Új Szó, 2002. június (55. évfolyam, 126-150. szám)

2002-06-28 / 149. szám, péntek

2002. június 28., péntek 2. évfolyam, 13. szám VJVJ1> UVJLA1 DUNA-VOLGYI SZELLEMI FIGYELŐ „Az univerzális emberi gondolkodás nem szűkítheti be önmagát csak azért, mert a modern nacionalizmus megveti a táguló világot" Egy elképzelt forradalom veszélyei „Sosem a tartalommal, mindig a hogyannal van a baj. Minden kimondható, ám hitelességet csak a hogyan nyújt neki." SZILVÁSSY JÓZSEF ...................V...... E gy h ete több európai hírügynökség ismer­tette, számos európai és közép-európai na- pilap - köztük az Új Szó és a Sme teljes ter­jedelmében közölte a Felhívás a nacionalizmus ellen című doku­mentumot, amelyet huszonhat neves európai személyiség bocsá­tott útjára. Az aláírók között sze­repel Bugár Béla, az MKP elnöke, és Szigeti László, a Kalligram Könyvkiadó igazgatója, akivel az alábbi beszélgetés készült. Annak a kiadónak az igazgató­jaként, amelyet magyar és nem magyar írók közép-európai in­tézményként tisztelnek, miben látja a Felhívás jelentőségét és időszerűségét? Jelentőségét tartalmában, erejét kibocsátóinak erkölcsi hitelessé­gében, aktualitását itt és most lá­tom. A posztkommunista orszá­gok mindegyikében hol előbb, hol utóbb, milliókat tévesztett meg a „nemzeti” retorika giccsszerűsé- ge. Ami megszólalásra késztette ezeket az olykor merőben más ér­tékrendű európaiakat, az annak a reális veszélye, hogy földrész­Kishitű az a közösség, amely képtelen kímé­letlen szembenézésre. Jövőjének minőségé­vel hazardírozik. A múltbeli és mai ma­gyar, valamint a nem magyar fasizmusok­nak a gyökeréig kell hatolni. A múltbeli, továbbá a mai magyar és nem magyar kom­munizmusoknak szint­úgy. A nacionalizmu­soknak is. szerte egyre több fiatal vakhittel azonosul a nacionalizmus eszmé­jével. Szinte élvezik, amikor vezé­reik a szembenálló elgondolások közé áthidalhatatlan szakadéko­kat állítanak. S testestül-lelkestül állnak őrt képzelt posztjaikon. Szlovákok, lengyelek, németek vagy magyarok, mindegy. Nemze­ti mártíromságtól vértezve állják a sarát. Önimádatuktól túlfűtött tu­datuk elpárásítja szemüket, s nem látják a nemzetinek meghirdetett retorika mögött lapuló kockázato­kat. A Felhívás kibocsátói azonban jól tudják, hogy nem a fiatalok, hanem az őket ámító politikusok és más személyek az igazi vétke­sek. Csakhogy a szovjet hatalom ha­mis internacionalizmusa való­ban lehetetlenné tette a nemze­ti ellentéteket tisztázó párbe­szédeket, s 1918, 1945, jogfosz- tottságunk, továbbá 1956 seb­helyei mindmáig nem gyógyul­hattak be. Ezek valóban magyar trauma­évek, csakhogy a huszadik száza­dot egyetlen európai nemzet sem úszta meg mélyebb sebek nélkül. Tisót és Husákot ugyanúgy ki kel­lene beszélni magunkból, mint Horthyt és Kádárt, Meciart és Dzurindát, Orbánt és Medgyessyt. Groteszknek tűnhet, mégis mon­dom: mindegyikük az általános jólét megteremtésére tett ígéretet. Mindegyikük ugyanazon fe­lelősségvállalás aurájával startolt. Velük szemben erkölcsi kötelessé­günk a részletező számonkérés. Kishitű az a közösség, amely kép­telen kíméletlen szembenézésre. Jövőjének minőségével hazardíro­zik. A múltbeli és mai magyar, va­lamint a nem magyar fasizmusok­nak a gyökeréig kell hatolni. A múltbeli, továbbá a mai magyar és nem magyar kommunizmusoknak szintúgy. A nacionalizmusoknak is. S kivált a gyökeréig kell hatolni a posztkommunista fordulat kiter­melte látható, megbúvó pénzügyi, gazdasági és ideológiai korporáci­óknak. Hogy megtudjuk, milye­nek is vagyunk mi, közép-európai nemzetek a szabadságban. Az új­sütetű korporativizmusok út­vesztőinek korántsem a naciona­lizmus a legfőbb szentsége. Leg­főbb posztkommunista szentség a korrupció. És amikor ezt mon­dom, nemzeti büszkeség fűt. Az igazság kimondására való törek­vés büszkesége. Sokan gondolják úgy, hogy aki a nacionalizmus ellen szól, az tá­volabb áll a nemzet eszmé­nyétől, s jóval közelebb a koz- mopolitizmushoz. Nem hiszem, hogy a Felhívás ki­bocsátói kozmopoliták. Günther Grass Nobel-díjas író német, Kö­nig bíboros osztrák, Václav Maly püspök, a Charta 77 egyik aláíró­ja cseh, Esterházy Péter, Göncz Árpád és Bugár Béla pedig ma­gyar. Annyiban különböznek a nacionalistáktól, hogy él bennük az ősi, elemi emberi ösztön, amellyel nem állnak ellen a meg­ismerésnek. Mai nyelven: a mo- dernitásnak. Persze az ellenállás is alapvető emberi tulajdonság, a szabadságjog része. Ezzel nem is lenne baj. Sosem a tartalommal, mindig a hogyannal van a baj. Minden kimondható, ám hiteles­séget csak a hogyan nyújt neki. Legalitást pedig a demokrácia já­tékszabályainak következetes tiszteletben tartása. A nacionalizmus a félelmeink­ben és kisszerűségünkben lakik, írta legutóbbi könyvében Petr Pithart, a cseh államfői poszt egyik várományosa, majd hoz­záteszi: sok mindent a kommu­nizmusra foghatunk, de a nacio­nalizmus terjeszkedését azért talán mégsem. A demokráciára sem, ahogy ezt ugyancsak Pithart mondta. Göncz Árpádék budai lakásán ül­tünk, mikor kipattant belőle a Felhívás ötlete. És amikor leg­utóbb Pozsonyban járt, kifejtette, miért lenne megtisztelő, ha egyik közrebocsátója Bugár Béla lenne. Ezt Bugárnak mondta. Mert ak­kor már tudta, hogy az aláírók zöme nem holmi provinciális, ha­nem európai értékrendet képvi­selő politikusnak tartja Bugárt. Jómagam nem Pozsonyban, ha­nem Gönczéknél fejtettem ki Petr Pithartnak, hogy meghatározó nemzeti költőnk, Csoóri Sándor a Kádár-korszakban nemegyszer vélekedett úgy, hogy a magyar ki­sebbségek megmaradása demok­rácia nélkül nem lehetséges. Eb­ből egyenesen következett, hogy számára a demokrácia a magyar nép kezében olyan eszköz, amellyel elérhető a teljes magyar nemzet megmaradása, me­gerősödése, politikai egyesítése. Csakhogy a demokrácia köztu­dottan nem eszköz, hanem folya­mat. Legfőbb célja, hogy a mo- dernitás világából adódó nehéz­ségek közepette előmozdítsa az általános jólétet, szavatolja a tör­vényességet, megvalósítsa az igazságot, biztosítsa a külső és belső nyugalmat, s a szabadság egyéb áldásait. Nem véletlen, hogy az újkori nacionalista gon­dolkodás is idegenkedéssel tekint a modernitásra. Márpedig az uni­verzális emberi gondolkodás nem szűkítheti be önmagát csak azért, mert a modern nacionalizmus megveti a táguló világot, s attól való félelmében, hogy nem felel meg az elvárásoknak, az együtt­működési politika lerombolását tűzi zászlajára. Miközben forra­dalmat hirdet azzal, hogy én va­gyok a legjobb, s hogy egyedül én vagyok az erkölcsileg tiszta. Mitől van az, hogy a politika morálisan lezüllött világa ilyen gyakran érvel a tiszta er­kölccsel? Az emberiség nagy szerencséje, hogy erkölcs nélkül az önérzet ha­lott. A bársonyos forradalom ve­zéralakjainak minden tettét az er­kölcs határozta meg. Ennyi év táv­latából naivnak is tűnhet az a hit, amellyel 1990 januárjában a szlo­vákiai rendszerváltó központ, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen iro­dájában bejelentettem, hogy ma­gyarok, szlovákok, csehek és len­gyelek részvételével nemzetközi rendszerváltó konferenciát szer­vezek, amelyen végigbeszéljük az erkölcs és a politika viszonyát. Ha- velt kértem főelőadónak, aki kéré­semre a magyar és a lengyel köz- társasági elnököt is meghívta. Szűrös Mátyás és Wojciech Jaru­zelski eljött, és éppen ez tette szá­momra kínossá saját ötletemet. Kik beszélnek itt a politika és az erkölcs viszonyáról? Azóta majd­nem mindig elszorul a torkom, amikor a politika erkölcsiségéről papol a dogma. Egy régebbi szlovák nyelvű nyi­latkozatában a nacionalista ide­ológiák rohamosztagaitól óvta az olvasóit, de akkor még abban reménykedett, hogy csak a csőcseléket képesek mozgásba hozni. Tévedtem. Noha ma sem tartom helyénvalónak miniszterelnökö­ket, értelmiségieket és más, ma­gukat nemzetstratégáknak hir­detőket csőcseléknek nevezni. So­sem tenném. Talán a hazardőr a megfelelő fogalom. A hazaárulót is asszociálja. Mert hazardőr az, aki tömegeket vonultat a terekre, tegye azt Berlinben, Budapesten vagy Klagenfurtban, hogy végelát­Hadd mondjam el, hogy az utóbbi tízva- lahány évben a nacio­nalizmus jelenlétével megbékéltem. Bensőm megtanulta kezelni. Hosszú idő után egyszer mégis lebénított. hatatlanul szitkozódjék vagyonról és kisebbségi jogokról, államha­tárokról. Hadd mondjam el, hogy az utóbbi tízvalahány évben a na­cionalizmus jelenlétével megbé­kéltem. Bensőm megtanulta ke­zelni. Hosszú idő után egyszer mégis lebénított. Egy köztisztelet­ben álló politikus, tízvalahány év­vel a rendszerváltás után, óriási tömeg előtt jelentette ki, hogy a forradalom elkezdődött. Megdöb­bentem. Mint akkor, amikor Szű­röst, Jaruzelskit láttam. Ott is, itt is a politikai erkölcs teljes hiányát érzékeltem. Mi vezérelhette ezt a politikust, amikor ilyen mondatokra ra­gadtatta magát? A közvélemény szemében erkölcsi politikát folytató politikus nagyon jól tudta, hogy amit mondott, az hazárd. És tudja most is. Mert neki tisztában kell lennie azzal, hogy a forradalom funkciója destabilizáló funkció, és kizárólag a fennálló ál­lapot tagadását lehet igazolni vele. És az is világos a számára, hogy a felforgató-forradalmasító funkció alkalmazásakor a nacionalista ve­zéralakok és ideológiai korporáció­ik szócsövei mindig a nemzeti meg­semmisülés veszélyével, s a nemzet politikai egységesítésének szüksé­gességével érvelnek. Tudom, mit mondok, én is voltam forradalmár. Csakhogy én 1989-ben más célzatú és ideológiájú forradalomban vet­tem részt 1989-ben. Olyanban, amely nem az együttműködési poli­tika lerombolását tűzte zászlajára. A többpártrendszer, a vélemény- nyilvánítás szabadsága, a szlovákok a csehek és a magyarok partneri együttműködése, valamint Csehsz­lovákia bejuttatása az észak-adanti szövetségbe és a nyugati demokrá­ciák közösségébe együttműködési politikát követelt. Ettől volt bárso­nyos az a forradalom. S ezért nem lehet bársonyos egyetlen naciona­lista forradalom sem. Az csak véres lehet. A szerbek, az írek, a baszkok. Vér és halál... Tegnap részt vett Milan Hodza volt csehszlovák miniszterelnök turócszentmártoni temetésén. Mint kalligramos vagy a Szlovák Külügyi Társaság nemzetközi ta­nácsának tagjaként kapott meg­hívást? (Képarchívum) Dzurinda miniszterelnök úr küld­te számomra a meghívót, nála kel­lene érdeklődnie. Feltehetően tu­domására hozták, hogy az egykori csehszlovák miniszterelnök, Mi­lan Hodza emigrációban angol nyelven írt Föderáció Közép-Euró- pában című könyvét a Kalligram adta ki először szlovák nyelven. Hodzát rendkívülien tisztelem. Tagadta a szovjetekkel lepaktáló Benes kisebbségellenes politikai törekvéseit. Államszövetségről áb­rándozott, amelyben egyebek mellett teljes egyenrangúságban él a szlovák és a magyar nemzet. Szememben nem Stefánik, Hlinka és Tiso, nem Dubcek és Husák, Carnogursky és Meéiar a nagy­betűs szlovák politikus, hanem Hodza. József Attila Thomas Mann-értékelésével: Fehérek közt egy európai. Politicus par excel­lence. Végsőkig az együttműködé­si politika hiteles megtestesítője volt. Nem csoda, hogy el kellett hagynia ezt a térséget. Megnyug­vással töltött el, hogy a temetésen Harna István személyében a szlo­vákiai magyar nemzetrész politi­kai elitje is képviseltette magát. Jelenléte számomra azt sugallta, hogy földrajzi, történelmi, gazdál­kodási, kulturális és nyelvi identi­tásából eredően a szlovákiai ma­gyar nemzetrész természet­szerűleg két állam- és két nem­zetstratégia stabilizáló elemének tartja magát, s mint ilyen, a NATO és az Európai Unió keretein belül elsődleges feladatának tartja . e kettős identitás legitimitásának kétségbevonhatatlanságát mind a Szlovák Köztársaság, mind a Ma­gyar Köztársaság állampolgárai előtt. Magáért beszél, hogy e ket­tős identitás harmonizációjának nyilvánvalósága rosszul cseng mind a szlovák, mind a magyar nacionalista állam- és nemzetstra­tégák fülében.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents