Új Szó, 2002. június (55. évfolyam, 126-150. szám)
2002-06-21 / 143. szám, péntek
Vélemény és háttér ÚJ SZŐ 2002. JÚNIUS 21. KOMMENTÁR Hajnali tudathasadás TÓTH MIHÁLY Hónapok óta fura lelkiállapotban lapozom föl a hajnalonként asztalomra kerülő újságokat. A kommentárok alapján egy bizonyos pillanatig az a benyomásom, stimmel itt minden. A hangsúly az „egy bizonyos pillanatig”-on van. Bekövetkeztéig nagyon tudom élvezni, hogy a publicisták úgy tartanak tükröt a politikai osztály tagjainak orcája elé, hogy az teljes mértékben összhangban van szakmabeli vérmérsékletemmel. Mit mondjak? A hazai sajtóban (a nemzetiek pártlapjai kivételével) hónapok óta nem találtam politikusok iránti hódolattól csöpögő írást, de még csak mérsékelt elismerést tükröző dolgozatot is alig. Mintha kihaltak volna, akiknek krédója: nincs olyan kormány, amelyet én ne lennék kész magasztalni. Mintha minden kollégám átképezte volna magát az „olyan politikus még nem született, akit hajlandó lennék dicsérni” szemléletre. Tehát van, aki - ha kell - rendreutasítja a hatalom birtoklóit... És ekkor bekövetkezik az a bizonyos pillanat; eszembe jut, hogy úgy 100 nap múlva eljő a választások két napja, amikor színt kell vallanunk. És én ettől a pillanattól már egyáltalán nem tudok élvezkedni a politikusaink rovására epével írott mondatokon. Annál mérsékeltebb a lelkesedésem, minél több morzsolódik le a választásokig hátralevő napokból. Ne gondolj a fehér elefántra! - olvashatjuk az indiai mesében. Gonosz tanács! Amióta közhírré tették a választások dátumát, szakadatlanul erre a „fehér elefántra” gondolok. Még akkor is, amikor hajnalonként mímelem, hogy fülemnek mennyire kedves muzsika a demokrácia házőrző kutyáinak csaholása. Valaki azt írta a minap, baj, hogy Robert Fico rámenősségben Orbán Viktorra hasonlít. De az is baj (mondom én), hogy a magát szocdemnek minősítő Peter Weiss nem hasonlít se Milos Zemanra, se Kovács Lászlóra. És vajon kire hasonlít és kire nem hasonlít Pavol Rusko? Mi ilyenkor a teendő? Talán lépjünk rá arra az ösvényre, amelyre a politikusok 1990 óta már többször ráterelték az országot? Ismét válasszuk ki a sok rossz közül a legkisebbet? Vajon van bölcs ember, aki meg tudná mondani, hogy a sok politikai törpe közül ki a legnagyobb? A választások közeledtével sokasodnak a pártokat és politikusokat mérlegelő írások. Manapság nincs aranytollú művelője a politikai elemzés műfajának, aki jó szívvel írásba merné adni, a mostaniak közül melyik politikai irányzat lehetne kristályosodási centruma a kibontakozásnak. Nem az óvatosság redukálta a „kire szavazni?” megválaszolását a NATO-ba és az EU-ba bejutással való érvelésre, hanem a pártstruktúra elemeinek definiálhatatlansága. JEGYZET színházi sereglésre. Ha feltűntek ismerősök, szinte gyerekes ujjon- gással köszöntöttük egymást, nézd, megjöttek a lévaiak, a du- naszerdahelyiek, a két kassai csapat tagjai, a marcelházaiak, a fülekiek, és mennyi, de mennyi együttes még az esztendők folyamán. Képet mondtam az imént, mondhattam volna láthatatlan családi vagy lelki-érzelmi- gondolati burkot is, melyet - hetvenes évek ide, nyolcvanas évek oda - hiába próbáltak meg szétrobbantani az ideológia beépített emberei, főként amikor észrevették, hogy a versekben nemcsak szép szó, a színjátszó és kis- színpadi együttesek előadásaiban nemcsak az olcsó eszközökkel szórakoztató, illetve semleges színház szól a színpadról, hanem erősödik a társadalomkritikai hang, megjelenik a hatalom és egyén konfliktusa, az utóbbi kiszolgáltatottsága, megalázott- sága, elbukása vagy éppen az előbbi kifigurázása is. Hiszem, annak a nemzedéknek, mely ma az ötvenes éveiben jár, nem elsősorban a közhelyesnek tetsző szép szó ünnepét jelentették a Jókai Napok, hanem olyan szándékok művészi eredményeinek a szemléjét, melyek révén a legjobbak a szabad gondolat mozgásterén akartak tágítani. És minderre, az Európa Szállót is beleértve, jó emlékezni. És jó tudni, van folytatás. Komáromi napjaink BODNÁR GYULA Az Európa Szálló kertvendéglőjében üldögéltünk, régi és újdonsült jókainaposok, szünet lévén éppen a műsorok között. Hogy hullámzó műanyag tető alatt kor- tyolgattuk-e sörünket, vagy az asztalok közepébe szúrt ernyők árnyékának hűvösében, nem emlékszem már, a napsugarakra azonban igen. Ahogy lassan vonult égi forrásuk, megtaláltak minden rést, hogy lejöhessenek közénk, megérintsék az abroszt, fényt vigyenek a söröspohárba, a kéken szálló cigarettafüstbe, megvillanjanak villán, késen, kanálon, végigaraszoljanak arcokon. A légkör, a díszlet, az ifjú szereplők, a keblekben szemérmesen leplezett lángoló vágyak, a szolidaritás, a szabadságakarás csodálatos összhangját sugározta a kép, mely méreteit tekintve az előadásoknak otthont adó szak- szervezeti házig, a hajnali órákig nyitva tartó fesztiválklubig, valamint a szálláshelyig terjedt számunkra, akik hosszú esztendőkön át szereplőként, rendezőként, zsűritagként, újságíróként vagy egyszerűen csak szellemi közösségbe vágyó emberként érkeztünk a komáromi amatőr TALLÓZÓ DIE PRESSE Alapvető akadálya lenne Szlovákia NATO-csatlakozásának, ha a szeptemberi parlamenti választásokon újra Vladimír Meciar és pártja kerülne hatalomra - nyilatkozta az osztrák napilapnak Nicholas Burns, az Egyesült Államok állandó NATO-képviselője. Megismételte, hogy Brüsszel nem bízik a volt szlovák kormányfőben, s abban sem hisz, hogy Meciar és mozgalma megváltozott volna. „Két kérdést a NATO minden tagjelölt államnak feltesz, s ha mindkettőre pozitív választ adnak, jó esélyük van a csatlakozásra” - mondta Burns a napilapnak. Az első kérdés arra vonatkozik, hogy az adott tagjelölt állam katonailag is megerősíti-e az Észak-atlanti Szövetséget, vagy pedig csak a terhére lesz a NATO-nak. A második kérdés azt firtatja majd, mennyiben szavatolható a tartós demokratikus fejlődés Szöveg nélkül (Lubomír Kotrha rajza) az illető országban. Burns nehéz döntéshozatali folyamatra számít. A kritikus még csak meg sem halt, csupán azért tűnt el, mert nyugodt, szép napokat akart együtt tölteni szeretőjével Szabadságharc az irodalomban? A hetvenöt esztendős német író, Martin Walser új regényének, az Egy kritikus halálának a tartalmát már az újságolvasó németek többsége ismeri. Mi több: véleménye is van róla, noha talán egy tucatra tehető azok száma, akik olvasták is a művet. E. FEHÉR PÁL Például Gerhard Schröder kancellár nem tartozik e tucatba, s noha általában nem szokott irodalomról nyilatkozni, ezúttal kiállt Walser mellett. Ugyanúgy, mint a Nobel-díjas Günter Grass. Indítékaik politikaiak, s tudjuk róluk: mindketten szociáldemokraták. Az sem zavarta őket a véleményalkotásban, hogy jól kellett tudniuk: Walser úgy harminc esztendővel ezelőtt éppenséggel kommunista párttag volt az akkori Nyugat-Németországban, ami persze nem azonos az Ulbricht- hívőséggel vagy netán a sztálinizmussal. A szóban forgó, egyelőre kéziratos regény hőse, André Ehrl-König foglalkozása szerint irodalomkritikus, aki egy szép napon eltűnik lakásából, csak egy véres pulóver marad utána használható nyomként. Mindenki gyilkosságot sejt, és a gyanú egy Hans Lach nevezetű íróra terelődik, akinek valamely művét az áldozat ízekre szedte, tehát az indíték sem hiányzik. Különben is ez az Ehrl-König (a név, ugyebár, némüeg torzított formában egy Goethe-vers- re utal - rémkirálynak keresztelte az írói fantázia a kritikust) már mindenkit vérig sértett, ő diktál ízlést az irodalmi piacon, tőle függ a siker. A regény végén kiderül, hogy szó sincs gyilkosságról: a kritikus még csak meg sem hiút, egyszerűen azért tűnt el a nyilvánosság számára, mert nyugodt, szép napokat akart együtt tölteni szeretőjével. Eléggé banális történet - mondhatnánk, s nem tévednénk, a botrány forrása pedig az, hogy ez az EhriKönig kínosan emlékeztet Marcel Reich-Tanickira, a nyolcvankét esztendős, lengyel-zsidó származású kritikusra, és Walser egy pillanatra sem tagadta, hogy éppen ő ellene írta meg pamfletját. Irodalmi bosszúról lenne szó tehát? Ez még nem lenne olyan érdekes a német közvélemény, a német politika számára. Walser tudatosan tört a botrányra. Regényének részleteit a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak ajánlotta fel, ahol Reich-Ranicki is publikálni szokott, s ahol ő maga sem számít idegennek. A szerkesztőség azonban a regény közlésétől elzárkózott. A mű helyett az egyik szerkesztő, Frank Schirrmacher nyílt levelét tették közzé, amelynek már a címe is félréértheteden és sokkoló: „Kedves Martin Walser, az Ön könyvét nem közöljük!” Schirrmacher nem titkolja az okot sem: nem az zavarta a szerkesztőségét, hogy a regény nyílt támadás Reich-Ranicki ellen, hanem az, hogy egy zsidó ember feltételezett haláláról és ellenszenves ábrázolásáról van szó. Tehát antiszemitizmussal vádolja Walsert, amely vád a Német Szövetségi Köztársaságban ma is a legsúlyosabbak egyike. Ráadásul Walser már 1998- ban, amikor átvette a német könyv- kereskedők díját (a laudációt akkor - láss csodát, vüág! - Schirrmacher tartotta), a kitüntetést megköszönve, egy különös mondatot is kiejtett a száján. .Auschwitz nem alkalmas arra, hogy állandó fenyegetés tárgya legyen...” - mondotta, s természetesen ezzel nem a holokauszt tényét óhajtotta kicsinyíteni vagy pláne tagadni (az üyen kísérletekért a német igazságszolgáltatás szerint börtön jár), hanem a német nemzeti öntudat - szerinte - egészséges folyamatát igyekezett irányítani. A bűnről nem szabad elfeledkezni, de nem lehet örökké bűntudattal élni. Talán ekként fogalmazható meg Walser álláspontja. Különben is a németek hajlamosak - Walser meggyőződése ez - mindent túlságosan komolyan venni, minden szólamot elhinni, mint ahogyan ezt még negyven évvel ezelőtt kiadott és magyarra is lefordított regényének, a Tölgy és angórának a világban bodadozó hőse is példázza. Arról pedig végleg nem szabad elfeledkezni, hogy Walser egy másik regénye, A fekete hattyú arról szól, miként menekül az öngyilkosságba egy kamasz, aki nem képes együtt élni azzal a tudattal, hogy apja koncentrációs táborban volt SS-őr, és ott súlyos bűnöket követett el. Martin Walser nevetségesnek tartja az antiszemitizmus vádját, arra hivatkozik, hogy egész életműve cáfolja ezt a lehetőséget. Az ő célja egészen más volt, s teljesen független a zsidókérdéstől. Arra a roppant fogas kérdésre keresett választ, hogy meddig manipulálható a közvélemény. Hol van az a határ, amelyen túl már a hiheteden ügyek kezdődnek? Mert az a tapasztalata, mintha ez a határ a modern társadalomban túlságosan kitolódott volna, ha egyáltalán létezőnek tekinthető. A politikában is egyre Martin Walser nevetségesnek tartja az antiszemitizmus vádját. szabadosabbak az erkölcsök, s még veszélyesebb ez a manipulálás olyan objektív mércével aligha mérhető terepen, mint az irodalom. Walser azért választotta hősének Reich-Ranicki hasonmását, mert ennek a kritikusnak valóban óriási a hatalma: lényegében tőle függ ma, hogy a művelt olvasóközönség kit tekint „igazi írónak”, s kit taszít a felejtésbe, kit hallgat és hallgattat el. (Persze, teszem hozzá, azért nincsen kizárva a személyes bosszú eshetősége sem. Az irodalomtörténet alig ismer olyan alkotót, aki ne haragudott volna kritikusaira. Még a szelíd és bölcs Arany János sem volt képes erre, igaz ő nem vitte a nyilvánosság elé sérelmeit.) Az irodalom világában is veszélyes az ekkora hatalom, hát még a közvélemény-formálás egyéb fórumain. A kortárs német irodalomban - nyilván a náci múlt egyik tanulságaként - igen erős a hajlam az uniformizált véleményalkotás szigorú kritikájára. A sokszólamúság védelmére. Az egyszínűség, a lelki és erkölcsi terror nyomása alatt kialakuló úgynevezett egységes és egyhangú vélemények elítélésére. A tabuk elleni kíméleden harcra. Nemrég Günter Grass legutóbbi regénye, a Rákmenet az ellen a tabu ellen lázadt, amelynek szellemében szülte tilos volt írni a második világháború utáni, a németeket is sújtó, hatalmas tömegeket oly fájdalmasan érintő kitelepítésekről. Hiszen azt a látszatot kelthette az, aki a németek szülőföldjükről való kitelepítéséről ír, hogy a szélsőjobboldali szudéta- németek politikai platformját támogatja. Grass bebizonyította, hogy ez hibás tézis. A szudétanémet jobboldal a Rákmenet megjelenése utár eltelt hónapok óta sem szereti job ban Grasst, mint annak előtte, aza: változadanul politikai ellenfelekén! gyűlöli. Walser is tabukat döntöget a véleménymonopóliumok, az uni verzális manipulálás ellen lázad. É: úgy véli: bárki teremt is ilyen hely zeteket - a származás és a megszen vedett múlt sem lehet oltalom vág) mentség. (Reich-Ranicki megszen vedte a koncentrációs táborok pok lát, és lengyel zsidóként költözött á a Német Szövetségi Köztársaságba s így lett valóságos irodalmi pápáv; a mai német kultúrában.) Nem egy szerű botrányról van szó tehát, ha nem valószínűleg a német szeller szabadságharcáról, a véleményai kotás nyíltságáról. Bár arról is olvas hatunk - és ezt a változatot sem záj hatjuk ki teljességgel -, hogy eg) szerű reklámfogás az egész: Waise új regényének példányszáma - é[ pen a botrány következtében - mii den bizonnyal igen magas lesz, ti hát biznisznek sem utolsó ez a heo Végtére is a könyvkiadók a piaebi élnek, tehát az írók reklámozás nem elhanyagolható tényező. A hét végén újabb EU-csúcsértekezletet tartanak: főleg az illegális bevándorlás elleni harc kérdése és az európai uniós intézmények reformja lesz terítéken az ülésen Sevillában megkímélnek bennünket a felesleges izgalmaktól HÁTTÉR Nem várható különösebb izgalom a ma kezdődő sevillai EU-csúcson: elsősorban az illegális bevándorlás elleni harcról és az uniós intézmények reformjáról várhatók viták. A csatlakozási tárgyalások mezőgazdasági fejezete eddig meglehetősen borzolta a tagországok és a -jelöltek kedélyeit is, ám úgy tűnik, hogy az uniós külügyminiszterek hétfői tanácskozásán sikerült végre közös álláspontot kialakítani. Továbbra sincs azonban megoldva a fejezet legkényesebb kérdése, a közvetlen kifizetések ügye. Ezt valószínűleg Sevillában sem kerül napirendre, hétfőn ugyanis olyan kompromisszumos megoldást találtak a külügyminiszterek tanácsának tárgyalásán, amely meghatározatlan időre elhalasztja az erről szóló megegyezést. Közös álláspontjában az EU továbbra is annak elismerésére szorítkozik, hogy a közvetlen támogatások a közös jog részét képezik - magyarán: mindenkinek joga van a húsosfazék köré ülni -, ám azt már nem határozták meg, ki milyen támogatásban részesülhet. Az ezzel kapcsolatos összes nyitott kérdés tisztázását egy „megfelelő időpontban” hozott döntéstől teszik függővé úgy, hogy „az összhangban álljon a csatlakozási tárgyalások záró szakaszát illetően az Európa Tanács sevillai értekezletén jóváhagyott lépésekkel és menetrenddel, ám ne előlegezze meg a közösségi politikáról esedékes belső viták eredményeit”. Ezzel tulajdonképpen Hollandia, Németország, Nagy-Britannia és részben Svédország akarata is érvényesült, hiszen ez a négy ország kezdettől fogva azon az állásponton volt, hogy a közvetlen támogatások ügyét külön kell választani az agrárfejezet többi részétől, és csak a tárgyalási folyamat későbbi szakaszában kell elővenni. Elemzők szerint ez akár a legvégső szakaszig is elhúzódhat. Hollandia korábban még attól is vonakodott, hogy a közvetlen támogatások a közös jog részét képezik. A spanyol elnökségnek tehát nem maradt más dolga, hogy a kevésbé fontosabb, ám nem kevésbé „népszerű” témákat állítsa a fontossági sorrend élére, például az illegális bevándorlást. Madrid tulajdonképpen sikerként könyvelhette el, hogy a tagországok belügyminisztereinek csúcselőkészítő tanácsa áldását adta az ezzel kapcsolatos cselekvési programra. A külügyminiszterek tanácsa elé utalt nagyon fontos kérdésben azonban továbbra sincs egyetértés: nem tudni, hogyan működjön együtt az Európai Unió ebben a kérdésben harmadik országokkal. Ugyancsak a miniszteri szintű egyetértés hiánya miatt lesz kénytelen behatóbban foglalkozni az Európa Tanács saját működésének reformjával. Az elnökség ugyan részletes javaslatokat terjesztett elő, ám a tagorsz gok támogatása egyelőre vár magára. Felmerült például egy 1 hetőség: a külügyminiszterekb álló általános ügyek tanácsán: kettéválasztásával létre kell hoz egy olyan tanácsot, amely csak unió külkapcsolataival foglalkc na. További lehetőség a csúcsért kezletek lerövidítése, a féléven változó elnökségi rendszer átalal tása, a miniszteri tanácsok szám nak csökkenése. A legmerésze bek egyenesen azt követelik, ho a miniszteri tanácsok ülése légy nyilvános, (szge, mti)
