Új Szó, 2002. május (55. évfolyam, 101-125. szám)
2002-05-07 / 105. szám, kedd
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. MÁJUS 7. TALLÓZÓ KOMMENTÁR Százalékháború MALINAK ISTVÁN Franciaországban elsöprő győzelmet aratott a demokrácia, nagyon sok demokratának mégis keserű maradt a szája íze. Mi már csak tudjuk, milyen lehangoló érzés, amikor a valaki ellenében kényszerétől vezérelve kell oda adnunk a voksunkat, ahová egyébként eszünkbe sem jutott volna. Nos, ez az érzés kitapintható az első francia lapvéleményekből meg abból, hogy a francia jobbközép és a baloldal már vasárnap este, abban a minutumban összeveszett, amint közzétették az első nem hivatalos eredményeket. A centrista jobboldal a majd 82 százalékot úgy akarja feltüntetni, hogy az Chirac személyes vonzerejének és programjának köszönhető. Viszont a Chirac mögé kény- szerűségből felsorakozott baloldal felháborodva tiltakozik, mondván: a rendkívüli történelmi helyzetben nem egy személyt támogattak, hanem a köztársaság értékeit védték, ezért az újraválasztott elnöknek tudomásul kell vennie, hogy felhatalmazását nem a jobboldal képviseletére, hanem a demokrácia védelmére kapta. Persze ezt Chirac aligha veszi tudomásul, ezt azon melegében kilátásba helyezett lépései igazolják. Tény, hogy a második forduló alig hasonlított a klasszikus elnökválasztásra, inkább Le Pen-ellenes népszavazás volt. Valószínűleg Chirac is tudatosítja bombasztikus kampányszövegei mögött, hogy nem a 82 százalék a realitás, hanem az, hogy az első fordulóban megalázóan alacsony, 19,88 százalékos támogatottsággal győzött. Es tekintettel arra, hogy öt hét múlva parlamenti választások lesznek, Le Pen eredményére is érdemes odafigyelni. Az első fordulóban, jó tíz százalékkal alacsonyabb részvétel mellett 16,86 százalékot kapott, most pedig 18,04-et. Ami több százezer plusz voksot jelent az első fordulóban kapott majd ötmillió szavazathoz. Ez sem elhanyagolható erő. Ugyanakkor tagadhatadan, hogy a 82 százalék egyedülálló teljesítmény, ezért a centrista jobboldal azt reméli, hogy a júniusi parlamenti választásokon is győzni fog, és megszűnik a kényszerű társbérlet: eddig a széles jogkörökkel bíró jobboldali államfőnek a baloldali Jospin-kabinettel kellett osztoznia a hatalmon. Viszont a Jospin első fordulós veresége miatti sokkból magához tért baloldal is mozgósította erőit, és a parlamenti megmérettetésre készül. Vasárnap még zajlott az elnökválasztás, amikor a Sofies intézet már a törvényhozási csatáról készített felmérést, s e szerint a baloldal 41, a jobbközép 37, a szélsőjobb pedig 16 százalékot kapna. Ez utóbbi azt jelenti, hogy Le Penék lehetnek a harmadik erő, ami ugyancsak szokadan, most még meg sem jósolható mozgásokat eredményezhet a francia politikai palettán. Bárhogy alakuljanak is a dolgok, egy biztos: ezentúl a mindenkori államfőnek és kormánynak sokkal jobban kell összpontosítania a rázós témákra: a bűnözés visszaszorítására, a bevándorlás-politikára, az uniós politikára, a szociális feszültségek enyhítésére. Egyszerűen: ki kell énekelni Le Pen szájából a sajtot. JEGYZET Ki a nyerő csávó? JUHÁSZ KATALIN Halló, jó napot, a polgármester úrral szeretnék beszélni.- Melyikkel? _?-Egypillanat! (suttogás, tanakodás, majd hangos vita zaja a háttérben, aztán egy erélyes férfihang) - A régit keresi?- A polgármestert keresem...- Melyiket?-?!- Kinek a megbízásából hív?- Senkiéből. Újságíró vagyok, lenne néhány kérdésem...- Ki biztatta fel, hogy éppen ma telefonáljon?- Esküszöm, senki, csak hallottam, hogy zűrök vannak maguknál, és...- Nem érek rá erre!- Én sem, én csak a polg .... No s, a fentiekből kiderülhetett, hogy az illető vezetőt telefonvégre kapni nehezebb, mint arab hastáncosnőnek öltözve fényes nappal egy szőrszálat kitépni George Bush orrából. A helyszín Kassa, a hívott fél a Lunik IX. polgármestere, legalábbis azok egyike. A köztudottan józan életű, országos hírnevű Jozef Sanát, vagy majdnem névrokonát, Ladislav Sanát próbálom elérni, hogy megtudjam, folyt-e vér a roma városrészben, vagy simán lezajlott a székfoglaló. Tavaly ugyanis pótválasztást kellett kiírni, mivel Sana hét hónapot kapott ittas vezetésért és egyéb turpisságokért. Ám a nem jogerős ítélet ellen hősünk fellebbezett, így indulhatott a pótválasztáson, amit az egyszerűség kedvéért megnyert. Á képviselők viszont nem szavaztak bizalmat neki, és saját favoritjukat ültették nyeregbe. A bíróság kimondta, hogy ehhez nem volt joguk, vissza kell fogadniuk Sanát. Rendben, jöhet, de mi lemondunk. Most így áll a meccs. A közvetítés jogát ezennel átadom a sportrovatnak! Agresszív jégkorongozó (Peter Gossányi rajza) PRAVDA Szlovákiának címzett levél címmel a szlovákiai magyar értelmiségiek Duray Miklóssal kapcsolatos nyilatkozatáról ír a lap. Ázt állítja, hogy a dokumentum a teljes szlovákiai társadalomnak szól. „Itteni magyar értelmiségiek reprezentatív csoportja nyíltan és bírálóan szól a magyar kisebbségi politikusok körében meglévő nacionalizmusról is, ami eddig nem volt gyakori, és a polgári társadalomra hivatkozik. Ennek szellemében követel az MKP vezetésétől is határozottabb viselkedést. A probléma az, termékeny talajra hull-e a felhívás, mert Duray nem egy mellékes személyiség, egy háttér nélküli szólista. Fontos azonban, hogy a nyüatkozat szerzői és a szlovákiai magyar közeggel kapcsolatos tapasztalat is megerősíti: nem csupán ők utasítják el, hogy Duray valamennyi itteni magyar nevében lépjen fel. A szlovákiai magyar közösség nem lehet egyöntetűen uniformizált, természetesen plurális.” „A történelem nem tűri a szennyes ügyek tanúit" - fogalmazta a szerencsétlen sorsú Buharin búcsúlevelében 99 Koncepciós” per 1674-ből Ma már egészen más szemmel olvashatjuk annak a pernek a jegyzőkönyvét, amelyet protestáns prédikátorok ellen folytattak 1674- ben, Pozsonyban. E. FEHÉR PÁL Korábban a katolikus-protestáns ellentét, az ellenreformáció egyik dokumentumát látták ebben a gyalázatos ügyben, amely egyszersmind a Habsburgok abszolút hatalmát volt hivatva erősítem. A legkisebb kritikai hangot is el kellett nyomni, s erre az uralkodó minden eszközt megengedhetőnek tartott. Szelep- csényi György hercegprímás vagy 300 lelkészt azért idézett vérbírósága elé, hogy vagy megtérítse őket, vagy rákényszerítse e szerencsétleneket papi pályájuk elhagyására. Mai szemmel, és gazdag XX. századi tapasztalatok birtokában, egyértelműen megállapítható, hogy a felségárulás vádját, a törökökkel, vagy az erdélyiekkel való szövetségkeresést egyáltalán nem tudták bizonyítani, de nem is nagyon törte magát a vád. Az alaptétel világos volt: „omnes praedicantes regni Hungáriáé sunt rebbeles”, tehát: „a magyar királyság minden prédikátora zendülő”. Protestáns vagy, tehát bűnös - fogalmazhatunk ekként is. Ehhez képest az olyan vádak, melyek szerint a töröknek akartak volna adót fizetni, netán a francia királynak - eltörpülnek, hamisságukról már nem is szólva. Ők másként gondolkoztak a hit dolgairól, mint ezt a Habsburg-uralkodó helyesnek vélte - ezért kellet gályára menniük, ha már ez idő tájt a máglya kiment a divatból. És mivel az abszolút hatalmat gyakorlók valami rejtélyes oknál fogva szeretik gazemberségeiket törvényes mázzal bevonni, pert rendeztek, s ha már pert rendeztek, vádakra is szükségük volt. Egészen úgy, ahogyan századok múltán Ioszif Visszarionovics Sztálin követi majd őket: nem volt elég az általa rendezett perek vádlottjainak, hogy trockisták voltak, ha ugyan egyáltalán azok voltak, még angol, francia, japán kémeket is faragtak belőlük. A prédikátorok - a XX. század szóhasználata szerint - török, erdélyi és francia ügynökök lettek volna. Ezért igazán ld- járt a gálya, az a XVIII. századi, a tegnapinál semmivel sem enyhébb GULÁG... Napi 15-20 órán át húzták a nehéz evezőket, s hogy meg se tudjanak mukkanni, a szájukba egy vaspöcköt tettek, így legfeljebb valami ugatásszerű hang hagyhatta el torkukat. Persze szüntelenül ütöt- ték-verték őket, mint az egyik gályarab, Kocsi Csergő Bálint, szabadulása után megírta: „a gályák mellett való tisztek arra rendeltettek, hogy hóhérságot gyakoroljanak, úgy a legkisebb dolgot is verés nélkül véghez nem vihettenek”. Bilincseiket csak szabaduláskor vették le róluk, de a legtöbben a halálban leltek szabadulásra. A magyar protestáns lelkészek közül is sokakat utolért e szomorú vég, például a náprá- gyi lelkészt, Fileld Istvánt, vagy a kálnai Goisz Mihályt. A per és főleg az ítéletek kegyetlen végrehajtása felháborította a korabeli európai közvéleményt, ami - ahogyan ez lenni szokott - a Habsburgokat egyáltalán nem érdekelte. Mint ahogyan az a felháborodás is közömbösen hagyta őket, amely akkor söpört végig Európa nyugati tájain, amikor Ruyter holland tengernagy kiváltotta az életben maradt gályarabokat, és azok rendre kiadták szörnyű sorsukat bemutató emlékirataikat. Illetve azért mégiscsak tettek valamit... És ez az a valami, amely a XXI. században is aktuális üggyé teszi ezt a régi pert. A per jegyzőkönyve ugyanis évszázadokra eltűnt. Élőször akkor bukkan fel, amikor az 1832-1836-os pozsonyi országgyűlés idején, Nagy Mihály, Szatmár város jegyzője másolatot készít róla, s ez a töredékes, hibás változat jelenik meg nyomtatásban 1863-ban. Ugye, ez már 189 hosszú esztendő. Az csak epizód a jegyzőkönyv históriájában, hogy Erdélyi Géza református püspök a bedéri Andrássy kastélyban talált A hatalmat gyakorlók szeretik gazemberségeiket törvényes mázzal bevonni. egy XVIII. századi másolatot. Egyébként a másolatok viszonylag nagy száma talán azt sejteti, hogy ugyancsak lehetett érdeklődés a per iránt a kortársak és az utókor köreiben. Napjaink eseménye viszont, hogy S. Varga Katalin keresni kezdte az eredeti jegyzőkönyvet. A pozsonyi és a bécsi levéltárakban nem járt eredménnyel, de az Esztergomi Prímási Levéltárban előkerült az eredeti és teljes, latinul írott protokollum. Csaknem 230 év múltán! Ezt a jegyzőkönyvet adta most ki a latin szöveg mellett S. Varga Katalin fordításában és gondos tanulmányával, jegyzeteivel a Kallig- ram Kiadó „Vitetnek ítélőszékre...” címmel. Nagyon szép és nagyon tanulságos könyv ez. Milyen bonyolultak a történelem útjai! Ha semmi más nem bizonyítaná ama réges régi ítélet konstru- áltságát, a jegyzőkönyv eltüntetése bizonyító erejű. Azok, akik kigondolták, hogy a prédikátoroknak el kell tűnniük a szellemi és társadalmi életből, mert nem úgy gondolkoznak, mint ők, tehát veszélyesek az abszolutizmusra - pontosan tudták, hogy mit cselekszenek. És tudták azt is, hogy nem lehet ezzel sem dicsekedni, sem az utókor ítélőszéke elé állni. Ha már úgy nevezett törvényt ültek, jegyzőkönyvet - a forma kedvéért - vezetni kellett. No, meg azért is, hogy legalább alattvalóik elhiggyék a vádakat, a törvényes látszatot, ha már ők maguk nem is hihettek ebben. Ám a jegyzőkönyvet a prímási levéltár legeslegeldugot- tabb zugába rejtették majd két és fél évszázadra. „A történelem nem tűri a szennyes ügyek tanúit” - fogalmazta 64 éve a szerencséden sorsú Nyikolaj Buharin búcsúlevelében, amelyet letartóztatása előtt kívülről megtanulta- tott feleségével, mert nem bízott a levéltárakban, s jól tette, mert a szöveg így maradt reánk, az utókorra. Nemrég Prágában újra vizsgálták Jan Masaryk, az egykori külügyminiszter 1948-as titokzatos haláláról, meggyilkolásáról, netán öngyilkosságáról szóló dokumentumokat. Azóta „csak” 54 esztendő telt el. A cseh történészek és kriminalisták arra jutottak, hogy bizonyosat csak akkor mondhatnak, ha megnyílnak a moszkvai levéltárak. Én - sajnos - nem tudok bízni ebben. Moszkva nagyon messze van, és az ottani levéltárak labirintusai is ravaszdiak. Esztergom, lám, itt volt a közelben és a gályarabságba hurcolt prédikátorok perének jegyzőkönyve csak most került elő. VISSZHANG „Politikai divatok” Sokakkal együtt értetíenül állok a Duray Miklóst ért (sajtó) támadás előtt. Divat lett most őt pellengérre állítani. Ez a tény már önmagában elég ok volna arra, hogy óvatosak legyünk elhinni mindazt, amit ráolvasnak. De szódanul hagyni azért nem szabad, mert a tények mást tanúsítanak. Küencven aláírással, egy sorstárs nagyváradi közgazdásszal, egy egyetemen oktató politológus valamint Bugár Béla elnök úr véleményével szemben nem kívánok ugyanennyi, vagy több „ellenaláírást”, ellenvéleményt felmutatni, sem más politológust, politikust, határon túli magyart megszólaltatni, mert szükségtelen. A valóság ugyanis sosem a nagyobb szám függvénye, még a demokráciában sem, hiszen ilyen alapon igazat kellene adnunk Jézus Krisztus keresztre feszítőinek is. Akkor sem, ha egy kisebbségi magyar napilapban egy egész oldalt szánnak egy kisebbségi magyar politikus „ellen” - összehangoltan, szemmel láthatóan nem véledenül. Legyen elég annyi, hogy Duray Miklósra nagyságrendekkel többen szavaztak és választották ily módon „képük viselőjévé” - éppen azért, mert olyannak ismerik, amilyen -, mint ahányan a levelet aláírták. Kívánok azonban tényeket felsorakoztatni nem Duray Miklós, hanem az általa kimondottak védelmében, s annak érdekében, hogy e tények alapján is alkothassa meg kiki a saját véleményét. Mindenekelőtt az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatát idézem, melyet az ENSZ 1948. december 10-én fogadott el: .Mindenkinek joga van a szabad véleményhez és annak kinyilatkoztatásához; mely jog magába foglalja az akadály nélküli véleményformáló szabadságot, azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást; valamint határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen olyan információt, híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon anélkül, hogy ebbe hatósági szerveknek joga lenne beavatkozni” No comment. Másodsorban arra szeretnék rámutatni, hogy Duray Miklóst Orbán Viktor miniszterelnök úr és Németh Zsolt külügyi államtitkár úr hívta meg a Kossuth téri nagygyűlésre, és kérte fel a beszédre. Ugyanúgy, műit korábban Edmund Stoibert, Németország kancellárjelöltjét; Silvio Berlusconi olasz miniszterelnököt; Jósé Maria Aznart, Spanyolország miniszterelnökét; valamint Helmut Kohlt, aki 16 éven át állt, előbb a Német Szövetségi Köztársaság majd, az „egyesített” Németország élén. Illusztris névsor. Olyanoké, akik hazájukban ugyanazokat az értékeket képviselik, melyeket Magyarországon a Fidesz, nálunk pedig az MKP (és a Mikulás Dzurinda vezette erő is?!) magáénak vall. Ezt mi sem igazolja jobban, minthogy az MKP és a Fidesz azonos vüágnézete révén ugyanannak az Európai Néppártnak a társult tagja. Harmadsorban, miért vétek a mi szemünkben, ha - akár tábláról olvasva, akár nem - szűkebb pátriánkat Felvidéknek mondja bárki, bárhol is? Ha az ukrajnai magyarok kárpátaljaiak, ha a romániai magyarok erdélyiek, ha az egykori Jugoszláviában élő magyarok délvidékiek, vajdaságiak, akkor mi miért tagadjunk meg egy hasonló megnevezést, amely az előbb felsoroltakkal együtt benne él a magyarság köztudatában? Ha a helyünket nem vállaljuk, majd a nevünket is feladjuk, csak mert a szlovák, ukrán, román, szerb, horvát felet érzékenyen érinti? Nekünk viszont az énünkhöz tartozik, s nem azért használjuk, hogy bárkit is bántsunk, sértsünk vele. Akiben van szeretet, az nem sérthető meg, akiben pedig nincs, az bármin megsértődhet (ismét Jézus Krisztusra hivatkozom, aki a kereszten is könyörög Istenhez az őt gyűlölőkért). A szlovák fél reakciója előre borítékolható az üyen esetekben, de ez nem lehet mérvadó - főként nem a magát felvidéki (szlovákiai?) magyarnak és ezen túl még értelmiséginek is tartó ember számára. Ezért nem szabad hallgatni a Benes-dekrétumokról sem, vagy egyéb jogtalanságokról. Ne felejtsük el, hogy a „magyarokra haragudni” akkor is volt (lesz) ok, amikor hallgatnunk. Ha a meglopott sem kiált tolvajt, más megteszi-e? Ha az utód nem tagadja meg őse bűnét, akkor nem lesz-e maga is vétkessé? Ha az örökös nem becsüli örökségét, nem válik-e méltatlanná elődjéhez? Végezetül: Duray Miklós éppen úgy tisztában volt vele, ahogy mi is, hogy szavaival mit vált(hat) ki a szlovákság bizonyos köreiben. De, amit mondott, azt se nem azért mondta, hogy hasznot húzzon belőle; se nem azért, hogy szándékosan kárt okozzon bárkinek is. A kérdés nem az, hogy mit mondott, s nem is az, hogy ideje volt-e? Hanem az, hogy hazudott- e? Amit mondott, így van-e? Ha igen, akkor legfőképp a saját érdekünk (és utódainké), hogy ne lássuk másként. Még akkor sem, ha ország-világ mást mond. A felelős politizálás, közéletiség nem jelentheti önfeladásunkat, hanem érdekeink elvhű képviselését és keresztülvitelét minden időben - természetesen az alapvető és törvényes jogok, szabályok betartásával. Ellenben felelős politizálás-e az, ha kormányzati tisztségekért cserébe lemondunk a bennünket ért jogtalanságok orvoslásáról (koalícióban nem hozzuk fel a Benes-dekrétu- mok ügyét), ha nincs kitűzve a cél, amit elérnünk kell, hanem csak napról-napra létezve alkalmazkodunk a mások által alakított helyzethez? A divatok jellemzője, hogy elmúlnak, újabbak jönnek. Még a politikában is. A valóság azonban nem változik sem a számok, sem az idő függvényében. Még akkor sem, ha meghurcolják, keresztre feszítik hirdetőit. Nekünk kell változnunk, méltóvá válni hozzá, s nem fogunk tudni igazodni, ha nem ismerjük, s nem valljuk olyannak, amilyen valójában. Feszty Zsolt református lelkipásztor
