Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-01 / 51. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 1. Gondolat Csótó László: Profán körmenet I. (szita, lino) üggyel hozzámenjünk. Magáncégek ügyeibe nem avatkozik bele az elnök úr.- Ez nem magánügy... csak annak látszik. Ez egy nemzetiség ügye. Itt ez a levél, ez súlyos bizonyíték. Feléje lobogtattam a levelet. Barátom szemöldöke lassan kezdett a rendes helyére visszacsúszni.- Jó lenne tán, ha leülnél ide, és írnál egy beadványt az elnök úrhoz, és csatolnád e levelet. írhatod magyarul, én majd lefordítom. Nevettem.- Túl hosszú út. Addig betöltik mással az állást. Barátom két kezét széjjeltárta maga előtt.- Mást nem tudok tanácsolni... sajnálom. Hirtelen felálltam a székről.- Te, Náci... (így hívtuk az iskolában)-Mi?- Benes itthon van?-Igen. Benes volt akkor a külügyminiszter.- Gyere be velem Beneshez. Barátom arca rémült lett.- Hová gondolsz?-Jössz velem?-Nem.- Szervusz. Én megyek. Barátom felállt.- Válj, legalább megmutatom, merre van a szobája. Velem jött, szinte lopakodva. Karon fogott és úgy vezetett a Hradzsin öreg folyosóján a külügyminiszteri szárny felé. Amikor a forduló szeglethez értünk, rámutatott egy nagy szárnyas ajtóra, majd odáig jött velem és kinyitotta. Mint akit bűnön kaptak, sietve búcsúzott tőlem. Hatalmas előszobába léptem, egyetlen óriási perzsaszőnyeg takarta a padlót. Az ajtónálló látta, hogy a barátom kísért, ezért barátságosan és szívesen fogadott. Lesegítette a kabátomat. Kérdezte, mit akarok. Leültetett azzal, hogy váljak, mert a lengyel követ van bent a miniszter úrnál. Egyedül vártam a nagy előszobában, azért történhetett aztán, hogy amikor Benes kikísérte a lengyel követet, egyszerre hozzám jött, és lélek nélküli minisztermosollyal kérdezte, hogy vele akarok-e beszélni. Igen, vele. Bementünk a szobájába. Kicsi kis ember volt Benes, vörös arcú. Alulról nézett fel rám, de úgy tudott nézni, mintha felülről nézne. A kistermetű emberek ösztönös törekvése volt a testi kiegyenlítésre. Neki is elmondtam az esetet. Szóda- nul hallgatta végig, szódán volt akkor is, amikor a Rychlovszky-féle levelet a kezében tartotta. Sokára szólalt meg. Németül.- Mit tehetek én ebben az ügyben? Rám nézett. Mosolyogtam, úgy, ahogy akkor szoktam, ha valakit meg akarok nyerni magamnak.- Mindent. És elmondtam neki, szakadadan, megállás nélkül, hogy mit tehet. írjon vagy táviratozzon a cseh követségnek Londonba, hogy ezek beszéljenek az útépítő cég londoni igazgatójával, és mondják el neki, hogy Csehszlovákiában igazi de- molaácia van, ahol a nemzetiségeknek éppen annyi joguk van, mint a cseheknek, ennélfogva semmi akadálya sincs annak, hogy engem Kassán alkalmazzanak. Elmondtam és megálltam és vártam. Benes felnevetett, hangosan és emberi módon.- Tüdja mit, mérnök úr, közel tizenhét éve vagyok külügyminiszter, de még ilyen kéréssel nem jött senki hozzám. Meghajtottam a fejemet.- Örülök, hogy én vagyok az első. Benes felállt és mosolyogva belém karolt. —Jöjjön velem. így haladtunk át a nagy előszobán, melynek távolabbi sarkából nyílott a személyi titkár szobája. Kinyitotta az ajtót, és betolt engem a nyíláson. Ő kívül maradt az ajtón, úgy szólt be a titkárhoz:- Pane Kucera, intézze el a mérnök úr kívánságát. írjon a londoniaknak. Meg akartam köszönni Benesnek a szívességét, de akkor már eltűnt az ajtóból. Újra elmondtam mindent. Azt is, amit Londonba kell megírnia. Kucera érdeklődő figyelemmel hallgatta végig. A Rychlovszky-féle levelet is figyelemmel elolvasta, aztán felállt és búcsúzóra nyújtotta a kezét.- Menjen nyugodtan haza, mérnök úr, el lesz az ügy intézve. Nem álltam fel és nem fogadtam el a búcsúzó kezet. Még mindég mosolyogva, szinte tréfálkozó hangon mondtam.- Titkár úr, én ezer kilométer távolságból utaztam ide, és boldog vagyok, hogy most itt ülhetek az ön íróasztala előtt. Addig nem is állok fel, amíg az ügyem el nincs intézve. Kucera is mosolygott. Úgy látszik, a vüág ügyeit mosolyokkal intézik. Hol üyennel, hol olyannal. Visszaült a székébe, a házi telefon után nyúlt, és amikor a megnyomott gomb felelt, beleszólt:- Elment már a mai futár Londonba?- Zedwicz megy?- Kapcsolják Zedwiczet ...igen ...Zedwicz?... Kucera röviden tájékoztatta Zedwiczet az ügyről, és közölte vele Benes kívánságát, hogy a kereskedelmi ügyvivő keresse az érintkezést azonnal az útépítő cég londoni főnökével, és mondja meg neki, hogy a miniszter úrnak semmi kifogása sincsen az én alkalmazásom ellen, ha egyébként megfelelő ember vagyok neki. Amikor befejezte a telefonálást, felállt.- Meg van elégedve, mérnök úr?- Most már meg vagyok elégedve - nevettem. Az előszoba ajtajáig kísért és a folyosón búcsúzkodott. A kezemet fogta, amíg mondta:- Szerencséje volt, hogy ezt a szo- katían utat választotta. A miniszter úr szereti a szokadan utakat... Még aznap éjjel hazautaztam, nem láttam Prágából egyebet, mint a Hradzsint és a Václavské náméstít. Negyednapra táviratot kaptam Londonból: .jelentkezzék kassai irodánkban. Nicholson.“ Jelentkeztem. Rychlovszky zord arccal fogadott.- Mire való volt ez az utazgatás?! - és kinyitotta az ajtót: - Herr Krauss! Herr Krauss megjelent az ajtóban.- Hozza be a mérnök úrhoz intézett levelünket. Herr Krauss hozta is, és elibém tette. Az volt benne, hogy hat hónapi próbaidőre alkalmaz. Rychlovszky szörnyű keze a szakállát simogatta, műfogai külön mozogtak, amikor a szája mozgott.- No látja... teljesen felesleges volt belekeverni a minisztériumot és a londoni központot. Csöndesen és szerényen szólaltam meg.- Sajnálom nagyon..., de úgy láttam, hogy szükséges valamit tennem. Rychlovszky felhorkant. Csúnyán és közönségesen tudott átváltani egyik hangnemből a másikba.- Mi alapon mondhat üyet? Ránéztem az ujjaira, és megéreztem a jövőt. Tudtam, hogy erre az emberre soha az életben nem számíthatok. Engem is elöntött az indulat, de csak belül. Az arcomon nyoma sem volt ennek. Legalábbis úgy éreztem. Éhbe tettem az ő saját levelét, amit a Kamarának írt.-Ezért... Kezébe vette és elsápadt. Aztán hirtelen indulattal összetépte. Újra kiszólt az ajtón:-Herr Krauss! Herr Krauss újra megjelent.- Mutassa meg a mérnök úr íróasztalát... Egy év múlva nyugdíjazta Rych- lovszkyt a londoni Head Office, és én lettem az utóda. *** Tisztában vagyok a nyomtatott betű jelentőségével és az írástudók roppant felelősségével, ezért mielőtt folytatnám Benesról szóló feljegyzéseimet, egy kis kitérőt csinálok azok kedvéért, akik az ördögről csak annyit akarnak tudni, hogy fekete. Nincsenek történetírói ambícióim. E feljegyzések legelején megírtam, hogy ítéleteket tőlem ne váljanak, mert csupán az egyéni véleményem az, amit mindenkor mindenkiről ki mertem és ki is fogok mondani. Ha nem így volna, nem lenne semmi értelme ennek az írásnak. De az ítéletmondók gőgjéig még nem süllyedtem le, és remélem, nem is fogok. Véleményem szerint a huszadik században Benes Eduárdnál kártékonyabb ellensége a magyar és cseh nemzetnek nem volt Azt a tényt, hogy nekünk, magyaroknak és cseheknek otthonunkat el kellett hagynunk, és egy-két ócska kofferrel kényszerültünk sátrat verni, ki Ausztráliában, ki egyebütt a nagyvilágban - fokozatosan vissza tudnám vezetni Benes Eduárd személyéhez. Ez nem ítélet; ez tény. Viszont ez a tény nem változtat azon, hogy Benest én milyennek láttam: ravasz kis vigécnek, aki a történelmi méreteket annak köszönhette, hogy szerencsés pillanatban szegődött Masaryk mellé kiszolgáló mindenesnek. Amikor aztán a Masaryk személyes nagysága Benest a hatalom csúcsára emelte, akkor a kis vigéc megvadult a hatalomtól: megölette egyeden komoly vetélytársát, Stefánik tábornokot, és elkezdte azt a kártyapartit, amely húsz évig tartott, és amely a hamis- kártyás Benes tökéletes lebukásával végződött. Amikor Szvatkó Paliék elmentek hozzá, és ő azonnal feloldotta a Prágai Magyar Hírlap betiltását, nem történt más, mint hogy a hamiskártyás a kabátja zsebéből húzott elő egy hamis kártyát. És amikor én mentem hozzá, a különbség csak annyi volt, hogy én kényszerítettem őt a hamis kártyalap letételére akkor, amikor kezébe adtam Rychlovszkynak a Cseh Mérnöki Kamarához intézett levelét. Akik ezt nem így értik, azok számára én sohasem akartam írni. Ambivalens alkat volt: a beregszászi születésű Tvaroska Mihályként kerülte a vitákat és az összetűzéseket, de a világpolgár író következetes volt, s nem ismert alkut Tamás Mihály indiszkrét dekrétuma Tamás Mihály a feleségével, Zsadányi Máriával 1967-beri melbourne-i otthonukban (Archív felvétel) CSANDA GÁBOR Nem csillapodó csodálattal idézem fel a szlovenszkói (és a ru- szinszkói) magyar irodalom legjelentősebb stílusművészét. Tamás Mihály képe ifjúkorom olvasmányait juttatja eszembe, s írói példaképként lobog fel nékem. A „kedvenc“-nek kijáró féltékenységgel figyeltem irodalmi utóéletét, magamban dünnyögve nehezményeztem, valahányszor Darkó Istvánnal egy lapon említették vagy éppenséggel mögé sorolták, s jólesően nyugtáztam, ha lelkes olvasójára akadtam. Az irodalom- történet talán nem is bánt vele mostohán, bár gyanítom, életműve mára - akárcsak a két háború közti Szlovákia magyar nyelvű szépprózája mindenestől - kihullt az olvasók tudatából. A kétszeres évforduló (1897. március 1. - 1967. augusztus 27.) így éppenséggel alkalmas ürügy Tamás Mihály megidézésére. Annál is inkább, mert noha az előző korszak hagyományőrző tevékenykedése révén több regénye és novellája könyvekben jelenhetett meg ismét, az irodalomtörténetírás pedig legalább nagy vonalakban besorolta és értékelte, Tamás Mihálynak továbbra is adósai vagyunk. Ezen a tartozási jegyzéken kis és nagy tételek szerepelnek; az egészen aprók közé sorolható mondjuk az életrajzi adatainak téves szerepeltetése (legutóbb például elhalálozásának pontos dátuma A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikonában), a nagyobbak közt elég műveinek hiányzó esztétikai elemzését említeni. A közelmúlt előremutató példáira is jobbára a számontartás és a rögzítés a jellemző, az értékes kivételek közt két csemege említendő. Az egyikkel a Magyar szárnyvonalak (Határon túli prózaírók antológiája, 1999) című könyv szolgál, mely kivonatosan közli Tamás legjobb, Két part közt fut a víz című regényének egy első kezdeményét, a másik Turczel Lajos felbecsülhetetlen tanulmánya (Arcképek és emlékezések, 1997), mely nemcsak új színekkel gazdagítja az író portréját, s helyezi az írót az őt megillető helyre, hanem a fent említett regényről is kiváló elemzést nyújt. Maradva Tamás Mihály legnagyobb irodalmi teljesítményénél, a Két part közt fut a víz című regénynél, az esetleges további kutatások egyik iránya a regény stilisztikai vizsgálata lehetne, figyelembe véve a kiadását (1936) megelőző változatokat is - a már említettet változatrészlettel és az Új Auróra 1930. évi almanachjában közölttel. Az ilyen kutakodás számos lehetőséget kínál a szövegmódosulásokból adódó irodalmi és nem irodalmi következtetések levonására. Jómagam összevetettem a Franklinnál megjelent regényt azzal, melyet csaknem fél évszázaddal később adott ki a Madách, s ez utóbbiból hiányolom például a következő szakaszt (íme, a törlesztés): „A munkásnép a nemzetköziséget, a minden embert ölelő nagy testvéri közösséget úgy magyarázta, hogy a saját fajtáját kell gyűlölnie. Félő, alázatoskodó barátko- zással közeledett a csehekhez, akik a hódító okosságával fordították ezt a félszeg szimpátiát a maguk hasznára.“ Hozzáteszem: a hiányzó sorok mit sem vonnak le a regény esztétikai értékéből, de kétségtelen, hogy egységes esz- mei-társadalomszemléleti szerkezete szenvedett csorbát. Felteszem, a leginkább érintett tiltakozott volna ez ellen a cenzori beavatkozás ellen. Ambivalens alkat volt: emberként, a beregszászi születésű Tvaroska Mihályként nem szeretett az érdeklődés középpontjába kerülni, kerülte a vitákat és az összetűzéseket, de a világpolgár író Tamás Mihály következetes volt, s nem ismert alkut. Utána lehet nézni, hogy az általa szerkesztett Tátra folyóirat milyen szellemiségben, színvonalon és kritikai igényességgel kínálta az irodalmat és a kultúrát, s mivé lett, miután helyéről kiutálták. Vagy: volt egy nagyobb nyilvánosságú, ismert esete, a Szép Angéla háza című regényével, melyet létező, élő alakokkal népesített be (közülük párat saját nevükön szerepeltetve!), s a történetnek (mint annyi más írása történetének) is valós volt az alapja. A könyv nagy felháborodást keltett, a szerzőt is beperelték, meghurcolták, kiközösítették, nevét a napi politika alakítói vették szájukra. „Modellek lázadása“ - jellemzi az ügyet találóan Féja Géza. És jellemző módon akik támadták és akik védelmezték, közös álláspontot képviseltek: amennyiben egyik fél sem a regény művészi minőségére figyelt; még a kisregény új kiadásához írt előszó is a „brutális in- diszkréció“ kifejezéssel illeti a szerzőt. Szép Angélával nagyjából az történt, ami Ignotusszal a Tímár Virgil fia című Babits-könyv- ben, Kun Bélával a Légy jó mindhalálig című Móricz-könyvben, és sorolhatnám. Pedig Tamás Mihály csak magáról írt, áttételesen, művészi eszközökkel. Rájuk, a maguk módján így vagy úgy korlátoltakra hagyta, intézzék el egymás közt, ha úgy látják jónak, van mit elintézni. A Tátra bukása után elhallgatott, évtizeddel később elhagyta az országot, kisvártatva a földrészt is. „Törtetés nélkül való ember voltam, akihez az a kevés siker, ami volt, magától jött, nem futottam utána. A mérnökséget is csak úgy fél kézzel csináltam, komolyan sohse vettem, de az emberek azt hitték, hogy nagy mérnök vagyok“ - írta nem sokkal halála előtt, könnyű kézzel maszatolva el a valószínűleg fájó múltat. Alkalmanként még írt helyi (új otthonabeli, azaz ausztráliai) magyar és angol nyelvű lapokba, született írástudóként, a szabad polgár őszinteségével. Tárcáiban, esszéiben és visszaemlékezéseiben a néhai Csehszlovákia liberális polgári újságírásának legjavát idézve, szépírói munkáinak minőségével egyenrangúan. Úgy volt újságíró is, ahogyan csak a legjobb írók írtak újságot, egy Ady például. E helyt olvasható „benesi dekrétuma“, melyet hagyatékából bocsátók közre, egy gazdag élet és írói pálya által szentesített végzés. A benne említett alakokat és helyszíneket nem a képzelet szülte, az időzítés is az író kétszeres jubileumához kötődik. Minden egyéb időszerűség és brutális indiszkréció a napi politikát és mindenkori alakítóit terheli.
