Új Szó, 2002. július (55. évfolyam, 151-176. szám)

2002-07-12 / 160. szám, péntek

ÚJ SZÓ JÚLIUS 12.

Gondolat

sze is, de a XX. századra ez már nem mondható el; a hidegháborút nem sorolom ide. Az igaz, hogy a háborúk nagyon szörnyűek voltak, amikor voltak, de mégiscsak megnőtt a békeszakaszok aránya a háborús szakaszokéval szemben. Egyébként szükségszerű válság van, hiszen a technológiai, a társadalomszervezési kapacitások időről időre kimerülnek, fel kell találni újakat, s míg azokat megtanuljuk, bevezetjük, addig idő telik el, s addig gondok vannak. De ezeket a gondokat meg tudjuk oldani úgy, hogy közben nem gyilkolunk. S ennek, azt hiszem, a huszadik században elég mély gyökerei vannak. Lacza Tihamér: Egy lényeges dologról még nem volt szó, de a könyvben benne van: ez a XX. század az információ százada is. Azt, hogy milyen módon felgyorsult az információáramlás révén a kommunikáció, nem lehet egyeden korábbi századéval sem összehasonlítani. Önmagában már ez a tény is új arculatot adhat egy korszaknak. Hogy a hírek, a tények, az ismeretek, az információk milyen gyorsan jutnak el az egyik pontról a másikra, s a Föld elvileg egy nagy faluvá zsugorodhat. A televízió vagy a számítógép előtt ülve az ember akár a történésekkel azonos időben tudomást szerezhet bármiről.

Csanda Gábor: Kérdés, hogy mire megy ezzel a fölgyorsulással az ember. Nem a frusztrációra gondolok, hanem a bőség zavarára, az ebből fakadó zavarodottságra, s amiről már szó volt, az értékrend felborulására. Olvastam egy felmérést, mely azt vizsgálta, hogy egy átíag amerikainak a szabad idejében tájékozódás céljából mi mindenre van lehetősége, az információkínálat és a vagyoni helyzete szempontjából. Tehát hogy mennyi könyvet vehet hetente, hány folyóiratot és napilapot járathat, mennyi rádióműsort hallgathat, hány tévécsatornán mi mindent nézhet ott, abban a városrészben, ahol él, és így tovább, és a felmérés szerint ebből a mérhe- teden nagy választékból ő három tévécsatornát néz, semmi egyébre nem tart igényt. Szóval, a lehetőség és a lehetőség kiaknázása közt ebben a felgyorsult században egyre nagyobb a távolság. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy összejöttünk egy könyvbemutatóra, s annyian vagyunk, ahányan itt ülünk, míg, fölteszem, ha egy könyv századokkal ezelőtt megjelent, nagyobb esemény volt, még ha hetekig-hónapokig eltartott is, míg az a pár tucat ember, akit érdekelt, összejött, hogy megvitassa. A huszadik században vált megszokottá, hogy amilyen gyorsan megíródik egy könyv, olyan gyorsan el is tűnik a süllyesztőben, esetleg anélkül, hogy bárki is észrevenné. Barak László: Az információáradat és a frusztráció kapcsán jut eszembe egy triviális történet. Annak idején, valamikor még 1994-ben Hunok Péterrel Angliában jártam. Oxfordban sétáltunk az utcán, és arra lettem figyelmes, hogy ott a tinédzserek valamilyen műszert tartanak a fülüknél, és beszélnek bele. Akkor én megkérdeztem a társamtól: „Mit csinálnak ezek itten, Péter?” Mire ó: „Hát telefonálnak!” S lám, itt a telefon, mindenkinek van. Ez az egyik oldala: hogy milyen gyorsan történt az egész. Mégpedig többé-kevésbé annak köszönhetően, hogy megszűnt a hidegháború, hiszen ellenkező esetben a készülékekhez való hozzájutásunk valószínűleg tovább tartott volna, s a maiaknál nyilván sokkal nagyobb mobiltelefonokkal járkáltunk volna. A másik vetület: az, hogy az embernek naprakész információi vannak, ráadásul ha akaija, ha nem, hiszen ha nem akarod is, szembesülsz azzal, ami a vüágon történik, és ez, bár elismerem, frusztrálhatja az embert, de nagyobb felelősségérzettel kell, hogy eltöltse. Tehát ha nem vagy köldöknéző, nem csak abban gondolkodsz, hogy mi történik a közveden környezetedben, hanem felelősséget érzel azért is, ami mondjuk Japánban vagy az An- tarktiszon történik.

Kiss József: Szintén egy triviális történetet mondanék, egy nagyon konkrét, primitív példát. Ott lakom a HZDS-házzal szemben, ez az a ház, amelyik most, vasárnap reggel háromnegyed egykor kigyulladt. A tűzoltók egy órán belül

értek a helyszínre, s akkor derült ki, hogy egyetlenegy vízforrásra sem kapcsolhatók rá a készüléke^ ik. A tető vígan ropogott, a tűzoltók meg csak cigarettáztak, a HZDS-ház meg vígan égett...

Öllős László: Lám, mondtam én, hogy vannak azért pozitív folyamatok is!

Kiss József: Jelen volt egy szomszédom, aki a tévéseknek is nyilatkozott. A kamerába mondta, hogy ha az a ház gyullad ki, amelyben mi is lakunk, azóta már mind szénné égtünk volna. Ezt persze nem hozta a tévé. Ehelyett a tűzoltók szóvivőjét szólaltatták meg, aki olyasmit mondott, hogy- a tűzcsapok nincsenek összhangban az ő berendezéseikkel.

Barak László: Na, látjátok, ez az írástudók, a tájékoztatók felelőssége.

Csanda Gábor: Ráadásul tán nem is a HZDS-ház égett, hanem a szomszédja...

Kiss József: De nemcsak az információáradat van, van egy másik dolog is: a rettenetes nagy differenciálódás. Ezeknek az információknak neked, nekem, nekünk csak bizonyos részére van szükségünk. Nem tudom, ki hogyan van vele, ebben nyilván közrejátszik a mi kelet-európai nyomorúságunk is: például nincsen hely, ahová tegyed a könyveket. Az egyik ismerősöm mesélte a múltkor, hogy kénytelen volt megválni az összes szlovák nyelvű könyvétől. Kirakta a lépcsőházba, de hetekig nem vitte el senki, pedig értelmiségiek közt lakik. Mert nekik sincs hová rakniuk a könyveket. Ha leülsz a számítógéphez, és elkezdesz internetezni, azon veszed észre magad, hogy fél napig intemeteztél, de még semmi olyan lényeges információhoz nem jutottál, mint amikor tíz koronáért megvetted az Orbis- ban a Valóságot vagy a Kortárst, mondjuk, tizenöt évvel ezelőtt.

Barak László:

Meg kell tanulni ezzel együtt élni.

Ez a globalizáció átka. Ez ellen nem küzdeni

vagy védekezni kell, ezzel meg kell tanulni

együtt élni. Világos, hogy mi fél napokat vagy fél órákat ülünk a számítógép előtt, de biztos vagyok benne, hogy amit én fél óráig keresek az interneten, azt a tizenkét éves fiam fél perc alatt megtalálja. Ez a mi ballasztunk.

Szerintem majd szépen megtanuljuk mi is...

Győry Attila: A ti korosztályotok akkor is előnyben van. Ti még kaptatok és lemásoltatok egy olyan kultúrát és életvitelt, amely harminc-negyven évvel ezelőtt még működött. Tehát ha valami történne, s megszűnne minden civilizáció adta lehetőség, a ti korosztályotok, ha nem rögtön is, de még vissza tudna lépni abba az életbe, amely mondjuk a XIX. században, villanyáram nélkül is lehetséges volt. A fiatalabb korosztályok, a magamét is beleértve, erre már képtelenek volnának. Egyszerűen leállnának. Ha abbamaradna az áram- és a telefonszolgáltatás, én például nem tudnám megfelelő módon rendezni az életemet. Ozogány Ernő: Ennyire azért nem rossz a helyzet. Vemének A rejtelmes szigete is azt mutatja, hogy ha az ember kőkori körülmények közé kerül, akkor is fel tudja magát találni pillanatokon belül. Vissza szeretnék térni ahhoz a gondolathoz, hogy szinte folyamatosan válságban élünk, s a válságjelek évszázadok óta folyamatosan érzékelhetők. A minap került a kezembe Hessének a századfordulón, 1904-ben írt regénye, a Peter Camenzind. A főhős, kivonulva a társadalomból, megpróbál magának egy rousseau-i világot teremteni. Ebben a könyvben benne van a válságjelenség: tehát hogy az,

amit a XIX. századtól örökölt a társadalom, egy gondolkodó ember számára esetleg nem megfelelő, nem jó, menekülni kell belőle, s a főhős menekül is. Válságba kerül. Ami a terrorizmust illeti: döbbenetes, de a terrorizmus valamely meglevő társadalmi feszültségnek a torz megnyüvánulása. Amikor Luccheni leszúrta Sissit, nem gondolt arra, hogy húsz év múlva Lombardia nem tartozik az osztrák birodalomhoz. Amikor Gavrilo Princip lepuffantot- ta Ferenc Ferdinándot, eszébe nem jutott - ugyan meg sem érte -, hogy négy év múlva nem lesz Osztrák-Magyar Monarchia. Van itt ugyanis egy nagyon-nagyonkomoly probléma, erre egy amerikai szociológus hívta fel a szeptember 11-i terrortámadás kapcsán a figyelmet: a világnak jelenleg körülbelül hét százaléka gazdagszik folyamatosan, a globalizáció folyamán, további nagyjából tíz százaléknak van lehetősége arra, hogy megőrizze a jelenlegi szintjét vagy előrelépjen, az összes többi pedig reménytelenül leszakad. A vüág négyötödének nem lesz esélye arra, hogy továbblépjen, sőt viszonylag sokkal rosszabbul fog élni, mint ma. És ez a négyötöd növekedni fog, mert a világ fehér lakossága relatíve és abszolút számokban is csökken. Gábor Dénes 1971-ben megkapta a fizikai Nobel-díjat. Ugyanebben az időben, 1976-ban Umberto Colombo Hulladékkorszak után címmel megírta a Római Klub 4. számú jelentését, melyben kimondja, hogy a világ nem mehet tovább ezen az úton, mert a környezetszennyezéssel és a túlköltekezéssel megöli magát. És mi történt az azóta eltelt harminc évben? Semmi. Ez a gond a globalizációval. Jelenleg abba az irányba mutat, hogy néhányan meggazdagszanak, a többiek elszegényednek.

Kiss József: Az adatok ennél is drasztikusabbak. Amikor ez a szeptember 11-i tragédia még egészen friss volt, akkor a magyar közszolgálati tévében többek közt szót kapott egy professzor a Külügyi Intézetből, aki korábban Afganisztánban volt magyar nagykövet, úgyhogy az állapotokat meglehetősen ismeri, s elkezdte feszegetni ennek a terrortámadásnak a szociális gyökereit. Utána soha többé már ezt a szociális kérdést nem hozta elő. Azt hiszem, nem állok messze az igazságtól, ha feltételezem, valaki szólt neki, hogy ne folytassa, mert úgysem kerül adásba, meg se hívják a tévébe. Szóval, ez a téma lekerült a napirendről, pedig a terrorizmus gyökerei itt vannak. És bizonyos, hogy ennek orvoslását nehéz lesz kidolgozni.

Barak László: Ez világos, de tudatosítanunk kell, hogy mi a civilizációnak ahhoz a részéhez tartozunk, amely ezt okozza - azok szemében, akik szegények. Tehát mi nem viselkedhetünk úgy, ahogy mondjuk Csurka István a parlamentben, amikor kijelentette, hogy a mocskos és gazdag Amerika megérdemelte.

Barak László: „A globalizáció ellen nem küzdeni kell, meg kell tanulni együtt élni vele."

Mert mi pontosan ugyanolyan gazdagok vagyunk azokhoz az afrikai vagy ázsiai népekhez képest, me- lyekről itt szó lehet. Másrészt - és most lehet, hogy ki fogtok nevetni - szerintem vissza kellene gyarmatosítani azokat a területeket, amelyek megszűntek gyarmatok lenni. Nem úgy, hogy bevonul a katonaság, s fölállít ott egy diktatúrát, hanem gazdaságilag. Oda kell vinni a működő gazdaságot, s szerintem ennek már vannak is jelei. Nézzed meg Moszkvát. Én ugyan nem jártam ott soha, s nem is kívánkozom oda, de láttam ismeretterjesztő filmeket a mostani Moszkváról, a valamikorit meg jól ismerjük. S bár tudom, hogy ez Oroszországnak csak kirakata, és nem jellemzője, világos, hogy a gazdasági nagyhatalmak számára Moszkva további profitot és gazdagodást jelenthet úgy, hogy az ott élők munkához és keresethez jutnak. Szerintem üyen irányban halad a vüág, és a gazdasági szakemberek üyen stratégiákon dolgoznak. Más lehetőséget nem is látok, hiszen az nem megoldás, hogy repülőgépeken vagy bármiféle más úton-mó- don élelmiszert juttatnak az éhezőknek. Az éppen csak a vegetáláshoz elég.

Hodossy Gyula: Talán célszerű volna most, ha ki-ki szólna valamit konkrétan a könyvnek arról a területéről, amelyiknek a szerzője. Beszélgessünk például arról is, hogy A mi 20. századunknak a fejezetei mennyire időtállóak. Mi a könyv ho- zadéka, és egyáltalán: érdemes-e üyen közelről összefoglalni egy századot, hiszen lényegében még most is a huszadik századot írjuk. Érdemes volt-e ilyesmire váüalkozni, vagyis hogy érdemes-e, lehet-e egyáltalán, az elhangzottakat figyelembe véve újat mondani, gondolni. Öllős László: Nagyon általánosan fogalmazva: érdemes belevágni.

pította -, ugyanis a jó minőségű tévedések jó minőségű kritikát váltanak ki. Ezeket nem lehet néhány szlogennel lesöpörni az asztalról. Kiss József: Konkrétan a mi területünket érintve, tehát Öüős Lászlóé az eszmetörténet, az enyém a történelem, azt hiszem, az igazi kihívást az jelentené, ha sikerülne konfron- tálni a különböző szemléletek jegyében született munkákat és nézeteket. Néha elgondolkodom azon, hogy például a Trianon utáni Magyarország történetére volna szükségük a magyar szakos hallgatóknak, akik esetenként azt sem tudják, mi volt 1956, miért ült Déry, közben pedig Déryről tanulnak. Vagy vegyük a húszas éveket, mondjuk, Kosztolányit. A rendszer- váltás előtt egyszerű volt: egyféle beállítás. Ma különféle szemléletek születnek minderről, s e szemléletekben valahogy el keü igazodni, konfrontálni kell őket még akkor is, ha az egyik szemlélet a másikat a sajátjával össze nem egyeztethe- tőnek akarja tartam. Más kérdés, hogy ezt a szembesítést mennyire lehet diákok elé tárni. Mekkora zűrzavart okozna ez azoknak a fejében, akik hozzá vannak szokva ahhoz, hogy mindent leegyszerűsítenek nekik: ha azelőtt azt mondták, most éppen a fordítottját keü mondani. Holott a képlet ennél sokkal bonyolultabb. Ha mégis sikerülne a különböző szemléletek konfrontációja, akkor ebből haszna származnék az oktatásnak is. Persze, akkor a műfaj is teljesen más volna, s akkor az kellene, hogy ez álljon a központban, de az már feltételezné a folyamatoknak és az eseménytörténeteknek egy elég szolid ismeretét. Ott már nem lehetne apróságokra kitérni - mikor volt és mi is volt ez vagy az a történelmi esemény ott már azt keüene felhozni, hogy ezekről ki mit mondott, és miért így

megy oda, ahol csökken a lakosság lélekszáma, ahol emelkedik a nyugdíjasok aránya. Az előrejelzések szerint konkrétan Németországban a legközelebbi száz évben ötvenmiüió emberre lesz szükség, Amerikában pedig százmilliós tételekben számolnak, s nyilvánvaló, hogy fiatal, tehetséges és fehér embereket fognak akarni. Elkezdődik tehát egy olyan népvándorlás, amely ezer évvel ezelőtt volt és befejeződött, amikor innen nagyon sokan kivándorolnak, legfeljebb marad, aki nem tud vagy nem nagyon akar dolgozni, és jön a helyébe, mondjuk, ázsiai. Ennek már láthatók a jelei, és én nem szeretnék itt élni, teszem azt, kétszáz év múlva.

Öllős László: Azt hiszem, látod, emiatt nem keü aggódnod.

Barak László: Sokaknak nem tetsző dolgot akarok mondani, sőt egyesek talán rossz magyarnak fognak tartani miatta. Mert ha ez a prognózis, ami itt elhangzott, akkor az a kérdés, hogyan tegyünk eüene. Zárjuk le a határokat? De ugye, mi azt nem szeretnénk. S mivel elhangzott már az is - és a szemünk se rebbent közben hogy ötvenmillió év múlva nem leszünk, csak toüas és nem tollas áüatkák fognak itt járkálni, akkor mondjuk ki azt is, hogy azok a törvényszerűségek, amelyeknek valamüyen okok miatt mindenképp be keü következniük, azok úgyis bekövetkeznek. Ha tetszik nekünk, ha nem, ha szeretnénk itt élni kétszáz év múlva, ha nem. Teljesen vüágos és egyértelmű, hogy nemcsak Ázsiából fognak idejönni, hanem Afrikából is. Rettenetesen sokan. És lehet itt alakítani eüenük mindenféle egyleteket meg frontokat, de ez a törvényszerűen bekövetkezendő eseményeket legfeljebb csak minimális mértékben fogja késleltetni. De ha bekövetkezik, amiről itt szó esett, ebből még minOzogány Ernő: „Sajnos, az írástudók a mai napig nem Lacza Tihamér: „A műszaki fejlődés rendkívül meghat- tudnak az erkölcs oldalára állni.” ványozta az eszközök hatását."

Nevezzünk minden új gondolatot az egyszerűség kedvéért találmánynak. A regénytől kezdve egészen a kémiai újdonságokig. Először is keü egy feltaláló, aki azt az új dolgot kitalálja, feltalálja, valamilyen módon rögzíti, majd elkezdi terjeszteni. Mindenképpen időbe telik, amíg az az új gondolat, új szemléletmód, új elv, új érték, új eszme elterjed. Ehhez hozzá kell számítani azt, hogy különféle érdekek lesznek, melyek ezzel szemben állnak, különböző tradíciók, melyek nem képesek s melyeknek nem akaródzik másként élni, számtalan zavaró tényező, meüyel előre nem lehetett számolni, s lesznek ennek a találmánynak mindenféle másodlagos pozitív és negatív hatásai. De ha van benne gondolati erő, akkor beépül a civilizáció rendjébe, akár emlékeznek közvetlenül rá, akár csak közvetve, olyasmik által, melyek majd csak ebből a találmányból következnek. Valamilyen módon mindenképp beépül, még ha tévedés is. Egyébként még ez sem oly elkeserítő, mert a jó minőségű tévedéseknek is hatalmas pozitív hatásuk van - amint ezt egy ismert német szociológus megállamondta, nem pedig amúgy. Persze, nem tudom, erre mennyire fogékonyak a mai fiatalok.

Csanda Gábor: Annyira, hogy elmennek innen máshová tanulni. Csak sejtelmeim lehetnek arról, mit tudnak a magyar szakos hallgatók, és mit nem, de a nyelvekben és a világban való jártasságukon kívül a tudásszomjuk és a racionális gondolkodásuk a legrokonszenvesebb vonásuk. Számukra ugyanis az utazás, az önképzés és az önmegvalósítás már nem csak lehetőség, és főként nem véledenek összjátéka, kiaknázható szerencsés alkalom, hanem követhető életforma.

Ozogány Ernő: A múlt rendszer viszonylag nagy egységet biztosított azáltal, hogy sehova nem lehetett utazni, sehova nem mehetett az ember. A rendszerváltás után ez is fölszabadult, és a globalizációval együtt kialakult egy olyan - most nem akarom megítélni, mennyiben jó vagy rossz - világpolgári szemlélet, hogy mindenki menjen oda, ahol a legjobban tud érvényesülni. Hogy a mai fiatalság nem itt tud a legjobban érvényesülni, erre mérget lehet venni. Aki tehetséges, eldig nem az következik, hogy itt valamiféle élhetetlen társadalom lesz, már úgy értem az élhetetlenséget, hogy nem fog lehetni élni egy üyen társadalomban... Dehogyisnem. Miért ne?

Ozogány Ernő: 1989-ben, a nagy föllángolás idején megkérdeztem a munkatársaimat: Tudjátok, mi történt a legutóbbi százötven évben? Semmi. Es tudjátok mi lesz a legközelebbi százötven évben? Ugyanaz. Hodossy Gyula: Kedves barátaim, azt hiszem, sikerült ezzel a rövid kis kerekasztal-beszélgetéssel elégséges mértékben közel kerülnünk és ugyanakkor kellően el is távolodnunk beszélgetésünk tárgyától, A mi 20. századunk című könyvtől. Úgy vélem, hogy a gondolatok, amelyeket itt fölvetettünk, átfogó vonalakban tükrözik a könyv témáját, az ellentmondásoktól terhes huszadik századot, melynek a könyv is része, és persze mi is részesei vagyunk, ellentmondásainkkal és egyetértéseinkkel együtt.. Köszönöm a szerzőknek s vendégeinknek, hogy eljöttek. Talán hamarosan sikerül fölkeltenünk mások érdeklődését is könyvünk iránt.