Új Szó, 2002. május (55. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-17 / 113. szám, péntek

1002. május 17., péntek

2. évfolyam, 10. szám

^ budapesti Nemzeti Ifjúságkutató Intézet gyorsjelentésének adatait több szempontból érdekes csemegézni; fontos az is, hogy milyen jövőkép bontakozik ki belőlük

Magyar fiatalok a Kárpát-medencében

VAJDA BARNABAS

budapesti Nemzeti If- júságkutató Intézet (NII) 2001 augusztusa és 2002 márciusa kö- zött részletes kérdőíves felmérést végzett a Magyarország határait kívül élő magyar fiatalok élet- nódjáról, iskolázottságáról, karri- íjéról stb. A tudományos kutatás lózetes eredményei a „Mozaik 1001 Gyorsjelentés - Magyar fiata- ak a Kárpát-medencében“ című lötetben olvashatók (Nemzeti Ifjú- ágkutató Intézet, Budapest, 1002), melynek szlovákiai magyar iatalokra vonatkozó fejezetét a Fount Társadalomtudományi Intézet nunkatársa, Mészárosné Lampl isuzsanna és Tóth Károly dolgozta el. Az alábbiakba^ a szlovákiai nagyar fiatalokról itt közzétett idatokat próbálom meg végiggon- lolni a pedagógus szempontjából, logyan él a felvidéki átlag fiatal? .egmagasabb iskolai végzettsége a zaktanintézet („inasiskola“), de 'an mobiltelefonja, tudja használni i számítógépet s talán az Internetet s. Szabadidejében diszkóba megy, is szívesebben tartozik valamilyen ulturális szervezethez, mint politi- :ai párthoz. Húszéves koráig megüti első házasságát, majd vállal így, esedeg két gyermeket. Ha a há- :aspár 25-29 év közötti életkorú, ikkor legalább egyiküknek való- izínűleg saját lakása (mégpedig nagas komfortfokozatú) is van. Az itlag szlovákiai magyar fiatal igyértelműen jobb anyagi körül- nények között él, mint kárpátaljai, irdélyi vagy vajdasági kortársa, vi- zont ezzel párhuzamosan mintha így kicsit kulturálisan igénytele- íebb lenne. Az elvilágiasodás legin- ;ább a lelki élet terén markáns: a élvidéki fiatalok 17 százaléka soha tem megy templomba, messze megelőzve ezzel az összes többi Kár- )át-medencei régiót, losszas töprengés nélkül is dinnyén belátható, hogy a rend- izerváltozás óta eltelt bő tíz év alatt íagymértékben átalakultak a Kár- )át-medencei fiatalok iskoláztatá- ;át, karrieijét és életesélyeit meg- íatározó viszonyok. Az NII gyorsje- entésének adatait érdekes csemegézni abból a szempontból, milyen /áltozások történtek eddig, de ta- án még fontosabb, hogy milyen övőkép bontakozik ki belőlük. Va- on igazolják-e a számok a pedagógusok mindennapos tapasztalatait, léldául azt, hogy fiataljaink keveset olvasnak? Ami a könyvolvasást Heti, az adatok alapján a szlovákiai iatalok 30 százaléka egyáltalán lem olvas könyvet, viszont ugya- íez értelmezhető pozitívan is, hogy udniülik a többség viszonylag rendszeresen olvas. Sajnos, az adások csak felületesen mutatják, pon- rosan mit olvasnak, de higgyük el is örüljünk neki, hogy saját bevallá- ;uk szerint a rendszeres olvasók legnagyobb része, 10 százaléka, szépirodalmat olvas.

\ sajtót illetően jó hír, hogy a fiata- ok 28 százaléka rendszeres újságolvasó. Rossz hír viszont, hogy 15 százaléknyi szlovákiai magyar fia- :al soha nem lapoz bele semmilyen lapilapba. Kissé sarkítva ezek a számok azt jelentik, hogy a ,jövő generáció“ túlnyomó többsége számára a tévé a fő hírforrás. S íbből két lehetséges probléma fakad. Egyrészt: egyáltalán érdeklik- s őket a hírek? Szerintem nem nagyon. Gyanítható ugyanis, hogy a képernyő előtt töltött idő főleg vi- ieoklipek és filmek nézésével telik. Apolitikussá váltak, általában nem éreznek vonzalmat a közügyek iránt, s nem véleüen, hogy éppen mostanában indult kampány az első választók megnyerése érdekében. Másodszor: ha igaz, hogy a fiatalok fő hírforrása a televízió, akkor vajon felkészítettük-e őket arra, hogy érteni, értelmezni tudják a legbefolyásosabb vizuális média nyílt vagy kódolt üzeneteit? Felvérteztük-e őket a médiamanipulációk elleni képességekkel? Ne felejtsük, éppen ezekben a napokban kerülnek ki az iskolapadokból azok, akik soha nem élték meg a „sorok közötti olvasás” egyáltalán nem haszontalan képességét. Ad abszurdum vive a dolgot: Mennyire következik vajon a tévé- függőségből egy jövendő bárgyú generáció ijesztő víziója?

A kiadványt lapozgatva többször fölmerült bennem, hogyan lehetne megbizonyosodni afelől, hogy van- e például eltérés az iskolai oktatás céljai és a diákok céljai, vágyai között? Nyüván velem együtt mások is érzik, hogy van, de vajon az érzést alátámasziják-e az adatok? íme egy példa. A kérdőíves felmérés tükrében fiataljaink körében egyértelműen a legnépszerűbb és

Én ezt úgy értelmezem, hogy miközben oktatási intézményeink rendíthetetlenül az elitkultúra remekműveit akarják a fiúkkal és a lányokkal elfogadtatni (nem is akármilyen mélységben!), azonközben diákjaink túlnyomó többségét abszolút nem érdekli, ki volt Vincent van Gogh, vagy hogy milyen zseniális muzsikát komponált Haydn...

legelterjedtebb szórakozási forma a diszkó. Ellenben a színház és a klasszikus hangverseny - azaz a hagyományos polgári szellemiséget közvetítő intézmények - a legesleg- kevésbé preferált kulturális terek közé tartoznak. Kevesen és keveset járnak színházba: „A 15-29 évesek szinte egynegyede soha, fele pedig fél évnél régebben volt utoljára színházban.” Én ezt úgy értelmezem, hogy miközben oktatási intézményeink rendíthetetlenül az elitkultúra remekműveit akarják a fiúkkal és a lányokkal elfogadtatni (nem is akármilyen mélységben!), azonközben diákjaink túlnyomó többségét abszolút nem érdekű, ki volt Vincent van Gogh, milyen zseniális muzsikát komponált Haydn, vagy hogy micsoda szépség rejlik a balettban. Ebből természetesen nem az következik, hogy fel kellene adnunk a minőségi kultúra közvetítését, de az igen, hogy sokkal árnyaltabbá kellene tennünk oktatási céljainkat és módszereinket. A számok egyértelműen mutatják, hogy a fiatalok szokásai radikálisan megváltoztak, és akár ijesztőnek is hangozhat, hogy e változás folyamatos. Vajon mennyire volt képes oktatási rendszerünk alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz? Vagy azt a makacs, de teljességgel sziszifuszi célt tűztük magunk elé, hogy erőnek erejével átneveljük a „mai

haszontalan fiatalokat”?

A tanulmánykötet adatai pozitívabb üzeneteket is sugallnak. Az iskola utáni elhelyezkedésre és munkakezdésre vonatkozó adatokból például esedeg nagyfokú flexibilitás, ösztönös helyezke- dési képesség és komoly sikerorientáltság olvasható ki. Ezt akár életrevalóságnak is tarthatnánk. Véleményem szerint azonban a látszólagos céltudatosság sokkal inkább ad hoc jellegű döntések sorozata, amelyeket a kényszer, azaz a szlovákiai „valóság” szül.

Az érzésemet, hogy fiataljaink nem igazán találják helyüket világunkban, alátámasztják a számok, például arról, hogy feltűnően sok szlovákiai fiatal akar külföldön dolgozni. Ez a Mozaik 2001- ből is kiolvasható, ráadásul azóta mindezt megerősítette a Munka-,

Szociális és Családügyi Kutatóintézet friss felmérése is. Ezek szerint a jövőben Szlovákia minden harmadik állampolgára szívesen menne külföldre dolgozni, miközben túlnyomó többségük 18 és 25 év közötti fiatal. A háttérben álló okok szövevényét szociológusoknak kell kibogozniuk, egy lehetséges választ azonban magam is megkockáztatnék. Miért nem akarnak a képzett, tanult fiatalok Szlovákiában dolgozni? Tapasztalataim szerint két fő oka van: keveset keresnek és munkájuk általában egyáltalán nem kreatív. Végső soron hiányzik a két legfontosabb motivációs tényező. A szlovákiai munkahelyek munkaszervezési stratégiái ugyanis teljesen elavultak. Pontosabban, munkahelyeinken szinte teljesen ismeretlenek a modem munkaszervezési és irányítási stratégiák, úgyszintén a közép- és hosszú távú tervezés.

Ezek a tényezők még azokon a munkahelyek (például kis magánvállalatoknál, bankoknál) sem megszokottak, amelyek pedig teljes egészében a „kapitalista” gazdálkodási modellel kerültek hozzánk, s amelyek éppenséggel a fenti munkatényezőknek köszönhetik sikerüket. Ezért van az, hogy ha megkérdezünk egy kereskedelmi bankban dolgozó fiatal pénzügyi szakembert, mit szeret legjobban a munkájában, valószínűleg nem a jól szervezett munkát fogja említeni, hanem a nagyon jó keresetet. Pedig jó morál nélkül nincs hatékony munka; s pusztán a jó fizetés csak a nem gondolkodó szellemnek felel meg. Csáky Páltól az Új Szó által szervezett márciusi online-beszélgetés során valaki azt_kérdezte, szerinte mennyire készült fel nemzetközösségünk az Európai Unióhoz való csatlakozásra. A miniszterelnökhelyettes válasza: „A szlovákiai magyar közösség jelenlegi állapotában nem versenyképes közösség...“ Alátámasztják-e a felmérés adatai ezt a meglehetősen borúlátó állítást? Nos, kiderült, hogy a 30 százaléknyi szlovákiai érettségiSzabó Ottó: Állomás

zett mellett elenyésző a felsőfokú (4%) és a szakosító iskolával rendelkezők aránya (2%). Az előbbit régóta tudjuk, az utóbbinak viszont érzésem szerint nem nagyon tulajdonítunk jelentőséget. Pedig éppen azokról a tanult szakmunkásokról van szó, akik az értelmiségieknél iskolázatlanabbak, viszont speciális képességeikre kellene épülniük a polgári vállalkozásoknak. Szó van itt a cukrászoktól a nyomdász szakiparosokon át a ma még bizarrul hangzó au pair- képzőt végzettekkel bezárólag mindenkiről, akik jobb híján ma általában szülőhelyüktől távol eső szakközépiskolában vagy szakosító iskolában tanulnak, természetesen szlovák nyelven. Speciális szakmákról van szó, nincsenek hát sokan, de annál fontosabbak a közösség szempontjából. (Az igazsághoz tartozik, hogy ez a folyamat azért elindult. Létezik például élelmiszeripari menedzsereket képző szakosító stb.) Ezek a fiatalok életük legfogékonyabb időszakában eltávolodnak a magyar kulturális közegtől. Feltételezem, nem kis részük hamarosan csak szlovákul írja a nevét. Ezt a képletes hézagot, amelyen keresztül sok értékes szakember hagyja el nemzeti közösségünket, mihamarabb be kellene tapasztani. Vajon van-e erre valamilyen terv az oktatásügyi minisztérium nemzetiségi osztályán? És van-e hajlandóság a döntéshelyzetben lévőkben?

A Kárpát-medencei fiatalok adatainak nagyfokú hasonlóságaiból az a következtetés vonható le, hogy a Felvidéken, Erdélyben, a Vajdaságban és a Kárpátalján élő magyar fiataloknak van egy bizonyos közös szocializációs élményük és tapasztalatuk. Ráadásul nemcsak a tradicionális kulturális kapcsok, a nyelv, a hagyományok és az olvasmányok kötik össze őket tartósan, hanem bizonyos újszerű globalizációs tapasztalatok is. És itt nemcsak a mobiltelefonról meg az Internetről van szó, hanem olyan közös politikai célokról is, mint például az EU-in- tegráció, amit a Kárpát-medencei országokban élő magyar fiatalok

feltűnően nagy arányban támogatnak (az arány minden régióban megközelíti a 90 százalékot). Bővebb továbbgondolásra lenne érdemes az az adat, hogy „általánosnak mondható, hogy a többségi nemzethez való viszony az összes régióban rendkívül toleranciát mutat.” Ide kívánkozik továbbá az a megállapítás, hogy a válaszadók 54 százaléka egyszerűen magyarnak, viszont 28 százaléka határozottan szlovákiai magyarnak vallja magát. Ez utóbbi szám elég indoknak látszik ahhoz, hogy kijelentsük, létezik szlovákiai magyar identitás.

Ez a kötet csak a magyar fiatalok életviszonyait vizsgálja, ám azt nem tudjuk meg belőle, hogyan élnek az egyes országok többségi fiataljai. A kérdőíves felmérés szervezői azt ígérik, hamarosan el fognak készülni a Kárpát-medencében élő más nemzetiségű fiatalokat érintő adatok is. Természetesen azt a kötetet is érdeklődve várjuk, hiszen igazában csak azok ismeretében lehet végleges megállapításokat tenni.