Új Szó, 2002. július (55. évfolyam, 151-176. szám)

2002-07-12 / 160. szám, péntek

Gondolat ÚJ szó JULIUS 12. Milyen volt a huszadik század? Milyennek látja néhány értelmiségi azt a zsigereinkbe ivódott, eleven közelmúltat, mely valószínűleg a jövendőnket is meghatározza Kerekasztal-beszélgetés századunkról Kiss József: „A mi kelet-európai nyomorúságunk: pél- Öllős László: „A jó minőségű tévedések jó minőségű dául nincsen hely, ahová tegyed a könyveket.'' kritikát váltanak ki.'' CSANDA GÁBOR A mikor A mi 20. száza- ■ dunk című könyv be- | mutatójára indultam, nagyobb érdeklődésre számítottam, több ér­deklődőre. Azóta sem tudom eldönteni, vajon a könyv és a téma jelentőségét becsültem-e túl, vagy az érintettek, a kortárs ol­vasóközönség figyelmét, kíváncsi­ságát. A szükségből erényt ková­csolva a bemutató így alakult át egy maroknyi írástudó kerekasztal- beszélgetésévé. Ez is a mi huszadik századunk: valóság és illúzió. Két­ségtelen, a könyvekhez (az olva­sáshoz, a beszélgetéshez) idő kell. Ma pedig, a XX. századtól egy ug- rásnyira úgy tűnik, az emberek ja­va részének több a könyve, mint a könyvre szánható ideje. Erről is, na meg véres tényekről és hiú ábrán­dokról, válságérzetről és megala­pozott derűlátásról szólt a részt­vevők eszmecseréje. Az alábbiakban ennek rövidített, szerkeszteden, enyhén stilizált vál­tozata olvasható. A könyv szerzői közül igazoltan (felülbírálhatatla- nul) hiányzott Dusza István kriti­kus, levéltáros, újságíró (1951 -2002), jelen volt Lacza Tihamér (1948) vegyész, szakíró, újságíró, Kiss József (1944) történész, levél­táros, újságíró, Ozogány Ernő (1951) villamosmérnök, szakíró, új­ságíró és Öllős László (1957) polito­lógus. A társalgó vendégei voltak: Barak László (1953) kiadói igazga­tó, költő, újságíró, Győry Attila (1967) író és jómagam (1963) mint irodalomtörténész. A beszélgetést Hodossy Gyula (1960) kiadói igaz­gató, költő, újságíró vezette. Hodossy Gyula: Kedves barátaim! Azért jöttünk itt ma össze, hogy be­szélgessünk a Lilium Aurum Könyv­kiadó egyik legfrissebb kiadványá­ról, s ennek kapcsán talán a mi hu­szadik századunkról is szóljunk. Kö­tetünk, A mi 20. századunk je­lentőségének első argumentuma az is lehetne, hogy beválasztották az ünnepi könyvhéti könyvek közé... Öllős László: Az, hogy a könyvheti könyvek közé emelték, jó jel. Mert bizonyára megnézték rendesen, és úgy látszik, tetszett nekik. Ezek sze­rint beletrafáltunk... Kiss József: Azért nehéz helyzet­ben vagyunk, mert óriási a könyv­áradat, teljesen új értékrend alakul ki, és sok minden leértékelődik. A kínálat egyre bőségesebb, s nem minden esetben az alaposan megírt, az évek kutatómunkájának köszön­hető végtermék iránt van kereslet. Felborult az értékrend. Ez is a XX. századhoz tartozik. Lacza Tihamér: És az általános vál­ságérzettel függ össze. Hodossy Gyula: Korábban egy írat­lan szabály szerint a könyvheti kata­lógusba kerülő kötetek harmadának határon túli kiadványnak kellett lennie, de ezt a hagyományt az idén elvetették. Nagyon helyesen, hiszen semmi korlátozásra nincs szükség. Ha tehát a sok ezer könyv közül ki­választottak százhatvanat a könyv­hétre, s ebbe a százhatvanba a kura­tórium döntése alapján besorolták A mi 20. századunkat is, akkor ezt ne hagyjuk figyelmen kívül. És még valamire felhívnám a figyelmeteket: Ernő ugyan nagyokat hallgat, de elsősorban az ő érdeme, hogy ez a könyv létrejött. Ó hozta az anyagot a kiadóba, ő ajánlotta fel kiadásra, s amikor rábólintottunk, ő csinált ezekből a sajtóban megjelent cik­kekből használható kéziratot. Tehát ez a könyv nem a korábban megje­lent sorozat összegereblyézett má­sa, hanem megszerkesztett, több szempontból átdolgozott és egysé­gesített változata. Kulcsár Ferenc­cel, a könyv felelős szerkesztőjével folyamatosan egyeztetett, tanácsko­zott, társszerkesztett, így állt össze a könyv, amelyet most itt tartotok a kezetekben. Öllős László: Igen, ő volt az, aki ál­landóan telefonált és ránk csönge­tett és zaklatott és sürgetett. Ozogány Ernő: Hát, ha már itt tar­tunk, először is elmondanám, miért ez lett a címe ennek a könyvnek, hi­szen az eredeti sorozat Századbú­csúztató címen ment a Vasárnap­ban. Már az anyagrendezésnél kide­rült, hogy semmiképp sem tudunk a teljességre törekedni. így próbál­tunk olyan címet adni a könyvnek, mely kifejezi egyrészt azt a szubjek­tivitást, melyet kénytelenek voltunk vállalni, hiszen egyébként legalább tíz kötetben kellett volna bemutat­nunk a huszadik századot, másrészt - s erről még nem volt szó, ez a könyv magyar könyv. Olyan érte­lemben, hogy mindenki a magyarok közül, aki az eszmeáramlatokban, a művészetben, a tudományban vagy a technikában jelentősei alkotott ebben a században, benne van a könyvben. Sok esetben más nem­zetbeliek hátrányára is, tehát ilyen értelemben ezt a szubjektivitást is tudatosan vállaltuk. Ezért az a címe, hogy A mi 20. századunk. Ez a könyv filozófiája: benne van min­den, amit a században a magyarság szempontjából fontosnak éreztünk, ami bennünket megemelt és sújtott. Ami pedig a válságérzetet illeti: van egy nagyon nagy különbség a XVI. meg a XX. század között. Nevezete­sen, amit Julien Benda is megírt Az írástudók árulásában: mindig is vol­tak szörnyűségek a századok folya­mán, s mindig az írástudók mutat­tak rá ezeknek a szörnyűségeknek a tarthatatlanságára és az erkölcste­lenségére. Nem mintha ez sokat vál­toztatott volna a tényeken. Ám a hu­szadik században az írástudókat hozzácsatolták, hozzácsábították valaminő eszmeáramlatokhoz, be- lekényszerítették, belerángatták va- lamüyen eszmeáramlatokba; erre Jugoszlávia esete a legjobb példa. Ha valaki 1990-ben azt mondta vol­na, hogy Európa közepén emberek százezreit fogják lemészárolni, nem hittük volna el. És egy éven belül ez megtörtént. Sajnos, az írástudók a mai napig nem tudnak az erkölcs oldalára állni, ellenben nagyon is meg tudják magyarázni valamilyen ideológia keretében, hogy miért épp az a jó, amit az az ideológia diktál. Erről beszéltetek ti vala­mennyien a könyvhét kapcsán. Mit keresnek az írástudók valamilyen politikai pártnak a cégérén? Ha va­laki írástudó, nem szabad róla meg­tudni, hogy melyik oldalon áll. Mert ha nem az erkölcs oldalán áll, akkor megeszi a fene. S úgy látszik, még mindig érvényes Arnold Toyn­bee elmélete, mely szerint minden korszak úgy folytatódik tovább, mint egy bambuszrúd, melyre rá­húzzák a következő bambuszrudat, tehát hogy a korszak a korszakhatá­ron túl is folytatódik még egy dara­big. Talán ezért érzünk még ma is valamiféle válsághangulatot. Mert még mindig nem tudtuk a múltat kiheverni. Nemcsak az elmúlt negy­ven évről van szó, hiszen Benda 1927-ben írta az említett művét, és abban, akkor jósolta meg azokat az eseményeket, melyek tíz évvel ké­sőbb történtek meg, Sztálin alatt s később Hitler alatt. Öllős László: Egy oka van annak, hogy első pillantásra ilyennek érzi az ember a helyzetet, ez pedig a kö­vetkező: úgy tűnhet, mintha koráb­ban, mondjuk a XVI-XVII. század­ban nem következett volna be az írástudók árulása. Dehogynem! A különbség az, hogy mi azt az értel­miségit, amely akkor kitalálta a ren­di abszolutizmust, a gyarmatosítás elméletét, ma már nem olvassuk. El­felejtette őket a kor. A korabeliek el­lenben olvasták, ahogy mi is olvas­suk a hasonló társadalomszervezési találmányokkal előálló maiakat. Te­hát mindig is voltak írástudók, min­dig is voltak értelmiségiek, akiknek ki kellett találniuk, hogyan működ­jék a társadalom, a negatív elemei­vel együtt. Ennek századokkal ez­előtt is megvolt a szakirodalma, leg­feljebb belepte a por, s nem ezen az úton haladt tovább a vüág. A maia­kat is nyilván belepi majd a por. Barak László: Mindig voltak udvari tollnokok, bértollnokok, de hát pél­dául Thomas Mann is Európában élt, ugyanebben a huszadik század­ban, s biztos vagyok abban, hogy jobban, inkább hozzájárult e század képének alakulásához, mint azok, akik beadták a derekukat, s nem voltak tisztában a felelősségükkel. Kiss József: Ivó Andric Híd a Dri- nán című regényében a híd az élet folytonosságának a jelképe. Ször­nyűségek történnek, emberek szá­zait fejezik le, de a híd természete­sen áll, s az élet folyik tovább. A kö­zeledő ellenség hírére Ali hodzsát a fülénél fogva a hídhoz szegezik, mondván, hogy ha már nem megy el a sajátjaival, ne felejtse el, kikhez tartozott. A hidat végül felrobbant­ják, s akkor Ali hodzsa azt mondja: meghalt az Isten. Erre figyelt fel Fábry Zoltán: a huszadik század úgy kezdődött, hogy a maga termé­szetes rendjéből kizökkent, teljesen kisiklott a társadalmi ellenőrzés alól, a társadalmi fejlődés pedig el­lenőrizhetetlenné vált. Öllős László: AXII-XIII. század for­dulóján, amikor Franciaországban a katarokat üldözték s egy részüket kiirtották, az egyik nagyváros előtt az ostromló keresztesek megálltak. Már nem sok választotta el őket a teljes győzelemtől, az ostromlók ér­zelmi állapota finoman fogalmazva is felajzott volt, s ebből nyilvánvaló­an az következett, hogy a város la­kosságát - úgy, ahogy van - lemé­szárolják. Tudható volt ugyanakkor, hogy a városban nem csak katarok, hanem rendes katolikusok is élnek, sőt mi több, az is tudható volt, hogy katarból legföljebb néhány száz. Felmerült a kérdés a keresztesek­ben: hogyan fogjuk megkülönböz­tetni az eretnekeket az igazaktól? A pápai legátus erre azt válaszolta: öl­jétek le őket mind, Isten majd kivá­lasztja az igazakat. De ugyanígy em­líthetném Jeruzsálem elfoglalását, ahol is szintén úgy törtek be a város­ba, hogy kirabolták, s hittől függet­lenül lemészárolták a lakosságot. Szóval az, hogy fejetlenül gyilkol­nak, nem XX. századi találmány. Mint ahogy az sem, hogy rokon ro­kont, szomszéd szomszédot gyilkol. Abban viszont feltétlen egyetértek, hogy a huszadik században az em­ber éppen a technológiai fejlődés eredményeképpen hihetetlen tö­kélyre fejlesztette a gyilkolást. Mert bár korábban is voltak nagy gyilko­lások - gondoljunk csak a harminc­éves háborúra -, a civil lakosság tu­datos pusztításának a XX. századi mértékére nem volt példa. Azok a próbálkozások azonban, melyek ko­rábban, a nagy nemzetállamok ko­rának időszakában pusztítások ré­vén akarták egyesítem a világot, sorra kudarcot vallottak. Csanda Gábor: Szüágyi Istvánnak a Hollóidő című történelmi regé­nyében igen sok kegyetlenség törté­nik, nem véletlenül, hiszen a török­világ idején játszódik. Egy nyertes csata után az egyesült német-ma­gyar haderő parancsnokai elhatá­rozzák, hogy a levagdalt török ko­ponyák gúlába rakásával örvendez­tetik meg hercegüket. Fogadást köt­nek a levagdalt koponyák számára vonatkozóan, hiszen ha a kellő mennyiség összejön, a király végre elszánja magát, s háborút indít a tö­rök ellen. Az éjszaka leple alatt ezért ki-ki portyázó-szedegető csa­patokat küld a véres csatatérre tö­rök koponyát gyűjteni, illetve zsák­szám vásárolják a koponyákat az elesetteket prédáló hajdúktól is. Ah­hoz persze, hogy a vállalkozás siker­rel jáijon, tehát hogy a herceg a csa­tát sikeresnek és győztesnek tart­hassa, bizony, a még élő elesettek­nek, végül pedig még néhány dicsőségben megholt magyar vitéz­nek a fejére is szükség mutatkozott, ami, tekintve a magyar és a török ábrázat közti elenyésző különbsé­get, nem szúr szemet. Megszerzik tehát a szükséges számú koponyát, s ilyen értelemben happy enddel végződik a történet, mert a magya­rok vezére megkönnyebbülten fel­sóhajt: Van Isten: lesz háború! És valahol igazolódik az, ami a regény elején elhangzik, hogy az ember az­zal is a barbárhoz igazodik, ha szemben áll vele. És amit a történet úgyszintén megvilágít: nincs új a nap alatt, a pusztításnak és a ver­senyszellemnek az ötvözete sem hu­szadik századi vívmány. Lacza Tihamér: Leonardo da Vinci zseniális ötleteit a XV-XVL század­ban a technika egyszerűen képtelen volt megvalósítani. Most tekintsünk el attól, hogy ezek műszakilag mennyire voltak kidolgozott elkép­zelések, csak azt mérlegeljük, hogy valakinek az agyából kipattant az ötlet - az ejtőernyő, a repülőgép, a szkafander, a búvárruha, sorolhat­nám -, s nem volt a megvalósításá­hoz adott műszaki háttér. A terroris­ták gazemberek voltak a XVI. szá­zadban is, például a méregkeverők, akik kifinomult módszerekkel tud­tak embereket eltenni láb alól, vagy gondoljunk a Medici család történe­tére, mely csak egy kis szelete az itá­liai reneszánsz históriának, mégis hullahegyeket kellett utánuk eltaka­rítani. Az eszközök azonban most egy őrült elme kezében sokkal na­gyobb hatást tudnak kiváltani. Egy farzsebbe tehető nukleáris töltettel például a fél kontinenst ki lehet ir­tani. Ha ne adj’ isten egy őrült terro­rista fölszáll egy ilyen nukleáris töl­tettel Jeruzsálemben az autóbusz­ba, s felrobbantja a pokolgépet, ak­kor nemcsak az autóbusz repül le­vegőbe, hanem az egész Közel-Ke­let. S persze ez megtörténhet bár­hol másutt is. Tehát van ez a furcsa dilemma: a műszaki fejlődés rend­kívül meghatványozta az eszközök hatását. A gazember, az őrült terro­rista a világon bárhol rendkívüli ve­szélyt jelenthet. Ezzel szemben ha valaki jó ember, és történetesen va­lami szépet akar, annak a hatása, sajnos, nem nőtt meg hatványozot­tan. Hiába volt Albert Schweitzer szent ember, nem mentek töme­gestől Lambarénébe utána, nem akartak mellette vagy általa milliók megdicsőülni - ellentétben egy fa­natikussal, aki öngyükos merényle­tet követ el. Barak László: A nemzetközi terro­rizmus újabb kihívás. Elhangzott már a kérdés: hogyan lehetséges, hogy olyan váratlanul érte az Egye­sült Államokat a szeptember 11-i terrortámadás. Hogyne érte volna váratlanul, amikor a hidegháború s a katonai tömbök szembenállása következtében az összes védelmi doktrína egy totális háborúra volt berendezkedve. Most azonban, hogy ilyen szempontból békeidő van, s már nem az a kérdés, hogy a világ egyik fele kiirtja-e a másikat - remélhetőleg ez már valóban nem kérdés -, ki kell fejleszteni és meg kell tanulni az új védelmi doktríná­kat, hogy az effajta veszélyekkel szembe lehessen nézni. S éz csak idő kérdése, mert biztos vagyok ab­ban, hogy nagyon sok ember na­gyon sokat dolgozik ennek a meg­valósításán. Lacza Tihamér: Kétszázmillió év­vel ezelőtt jelentek meg a nagy mo­csarakban az első hüllők, ezekből aztán kifejlődtek a dinoszauruszok, melyek százmillió évnél is tovább uralták a Földet, s közben, mondjuk olyan nyolcvanmillió évvel ezelőtt megjelent egy kis rágcsáló is, a mi ősünk. Ott téblábolt a legszívósabb, legellenállóbb, sokszor óriási dino­szauruszok közt, meglapulva a fű­ben. És aztán történt valami, a monstrumok eltűntek, a kis rágcsá­lók, ezek az emlőskék pedig túlél­ték a drámai változást, leszárma­zottaik pedig itt vannak... Csanda Gábor: Itt ülnek a Vám- béry kávéházban. Lacza Tihamér: Igen, mi volnánk azok. Kérdés persze, meddig. Dou- gal Dixon könyve, A jövő zoológiája arról szól, hogy milyen lesz a Föld élővilága ötvenmillió év múlva. Ho­gyan néznek majd ki az időközben elmozgó kontinensek, s kérdés, hogy Európáról egyáltalán beszél­hetünk-e még ekkor, de ez mind nem érdekes ahhoz képest, hogy ebben a gyönyörű könyvben, mely­ben érdekesebbnél érdekesebb le­endő állatok, tollas és nem tollas ál­latkák ábrázolása látható, nem ta­lálni embert. Tehát a zoológus, sza­badjára engedve képzeletét, nem számol azzal, hogy ötvenmülió év múlva a Földön még itt fog valahol téblábolni az ember... Öllős László: A XX. század mégis, minden válság ellenére elég nagyot alkotott, ha figyelembe vesszük azt az elgondolást, mely szerint válsá­gokat meg lehet oldani erőszak nél­kül. Anélkül tehát, hogy embereket irtanánk. Ha az emberiség törté­nelmét megpróbáljuk két szakasz­ba besorolni - az egyik szakasz, amikor az ember háborús állapot­ban él, a másik, amikor békeálla­potban él, azt tapasztaljuk, hogy amint halad előre az emberi törté­nelem, úgy nő a békeállapotban élés aránya. Gyakorlatilag korai történelmünk a folyamatos hábo­rúban élés időszaka volt, így nézett ki az ókor és a középkor jelentős ré­A kerekasztal-beszélgetés közvetett tárgya: Dusza István, Kiss József, Lacza Tihamér, Ozogány Ernő és Öllős László közös könyve, A mi 20. századunk. Lilium Aurum, 2002 (A szerző felvételei)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents