Új Szó, 2002. április (55. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-13 / 86. szám, szombat

„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) HÉTVÉGI MAGAZIN „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti ” (Arany János) 2002. április 13., szombat 6. évfolyam, 15. szám Először ingyen kínálják meg a gyereket, azután amikor már szüksége van rá, meg kell vásárolnia a drogot, és akkor kezdenek otthonról eltünedezni a dolgok Nem dughatjuk homokba a fejünket Galác Ágnes (a telefonnál): „Városunkban is egyre jobban terjed a kábítószer, és sok szülő nem tudja, kihez for­duljon, ha a gyerekével problémái vannak." (A szerző felvételei) GAÁL LÁSZLÓ emrég készült felmérés szerint az egyik galántai leányiskolá­ban két osztályból mindössze négy gyerek nem próbált ki még semmilyen kábítószert. Ennél az adatnál semmi sem bizonyítja job­ban, hogy van létjogosultsága egy olyan társulásnak, amely a drog­függő gyerekek szüleinek nyújt se­gítséget a „drogos” problémák megoldásában. Ezt a célt tűzte ma­ga elé az idén februárban Galán- tán megalakult Domino önsegé­lyező csoport. Hogy honnan a megnevezés? „A gyereket a szülő a születésétől fog­va dédelgeti, simogatja, sok-sok szeretettel látja el, majd mikor ki­kerül az életbe, és éppen rossz he­lyen, rossz pillanatban, rossz em­berekkel találkozik, akkor ez az egész összedől. Ekkor a szülő újból próbálja jobb útra téríteni, de saj­nos sok esetben a drog erősebb, mint az akarat” - magyarázza a csoport „névjegyét” Gál Ágnes, az egyik alapító. Őt saját keserű ta­pasztalata indította az önsegélye­ző csoport megszervezésére, s eb­ben a galántai pszichológiai ta­nácsadó központ munkatársa, Galác Ágnes volt segítségére, és ma együtt vezetik a csoportot. A Domino tevékenységének lényege, hogy az oda járó szülők egymás­nak adják át tapasztalataikat: ki miből jött rá, hogy a gyereke kábí­tószerezik, hogyan próbálta őt er­ről leszoktatni, hogyan sikerült őt rávennie, hogy gyógykezeltesse magát, hogyan lehet bejutni ilyen gyógykezelésre stb. „Mi nem arra vagyunk, hogy a gyereket leszok­tassuk a drogról, mi csak a szülők­nek tudunk segíteni” - pontosítja a célt Galácné. A csoport munka- módszere az, hogy kéthetenként találkozóra jönnek össze a segítsé­get igénylő szülőkkel, és miden összejövetelen pszichológus jelen­létében mondják el tapasztalatai­kat, beszélhetik ki magukból ke­serveiket. Például valamelyikük elmondja, az ő gyerekénél csak az segített, hogy aránylag drasztikus módszerhez folyamodott: amikor többszöri figyeímeztetés után is bedrogozva jött haza, egyszerűen nem engedte őt be a lakásba. Az­tán amikor a gyerek napokig me­leg étel, tisztálkodási lehetőség és pénz nélkül maradt, végül rájött, hogy nincs más lehetősége, mint rászánni magát a gyógykezelésre. Ezzel azonban a szülő számára még nem fejeződik be a dolog, meg kell tanulnia a gyógykezelé­sen levő, illetve a gyógykezelésen túlesett gyerekkel viselkednie. Ép­pen ez a Domino lényege, hogy ott az a szülő, aki mindezt már végig­szenvedte, értékes tapasztalatokat adhat át annak, aki csak nemrég szembesült a szomorú ténnyel. Sok esetben előfordul, hogy a szü­lő ezt egyedül képtelen feldolgoz­ni, és maga is pszichiátriai kezelés­re szorul. Persze, annak, hogy a szülő a kezelhetetlen, drogos gye­reket egyszerűen kizáija a lakás­ból, megvan az a veszélye is, hogy az azt mondja, jó, ha nektek nem kellek, nem is jö­vök többé, és telje­sen belemerül a vesztét jelentő kö­zegbe. De ha nem teszi meg a szülő ezt a lépést, akkor esetleg kénytelen végignézni, ho­gyan hal meg a gyermeke miután kemény drogossá vált. Ha a draszti­kus módszert al­kalmazza, leg­alább azt mond­hatja, hogy ezt is megpróbálta, esélyt adott gyer­mekének. Attól is nagyon sok függ, hogy a kábítószer­függőség melyik stádiumáról van szó. A szakértők négy fázist különböztetnek meg: az első csak próbálgatás, ismerke­dés a droggal, a második az alka­lomszerű használat, ekkor még úgy érzi, csak azért van szüksége rá, mert jól érzi magát tőle, a har­madik fázisban már fájdalmai van­nak, ezek csökkentésére kell a drog, a negyedik fázisban százszá­zalékos a drogfüggőség, ezt a stá­diumot drog nélkül állandó fájdal­mak jellemzik, az illető járni vagy kommunikálni is csak a drog hatá­sára képes. Az a veszély is fennáll, hogy a nálunk megszerezhető drog nem tiszta, élvezője nem érzi rögtön a hatását, ezért bevesz még egy adagot, aztán a kórházban tér csak magához. Ha egyáltalán ma­gához tér. Az önsegélyező csoport ingyenesen, minden támogatás nélkül végzi a tevékenységét, csu­pán a városi önkormányzat segí­tett be a röplapok sokszorosításá­val. Azt tervezik, hogy pályázaton próbálnak pénzt szerezni, mert például könyvekre is szükségük lenne, amelyeket kölcsönözhetné­nek a tanácsra szoruló szülőknek. A csoport alapszabálya szerint az egyes összejövetelek úgy zajlanak, hogy minden új résztvevő bemu­tatkozik - elég a keresztnévvel, hi­szen a csoport anonimitást biztosít- és elmondja, mi késztette őt arra, hogy a Dominóhoz forduljon. Min­denki annyit mond el magáról, amennyit jónak lát, a csoportban nem értékelnek, nem kritizálnak, nem vádolnak vagy titkolóznak. Az összejöveteleken a résztvevő nem lehet drog vagy alkohol hatá­sa alatt. A csoport nem kizárólag kábítószeres gyerekek szüleinek kínál segítséget, ide tartozik az al­kohol-, a játékautomata-, de újab­ban az internet- vagy mobiltele­fon-függőség is. Például ha a szülő azt tapasztalja, hogy gyermeke amint hazajön, rátapad a számító­gépre, és nem képes tőle elszakad­ni, bátran jelentkezhet a Dominó­nál, neki is tudnak tanáccsal szol­gálni. A csoportban nem tesznek különbséget végzettség, vallás vagy nemzetiség alapján. Igaz, hogy egyelőre csak szlovák nyel­ven folyik a foglalkozás, de nem probléma magyar nyelven is foly­tatni, hiszen mindkét szervező, Gál Ágnes és Galác Ágnes is beszél magyarul, ugyanúgy mint a velük együttműködő Strédl Terézia és Bartalos Aranka pszichológusok. A csoport találkozóin olyan fiatalok- a szeredi Bethesda társulat „páci­ensei” - is részt szoktak venni, akik maguk is drogosok voltak, és itt el­mondják hogyan kerültek kapcso­latba a kábítószerrel, hogyan szok­tak rá, mik az első tünetei annak, hogy az ember kezd függővé válni, és hogyan lehet megszabadulni a hatása alól. Az első tünet leggyak­rabban az iskolakerülés, aztán kö­vetkeznek az apróbb lopások, a la­kásból kezdenek eltünedezni az értéktárgyak, a készpénz. A cso­portos foglalkozáson általában minden résztvevő elmeséli saját történetét, aztán a többiek adnak neki tanácsot, hogyan kellene ezt vagy azt a problémát kezelnie, il­letve a mindig jelen levő pszicho­lógus mondja el véleményét a konkrét esettel kapcsolatban. Az egyik édesanya velünk is meg­osztotta tapasztalatát: „A fiam 14 éves elmúlt, amikor rájöttem, hogy valami nincs rendben körülötte. Elsősorban feszült, ideges volt, a viselkedése teljesen megváltozott. Egyszer befestette a haját, az egyik fele fekete a másik szőke lett. Gya­nítottam, hogy valami nincs rend­ben vele, de tudtam, hogy abból a zsebpénzből, amit tőlem kapott, nem juthatott kábítószerhez. Ak­kor kezdtem gyanakodni az elvált férjemre, aki néha találkozott vele, és adott neki pénzt. Előfordult, hogy ötszáz koronát is kapott az apjától, és ilyenkor bement a cuk­rászdába. Ám egy tizennégy éves fiúnak a cukrászda már nem érde­kes, ekkor találkozott olyan idő­sebb fiúkkal, akik drogoztak. Elő­ször ingyen kínálták meg őt, aztán amikor már szüksége volt rá, meg kellett vásárolnia. Ekkor kezdőd­tek a hazugságok, becsapott, lo­pott, nem tanult. A középiskolá­ban is problémái lettek, szerinte, persze, nem ő volt a hibás, hanem a tanárok. Azt állította, hogy ő nem is ebbe az iskolába akart men­ni, akkor beszereztük egy másik­ba, amiről azt mondta, hogy az ér­dekli őt. De ott is a szülői értekez­leten kellett megtudnom, hogy nem jár iskolába, pedig otthonról minden reggel elment. Fél hónap igazolatlan hiányzása volt, és ami­kor kérdőre vontam, megint csak a hazugságok jöttek, hogy ő ott volt, csak késett, és hasonlók. Előfor­dult, hogy amikor éjjeli szolgálat­ban voltam a munkahelyemen, a lakásomban szeánszokat tartot­tak. Aztán kezdtek otthonról eltü­nedezni a dolgok. 18. születésnap­jára kapott egy aranyláncot, azt - mint kiderült - a zaciba adta, a pénz pedig drogra ment. Aztán jött az az időszak, hogy éjjeleket nem volt otthon, nem tudtam merre jár, ideges voltam. Húszezer korona mankót csinált, amit meg kellett fi­zetnem. Előfordult, hogy amikor hazajött, és láttam rajta, hogy be van kábítószerezve, nem álltam meg, és lekentem neki egy pofont. Visszaadta. Aztán megfogta a ke­zemet, hogy ne tudjam megütni, akkor belerúgtam a lábába. O visz- szarúgott. Akkor kezdődtek a har­cok. Pszichológushoz fordultam, hogy mitévő legyek, mert addig senkitől semmilyen segítséget nem kaptam, nem tudtam, hogyan vi­selkedjem, hogyan oldjam meg ezt a problémát. A pszichológus taná­csolta, hogy zárjam ki a lakásból. Kinn volt egyik nap, kinn volt má­sik nap, harmadik nap, aztán jött és könyörgött, hogy többé nem nyúl a szerhez. Akkor befogadtam, de nem sokkal később minden ott folytatódott, ahol abbahagyta. Éj­jel szolgálatban voltam, ők meg otthon dorbézoltak, mindent felet­tek, felittak, amit a hűtőben talál­tak. Ezután a lakásajtón kicserél­tettem a zárat. Már felnőtt volt, de kénytelen voltam azt csinálni, hogy mielőtt elmentem otthonról felszólítottam: ha akarsz kimész, ha akarsz benn maradsz, de a laká­somat bezárom. Először kinn volt, de fázott. Azt mondta, többé nem akar kinn maradni. De azután is megtörtént, hogy éjjel fél kettőkor telefonált: - Anyu, hazamehetek? Megkérdeztem: - Tiszta vagy? - Nem, drogoztam. - Akkor nem jö­hetsz! Volt úgy, hogy éjjel az ajtóm előtt aludt. Á szomszédok elítéltek, de azt mondtam magamban, nem ér­dekes, én tudom, hogy miért csi­nálom. Azóta két és fél hónap telt el, hogy nem ment sehová. Meg­látjuk, meddig tart ez ki.” A Domino csoport legközelebb április 22-én este 18 órakor tart összejövetelt, a Galántai Városi Művelődési Központ bábtermé­ben. Itt mindenkit szívesen fo­gadnak, aki úgy érzi, hogy szük­sége van segítségre. Gál Ágnes: „Sokan úgy tesznek, mintha nem tud­nák, hogy gyermekük kábítószerezik, pedig ezzel a hozzáállással nem segítenek rajta." Tisztelet a kivételnek, hiszen akadnak önzetlen, odaadó orvosok is, ám az orvostársadalom csúnyán összetört képét sajnos már nekik sem sikerül összeragasztgatniuk Aki orvosi kezelésre szorul..., pokolra kell annak menni FIALA ILONA V sm annak már hat éve I is, hogy egy éjszaka el- I kapott egy epegörcs, í Másnap rohantam az orvoshoz, s arra kér­tem őt, utaljon be a kórházba. Azonnal meg akartam szabadulni a fájdalmat okozó epé­től. Az orvos viszont ellenezte a műtétet, mondván, egy kis epe­görcs igazán semmiség, pár napos diétával el fog múlni. Hanem a mű­tétet illetően úgy elriasztott, hogy azóta is messze elkerülöm a kórhá­zakat. Először is azt mondta, hogy az egészségügy most (mondom, úgy hat évvel ezelőtt) van a leg­rosszabb helyzetben. Kész kataszt­rófa ez idő tájt kórházba menni! Aztán különféle rémtörténetekkel ecsetelte az állapotokat, hogy meg­értsem: jobb lesz, ha kivárom a kedvezőbb időket, s majd akkorra tervezem az epeműtétemet. Nos, ha akkoriban volt az egész­ségügy a legrosszabb helyzetben, bár elég furcsa, azóta még rosz- szabba került. Aki orvosi kezelés­re szorul, tudja, miről beszélek. S bár nem irigylem magukat az or­vosokat és a többi egészségügyi dolgozót sem, az mégis végtele­nül bosszant, amikor azt tapasz­talom, hogy ha „figyelmesség” nélkül megyek az orvoshoz, ösz- szehasonlíthatatlanul rosszabb kezelést kapok, mint az, aki gon­doskodott a hála anyagi kifejezé­séről. Ilyenkor szokás azt monda­ni, hogy tisztelet a kivételnek, hi­szen vannak önzetlen, odaadó és semmiképpen sem haszonleső or­vosok is. Helyesbítek: akadnak ilyenek is. De ha számba veszem ismerőseim közül az orvosokat, azt látom, hogy a sok panasz, si­ránkozás ellenére nagyon is jól megy a soruk, s hiába állítják az ellenkezőjét, elvárják a pácien­sektől a hálapénzt. Ha le akarom venni e tény élét, esetleg azt mon­dom: nem várják el, de lelkesen fogadják a mellékes juttatást. Nem vagyok a csúszópénz híve. Ha adni akarok, akkor inkább a hiva­talosan meghirdetett gyűjtésekben veszek részt, mert úgy gondolom, azoknak sokkal nagyobb értelmük van, minthogy valakinek a privát zsebébe csúsztassuk a bankót. Csakhogy ez a meggyőződésem is alaposan megingott mostanában. Szakorvoshoz mentem, éppen be­tessékelt a nővér, amikor a doktor­nő asztalán megszólalt a telefon. Már meg is fordultam, hogy kime­gyek, amíg telefonál, de rám szólt, hogy nyugodtan maradjak, foglal­jak helyet, máris elintézi a tele­font. A márisból majdnem húsz perc lett, s azalatt ilyen mondatok hangzottak el: „Ugyan, ne törődj vele, nem a te hibád, hogy az egészségügy így lerongyolódott! Majd szül helyette másikat. Pár hét alatt ki fogja heverni, majd meglá­tod. Különben is fiatal még, azt mondtad, alig múlt húszéves - nem maradt le semmiről. Te meg ne hibáztasd magad...” Aztán az osztály főorvosára terelődött a szó. Itt már piaci kofáké szintjére süllyedt a párbeszéd színvonala. Igaz, csak az egyik résztvevőjét hallottam, de jól el tudtam képzel­ni a másik szavait is. Az volt a csúcs, amikor a velem szemben ülő, időnként a cinkos tekintetével és gesztusaival a beszélgetésbe en­gem is beavató doktornő ezeket mondta a főnökéről: „Hát ehhez szólj valamit: a szponzori pénzen a szeretőjével ment el Brazíliába a kongresszusra! A szeretőjével, aki nem is szakmabeli. S a konferencia csak négy napig tartott, ők meg teljes két hétig maradtak...” Akárhogy próbálom is szépíteni, megrendült a bizalmam abban az orvosban, aki egy csecsemő halála kapcsán azt mondja kollégájának, hogy az anya, aki elvesztette gyer­mekét, majd szül helyette másikat. Mert rettenetes csapás egy anya számára, ha a kilenc hónapon át a testében hordott magzat, akinek a világra jöttét alig várja, meghal szülés után. Ha egy orvos így áll hozzá az ilyen sorscsapáshoz, s ezt a nézetét egy páciense jelenlé­tében hangoztatja, akkor ez a páci­ense csak abban bízik, hogy ott, a szülészeten a gyermekét sirató anyával azért tapintatosabb az egészségügyi személyzet. S ha közben még azt is megtudom, hogy a főorvos úr szponzori pén­zen kirándult egy jót a babájával, ne csodálkozzanak, hogy az orvos- társadalomról kialakult amúgy is csorba kép szilánkokra törik előt­tem. S már az a néhány tisztessé­ges orvos sem tudja a cserepeket összeszedegetni.

Next

/
Thumbnails
Contents