Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-01 / 51. szám, péntek
Gondolat ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 1. Alacsony és jelentéktelen volt, szinte mindenkire fel kellett néznie, de ebbe a felfelé tekintésbe annyi gőgöt és öntudatot tudott beletenni, hogy az ember szinte megijedt Benes Eduárd, a hamiskártyás TAMÁS MIHÁLY em volt barátom, csak ismerősöm. Az alatt a húsz év alatt, amíg Csehszlovákiában éltem, háromszor találkoztam vele. Először a Hradzsinban, hivatali szobájában, amikor még csak külügyminiszter volt. Másodszor mint miniszterelnökkel a beregszászi Úrikaszinó termében egy nagy társasvacsorán. Amikor harmadszor találkoztam vele, akkor már államelnök volt, Masaryk újdonsült utódja. A P.E.N. Club tartotta nemzetközi kongresszusát Prágában, és Benes a P.E.N. Club tagjait gardenpartyn látta vendégül a Hra- dzsin kertjében. Nehéz ítéletet mondani róla. Külső megjelenésre pontosan olyan volt, mint egy vidéki takarékpénztár ideges pénztárosa. Alacsony és jelentéktelen, szinte mindenkire fel kellett néznie, de ebbe a felfelé tekintésbe annyi gőgöt és öntudatot tudott beletenni, hogy az ember szinte megijedt. Elég sokáig volt kereskedelmi iskolai tanár, és a tanárokban a növendékekkel szemben rendszerint kifejlődő cezaromániát magával vitte a nagypolitikába - nem is mondok nagyot a világtörténelembe. Ügyes volt és okos, de nem volt nagy, mint például Masaryk. Világtörténelmi alak lett, vüágtörté- nelmi méretek nélkül. E tekintetben ma sem állna társtalanul. Amikor a Prágai Magyar Hírlapot a prágai rendőrség betiltotta egy Benest sértő vezércikke miatt („Lemaradt utas“ volt a dme, Szvatkó Pali írta, ragyogóan), a belső munkatársakat kenyértelenség fenyegette. Ezért Szvatkó Pali, aki akkor főszerkesztő volt, és Darvas János, a mostani kitűnő színész, Darvas Iván apja, elmentek Beneshez kihallgatásra. Benes túláradó kedvességgel fogadta őket. Csak akkor komorult el, mikor előadták, hogy mi járatban vannak. Őszülte megdöbbenés volt az arcán.- Betiltották a Prágai Magyar Hírlapot?... Az nem lehet! Odaszaladt a fogashoz, a télikabátja belső zsebéből a Prágai Magyar Hírlap egyik számát húzta elő, és azt lobogtatta a két magyar felé.- Uraim, ma utazom Párizsba, a népszövetségi ülésre, és sohase megyek Párizsba az önök lapja nélkül. Ugye csodálkoznak? Hát igen, a két magyar újságíró csodálkozott. Benes abban az időben a Népszövetség elnöke volt, a hatalom tetőpontján állott. Benes folytatta:- Ha bármelyik kormány támadja Csehszlovákia kisebbségi politikáját, akkor én kényelmesen előveszem a Prágai Magyar Hírlapot, s csak ennyit mondok: Uraim, nálunk a magyarok így írhatnak! Ezzel a telefonhoz ment, gyorsan és erélyesen parancsot adott a rendőrfőnöknek, és a Prágai Magyar Hírlap másnap újra megjelenhetett. Ezt az esetet pontosan így mondta el nekem külön-külön Szvatkó Pali is, Darvas János is. Ma már mind a ketten, mind a hárman halottak. Úgy érzem, fel kellett jegyeznem. **★ Mióta eszemet tudom, mindig nyugodt, kiegyensúlyozott, izgalmaktól mentes polgári élet után vágytam. Nem voltak nagyra törő ambícióim, nem vágytam gazdagság után. A pénz csak azért érdekelt, mert szükségem volt rá. A vihart nem kedveltem, se kívül a vüágban, se belül az életemben. Ha néha némi sikert értem el, akár a műszaki életben, akár az irodalomban, sohasem igyekeztem kihasználni akt, nem építettem tornyot a megnyert alapokra. Amit végeztem, azt játékosan, fél kézről tettem, soha semmit teljes odaadással, képességeim vagy erőim teljes és tartós felhasználásával. Palotai Boris mondta egyszer rólam: Ez az ember mindent meg tud csinálni, amit akar, és mindent jobban, mint mi. Szerencse, hogy semmit sem akar. Menthetetlenül nyárspolgámak születtem. Apám gazdagj sok pénzt kereső, de szenvedélyes és indulatos ember volt. Csendőrt pofozott, és házat vett neki, hogy kiengesztelje. Ötvenéves se volt, mire elégette szenvedélyes lelke. Én az ó kezét örököltem, és a fejét, de anyám szelíd, józan, magát védelmező, de senkit se bántó lelkét kaptam azokhoz útravalónak. Már tizenhárom esztendeje dolgoztam mint mérnök Beregszászban, amikor beütött a gazdasági válság. A tizenhárom év alatt sohasem igyekeztem többet keresni, mint ameny- nyire szükségem volt. Ha egy híd felépítését felvállaltam, nem vállaltam addig egy másodikat, amíg az elsővel el nem készültem. Kényelmesen csináltam, alaposan és köny- nyedén. Fabódét építtettem a híd mellé a folyó parijára, s ott laktam, amíg a híd épült. Családom is odajött, ha szép volt a nyár, fürödtünk a vízben, a gyermekek úszkáltak és barátságot kötöttek a munkásokkal. Ugyanazzal a munkásgárdával mentem egyik hídtól a másikhoz, egyik évről a másikra, és mondhatnám, hogy családi együttes született ebből az évekig tartó munkából. A felettes hatóságok is felfigyeltek erre a szokatlan életmódra, és egyre nehezebb és egyre több mérnöki gondosságot igénylő feladatokat bíztak rám, mondván, hogy én ott vagyok, együtt élek a munkával, és így ók nyugodtan aludhatnak, nem lesz baj. Ma sem tudom, hogy bölcs voltam-e vagy bolond, de nem bánom, hogy így volt. Szép volt. Nyárspolgári élet volt. Az, amire vágytam. Akkor ütött be a gazdasági válság. Elfogyott a munkám. Ungváron jártam. A Kormányzóság folyosóján ődöngtem, próbáltam valami megbízatást kapni, amikor megszólított Millautz, a közmunkák főnöke. Nagy, óriás ember volt, nálam fejjel magasabb. Jólelkű, széles érdeklődésű.- Nem volna kedve elvállalni egy angol hídépítő cég főmérnöki állását? A szemébe nevettem.- Tréfál, tanácsos úr?... Elkomorodott, nem értette a szándékomat, azt hitte, nevetséges számomra az ajánlata.- Sajnos, munka nincs. Újra nevettem.- De az Isten szerelmére, egy üyen állás az, amire a legjobban vágyom. Megenyhült a tekintete, átölelte a vállamat, és bevitt a szobájába.- Utazzon azonnal Kassára és jelentkezzen Rychlovszky igazgatónál azzal, hogy a Mérnöki Kamara ungvári osztálya magát ajánlja az állásra. Magyarázatképpen még hozzáfűzte:- A cég ugyanis a Kamarához fordult, és műiket kért, hogy ajánljunk neki valakit, megfelelő embert. Megköszöntem, hogy rám gondolt. Erősen hálát éreztem iránta, mert hiszen Millautz cseh ember volt, én pedig magyar. Boldog izgalommal utaztam Kassára. Az irodában ünnepi csend és hűvös áprilisi levegő volt. Bejelentettek az igazgatónak, aki mindjárt fogadott. Magas, sovány, hetvenesztendós úr volt, hófehér haja, hófehér körsza- kálla. Kezével intett, hogy foglaljak helyet, és ahogy a kezével intett, szemem a kezére meredt. Vastag, rövid, tömpe ujjai voltak. Nagy kéz, aránytalanul vastag és rövid ujjak, és a végük széles, egyenes vonalban végződött. Nem voltak hegyesedő ujjak, hanem otromba rudak. Németül szólt:- Szóval, Millautz küldte hozzám? -Igen.-Beszél csehül?-Keveset.-Németül?-Jól.-A nevét jól ismerem, örülök, hogy önt ajánlotta a Kamara. Meghajtottam a fejemet. Ezzel köszöntem meg az elismerését. Egy csomó levelet emelt ki az egyik iratkosárból.- Ön a huszonegyedik pályázó... Gondolkozott, két szörnyű kezét egymáshoz dörzsölte.- Mikor tudja elfoglalni az állást?- Bármikor. Megint gondolkozott.-No, jó... levélben fogom kiértesíteni, de máris számítson arra, hogy május elsején kell esetleg elfoglalnia az állást. - Aztán mintha meggondolta volna magát. - De természetesen, ezt ne vegye úgy, mintha már végleges lenne a döntésem. Én újra a kezére néztem, és nem vettem véglegesnek a döntést. Hazautaztam. Harmadnap autó állt meg a házam előtt, és az öreg kormányzósági sofőr jött be az irodámba azzal, hogy Millautz vár rám az autóban. Kimentem, és ahogy üdvözöltem, egyetlen szót szólt csak:- Nézze... - és egy levelet tartott eli- bém. Rychlovszky levele a Kamarához. Szép szavakkal megköszönte a Kamara szívességét és azt, hogy olyan kiváló mérnököt ajánlott, mint én vagyok, de sajnos nem alkalmazhat engem, mert magyar vagyok. Egy angol cég Csehszlovákiában nem alkalmazhat egy magyar helyettest igazgatói pozícióban. Elolvastam és elsápadtam.- Hát, mit szól ehhez? - kérdezte Millautz.- Semmit. Hirtelen indulatba jött.- Szó se róla! Itt a levél, tartsa meg magának, és ne hagyja magát. Intett Mestriknek, hogy indulhat, nekem jóságosán veregette meg a kezemet.- Maga majd megtalálja a módját, hogy kell becsületre tanítani azt a vén szamarat. Bízom magában, és nem féltem. Szép okos szeme még akkor is visz- szamosolygott, amikor Mestrik már a másodikra kapcsolt. Megvallom, mindég enyhe megértéssel néztem az emberi aljasságot. Magamban már régóta felépítettem egy biológiai életszemléletet, és megtanítottam magamat arra, hogy az embereket minden erényükkel és hibájukkal együtt ezen a biológiai életszemléleten keresztül nézzem. A fogamzás pillanatában beteljesült az ember életsorsa, amit csiszolgat- ni lehet, de megváltoztatni nem. Erényeinket és hibáinkat a fogamzás pillanatában kaptuk: aki jó, okos és becsületes, az nyerőszámot húzott. Aki rossz, ostoba és becstelen, annak nem húzták ki a számát. Vagy talán megfordítva. Lehet, hogy keresztényieden és pokolra való ez a hitem, de ezen még ez a fenyegető tudat sem tudott változtatni. Sőt. Ahogy múlnak az évek fölöttem, egyre mélyebben gyökerezett bennem ez a hit. Én az embereket szerettem, ha az erényeik vagy hibáik nem tetszóek voltak is. Védekeztem ellenük, ha szükségesnek láttam. De haragudni vagy gyűlölni?... Nem, ezt az érzést nem ismertem soha. Szerettem vagy utáltam. Vonzódtam vagy védekeztem. Rychlovszkyval szemben védekeztem. Ha valamüyen nagy és fontos cselekedet előtt álltam, olyankor bementem a hálószobámba, végigfeküdtem a díványon, és gondolkodtam. Rendszeresen, aprólékosan, megfeszített aggyal. Átvettem a magam helyzetét, a magam erőit és lehetőségeit. Az ellenfél helyzetét, erőit és lehetőségeit. Aztán döntöttem és elindultam. Ha nagyon akartam valamit, félúton nem álltam meg. Most nagyon akartam. Feleségem volt és két gyermekem. Igényeim voltak az élettel szemben és kötelességtudat a hozzám kapcsolt életekkel szemben. Ők azt hitték, hogy a nagy vagyon mindent elbír, én tudtam, hogy nem, de titkoltam előttük, mert csak a jót szerettem közölni azokkal, akiket szerettem. A rosz- szakat megtartottam magamnak. Döntöttem. Még aznap Prágába utaztam. Először életemben. Volt a gimnáziumban egy szőke, magyar-ruszin padtársam, aki Masaryk elnök titkárja lett. Egyenesen hozzá mentem fel a Hradzsinba, Párkányi Ivánhoz. A Hradzsin elnöki szárnyában, a fényes titkári szoba fényes íróasztalán idegesen táncoltak barátom finom, vékony titkárujjai, amikor elmondtam neki az esetemet.- Na és most mit lehet tenni? - kérdezte ő.- Gyerünk be az öreghez - feleltem én. Az „öreg“ Masaryk volt. Barátom szemöldöke a homlokára futott.- Az elnök úr beteg... de meg szó sem lehetne arról, hogy ezzel az Csótó László: Hajsza (tus), Gyümölcstolvajok (monotípia) Zenészek (tus), Attrakció (tus) Csótó László: Profán körmenet II. (szita, lino)
