Új Szó, 2002. április (55. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-13 / 86. szám, szombat

„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János)

HÉTVÉGI MAGAZIN

„A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen;

Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti ” (Arany János)

2002. április 13., szombat

6. évfolyam, 15. szám

Először ingyen kínálják meg a gyereket, azután amikor már szüksége van rá, meg kell vásárolnia a drogot, és akkor kezdenek otthonról eltünedezni a dolgok

Nem dughatjuk homokba a fejünket

Galác Ágnes (a telefonnál): „Városunkban is egyre jobban terjed a kábítószer, és sok szülő nem tudja, kihez forduljon, ha a gyerekével problémái vannak." (A szerző felvételei)

GAÁL LÁSZLÓ

emrég készült felmérés szerint az egyik galántai leányiskolában két osztályból mindössze négy gyerek nem próbált ki még semmilyen kábítószert. Ennél az adatnál semmi sem bizonyítja jobban, hogy van létjogosultsága egy olyan társulásnak, amely a drogfüggő gyerekek szüleinek nyújt segítséget a „drogos” problémák megoldásában. Ezt a célt tűzte maga elé az idén februárban Galán- tán megalakult Domino önsegélyező csoport.

Hogy honnan a megnevezés? „A gyereket a szülő a születésétől fogva dédelgeti, simogatja, sok-sok szeretettel látja el, majd mikor kikerül az életbe, és éppen rossz helyen, rossz pillanatban, rossz emberekkel találkozik, akkor ez az egész összedől. Ekkor a szülő újból próbálja jobb útra téríteni, de sajnos sok esetben a drog erősebb, mint az akarat” - magyarázza a csoport „névjegyét” Gál Ágnes, az egyik alapító. Őt saját keserű tapasztalata indította az önsegélyező csoport megszervezésére, s ebben a galántai pszichológiai tanácsadó központ munkatársa, Galác Ágnes volt segítségére, és ma együtt vezetik a csoportot. A Domino tevékenységének lényege, hogy az oda járó szülők egymásnak adják át tapasztalataikat: ki miből jött rá, hogy a gyereke kábítószerezik, hogyan próbálta őt erről leszoktatni, hogyan sikerült őt rávennie, hogy gyógykezeltesse magát, hogyan lehet bejutni ilyen gyógykezelésre stb. „Mi nem arra vagyunk, hogy a gyereket leszoktassuk a drogról, mi csak a szülőknek tudunk segíteni” - pontosítja a célt Galácné. A csoport munka- módszere az, hogy kéthetenként találkozóra jönnek össze a segítséget igénylő szülőkkel, és miden összejövetelen pszichológus jelenlétében mondják el tapasztalataikat, beszélhetik ki magukból keserveiket. Például valamelyikük elmondja, az ő gyerekénél csak az segített, hogy aránylag drasztikus módszerhez folyamodott: amikor többszöri figyeímeztetés után is bedrogozva jött haza, egyszerűen nem engedte őt be a lakásba. Aztán amikor a gyerek napokig meleg étel, tisztálkodási lehetőség és pénz nélkül maradt, végül rájött, hogy nincs más lehetősége, mint rászánni magát a gyógykezelésre. Ezzel azonban a szülő számára még nem fejeződik be a dolog, meg kell tanulnia a gyógykezelésen levő, illetve a gyógykezelésen túlesett gyerekkel viselkednie. Éppen ez a Domino lényege, hogy ott az a szülő, aki mindezt már végigszenvedte, értékes tapasztalatokat adhat át annak, aki csak nemrég szembesült a szomorú ténnyel. Sok esetben előfordul, hogy a szülő ezt egyedül képtelen feldolgozni, és maga is pszichiátriai kezelésre szorul. Persze, annak, hogy a szülő a kezelhetetlen, drogos gyereket egyszerűen kizáija a lakásból, megvan az a veszélye is, hogy az azt mondja, jó, ha nektek nem kellek, nem is jövök többé, és teljesen belemerül a vesztét jelentő közegbe. De ha nem teszi meg a szülő ezt a lépést, akkor esetleg kénytelen végignézni, hogyan hal meg a gyermeke miután kemény drogossá vált. Ha a drasztikus módszert alkalmazza, legalább azt mondhatja, hogy ezt is megpróbálta, esélyt adott gyermekének. Attól is nagyon sok függ, hogy a kábítószerfüggőség melyik

stádiumáról van szó. A szakértők négy fázist különböztetnek meg: az első csak próbálgatás, ismerkedés a droggal, a második az alkalomszerű használat, ekkor még úgy érzi, csak azért van szüksége rá, mert jól érzi magát tőle, a harmadik fázisban már fájdalmai vannak, ezek csökkentésére kell a drog, a negyedik fázisban százszázalékos a drogfüggőség, ezt a stádiumot drog nélkül állandó fájdalmak jellemzik, az illető járni vagy kommunikálni is csak a drog hatására képes. Az a veszély is fennáll, hogy a nálunk megszerezhető drog nem tiszta, élvezője nem érzi rögtön a hatását, ezért bevesz még egy adagot, aztán a kórházban tér csak magához. Ha egyáltalán magához tér. Az önsegélyező csoport ingyenesen, minden támogatás nélkül végzi a tevékenységét, csupán a városi önkormányzat segített be a röplapok sokszorosításával. Azt tervezik, hogy pályázaton próbálnak pénzt szerezni, mert például könyvekre is szükségük lenne, amelyeket kölcsönözhetnének a tanácsra szoruló szülőknek. A csoport alapszabálya szerint az egyes összejövetelek úgy zajlanak, hogy minden új résztvevő bemutatkozik - elég a keresztnévvel, hiszen a csoport anonimitást biztosít- és elmondja, mi késztette őt arra, hogy a Dominóhoz forduljon. Mindenki annyit mond el magáról, amennyit jónak lát, a csoportban nem értékelnek, nem kritizálnak, nem vádolnak vagy titkolóznak. Az összejöveteleken a résztvevő nem lehet drog vagy alkohol hatása alatt. A csoport nem kizárólag kábítószeres gyerekek szüleinek kínál segítséget, ide tartozik az alkohol-, a játékautomata-, de újabban az internet- vagy mobiltelefon-függőség is. Például ha a szülő azt tapasztalja, hogy gyermeke amint hazajön, rátapad a számítógépre, és nem képes tőle elszakadni, bátran jelentkezhet a Dominónál, neki is tudnak tanáccsal szolgálni. A csoportban nem tesznek különbséget végzettség, vallás vagy nemzetiség alapján. Igaz, hogy egyelőre csak szlovák nyelven folyik a foglalkozás, de nem probléma magyar nyelven is folytatni, hiszen mindkét szervező, Gál Ágnes és Galác Ágnes is beszél magyarul, ugyanúgy mint a velük együttműködő Strédl Terézia és Bartalos Aranka pszichológusok. A csoport találkozóin olyan fiatalok- a szeredi Bethesda társulat „páciensei” - is részt szoktak venni, akik maguk is drogosok voltak, és itt elmondják hogyan kerültek kapcsolatba a kábítószerrel, hogyan szoktak rá, mik az első tünetei annak, hogy az ember kezd függővé válni, és hogyan lehet megszabadulni a hatása alól. Az első tünet leggyakrabban az iskolakerülés, aztán következnek az apróbb lopások, a lakásból kezdenek eltünedezni az értéktárgyak, a készpénz. A csoportos foglalkozáson általában minden résztvevő elmeséli saját történetét, aztán a többiek adnak neki tanácsot, hogyan kellene ezt vagy azt a problémát kezelnie, illetve a mindig jelen levő pszichológus mondja el véleményét a konkrét esettel kapcsolatban.

Az egyik édesanya velünk is megosztotta tapasztalatát: „A fiam 14 éves elmúlt, amikor rájöttem, hogy valami nincs rendben körülötte. Elsősorban feszült, ideges volt, a viselkedése teljesen megváltozott. Egyszer befestette a haját, az egyik fele fekete a másik szőke lett. Gyanítottam, hogy valami nincs rendben vele, de tudtam, hogy abból a zsebpénzből, amit tőlem kapott, nem juthatott kábítószerhez. Akkor kezdtem gyanakodni az elvált férjemre, aki néha találkozott vele, és adott neki pénzt. Előfordult, hogy ötszáz koronát is kapott az apjától, és ilyenkor bement a cukrászdába. Ám egy tizennégy éves fiúnak a cukrászda már nem érdekes, ekkor találkozott olyan idősebb fiúkkal, akik drogoztak. Először ingyen kínálták meg őt, aztán

amikor már szüksége volt rá, meg kellett vásárolnia. Ekkor kezdődtek a hazugságok, becsapott, lopott, nem tanult. A középiskolában is problémái lettek, szerinte, persze, nem ő volt a hibás, hanem a tanárok. Azt állította, hogy ő nem is ebbe az iskolába akart menni, akkor beszereztük egy másikba, amiről azt mondta, hogy az érdekli őt. De ott is a szülői értekezleten kellett megtudnom, hogy nem jár iskolába, pedig otthonról minden reggel elment. Fél hónap igazolatlan hiányzása volt, és amikor kérdőre vontam, megint csak a hazugságok jöttek, hogy ő ott volt, csak késett, és hasonlók. Előfordult, hogy amikor éjjeli szolgálatban voltam a munkahelyemen, a lakásomban szeánszokat tartottak. Aztán kezdtek otthonról eltünedezni a dolgok. 18. születésnapjára kapott egy aranyláncot, azt - mint kiderült - a zaciba adta, a pénz pedig drogra ment. Aztán jött az az időszak, hogy éjjeleket nem volt otthon, nem tudtam merre jár, ideges voltam. Húszezer korona mankót csinált, amit meg kellett fizetnem. Előfordult, hogy amikor hazajött, és láttam rajta, hogy be van kábítószerezve, nem álltam meg, és lekentem neki egy pofont. Visszaadta. Aztán megfogta a kezemet, hogy ne tudjam megütni, akkor belerúgtam a lábába. O visz- szarúgott. Akkor kezdődtek a harcok. Pszichológushoz fordultam, hogy mitévő legyek, mert addig senkitől semmilyen segítséget nem

kaptam, nem tudtam, hogyan viselkedjem, hogyan oldjam meg ezt a problémát. A pszichológus tanácsolta, hogy zárjam ki a lakásból. Kinn volt egyik nap, kinn volt másik nap, harmadik nap, aztán jött és könyörgött, hogy többé nem nyúl a szerhez. Akkor befogadtam, de nem sokkal később minden ott folytatódott, ahol abbahagyta. Éjjel szolgálatban voltam, ők meg otthon dorbézoltak, mindent felettek, felittak, amit a hűtőben találtak. Ezután a lakásajtón kicseréltettem a zárat. Már felnőtt volt, de kénytelen voltam azt csinálni, hogy mielőtt elmentem otthonról felszólítottam: ha akarsz kimész, ha akarsz benn maradsz, de a lakásomat bezárom. Először kinn volt, de fázott. Azt mondta, többé nem akar kinn maradni. De azután is megtörtént, hogy éjjel fél kettőkor telefonált: - Anyu, hazamehetek? Megkérdeztem: - Tiszta vagy? - Nem, drogoztam. - Akkor nem jöhetsz!

Volt úgy, hogy éjjel az ajtóm előtt aludt. Á szomszédok elítéltek, de azt mondtam magamban, nem érdekes, én tudom, hogy miért csinálom. Azóta két és fél hónap telt el, hogy nem ment sehová. Meglátjuk, meddig tart ez ki.”

A Domino csoport legközelebb április 22-én este 18 órakor tart összejövetelt, a Galántai Városi Művelődési Központ bábtermében. Itt mindenkit szívesen fogadnak, aki úgy érzi, hogy szüksége van segítségre.

Gál Ágnes: „Sokan úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy gyermekük kábítószerezik, pedig ezzel a hozzáállással nem segítenek rajta."

Tisztelet a kivételnek, hiszen akadnak önzetlen, odaadó orvosok is, ám az orvostársadalom csúnyán összetört képét sajnos már nekik sem sikerül összeragasztgatniuk

Aki orvosi kezelésre szorul..., pokolra kell annak menni

FIALA ILONA

V

sm annak már hat éve I is, hogy egy éjszaka el- I kapott egy epegörcs, í Másnap rohantam az orvoshoz, s arra kértem őt, utaljon be a kórházba. Azonnal meg akartam szabadulni a fájdalmat okozó epétől. Az orvos viszont ellenezte a műtétet, mondván, egy kis epegörcs igazán semmiség, pár napos diétával el fog múlni. Hanem a műtétet illetően úgy elriasztott, hogy azóta is messze elkerülöm a kórházakat. Először is azt mondta, hogy az egészségügy most (mondom, úgy hat évvel ezelőtt) van a legrosszabb helyzetben. Kész katasztrófa ez idő tájt kórházba menni!

Aztán különféle rémtörténetekkel ecsetelte az állapotokat, hogy megértsem: jobb lesz, ha kivárom a kedvezőbb időket, s majd akkorra tervezem az epeműtétemet.

Nos, ha akkoriban volt az egészségügy a legrosszabb helyzetben, bár elég furcsa, azóta még rosz- szabba került. Aki orvosi kezelésre szorul, tudja, miről beszélek. S bár nem irigylem magukat az orvosokat és a többi egészségügyi dolgozót sem, az mégis végtelenül bosszant, amikor azt tapasztalom, hogy ha „figyelmesség” nélkül megyek az orvoshoz, ösz- szehasonlíthatatlanul rosszabb kezelést kapok, mint az, aki gondoskodott a hála anyagi kifejezéséről. Ilyenkor szokás azt mondani, hogy tisztelet a kivételnek, hiszen vannak önzetlen, odaadó és semmiképpen sem haszonleső orvosok is. Helyesbítek: akadnak ilyenek is. De ha számba veszem ismerőseim közül az orvosokat, azt látom, hogy a sok panasz, siránkozás ellenére nagyon is jól megy a soruk, s hiába állítják az ellenkezőjét, elvárják a páciensektől a hálapénzt. Ha le akarom venni e tény élét, esetleg azt mondom: nem várják el, de lelkesen fogadják a mellékes juttatást.

Nem vagyok a csúszópénz híve. Ha adni akarok, akkor inkább a hivatalosan meghirdetett gyűjtésekben veszek részt, mert úgy gondolom, azoknak sokkal nagyobb értelmük van, minthogy valakinek a privát zsebébe csúsztassuk a bankót. Csakhogy ez a meggyőződésem is

alaposan megingott mostanában. Szakorvoshoz mentem, éppen betessékelt a nővér, amikor a doktornő asztalán megszólalt a telefon. Már meg is fordultam, hogy kimegyek, amíg telefonál, de rám szólt, hogy nyugodtan maradjak, foglaljak helyet, máris elintézi a telefont. A márisból majdnem húsz perc lett, s azalatt ilyen mondatok hangzottak el: „Ugyan, ne törődj vele, nem a te hibád, hogy az egészségügy így lerongyolódott! Majd szül helyette másikat. Pár hét alatt ki fogja heverni, majd meglátod. Különben is fiatal még, azt mondtad, alig múlt húszéves - nem maradt le semmiről. Te meg ne hibáztasd magad...” Aztán az osztály főorvosára terelődött a szó. Itt már piaci kofáké szintjére

süllyedt a párbeszéd színvonala. Igaz, csak az egyik résztvevőjét hallottam, de jól el tudtam képzelni a másik szavait is. Az volt a csúcs, amikor a velem szemben ülő, időnként a cinkos tekintetével és gesztusaival a beszélgetésbe engem is beavató doktornő ezeket mondta a főnökéről: „Hát ehhez szólj valamit: a szponzori pénzen a szeretőjével ment el Brazíliába a kongresszusra! A szeretőjével, aki nem is szakmabeli. S a konferencia csak négy napig tartott, ők meg teljes két hétig maradtak...” Akárhogy próbálom is szépíteni, megrendült a bizalmam abban az orvosban, aki egy csecsemő halála kapcsán azt mondja kollégájának, hogy az anya, aki elvesztette gyermekét, majd szül helyette másikat.

Mert rettenetes csapás egy anya számára, ha a kilenc hónapon át a testében hordott magzat, akinek a világra jöttét alig várja, meghal szülés után. Ha egy orvos így áll hozzá az ilyen sorscsapáshoz, s ezt a nézetét egy páciense jelenlétében hangoztatja, akkor ez a páciense csak abban bízik, hogy ott, a szülészeten a gyermekét sirató anyával azért tapintatosabb az egészségügyi személyzet. S ha közben még azt is megtudom, hogy a főorvos úr szponzori pénzen kirándult egy jót a babájával, ne csodálkozzanak, hogy az orvos- társadalomról kialakult amúgy is csorba kép szilánkokra törik előttem. S már az a néhány tisztességes orvos sem tudja a cserepeket összeszedegetni.