Új Szó, 2002. május (55. évfolyam, 101-125. szám)
2002-05-10 / 107. szám, péntek
10 ÚJ SZÓ 2002. MÁJUS 10. Ízvilág ízlett a töltött káposztád, öcsi SZABÓ GERGŐ Amerikai munkaadóim viszonylag rendesen bántak velem, nem nyalatták fel velem sokszor a parkolót, csak naponta háromszor, nem kellett fényesre pucolnom a főnök na- gyikájának az autóját, csak hetente ötször, és nem kellett sokáig dolgoznom, csak reggel héttől másnap hajnali fél kettőig. Viszonylag hamar belátták, hogy egy harmadéves bölcsésznek nem túl sok hasznát veszik egy autószerelő műhelyben, így békén hagytak. A nyár és beszélőkészségem haladtával egyre gyakoribbá váló, este tíz körüli beszélgetéseinkben azonban soha nem mulasztották el az alkalmat fölényük fitogtatására: „Milyen autók vannak Szlovákiában? Skodák? Nálunk sokkal jobb Fordok vannak!” Vagy: „Milyen házatok van Szlovákiában? Háromszobás hatodik emeleti bérlakás? Az semmi! Nekünk tízszobás villánk van teniszpályával!” De a legszebb az volt, amikor a három tulajdonos fivér közül a középső - Eddie - bizalmasan félrevont, és kijelentette: „Ha hazamész, ne feledkezz meg arról, hogy mindenkinek elmondd: csak itt, Long Islanden van finom burgonya! Az összes többi helyen ótvaros, formátlan és ízetlen a krumpli.” Eddie nagyon szerette a hasát. Minden reggel pontosan kilenckor berobogott rozsdás kék Ford teherautóján, lekászálódott, kezembe nyomta a gyeplőt, vagyis az indítókulcsot, és elindult a Boldog idő falatozóba. Minden reggel amerikai almás palacsintát evett, vastagon megkenve áfonyadzsemmel, hozzá friss gyümölcsöt, almát, banánt vagy szőlőt. Bekapott néhány csokis piskótát, majd az egészet egy nagy pohár tejjel zárta. Én már az áfonyadzsem, a szőlő és a tej együttesének puszta említésére is majdnem hányingert kaptam, amit természetesen nem is tudtam kellőképp eltitkolni. Öreg barátom fejcsóválva megjegyezte: „Öcsi, kár beléd a kaja.” Délelőtt aztán Eddie szuszogva-fújtatva megszerelt néhány autót - tízméteres körzetben szöktek az olaj- cseppek -, majd amikor a Kossuth rádió ottani megfelelője tizenkettőkor bemondta a pontos időt, elindult ebédelni. Hatalmas véres bifszteket, ropogósra aszalt gyümölcsöt és nagy hegynyi hasábburgonyát pusztított el, természetesen az elmaradhatatlan tejszínes-őszibarackos fagylalttal. Kettő körül általában kissé csökkent a forgalom, leültem egy kőre, elővettem a hátizsákomból az elmúlt este megfőzött rizses- paradicsomos-húsos kotyvalékot, és a tűző napon bekanalaztam. Eddie imádott kritikus megjegyzéseket tenni étkezési szokásaimra, de nem bántam, mellettem tornyosuló alakja legalább árnyékot vetett. A fáradtság és a nyirkos hőség miatt inkább csak egykedvűen bólogattam, miközben a mellettem álló hegy mondta a magáét. Egyszer azonban váratlanul elhallgatott, a hirtelen süket csöndben jutott eszembe az utolsó mondat: „Akkor megegyeztünk, holnap te főzöl nekem valami finomat, jó?” Mikorra cammogó észjárásommal fel tudtam fogni, hogy én tulajdonképpen erre bólintottam rá, Eddie már a műhelyben kalapált, és harsányan énekelt. Megfájdult a fejem. Este kilenckor sürgősen hazakéredzkedtem torokfájásra panaszkodva. A szupermarketben öntött el a második kétségbeesés-hullám: mi a fenét főzzek ennek az ínyencnek? Jó, jó, valamilyen magyaros ételt. Például paprikás csirkét. Egek, hiszen én nem szeretem a csirkét, még kézbe venni is irtózom, nemhogy megfőzni! Akkor legyen, mondjuk, kürtőskalács. Ja, az lehet, hogy magyaros, de eddig csak képen láttam, íztapasztalat hiányában honnan tudjam, milyen az igazi? Kínomban aztán gondolkodtam tésztában sült sonkáról, hatalmas mangalicák görögtek előttem a bolt padlóján, bánatos tekert szarvú juhok vonultak. Végül olyan ételt választottam, amelyet még egy óvodás is el tud készíteni, legalábbis akkor még azt gondoltam. Töltött káposztát. Vettem egy fej káposztát, rizst, darált húst, fűszereket, méregdrága őrölt paprikát, meg egy fél csokoládétortát. Az utóbbit orosz szobatársamnak, akitől segítséget kértem. Alex vállalta, hogy összegyúrja a tölteléket, ami a vodkásüveg gyakori emelge- tése mellett sem jelentett számára akadályt. Én közben szabtam káposztalevélből csokornyakkendőt és báli ruhát, csak éppen tölteni való káposztát nem. Végre hajnali háromkor ott Totyogott a nagy fazék töltött káposzta a tűzhelyen. Orosz szobatársam a vodkától felfűtve rögtön javasolta, hogy helyben együk meg az egészet, ha már ennyit dolgoztunk vele, én azonban letorkoltam: nem nekünk való az. Másnap délelőtt tizenegy órakor dobogó szívvel adtam a kis műanyag dobozt Eddienek úgy, mint aki a lelkét ajánlja fel. Ő biccentett, majd lehuppant egy lézengő abroncsra, és hozzálátott. Eldöntöttem: sürgős dolgom akadt odakint, és elsompolyogtam. Két perc múlva elkeseredetten láttam elmenni Eddie-t a Boldog idő falatozó felé. Nem ízlett neki, tudtam biztosan, valamit nagyon elrontottam. Amikor visszajött, harsányan a nevemet kiáltotta. Hatalmas kezében papírdoboz volt, benne emeletes hamburger.- ízlett a töltött káposztád, öcsi. De azért az amerikai kaja se rossz - nevetett, és hátba vert. Az volt életem legfinomabb hamburgere. BOLONDOS RECEPTEK Mátyus Jóska kiskonyhája Sáli, ubi ropival, ha combi Hozzávalók: Ubi (a shopban kapható), ropi (klassz, cuki, mindenhol lopható), sáli (elég egy tök ász),husi (jó lesz egy adag csikkencombi). Elkészítése: Ubi. ropi, husi - turmix - mix-mix, nyam-nyam (be a mikroba), de még nem ham-ham! Mosi sáli - spricc, ciki-cuki sáli, nyam-nyam. Bedobom az ubihoz, csorog a nyálam. Lehajolok, haver, meggörnyed a hátam! Uncsi- zok és dumcsizok egy minu- tumra, pípol a robot, sípol az óra, már futok! Nagy gőz van, de nincsen gáz, a villanyspar- helt meg sem ráz. Készen van a kaja (nincsen semmi baja), bedobjuk a csikkencombot, ubi, sáli, ropi marad. (CS. M.) Győry Attila R:r;jjKff| Gyermekkorom ízvilága ** A pám a hetvenes évek derekán úgy döntött, » hogy véglegesen visz. ____ szatér a tengerekről, s mm mmm a szakmai pályafutását dunai hajósként folytatja. Ez a körülmény azt jelentette, hogy jóval több időt tölthet majd otthon, mint azelőtt - évente legalább hat hónapot! Míg távol volt tőlünk, addig az anyám foglalkozott velünk, ő döntött mindennemű nevelési kérdésekben, s ilyenkor egyedül villogott a konyhában is. Anyám kénytelen volt beérni a hetvenes évek adta lehetőségekkel, ám megjegyzem, a főzési tudományokban rafinált megoldásokkal kényeztetett minket, annál is inkább, mivel állandó versenyben volt a nagymamával, aki gyakorta meglátogatott minket, és segített neki a napi teendőiben. Ilyenkor a mama törvényszerűen átvette az irányítást a konyhában, s mi, a húgommal betekintést kaphattunk az igazi csallóközi konyha remekeibe. A szüntelen ízbombázást tovább fokozta apám hazatérése a távoli vizekről is, aki felmentő csapatként, igazi deszantos különítményként valóságos szőnyegbombázást hajtott végre nyelvünk ízlelőbimbóin, belevonva a családot förgeteges balkáni ízlésvilágába. A „harci kedv” néha olyan erőteljes volt, hogy a konyhai „szabadcsapatok” valósággal összezördültek a stábon, s ilyenkor volt mit tennie az apámnak, aki ellentétben anyám és a mamám hagyományos módszereivel idegen ízekkel, furfangos őrietekkel próbálkozott bevenni kegyeinket. Míg a mama a konyhai tudományok terén visszanyúlt egészen a századelő első évtizedébe, s az anyám a hetvenes évek nyersanyaglehetőségeit is meghazudtolva próbálta meghazudtolni az ételek elkészítésének módozatait, addig az apám villámtámadás-szerűen, erőteljes és heves megoldásokkal kápráztatta a családot. Közel-keleti, balkáni fűszerekkel fárasztotta a húsokat, román és bolgár nemzeti ételek garmadájával geijesztett minket, újabb s újabb ötletekkel próbálkozott - sikerrel. Hogyha vendégváró „restaurációt” nyírnék, minden bizonnyal gyermeki ízvüágom emlékének tisztelegve igazi infantilis, játékos, turpis névvel csalogatnám a vendégeimet, akiket minden bizonnyal elvarázsolnék, vagy legalábbis a vendégség folyamán többször és rafináltan elhódítanék, hogy a végén megker- gülve szédelegjenek kifelé, s feltegyék maguknak a kérdést: Vajon eddig hol voltunk idáig? Mit követtünk el, hogy ily finom ízek mostohán elkerülték ízlelőbimbóinkat? Szerény „restaurantom” cégtáblájára pedig a következő vendégcsalogató címet pingáltatnám ki: „FI- NI-BINI”. A szakácsokat válogatott bolondokból, megszállott gasztronómiai gazfickók közül választanám, akik mindannyian mosolygós, potrohos, kopaszodó, kerekded fejű, sokat megélt s kipróbált férfiemberek lennének, akiket már nem izgatna fel egy-egy nőszemély, ha az csalafintán a konyhába tévedve megpróbálná elcsavarni a fejüket, nem, olyanokat választanék, akiknek már nem dúlná fel lelkét a szerelmi szenvedély, s nem repesztené meg a szívüket a nő, hanem mindennapi buja vágyuk az ételek fölött csúcsosodna ki. Felszolgálóknak ébenfából metszett szerecsen eunuchokat fogadnék föl a távoli Afrikából, akiket először gusztusosán felhizlalnék, mint a csallóközi asszonyság a kismalacát karácsonyra, s jól tudom, noha a jó embereim nem is beszélnék a nyelvünket, bizonyára megtanítanék velük valamit, amivel menthetetlenül belopnák magukat vendégeim szívébe. Ez a titokzatos tudomány: a mosoly. Tálaláskor ringanának, mint csábos nőszemélyek karcsú nád módjára a vízparton, ha hajnali szellő ringatja őket, s mosolyogva, édes akcentussal csak ennyit mondanának a vidám asztaltársaságoknak: „Itt a fi- ni-bini!“ És hogy milyen lenne az étlap? Mindenképpen törekednék rá, hogy íz- vüágával legalábbis megközelítse egy bizonyos Mozart úrfi gyermeki zsenijének fantáziáját, hogy az ízek szerelmesei úgy olvassák gazdag és buja, kacifántosán kialakított, gyermeki ízvüágomat felidéző étel- és receptkölteményeimet, mint a hozzáértő muzsikusok Mozart kottáit. Olvassatok hát bele vidám Vende- linjeim gyermekkorom ízvilágát idéző „Fini-bini menüjébe: Szalonnával tűzdelt fokhagymás kárász Ára: 4 személyre (degeszre etetve a vendéget): 350,- Sk A szomszédunk kitartóan csábítgatta az apámat a csendes őrültek díszes kompániája felé. És ahogy lenni szokott az öreggel, mert általában precíz, kiszámított, móreses alapossággal intézte az ügyeit - lassan azt vettük észre, hogy legalább nyolc-tíz bottal tömi tele az öreg Moszkvicsunk kofferját. Persze, a család békésen tűrte az újkeletű hobbit, ami olyan elementáris igénnyel szabadult fel, hogy szabályosan letaglózta az addigi békés hobbit: az akvarisztikát. A család örült, mert csakhamar nyakig érő halban gázoltunk a konyhában. Eljött az idő, amikor újabb s újabb halas receptekkel próbálkoztunk. A számtalan változat közül talán a szalonnával tűzdelt fokhagymás kárászra emlékszem szívesen. A finomság mennyei ízekben tobzódott, s ha falatoztam, ízlelőbimbóim a hetedik mennyországban érezték magukat. A sütőben kiterített halak bordái közé kenyérszalonnát szúrtunk, s hagytuk, hogy odabent a sütőben, a brutális hőségben kiizzadjanak. Természetesen a farkukkal együtt sütöttük a halakat, s tálalás előtt fokhagymát törtünk a kárászokra, nehogy unalmas ízek fárasszák le a családot. Az így elért rafinált ízű halakat tárkonyos ecettel is meglocsoltuk. Piri, a hullámos papagáj, persze, nem értette. Naná! Diólikőr Ára: 49,- Sk Általában mindig kíváncsi figyelemmel kísértem apám újabbnál újabb hóbortjait. Egyszer, valahonnan likőrfőző üstöt kapott ajándékba, amivel rögtön kísérletezni kezdett. Mindennel próbálkozott, aminek leve van a vüágon, ám - visszaemlékezve - a számtalan likőrkísérlet közül talán most is annak a fenséges illatokban pancsoló diólikőrnek az emléke hódítja meg az emlékezetemet, amely csaknem 25 évnyi bő esztendő múltán is oly erővel dúl fel, hogy még most is összefut a számban a nyál. Az öreg éppen a toronyházunk hatodik emeletén kísérletezett, odalent a népek éhes piranjákként forgolódtak, felkapott tekintettel figyelték a ház erkélyeit, a kondérban rotyogó diólikőr ugyanis oly édes, csábító és rüfke bujasággal kecsegtetett mindenkit, hogy a bátrabb járókelők kis híján mászni kezdtek felfelé. A likőr odafönt friss volt és meleg, alig látott még napvilágot, s éppen a kondérból öntögette gondosan a kikészített üvegekbe apám, amikor odafönt a szemünk találkozott. Vannak pillanatok, amikor nincs mit tenni, engedelmeskedni kell annak, amit a pillanat diktál. Az öreg megkínált egy stampedlivel! A tett inkább a likőrkészítő mestert dicsőítette, mint a tökfilkó gyerekembert részegítette! A diólikőr ott párolgott a kezemben, a parányi, Romániából hozott formás cujka-poharak egyikében, s nem tagadom, megrészegített egy pillanatra, smaragdos színével rögtön levett a lábamról, s az íz csak ezután következett! A diófa leve, a mama kertjében százszor megmászott öreg fa izzadmá- nya eggyé vált a testemmel. Azóta sem kortyintottam hasonló fenséget, pedig Allah bocsásson meg nekem, sok-sok alkoholos kortyocs- kát csúsztattam le már a torkomon. Félig érett sárgabarack 1 kg ára: 50,- Sk (Csak saját felelősségre!) A félig érett sárgabaracknál nincs jobb! Meg kell küzdeniük érte a fogaknak, vakmerőségre buzdítja az embert, az enyhén savanykás íz mögött a szakértő gyermek ki- érzi a majdani barackkompót csu- takosan mézédes bukéját. A félig érett sárgabarack kóstolása ugyanakkor beavatáspróba: A félig érett sárgabarack evése bűn! Csak idő kérdése, mikor lázad fel a test! Ha nincs kéznél egy nagymama, akár komolyabb bajok is származhatnak belőle. Majomméz kirándulós hússal Ára: 120,- Sk A mama specialitása. Tulajdonképpen kirántott hús majonézes krumplival, ám a szomszéd gyerek, aki mindig ott lógott a mama háza körül, ebéd idején megkóstolta a nevezett finomságot. Néhány nap múlva az öreganyja, bizonyos Jolán néni, sóvárogva kérdezősködött: „Ugyan, mongya meg nekem, Kató néni, hogyan csi- náják azt a majommézet kirándulós hússal, a gyerek nem hagy bé- kiben...” Vajon milyen lehet egy ilyen egyszerű recept, mely annyi év után mégis ilyen domináns ízekre emlékeztet? Azt hiszem, csak az öregek tudják. Érni kell hozzájuk, mint a jó borokhoz! Icuka néni lekvárja 200 gr ára: 60,- Sk A legfinomabb lekvárt márpedig Icuka néni főzte, ezt annak idején az egész eperjesi gyerekgang is bizonygatta. Végigpásztáztuk az eperjesi asszonyok válogatott lekvárjait, ám az Icuka néni féle szilvalekvár: az volt a csoda! A legyek megőrültek a kamrában, eszeveszett száguldórallit rendeztek, bizonyosan be voltak tépve a frissen gőzölgő lekvár illatától, s ez a tény, ha figyelembe vesszük a falusi legyek mentalitását, azért jelentett valamit! A szilvalekvár főzésének tudományában is van valamilyen misztikus találkozáspont a világegyetem értelmével. Önmérsékletre és alázatra inti az embert szájában robbanó ízbomba, mert a lekvár nyelése közben rájövünk tulajdon törpeségünkre, sőt, esetleg gyermekfejjel kísértésbe eshetünk, s komolyan fontolóra vehetjük, hogy Hipik Rudival akár elcseréljük az apja vadászkutyájának kölykét a kamra setédében mélázó lekváros bödönre... Tyúkész 12 db ára: 120,- Sk A tyúkész a legfinomabb csemege a világon! Tulajdonképpen egy szava sem lehet a csallóközi embernek a keleti emberek különös szájízére, mert amit egy átlagos csallóközi család művel a vasárnapi asztal körül, minden bizonnyal felbőszítené még a pirítóson nevelkedett, legnyugodtabb londoni vénkisasszonyokat is... A recept a következő! Végy egy tucatnyi tyúk fejét, s jó fajta, békebeli húslevesben főzzed ki annak rendje s módja szerint! A megfőzött tyúkfejekről az ínyencek először szür- csöljék le a megfőtt bőrrétegeket, s jó előre készítsék ki az asztalra, elérhető, kényelmes távolságra a sót, a borsot s a finoman őrölt pirospaprikát. Jó, ha van a háznál vágódeszka, amelynek lapjára sorba rendezhetjük a kikészített, immár csontra tisztított tyúkfejeket! Vegyünk egy öreg kést (a lehető legbrutálisabb ábrázatú házi kés), s az élét helyezzük a kikészített tyúk fejének búbjára. Erőteljes ütéssel loccsantsuk szét a koponyát! Amit odabent találunk, az a tyúkész, az igazi „fajnsmakkerek“ célpontja, az esszencia, a halvány színű, remegő massza, az észpüré. Kicsit megsózva, frissen őrölt fekete borssal ízesítve igazi afrodiziá- kum! Vidám Vendelinek, ti, kik értettétek szavaim! Kell-e még ecsetelnem gyermekkorom ízvilágát? Ily eszement birodalomban most hiába próbálom megzabolázni képzeletem lovait, a fránya jószágok türtőztethetetlen paripákként száguldoznak e csodálatos gasztronómiakertben, s most búcsúzom, befejezem a sétát, mert ha így folytatom, bizonyosan az ízek birodalmában ragadok. Nyaljátok meg hát ti is inkább az ujjatok begyét, vagy fordítsatok a lapon, ne is lássátok e szertelen sorokat, s ha van a közelben egy „Kedves“, nosza, mélázzatok el ti is, s jusson az eszetekbe gyermekkorotok ízvilága, s kérjétek meg őt: „Főzzél nékem...”
