Új Szó, 2002. április (55. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-13 / 86. szám, szombat
13 ÚJ SZÓ 2002. ÁPRILIS 13. Szombati vendég Geszti Péter: olyan világba kezdünk belesüppedni, amelyben a szellem gyertyáinak kis lángocskái meglehetősen ingadoznak a plazák folyosóin végigsüvítő hatalmas huzatban A hatalom megváltoztatja az ember humorérzékét Tagja a legmagasabb IQ-val rendelkezők társaságának, de nem tartja magát reneszánsz embernek, pedig amibe belefog, azzal sikert arat. A választási kampány idején voksolásra szólító plakátjai hatalmas vihart kavartak. Pedig Geszti Péterre még csak azt sem lehet mondani, hogy ellentmondásos egyéniség. MOLNÁR NORBERT Politizálsz? Nem. De megérintett a politika szele. Az ember három módon nyilváníthatja ki politikai akaratát: állampolgárként négyévenként szavazatával, szakmai munkával, amely hasznot hozhat valamelyik pártnak, és politizálhat politikusként. Ez utóbbi ki van zárva, az első mindig is megvolt mióta felnőttnek számítok, emellett 98-ban és idén is tanácsadóként részt vettem a kampányban. Mindkétszer ugyanannak a pártnak voltál a tanácsadója? Igen, az SZDSZ-nek. Részemről ez nem ideológiai kérdés, de még csak nem is politikai. Hanem? Egész életem arról szól, hogy szeretném minél tágabbra és tágabbra nyitni saját szabadságfokozatomat, ami azért nagyon nehéz, mert az ember a gyerekkorból kinőve egyre csak szűkülő élettereket talál maga körül. Ez nem rendszerkritika, ez az élet velejárója. Egy ideig úgy tűnik, hogy tágul körülötted a világegyetem, de nagyjából az egyetem után szűkülni kezd. A felnőttkor pedig rászorul az ember életére. Igazából az életprogramom a szabadság mint kulcsszó körül forog. Ám a politika szele másként is megérintett, gondolok itt az @rc- ra, amelytől két éve megvonták az állami támogatást. Mindig a szabadság kis köreit keresem. Az @rc arról szólt, hogy három évvel ezelőtt két grafikus-képzőművésszel összedugtuk a fejünket, hogy létrehozzunk egy olyan csoportot, amit civil kezdeményezésnek hívunk. Egyébként nagyon sok hasonló kezdeményezésre lenne szükség, hogy Hankiss Elemér szavaival élve egy ország kitalálja magát, hogy találjuk meg az általunk átlátható kis területeken mindazt, ami benne rejlik. Mely területeken? Főleg reklámmal foglalkozom, de popzenével, médiával, tömegkultúrával is, tehát próbáljunk meg a magyar vizuális kultúrával egyfajta párbeszédet generálni. Ennek egyik leglátványosabb eleme az évente megrendezett óriásplakát-kiállítás a Felvonulási téren. Ebben természetesen - mint mindenben, ami művészeti kategóriába szeretne kerülni - az önkifejezés szabadsága a meghatározó. Amikor ez a fajta szabadság és őszinteség közéleti, ne adj isten politikai témákban jelenik meg, úgy tűnik, mintha tendenciózus lenne. Pedig nem erről szól az @rc. Miről szól? Négy vagy öt nagyon tágan értelmezett kategóriában írunk ki pályázatot. Azt váijuk, hogy az emberek minél kevesebb társadalmi vagy közéleti témával jöjjenek, és egyre több olyannal, amelyek a vizualitás oldaláról, akár fiktív, akár létező termékekről, szolgáltatásokról, ügyekről szólnak, tehát a képek tematizálá- sukkal tűnjenek fel. Az első évben a 3 szoba, 3 gyerek, négy kerék plakát nyert, a zsűri és a szakma véleménye kivételesen egybeesett. A független zsűri döntésében mi, szervezők nem vettünk részt. De akkor úgy tűnt, hogy az @rc egyfajta katalizátora az ellenzéki hangok megjelenésének a reklám és a művészet közötti ütközőzónában. Pedig nem. Nem is ez a cél. Az a cél, hogy tehetséges grafikusokat, képzőművészeket, fotósokat egy üyen versenyre késztessünk, és műiden évben kiállítsuk azt, ami egyfajta alternatív or- szágimázs. Ez akkor is így lenne, ha az MSZP lenne kormányon, ennek semmi köze Orbán Viktorhoz. Az MSZP sem támogatná? Nem hiszem. Miért van ez? Mert a hatalomba kerülés mindig szerepbemerevedést jelent. Gyorsan megváltoztatja az ember humorérzékét, általában rossz irányba. Sajnos a magyar történelmi és politikai hagyományok azt diktálják, hogy a hatalom birtokosai elveszítik azt a szempontrendszert, amely miatt a nép általában felemeli őket, és képtelenek magukat kívülről szemlélni, pedig ez kötelező lenne. Éppen ezért az @rc és az állam viszonya sohasem lesz ideális, abban nem reménykedhetünk, hogy a közpénzekből bármennyi is hozzánk kerülhet. Nagyon büszke vagyok egyébként arra, hogy az első kiállítást leszámítva, amikor a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma még támogatta a kiállítást, a magyar gazdaság felső köreiből sikerült támogatókat találnunk. Amikor először nem adott az NKÖM támogatást, a magyar sajtó nagy része arról cikkezett, hogy Geszti így is nyer ezen, tehát azért akarja csinálni, mert őrüle- tes összegeket vág belőle zsebre. A magyar társadalomban mindig is megvolt a szomszéd tehene dögöljön meg szemlélet, de az utóbbi négy év erre nagyon ráerősített: törvényerőre emelkedett, hogy kiskapukon pénzeket lehet kipumpálni magánzsebekbe a közösből. Én egyetlen megmozdulásomban sem számítottam az állam támogatására. A nagyon kemény piaci viszonyok között szereztem meg azokat a támogatásokat, amelyekre szükség volt, hogy saját ügyemet sikerre vigyem, pedig nagyon utálok grün- dolni. Aki nem elég tehetséges, annak van szüksége arra, hogy rábukjon az állami csöcsre - hogy egyik politikusunkat idézzem. Jó lenne, ha az NKÖM is felismerné, hogy amit mi csinálunk, annak sokkal több haszna van az ő számukra is, mint amit az általában nagyon rosszul elköltött állami pénzek fogadói tesznek. A kulturális életben is el kellene jönnie annak a fajta fiata- lodásnak, amit bizonyos szempontból megtestesített az elmúlt négy év a politikai pályán. Nagyon szívesen csináltunk volna országimázs-hir- detéseket külföldre. Visszatérve az @rcra, ezzel soha nem lehet annyi pénzt keresni, hogy az ember meggazdagodjon, nem is ez a cél, mert van miből megélnem, azzal is dolgozom napi tizenöt órát. Viszont minden pénz, amit ebbe bele lehetne fektetni, kamatostul megtérülne. Olyan klassz dolgokat lehetne szervezni, amelyek komoly turisztikai eseménnyé is válhatnának. Ha már ilyen terepre tévedtünk, maga a Nemzeti Színház is azért nagyon fájdalmas, mert a városnak kitüntetett részére, a Duna-partra föl lehetett volna húzni egy olyan építményt, amelynek csodájára jár a világ, és amelyik nem múlt századi, posztga- gyi, rossz ízlésű, Európa provinciájaként definiálható ízlést képvisel. Mondok egy példát: évek óta tervezem, hogy elmegyek Bilbaóba csak azért, hogy megnézzem a Frank O. Gehry építette Guggenheim Múzeumot, mert úgy gondolom, nekem ott kellene egyszer ülnöm a lépcsőkön. Ilyen érzés biztos nem kap el senkit, aki a Nemzeti Színházat látja. Ezek hosszú távon nagyon fájdalmas dolgok, mert óriási lehetőségek szállnak el pusztán azért, mert politikai játék részei, miközben a franc akar politikai játék részévé válni akár magyar állampolgárként, akár adófizetőként, akár színházba járóként. Ezek nagyon utálatos játékok, amelyekben még azok sem vesznek részt szívesen, akik egyébként ezeket a játékokat játsszák. Ki lehet találni Magyarországot? Bármelyik nap le lehet ülni, és ki lehet találni, csak sokkal tisztább szándékok kellenek. Meg kellene találni az átjárást olyan társadalmi csoportok között, amelyek sajnos most már teljesen lezárva élik az életüket. Arról szoktam álmodozni, milyen jó lenne egy hely, ahol különböző művészeti ágak képviselői találkoznak egymással, tovább megyek, ahol a fiatal jogászok találkoznak a fiatal képzőművészekkel, a pedagógusok a mérnökökkel, bár ez most rettentően didaktikusán hangzik. Néha úgy nőnek fel generációk, hogy fogalmuk sincs, mi van a többivel. Az üyen társadalmat sokkal könnyebb kihasználni, mert nem tudnak egymásról a különböző társadalmi csoportok. Az @rcban ez a behívó jellegű nyitottság jelenik meg. Azért küzdünk sokat, hogy az emberek ne szemellenzővel nézzenek az @rcra. Arra gondolok, hogy a művészek sokszor hangoztatták, nekik ez túlságosan reklámízű, a reklámosok, hogy túlságosan művészetízű, senki sem azt kereste, mi ebben az új, az érdekes, hogy ez új játék, új anyag, amit talán másként kellene gyúrni, hanem azt, mennyire felel meg a saját szakmája meglehetősen ortodox szabályainak. 15 órát dolgozol, egy reklámcég kreatív igazgatója vagy. Egész életedet a reklám tölti ki? Pontosabban a kommunikáció. Még vagy fél évig így lesz, ennek üzleti oka van, de az a célom, hogy ettől hosszú távon megszabaduljak. Miért? Mert viszonylag kevés intellektuális kihívást jelent, és nem gondolom, hogy az életemnek arról kellene szóltúa, hogy hirdetéseket készítsek mások ügyeinek. Azt hiszem, több van bennem, némi előzmények erre utalnak. Talán mást is tudnék csinálni, nem kell reklámszakemberként megöregedni. Ez nem életcél. Mi lesz fél év múlva? Szeretnék musicalt írni, popzenei ügyekkel foglalkozni, nem zártam le magamban teljesen azt sem, hogy tévéműsort csináljak. Nyolc éve volt utoljára sikeres tévéműsorod. Azért ez tetemes idő tévésikerek nélkül. Sok oka van ennek. Az egyik az, hogy megváltozott a televízió tartalma ahhoz képest, amit én gondoltam róla. Ezzel viszonylag nehéz együtt élni, ha az ember sikeres műsort akar készíteni. Minőségi szintekből nem tudok engedni, ezért mindig rizikóznom kell, ha belemegyek egy tévéműsorba. Ezt nagyjából három-négy évenként teszem meg, aztán rendszeresen véres fejjel vonulok vissza. Ugyanakkor egyre kevésbé ráz meg az, hogy a televízióval nem olyan sikeres a barátkozá- som, mint annak idején volt. A kereskedelmi televíziók azt igényiüt, hogy az ember teljes életével áüjon oda, és ez nekem gondot okoz, mert nem tartom olyan értékesnek, hogy erre áldozzam az életemet. És nem azért nem érdekel ennyire, mert nem sikerült, hanem mert olyan olcsó és igénytelen lett, amivel nem tudok együtt élni. Ezért nem mondom, hogy jaj, de szeretnék már egy műsort csinálni, mert nem nagyon van üyen. Amit meg szerettem volna, azt nem volt idő kifejleszteni, harmadüt adásánál elzárták a csapot. Rájöttem, sokkal macerásabb egy tévéműsort elkészíteni és életben tartam, mint tévéműsorokba elmenni vendégnek. Magyarországon olyan tévéipar alakult ki, amely folyamatosan igényli a V.I.P-k jelenlétét, ezért gyakorlatilag el sem tudom kerülni, hogy ne legyek ott egy-egy műsorban. Azt mondtad, már nem szereted annyira, mint szeretted. Miért? Tegnap voltam Friderikusz Sándor Fantasztikus Európa című műsorában, és azt vettem észre, hogy a beültetett közönség jó része nem érti, amit mondok. Mondtam egy szerintem szellemeset, és nem értették. És nem azért, mert romlott a humorérzékem, hanem mert nincsenek kulturális előképei. Bizonyos poénok nem élnek meg, mert nem tudják, mire hivatkozom. Olyan, mintha külföldön üldögélnék, az altesti humor bármely formája jöhet, ezért népszerűek az amerikai vígjátékok, amelyekben finganak, böfögnek, de például tegnap megkérdezték, számomra mi Európa, amire azt válaszoltam, hogy egy olyan hely, ahol tudják, Hemingway nem bonbon, Picasso nem autó és Mozart nem kugler. Erre néma csend. Nem értették. Olyan vüágba kezdünk belesüppedni, amelyben a szellem gyertyáinak kis lángocskái meglehetősen ingadoznak a hatalmas huzatban, amely a plazák folyosóin végigsüvít. Fura világ jön - ezzel a vüág- gal vagy együtt kell tudnod élni ahhoz, hogy boldogulj, vagy azt mondod, koszi, nem, de akkor no media, no reklám és no dalszöveg. Azt viszont nem tehetem meg, hogy elzárjam magam az emberektől, hiszen az a célom, hogy látva lássanak, hallva halljanak, dalolva daloljanak. Nagyon rossz véleménnyel vagy a magyar kereskedelmi televíziózásról. Nem vagyok rossz véleménnyel. De jóval sem. Azzal sem. Nem szabad csak a magyar kereskedelmi médiát felelőssé tenni azért, amüyen kulturális áüa- potban van az ország. Ilyen alapon a reklámipart - amelynek vastagon része vagyok a politikát is felelőssé tehetném, vagy a mindannyiunkban lakozó középiskolai végzettséget, amely eltűnni látszik ebben az általános kaparásban, amit kapitalizmusnak hívunk. Komoly bűnei vannak a kereskedelmi médiának, de nem hiszem, hogy egyedül felelős a- zért, amit az oktatásnak és sok másnak keüene teljesítenie. Van olyan televízió, amelyhez, ha hívna, elmennél. A Magyar Televízió kizárt, nem is érdemes, senki sem nézi. Ilyen alapon magam elé rakhatnék egy monitort, és bábozhatnék a feleségemnek, nézd fiacskám, itt a Geszti körkép. Az RTL tűnik viszonylag a legprofibbnak, de ott csak licencműso- rok mennek, ezért szinte reménytelen. A TV2 bebizonyította, hogy abszolút nem az a vüág, ahol én mozogni szeretnék, nem az én általam megszólítható célközönség nézi. A Gesztiméter elperecelése azért fájdalmas, mert nem jött be, amiben reménykedtem, hogy meg keüene próbálni egy magyar műsort összerakni. Ez sokkal többről szólt, mint az én személyes sikertelenségemről. Nincsenek is újabb ötleteid egy műsor összerakására? Vannak, de ezeknél ma már figyelembe veszem, hogy ha a Gesztimé- temek lett volna még néhány adása, rájöttünk volna, milyen hibái vannak a Magyarországon áthághatatlan műszalti hibákon túl. Utólag azt keü mondanom, eleve öngyilkosság volt belemenni olyan műsorba, amely élő és számítógépre épül. Nem is értem, mitől repülnek az űrhajók, talán mert nem magyarok. Mi a kulcsszava ezeknek a műsoroknak? Az egyszerűség. Ha a Gesztiméter nem lett volna olyan bonyolult, és ha le tudtuk volna csontozni - még három adás keüett volna, hogy rájöjjünk a betegségeire -, túlélte volna, mint ahogy az összes műsor, amely ma sikeresen fut, mert hagyták, amikor elindult. A Heti hetestől kezdve a Barátok köztig rettenetes nézettségű műsorok voltak, és 10- 12 hét után elkezdték nézegetni az emberek. A mai napig azt gondolom, hogy a Gesztiméter nagyon jó műsor lehetne. De van több ötletem is, ezek jóval egyszerűbbek, mint a Gesztiméter volt, de az egyszerűség nem jelent süányságot, és nem jelent ötcentis magasságot, ami a kutyába való lemenetelt jelenti. Most már elmondhatnád, mik a terveid fél év múlva. Musicalt írok, készülget, de elég bizonytalan lábakon áü, erről még nem beszélhetek. Nagyon szeretnék egy zenés színpadi produkciót létrehozni, dalszövegeket írni, mert azt gondolom, abban vagyok a legjobb, főleg, ha saját magam tudom előadni őket. Ugyanakkor az a szomorú - és ez most megint nem a sírás helye -, hogy teljesen eljelenték- telenedett a magyar popzene, megváltozott az értéke a társadalomban. Popzenésznek lenni a nyolcvanas években státus szempontjából még az első háromban volt Magyar- országon - ma az első negyvenben sincs benne. Ez látszik azon is, hogyan fogyaszt a magyar társadalom popzenét: pattogatott kukoricát minden mennyiségben, de csőben sült finom francia ételt nem tud lenyelni. Sajnos én a csőben sült franciás dolgokat nagyon kedvelem, s ha tudnék főzni, csak üyeneket készítenék, pattogatott kukoricát sosem. Ismét lesz együttesed? Lesz. És azt is gyorsan lepörgeted? Ezek nem pörögnek le gyorsan. Ilyesmi 3-4 év az életemből. Ugyanis az előtte levő egy év is az, és az utána való is. Ezekből ki keü tisztulni, át kell tudni lépni egy másik korszakba. Egyáltalán nem baj, ha nem csinálsz műidig látványos dolgokat. Nem keü áüandóan ott lenni valamelyik képernyőn, mert elkopsz a nagy pörgésben. Ha Geszti valamibe belekezdett, annak mindig valamüyen eredménye volt, legyen az zene, televízió, musical, reklám, bármi. Van valami, amiben rossz vagy? Amiben rossz vagyok, azt általában kerülöm, nem kell mindenhez érteni. Velem szokták azonosítani a reneszánsz embert, mert mindenfélét csinálok, pedig ezek egy tőről fakadó tevékenységek, a kreativitásra épülnek. Vannak dolgok, amelyekről azt gondolom, nem tudom megcsinálni, azokkal nem foglalkozom. Vannak dolgok, amelyekre a mai napig tisztelettel és borzongással nézek, hogy jó lenne megpróbálni, de nem merem. Ilyen például a színdarabírás, vagy egyedül nekiesni filmforgatókönyv megírásának. Vonz, érdekel, de előbb meg keüene tanulnom. De miben vagyok rossz? Pontatlan vagyok. Nem voltam túl jó énekes, valójában nem is voltam énekes soha. Minden technikai dologban rossz vagyok, például az autószerelésben vagy a falfestésben. Rossz vagyok, de használható. Azt is én írtam, igen.- Az a célom, hogy látva lássanak, hallva halljanak, dalolva daloljanak .................................................................................................................................................... .....................min mi................................—— -------.—...,_____- A franc akar politikai játék részévé válni (Somogyi Tibor felvételei)
