Új Szó, 2002. április (55. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-20 / 92. szám, szombat

Családi Kör ÚJ SZÓ 2002. ÁPRILIS 20. MINDENNAPI KENYERÜNK Kilincs nélküli ajtó HALKO JÓZSEF A londoni Szent Pál-bazilikában látható William Hunt híres fest­ménye, a Világ világossága. Jézus előlépve a félhomályból, lámpás­sal kezében kopog egy benőtt, láthatóan rég nem nyitott ajtón. Mikor a festő a frissen elkészült képet megmutatta fiának, az rög­tön fölfedezte: - Hisz erről az aj­tóról hiányzik a kilincs! A művész kifejtette neki, hogy nem vélede- nül. Az ugyanis az ember szívébe vezető ajtó, mely csak belülről nyitható. S bár Jézus rendíthetet­len kitartással kopog újra meg új­ra, de csak ha az ember szabad akaratából úgy határoz, csak akkor lép­het be azon az ajtón. Az említett festmény szimbolikája különös színezetet kap az e va­sárnapi evangélium el­olvasása után: mikor az ember kinyitja lelkét Krisztusnak, ő is ajtó előtt találja magát:, Jín vagyok az ajtó: aki rajtam keresz­tül megy be, üdvözíti.-..” - mutat­kozik be Jézus János evangéliu­mában (Jn 10,9). S bár nekünk tán furán hangzik, Jézus korában nem volt nehéz elképzelni a pásztort, aki aklának bejáratában fekve valóban amolyan „élő aj­tót” képvisel. Jézus ajtaján azon­ban nem könnyű az áthaladás: alacsony és szűk az az ajtó. Miért alacsony? Szemléltessük ezt egy manapság igen drámaian ostromlott bazilikán, a betlehemi Születés templomán. Mivel a régi századokban a fosztogató moha­medánoknak megvolt az a rossz szokásuk, hogy lóháton vágtattak be oda, a keresztények annyira alacsonyra igazították a templom ajtaját, hogy még az embernek is meg kell hajolnia, ha be akar lép­ni rajta. Mindenki tehát, aki meg akarja tekinteni Jézus születésé­nek barlangját, kénytelen először meghajolni az alacsony ajtó előtt... Míg az, aki „lovon van”, kérkedő önbizalommal bír - a meghajlás az alázat gesztusa. An­nak, aki egy életen át Istent ke­resve, egyre mélyebbre hatolva szeremé felfedezni őt, Jézus alá­zatra hívó ajtaja nélkül semmi esélye. „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű - ösztönzi a Mester tanítványait -, senki sem jut az Atyához, csak ál­talam.” (Mt 11,29; Jn 14,6) Jé­zus ajtajának alázatra ösztönző erejét nagyon jól példázza Szent Pál esete: ennek a büszke ember­nek Damaszkusz előtt le kellett esnie a lóról, s néhány napra meg kellett vakulnia ahhoz, hogy rá­találjon Jézusra, az igaz Istenhez vezető ajtóra. (Csel 9,1-9) Ha Jézus ajtaja amúgy is oly ala­csony (= megalázkodásra kény­szerítő), miért kell még szűknek is lennie? A bibliai tanúságtétel ebben is nagyon következetes: „A szűk kapun át menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet!” (Mt 7,13-14) Ismertem egy különlegesen elhí­zott embert, aki fel akart jutni a római Szent Péter-bazüika kupo­lájába, de vissza kellett fordulnia, mert nem fért el a végső, nagyon szűk kis folyosóban. Elveszíteni a katedrális csúcsáról nyíló csodá­latos látvány lehetőségét, valószí­nűleg nagyon fájdalmas élmény. Örökre elveszíteni annak lehető­ségét, hogy Isten arcába tekint­hessünk, egyértelmű tragédia. A szűk kapu egy szoros alagútra emlékeztet: minél szo­rosabb, annál hama­rabb kell a gépkocsive­zetőnek korrigálnia a haladás irányát, hogy sikeresen beletaláljon. Nem elég azt gondol­ni, hogy pár méterrel a bejárat előtt gyorsan- gyorsan elcsavarom a kormányt... Az örök élet szűk kapuján te­hát nagyon nehéz hirtelen rögtö­nözve belépni. Ennek a lépésnek az előkészülete az egész életen át tartó őszinte és következetes ke­resés, a valódi értékek keresése, melyek az egyetlen, valódi ajtó, Jézus felé mutatnak. Jézus szűk kapu, mert a hozzá hűektől megkívánja az önmegta­gadást, az áldozathozatalt, a lelki növekedést, a szüntelen újra és újra kezdést. A szűk kapun nem tud általhaladni, aki nem Jézust választotta mint legmagasabb ér­téket, s nem vetett alá neki végér­vényesen mindent. „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni az Isten országába” (Mt 19,24). Pál Da­maszkusz széles kapui előtt meg­alázkodva „szemétnek” tekint mindent, mi nem Krisztushoz ve­zet (Fü 3, 8). Mikor az ókori hadvezérek győz­tes csatákból tértek meg, hatal­mas diadalívek alatt vonultak be városaikba. Ezek nem voltak sem alacsonyak, sem szűkek. Épp el­lenkezőleg - hatalmas pompáza- tosságukkal a katonai sikert vol­tak hivatottak kifejezni. És mégis, a győztesek dicsőségéről, a sike­reik hatalmasságáról tanúskodó feljegyzések ott fakulnak valahol a levéltári porrétegek alatt. Csak az egyeden sikerről szóló feljegyzések azok, a Biblia, me­lyet az emberek a mai napig olvasnak - mint aktuális tanúság­tételt, mint elévülheteden élet­himnuszt. Ez a siker viszont nem a diadalív alatt menetelt, hanem véres verejtékkel küzdötte át ma­gát a szűk kapun - a kereszt for­májában. Ezt őszintén el kell mondani mindenkinek, aki végre úgy dönt, hogy lenyomja azt a belső kilincset szíve ajtaján. A szerző római katolikus pap NEM CSAK IGÉVEL ÉL AZ EMBER Saláta hideg pulykasülttel Hozzávalók: 8 kis szelet natúr módon kisütött hideg pulykamell, 1 fej saláta, 2 uborka, 4 paradicsom, 4 nagy zöld, piros és sárga paprika, 1 dl kefir, 1 dl majonéz, petrezselyemzöld, mustár, citromlé, fokhagyma, só, fehér bors, porcukor. Elkészítése: Az uborkát karikákra, a paradi­csomot cikkekre, a paprikát sze­letkékre vágjuk, a saláta levelei­ből néhányat félreteszünk a dí­szítéshez, a többit metéltre vág­juk. A kefirt a majonézzel össze­keverjük, mustárral, citromlé­vel, cukorral, petrezselyemzöld­del, sóval és őrölt fehér borssal ízesítjük, majd beleforgatjuk a zöldségeket, és jól lehűtjük. Tá­laláskor salátalevéllel és paradi­csommal díszített tányérokra tesszük a salátát, és a hosszúkás szeletekre vágott pulykamellel koronázzuk. A lelki környezetvédelem legalább annyira fontos, mint a biológiai - jelkép is, hogy egy szemétdombon templom épült Felszentelték CS. LISZKA GYÖRGYI Alkonyattájt fényes kereszt látható az égen Budapest nyugati kapujá­nál. A gazdagréti Szent angyalok temploma köszönti a városba nyu­gat felől érkezőket, s int búcsút az elmenőknek pontosan úgy, ahogy azt dr. Lipp László, a templomépítő László atya tizenkét évvel ezelőtt megálmodta. Az újdonsült zsúfolt lakótelep szélén, a negyed egykori szemétdombján ugyanis akkor tet­ték le az alapkövet. Épp egy hete, március 13-án pedig felszentelték a katolikus szentélyt. Az ünnepi ak­tusra megtelt a hatszáz férőhelyes templom, sót a bejárat előtti téren elhelyezett székeket is elfoglalták László atya boldog hívei, s ott egy hatalmas kivetítőn kísérhették fi­gyelemmel a nagy eseményt. A szertartáson, melyet Paskai bíboros celebrált, részt vett Mádl Ferenc köztársasági elnök a feleségével, és több neves képviselője a magyar kormánynak, melynek anyagi tá­mogatását hangsúlyozottan kö­szönte a hálás templomépítő. A tizenkét éve megfogalmazott terv szerint „a templom - amely az imádság helye - otthont kíván nyújtani minden olyan közösségi igénynek, amelyben az 1100 éves magyar kereszténységnek hagyo­mánya van. Az épületegyüttes az ökológiai szempontok legjobb eredményeit akaija követni. Jel­legzetes tornyát üveglapok borít­ják majd, ami a fény energiáját hasznosítja. A kristálytorony, tete­jén az angyalokkal a fény és a sze­retet jelképe szeretne lenni. Az épület szakaszolhatóan is felépít­hető úgy, hogy a már elkészült részt zavartalanul igénybe vehet­jük.” És ennek voltunk tanúi múlt szombaton, amikortól is a gazdag­Egy lakótelep szellemi-lelki infrastruktúrája lesz (A szerző felvételei) Gazdagréti himnusz A város szívétől délre Angyal tekint az égre. Szárnyait kitárja védve, Őrizve kincseidet Isten gazdagon megáldja, Aki itt munkálkodik. Isten, Gazdagrétet áldd meg, Óvjanak angyalaid! réti hívek már nem a közösségi házban, hanem méltóbb helyen, szent angyalok társaságában ve­hetnek részt a szent miséken. A Szent angyalok névvel kapcsolat­ban Paskai bíboros kifejtette, hogy ebben a templomban Jézus Krisz­tus angyalainak társaságában jele­nik meg. A megkísértett Krisztust látjuk, aki ellen tudott állni a go­nosznak. „Ez a templom gyűjtse össze a híveket, és legyen mindig erő, egység a kísértés ellen.” S le­gyen erős vár, menedék, mert ahogy László atya fogalmazott, ez a templom tervei szerint soha nem lesz bezárva, hisz templomokra nem Istennek van szüksége, ha­nem az embereknek. ELIDŐZŐ Délelőttök súlya VAJKAI MIKLÓS Letűnik egy évszázad. Nyomába lép a következő. Olyan ez, mint amikor a róna egyetlen parcellája felett elhúz egy szárnyas, majd kis­vártatva egy másik követi. A róna változatlanul ott van. De közben mégiscsak történik valami. Igen. A róna parcellájának hangulata vál­tozik meg. Mondhatom, hogy min­den történelmi kornak sajátos hangulata van. S maga a hangulat is ösztönzően hathat. Az ember pedig a sajátos jelenidejét élve mérlegel. Elidőz. Összevet. Szeret­né fölfedezni önmaga korát. Fi­gyel. Szeretne eligazodni abban a beláthatatlan és külsődlegesen is ellentmondásos tengerben, ame­lyet jószerint megnevezni sem tud. Nem képes különbséget tenni idő és időtlenség, írott és vélt történel­mi idő közt! Keres. Kutat. Elidőz... Vajon mi jelen időnk történelmi megfelelője? A hanyatló Római Bi­rodalom magánideje? Vagy a vé­rengző, európai XV. század? Hol vagyunk mi egyáltalán, és kik va­gyunk az idő tengerében? Hová gyaloglunk ebben az általános jel­legű alkonyaiban?! Vagy nem is al­konyat ez? És ez a váratlanul re­ánk törő világosság, a tűzvörös pír: egy új hajnalé? Igen. Valahogy így történik ez rendszerint. Új évszázad elején élünk. Száz esz­tendővel ezelőtt Amerikában ha­talmas, történelmi léptékű beruhá­zások kezdődtek, építkeztek, gyá­rakat emeltek és írták a kapitaliz­mus új hittételét. Európa pedig „szép és új” jövőről, boldog, békés, önfeledt testvériségről, együtt­élésről álmodott. Eközben sokan­sokan éppen hajókra szálltak, hogy az Újvilágban boldoguljanak. Az itt maradt kisemberek legtöbbje pe­dig élte a maga hétköznapjait. Új­ságot olvastak. Kimérésekbe jár­tak. Dolgoztak. És vásároltak. A maguk módján utaztak. Lovas ko­csin. Vonaton. Vagy esetleg gyalog­szerrel jártak s keltek térben és az adott jelenben. A vidékiek hossza­san elidőztek a boltok kirakatainál. A piaci sátraknál. A mutatványos- bódéknál. Nézelődtek. Hittek. Re­méltek. Szerettek. És elárasztotta a képzeletüket az új. Csaknem biz­tosra vették, hogy jövőjük szép íve­lésű lesz, s benne övéké az első szá­mú szerep! A felszínt, a külcsínt igazgatták. Létük keretét csiszolgatták-fénye- sítették. A lelkűk mélyén viszont pontosan olyanok voltak, mint mi. Annyira voltak tetterősek és kere­setlenek. Hiszékenyek és állhata­tosak. Szorgalmasak, nagyotmon- dók... Találékonyak és időnként hitszegők is, ha a sors úgy akarta. Egyszóval: ők is zavarba hozhatók voltak. Az ember minden történel­mi korban vitathatatlanul ugyan­az: ember! A sajátos ellentmondá­saival. A gyermekded cselszövései­vel. Történelem ide vagy amoda, nem válunk bölcsebbekké, nem válunk jobbakká, sem magasabb rendűvé... Egyszerűen csak va­gyunk, létezünk. Száz esztendővel korábban élt énem nem volt hitványabb, de böl- csebb sem, hiába szeretném. Járta az útját. Tett. Vett. Gyűjtögetett. Ál- modozgatott. Hitt. Remélt. Álmo­dott hajókról, vonatokról, repülőgé­pekről, automobilokról, és álmodott az új tókésvilág haszonelvűségének édeskés gyümölcseiről. Lepedőnyi nagyságú álmok. 1901-1902-1903! És ebben a felcicomázott vüágban mindaz, amit a boltok kínáltak: sós- borszeszt, fürdőnadrágot, vadász­puskát, gyerekkocsit... A kor. A tör­ténelmi korszak. Egy napon aztán valami egészen különös esemény történt. Haladtá­ban kisemberünket a történelmi kor almája koponyán találta, és mire felocsúdott: tömegben haladt már. Ökölbe szorított kéz. Zaj. A tömeg. A tüntető. A lázadó. A tö- megelő tömeg. Az egy szóra moz­duló. Az önmagáról megfeled­kező, zászlósdit, felfuvalkodósdit játszó tömeg. Zászlók. Muzsika. És ezek a dolgok távol vannak a fürdőruhától, a gyerekkocsitól..., a sósborszeszhez már egy kicsit kö­zelebb, és a vadászpuskához már egészen közel. Az újságok példányszámai felszök­tek. S a különböző nemzetek szó­vivői fennkölt és elvont fogalma­kat használva rikoltoztak. Isten, Haza, Dicsőség, Bátorság! S az a tegnapi, az az álmodozó, az a re­ménykedő kisember, a hajdani énem, íme, lemondott arról, hogy meglátogassa rokonait. A haza hí­vása számára fontosabb volt! Pon­tosabban a parancs, mely így hangzott: „Parancsra önkénte­sen!“ Zavartan nézte, hogy mi tör­ténik körülötte és vele.- De hát..., mi is történik itt?! A fiam 1990-ben született. Ponto­san száz esztendővel ama hadba vonuló ifjú születése után, akit most megnevezhetetlennek neve­zek! A megnevezhetetlen már ott ült éppúgy az iskolapadban, mint száz esztendővel későbbi utóda. Ült. Betűvetést tanult. Olvasást. És tanult hittant, katekizmust. Tanult kézművességet éppúgy, mint a száz esztendővel későbbi utóda ta­nul majd. Egy napon, amikor kipil­lantott az iskolaablakon, a kopár, téli fa koronáján egy hatalmas, fe­kete madarat látott ülni. Madár. Abban az iszonyatos zimankóban a madár mégis..., mintha ázott lett volna. S az a távoli elődöm nézte- nézte ezt a súlyos és nagyon öreg madarat, mígnem a madár reá emelte szemét, s az akkori tizen­éves gyermek meghökkenve látta, hogy töviskoronát visel. Elődeimtől hallottam, hogy négy esztendővel az első világháború kitörése előtt alkonyattájt fényes kereszt volt látható az égen. „Ép­pen aratáskor történt...” - adták át a szót nemzedékről nemzedékre. Az uradalmi aratók pedig sokan, nagyon sokan voltak. Nézték az égbolton lassan elúszó keresztet. A fiam 2014-ben immár 24 esz­tendős lesz. Érett férfiúvá válik. Akárcsak a száz esztendővel koráb­bi, jelképesnek is mondható énem, elődöm! S a fiam pontosan ugyan­azokban az utakban reménykedik, mint az a távoli megnevezhetetlen. Ugyanazokban a távlatokban-le- hetőségekben. És ő is ugyanúgy hisz és remél, végzi majd a fölada­tait, és kormányozná az életét, mint az a korábbi. Az élet, a sors majd a mindennapok síkjára helyezi őt, akárcsak társait. Es majd a fiam is elhiszi, hogy a kor logikája az ő lo­gikája is. Csakhogy a kornak nin­csen logikája! Éppúgy, mint az erő­nek vagy erőtlenségnek! A történel­mi kor pedig egyszerűen csak hit kérdése. A makrovilág harapófogó­ja vesz körül bennünket. És mi ben­ne keresnénk önmagunkat és távla­tainkat. Hiszünk. Értelemben, böl­csességben, tapasztalatban. Hi­szünk erőben. Egészségben. Hi­szünk perspektívákban. De időn­ként egy szárnyas odaül a házunk elé a fára. Fekete tollazatú. Súlyos és vén szárnyas. A fején nincs tövis­korona. Ilyenkor mintha nyugtala­nabbá válnánk. Gyanakvóvá. Ál­matlanná. Nos, ilyenkor nem szá­mít ing. Nem számít kalap. Sem- minö cicoma nem hozhatja nyuga­lomba békétlenségünket.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents