor még a szocializmust építettük, a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban nem lehetett kólát kapni. Sem Cocát, sem Pepsit. Volt viszont kofola, amit érthetetlen okokból akkor nem szerettünk. A magyar szocializmus építésébe a végén már belopakodott a kapitalizmus mézesmadzaga: volt kétliteres Pepsi-Cola. Hogy miért nem Coca-Cola vagy mindkettő, nem tudni. Akkoriban tenderek nem voltak, nem hoztak nyilvánosságra ilyen döntéseket, nemhogy megindokolták volna őket. Családunk győri kirándulásai során szert tett több ilyen Pepsire, amelyet még visszaváltható üvegpalackban árultak. Utaztak tehát a palackok Pepsivel ide, üresen pedig visszafelé a határon át. Vasárnap lehetett csak a nagy becsben tartott italt fogyasztani, az ebédhez. Egyébként vágyakozva nézegettük a szépen sorban álló üvegeket a spájzban. Miután felhagytunk a szocializmus építésével, hozzánk is betört, agresszív és mindenhol jelen levő reklámjaival a Coca-Cola. Nosztalgiából és lojalitásból évekig kitartottam a Pepsi mellett, már csak azért is, mert az erős ellenfél látszott túlsúlyban lenni, és én amúgy is a gyengébbek és bántalmazottak pártján szoktam állni. Furcsán néztem ismerőseimre, akik közül az egyik bevallotta egyszer egy éjjel-nappaliban, hogy ő bizony esténként a tévé előtt fél liter Coca-Colát is „benyom”. Egy másik pedig saját cége irodájába Coca-Cola-automatát szereltetett, mert szerinte a dobozos íze a legjobb. Végül beadtam én is a derekam, és elfogadtam, inkább Coca-Colát iszom. Hacsak! És itt jön a sors furcsa fintora, Szlovákiában tartózkodva, családom nagy megdöbbenésére, előnyben részesítem a hazai kólát: a kofolát. Ma már persze nincsenek üvegpalackok, a műanyag mérete a / kétdecistől a másfél literesig terjed, és az ital őshazájában, Aihe- rikában tulajdonképpen ugyanannyiba kerül mindegyik. Komoly kólaszakértők könnyes szemmel figyelik, amikor egyes kávézókban még a klasszikus kétdecis üvegpalackból öntik az imádott italt a pohárba, hiszen ez annyira ritka. Olykor meg szakavatott kólakutatók hosszas eszmecseréit hallgathatjuk ki, ahogy megbeszélik: már az első korty után ráébredtek arra, hogy pi. az USA-ban a Coca-Cola édesebb, de még Romániában vagy Szlovéniában is egészen más az íze, mint amit itthon szoktunk meg. Gyakori külföldi útjaimon mindig alapos szemlét tartok a helyi szupermarketekben, hátha ráakadok olyan kedves kólaféleségre, mint a kofola idehaza. Eddig csak Új-Mexikóban sikerült ilyet találnom, ahol a Shasta-Cola nagyon kellemes meglepetést okozott. A kólakedvelők között vannak olyanok, akik csak az üveges, illetve csak a dobozos kólát isszák meg. Mások viszont kimondottan a csapolt, friss buborékokkal teli hideg italt szeretik, és tudják, hol érdemes ilyet fogyasztani, hiszen nem mindegy, hogyan van az a kólagép beállítva. Az amerikaiak nem tudják a kólát jég és szívószál nélkül elképzelni, mi viszont szentségtörésnek tartjuk, ha az olva- dozó jégkockák vize összekeveredik és hígítja kedvenc italunkat, és megköveteljük, hogy citromkarikát is kapjunk hozzá. Van, aki a vörösbort is úgy osztályozza, hogy melyikkel a legfinomabb a kóla. Engem a minap egy kedves osztrák ismerősöm vádolt meg azzal, hogy kólámmal megölöm a bor szellemét. Én mindezek ellenére kitartok üdítőm mellett, amely, ma már tudjuk, végérvényesen nemcsak étkezésünk, hanem kultúránk egészének is jellegzetes részévé vált. Szászi Zoltán Gyermekkorom ízvilága A hogyan meghatározza a táj az embert, ugyanúgy meghatározza éte- le is. Mivel nem a Ka- ■■■■■■ rib-tenger partján se nem Lappföldön, hanem a kies Gömör szép lankáinak tükörképét visszacsillogtató Sajó pariján születtem, így már eleve kitűnhet, hogy gyerekkorom és egyelőre meglett férfikorom ízvilágát sem az osztriga, a kalamájó vagy a tonhal és a rénszarvaspecsenye ízei határozzák meg, hanem a házi disznótorosok, különböző két lábon futó szárnyasok, meg kedvenceim kedvence (a kolorádóbogarakkal rokon lélek lehetek ez ügyben), a krumpli. Nézzük csak, mire is emlékszem vissza?! Anyám azt meséli, nagyapám háborúban sérült térdén lovagolva néztem végig életem első disznótorát, és nyálcsorgatva kértem ennivalót, amit aztán nevető szemű nagyapám kérges keze óvatosan lapátolgatott mohó pofimba. Hát így van ez! A jót könnyű megszokni, csakhogy jöttek aztán kevésbé bő idők is, amikor apám évekig betegeskedett, amúgy sem magas fizetés helyett táppénzen tartotta magát és még négy embert. Ilyenkor aztán akkor ettem csirkét, ha vagy a csirke volt beteg, vagy én. No de ne vegyük tragikusra' a hangot, inkább a tények maradjanak. Valami rendszerbe kellene hát foglalni az étkezési szokásainkat anno és most, meg úgy nagyjából mindazt, ami étellel, itallal kapcsolatos eddigi életemben. Kezdjük a téllel. Mivel a jó kálvinista akkor böjtöl, mikor már elfogyott a disznótoros, hát az egész telünk igen nehéz, viszont annál finomabb illatok jegyében és felhőiben tellett. A kis sparhét ontotta a meleget, a kukoricacsutkák zugai közt kései kismacskák hancúroztak, fent a platnyin zuborgott a finom leves, benne disznócsont, füstölve, hozzá rendesen zöldség, aztán a végén csík vagy kockatészta a tányérba, miként másutt a húslevesbe. Soha nem feledhető ízek álomvilága mára már csak. Hiába próbálom azóta is, nem sikerült még olyat főznöm. Nem csoda, ezt csak a mamák tudják, hogyan kell. A reggeli sült krumplinál finomabb étel nemigen kell. Hozzá aludttej, aztán be a zsebbe még vagy két darabot, hadd melegítsen iskolába menet. Már ha kitartott addig, mert Gézáéknál, akik még nálunk is csoribbak voltak, már megkezdtük a finomságok fogyasztását. Géza anyukája ezt észben tartva meg is hívott aztán finom vakarára, meg babról haluska nevű igen csodálatos és egyszerűségében nagyszerű étel kipróbálására. Ezt se bírom úgy elkészíteni, mint akkor ők. A tél vége felé gyakran járta a savanyú káposztás kocka vagy sztra- pacska, hozzá szalonnatepertő, ha jutott rá. Kicsit megborsozva és megsózva egy rendes adag tartotta az erőt az embergyerekben még fa- hasogatáskor is. Aztán este valami könnyű. Aludttej, csak úgy puszta kenyérrel, ahogy otthon mondtuk. Bajusznyi nyomokat hagytak a mohó kortyok, versenyt ittunk egymással gyerekek. A tél tehát a disznóhús, a krumpli és a savanyú káposztajegyében telt el. Nagyhéten azért mi is böjtöltünk, anyám a saijadó sóskákból készített levest, vagy köménymagost főzött, bele kenyérap- rika, a húst meg hozzá kellett gondolni. A húsvétot nemigen szerettem, inkább bóklásztam volna a Sajó- parton a tiszteletkörök gyanánt lerótt kötelező öntözködések helyett, ahol mindenféle istencsudája furcsa ételek voltak feltálalva, javarészt meg se kóstoltam. Maradt hát a rigójancsi nevű sütemény, vagy a habroló, néha kré- mes, de igazából pont gyerekkoromban nem voltam édesszájú. Mondhatni, most se vagyok. A sütemények közül legújabban a füstölt kolbászt részesítem előnyben, vagy esetleg a lacipecsenyét, melyet igen nagy előszeretettel eszegettünk gyerekkoromban is a miskolci piacon, ahol néha olyan kolbászokat sütöttek, hogy már a szaguk gyomron vágta az embert. A tavasz inkább a friss zöldségekből készült leves, a zsenge sárgarépából készült főzelék, a ropogós és csodás zöldborsó, spenót, kapor, újhagyma ízeit idézi máig is. Pompás körözöttek, puha barna kenyéren, omlós tavaszi brindzából, vagy Szent György-nap utáni tehéntúróból. A nyár ízeire inkább kamaszkoromból emlékszem igazán, jellegzetességekre, nyári munkavállalásaim alkalmával, mikor is hol zsákoltunk, hol a kombájnok mellett a szalmafúvón porosodtunk tönkre, hol kapáltuk a szőlőt, vagy a strandon szemetet szedtünk hajnali négytől reggel nyolcig. A kombájnok mellett ugyanaz az üzemi koszt volt, mint bárhol másutt. Kiadós, de kicsit azért üzemikonyha- ízű. Ezért volt mindig nálam egy kis cseresznyepaprika meg só, tartalékban egy darab szalonna kenyérrel, hagymával. Jó az nagyon, pláne ha az ebédszállító autó elakadt a terepen, vagy éppen az ag- ronómus kislányt kajtatta a vezetője. Szép, érett körtéhez hasonlítanám azt a lányt, aki akkor lehetett olyan húsz, mi meg tán éppen tizenhat. A körtéről jut-eszembe a sok nyári gyümölcs. Mikor azok megjelentek, már legeltünk szanaszét a határban. Ki Hubóra, a gyümölcsösbe, barackra, meggyre, cseresznyére, szamócára, korai málnára. Szegény Laci bá, mit összefutkározott utánunk a fák közt! Aztán hozzá kerültünk dolgozni. Permeteztük a szőlőt, kacsoltunk, kötöztünk. Délután ötre járt ki értünk a traktor pótkocsival, ha ott nem felejtett. Mert bizony olyan is volt. Hatkor már kopogott a szemünk az éhségtől. Ballagtunk a falu felé, amikor az öreg Laci bá kis őrháza előtt elmenve isteni illat csapta meg az orrunkat. Onnan aztán tapodtat se. Mert aki még nem evett egy kis finom ürgehúst, az bizony nem tudja, mi a jó. Valahol a gyenge csirkemelly és a borjúhús közt tudnám ízben elhelyezni. Mindenesetre gasztronómiai élmény. Az őszi ízek már inkább az iskola konyhájának ízeivel keverednek, meg néhány igen finom, dióveréskor sütött szalonnáéval, parázson sült kukoricával meg krumplival. Aztán az őszi ünnepnapok, a szüreti gulyáshúsok, birkapörköltek nehéz és szívfájdítóan szép emléke lengedez még a tizenéves kamasz lelkemben, messze Királyhelme- cen, egy szép barna leányka mosolyával kísérve, meg temérdek finom óborral leöblítve. Mert hát nálam az evés ivással járt már gyerekkortól. A tízes sör emésztésre kifejtett jótékony hatásáról és magas vitamintartalmáról meggyőzték anyámat a kőműves- mesterek, akiknek a nyári konyha építéséhez hordtam az anyagot, a jóféle szilvapálinka étvágygerjesztő hatásáról és kurázsit adó tudományáról pedig a böllérmes- ter tudott kiselőadást tartani. A bor, igaz, nálunk nem volt, de az ifjúkori munkahelyeimen kint a szőlőben az egyetlen folyadékforrásként állt rendelkezésre, része lett életemnek. Amit a gömöri mezők, folyók és dombok megadtak, vadban, halban, erdei gyümölcsben, gombában, azt Isten segítségével mind meg is kóstoltam. ízek érnek meg mostanára bennem, régi receptek, már-már elfeledett ételek elkészítési módja villan be. Mert enni jó! A régi jó ízekre emlékezve enni pedig még jobb! ízértekezés Hol terem GYŐRY ATTILA Anno, amikor még két korona volt a tej, és a Coca-Coláról az a hír járta, hogy oltárira bedur- ranthat tőle az ember - emlékszem -, emeletes toronyházunk körül váratlanul megjelentek a nyugati propaganda fizetett, kiskorú ügynökei. Jól emlékszem, mily baljóslatúan összeráncoltam a szemöldököm az irigységtől, amikor a szomszéd házból az egyik mitugrász azzal szédítette meg a gyerek-galerit, hogy Nyugaton nemcsak Coca-Cola vagy éppen kvarcóra van, hanem egy olyan bolt vagy mi is, aminek az a neve, hogy Mekkdonát. Hülye ez, kérdezte vigyorogva Frici, sercintve egyet a fogai között, aki gyakorlatiasságát nézve mindig a legelsők között állt a bandában. Mi az, hogy Mekkdonát, kérdezte. Nem mindegy, hőbörgött a gyerek zavartan, szóval, folytatta, van ebben a Mekkdonátban egy olyan gyümölcs, aminek az a neve, hogy hamburger, mondta. A szomszéd ház ficsúrja győzelem- ittasan körbenézett. Ebben a mozdulatban volt valamiféle hágástalan minőségben a hamburgeres szakma csúcsán elhelyezkedő produktumokkal álljanak elő! A mekkdonátos hamburger ízre finom, a gyümölcs húsa (szaknyelven: buci) kellő méretűre dagadt, puha, nem rágós, a hamburger és a fája? nyaveti megvetés... így a nyikhajt kollektive megvertük. Mert mit magyaráz az ilyen? Mert miféle gyümölcs az a hamburger? Mert milyen hülye szó az, aminek ráadásul semmiféle értelme sincs? A szót, ezt a hamburgert, mindenesetre egy életre megtanultuk, s hagytuk, hogy lelkűnkben olyan fogalommá aljasodjék, mint például a bécsi tévé néma hangja - azaz jellegtelen, elérhetetlen utópiává degradálódott ez a hamburger. Most - immár hogy megváltozott minden - más lett a módi, hemzsegnek úton-útfélen a lacikonyhák, s manapság nem is lehetne őket elképzelni jófajta hamburger nélkül, bizony, az a büfés nem is lehet igazi büfés, akinek ne volna a menüjében hamburger! Időközben a hamburger mindent elárasztó gasztronómiai vírusa átlépte a vasfüggönyt, s a gyümölcs a mangóval és a papájával vagy a kivivel egyetemben elszaporodott nálunk is. Az első hamburgerek jöttek, láttak és győztek. Persze, azok a la- cikonyhások jártak a legjobban, akik miután elolvasták a Hogyan gazdagodjunk meg? című könyvet, s megértették a modern marketing benyomulását a szocialista üzleti filozófiába, rugalmasan bővíteni kezdték a termékskálájukat, és a Zsiga bácsitól lenyúlt kolbász meg a cigánypecsenye mellé beállították faltörő kosként versenybe a hamburgert is. Az újdonsült hamburgeres kioszkok előtt pedig napról napra nőtt a tömeg, mindenki ízlelni akarta ezt a furcsa, egzotikus gyümölcsöt, amely lássunk csodát, bírókra kelt az otromba hússal, s a jónép ette, mint Blasková asszonyság a töpörtyűt, amikor a csallóközi sógora meghívta jófajta disznóölésre! Egyesek, a jól értesültek persze váltig hangoztatták a kioszkok előtt állva, hogy jó, szuper a Józsi hamburgere, na de az igazi, az mégiscsak a Mekkdonátban van! A Mekkdonát hamburgerei! Azokról a hamburgeres specialistákról van szó, akik elsőként értették meg a modern idők szavát, akik nem ismerve időt, sem fáradságot felkutatták az antikváriumok mélyére süllyesztett hamburgerről szóló szakkönyveket, s elsőként indultak felkutatni a dzsungel rengetegébe a hamburgerfát! Vitathatatlanul a mekkdonátos hamburgerspecialisták voltak a szakma úttörői, akik merész huszárvágással élelmiszer- ipari láncuk menüjének középpontjába helyezték a hamburgert, hogy egy lapra feltéve a szeren cséjüket bemutatkozhassanak a világ fogyasztói előtt! Ugyanakkor mint az NHI (Nemzetközi Hamburgerkutató Intézet) munkatársa, kötelességem tájékoztatni álláspontomról a fogyasztói társadalmat, noha semmi kifogásom sincs a Mekkdonát-hálózat hamburgerei ellen, ám a laikusok számára tartogatok egy megszívlelendőjó tanácsot: a marketing vastörvénye alapján a tömegtermelés bizonyos áldozatokkal jár. Nem várhatjuk el a bolthálózat hamburgeres specialistáitól, hogy aránylag elfogadható áron kifoelegendő tápanyagtartalommal bír, elegáns, érezni, hogy a szakemberek folyamatosan ellenőrzik a hamburgerligetek fáit, a napsugár valóban arisztokratikus színűre barnítja a bucit - mégis, vagy talán éppen ezért: unalmas!
