Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-30 / 75. szám, szombat
Családi Kör ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 30. MINDENNAP! KENYERÜNK „Elvégeztetett" ÉDES ÁRPÁD Ige: „...aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott meg- igazulásunkért.” (Római levél 4:25) íme az evangélium, az örömüzenet maga. A legnagyobb tömörítésben, a legfényesebbre csiszolva, mint értékes drágakő, mint hitünk egyetlen, gyémántszilárdságú alapja. Elvégeztetett bűneink váltsága, s egyben föltárult üdvösségünk, megiga- zulásunk forrása. Ez a keresz- tyénség legelső, legősibb ünnepe. Minden más erre épül, mint alapra a felépítmény. És mégis annyi bizonytalanság, meg nem értés, sőt félremagyarázás párosul hozzá. Még a helye is bizonytalan a naptárban. Jobban szeretjük az olyan stabil dolgokat, mint a születésnap, a névnap, a karácsony. De ennek az ünnepnek több, mint egy hónapnyi mozgása van a tavasz kezdetén. Ezért vagy túl korán, vagy túl későn van, és szinte mindig találunk benne valami kifogásolnivalót. Nagypéntek ünnepéről úgy általában szívesen megfeledkezünk. Túl sötét, túl szomorú. A korábbi évtizedek is megtették hatásukat, hiszen még ünnepnapként sem tarthattuk számon. Vagy talán Pilátusként mostuk a kezünket, és szerettünk volna elhatárolódni ettől a kínos istengyilkosságtól. Legegyszerűbb módja a történelemben mindig az volt, hogy megpróbálta az ember valaki másra rákenni. A római katonákra mint végrehajtókra, vagy magukra a zsidókra mint értelmi szerzőkre. Milyen jól jött ez akkor, amikor egy-egy zsidóüldözést vagy pogromot kellett megideologizálni. Ám ezek a koholt vádak, mint a fölkavart por, legtöbbször a vádlókra hullottak vissza! Ravasz László summázza ezt nagyon találóan: „Jézus halálát nem egyes különös gonosztettek okozták, hanem maga az ember természete, amelyben éppúgy egyek vagyunk az Ő gyilkosaival, mint ahogy egyek vagyunk velük testünk alkatában és élettani működésében. Jézust az ember ölte meg, az ember, aki én vagyok, s aki minden lélegzetvételemmel ugyanezt teszem, ami Őt a keresztre vitte: engedem, sőt elősegítem, hogy Ő elveszítse a csatát, mert nem állok melléje.” Nagypénteken megtalálom a folytonosságot Ádám bukásától az én éppen utolsó, ám korántsem legutolsó tévedésemig. Nem vagyunk különbek húsvét ünnepét illetően sem. Lelki mélységét és tisztaságát sokféle szokásunk hordalékával sekélyesítjük, iszaposítjuk. A tojásból új életet várunk, ciklikusan visszatérő természetébresztést keresünk benne; tavaszváró, rügyfakasztó lesz, s jól meglocsoljuk, nehogy elhervadjon. Észre sem vesszük, és máris egy természetkultuszhoz kerülünk közelebb, mint az ünnep eredeti üzenetéhez. És itt nem célom a népszokások ellen keresztes hadjáratot indítani, csak szeretnék mélyebbre evezni, az ünnep igazi lényege felé. A sok meddő közt megtalálni azt a drágakövet, amiért érdemes akár az ösz- szes többit is föladni. Isten szentségének, igazságának, kegyelmének s irántunk való szerelmének nagy csatája s fényes diadala nagypéntek és húsvét. Adám bukása s az általa örökölt hajlandóság a bűnre, mély szakadékot hasított a szent Isten és Ádám utódai között. Ez az, amit így olvashattunk Mózesnél a második könyv 33. rész 3. versében: „de én nem megyek veled, mert kemény nyakú nép vagy, és elpusztítanálak az úton.” Mert nem lehet köze a szentnek a közönségeshez, és fordítva! Mert Isten igazságossága elégtételt kíván, egyébként nem következhet más, mint a méltó büntetés, ahogy Pál is írja: „a bűn zsoldja a halál.” (Róma 6:23) Ezt az emberi természet számára megoldhatatlan hely- 1 zetet jött föloldani Isten, amikor Jézus Krisztusban fölvállalta romlott emberi voltunkat, hogy Ő, a romlatlan hordozza el bűnünk büntetését. A bölcs és szerető tanító példáján érthetjük ezt meg, aki mikor észreveszi, hogy ellopták az uzsonnáját, felelősségre vonja növendékeit. A legszegényebb kisdiák könnyes szemmel vallja be, hogy az éhség gyötrő volt, s a kívánság legyőzte. És már nyújtja tenyerét a megérdemelt büntetésre. Köny- nyein át nem is látja, hogy tanítója vele sír, erős kezét kicsiny tenyere fölé helyezi, és saját kezébe méri ki a botütéseket. Irgalma úgy diadalmaskodott, hogy igazságossága sem szenvedett csorbát. Ennek a büntetésnek véres verejtékét hullatta Jézus a Gecsemáné kertben, és ennek árát adta meg a golgotái kereszten. Itt teljesül be Ézsaiás próféciája: „a mi vétkeink miatt kapott sebeket bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ö sebei árán gyógyulunk meg.” (Ézsaiás 53:5) Hogy a nagypénteki bűnbánat könnyei a húsvéti öröm gyöngyeivé váljanak! Nekünk, mai tanítványainak is. A szerző református lelkész A húsvéti szokáskör szintén újabb meg újabb elemekkel bővül, miközben néhány régebbi fokozatosan kikopik belőle „Nagy LISZKA JÓZSEF T ájainkon az utóbbi évtizedben vannak terjedőiéiben a Bálint- vagy Valentin-napi szoká- wmamm sok. Ellenük egyesek foggal-körömmel harcolnak, mondván, hogy nyugati szállományról van szó, s mivel né- künk semmi közünk hozzájuk, nincs is reájuk semmi szükségünk. Hogy kinek-kinek az ízlése miként fogadja be, avagy utasítja el az „amerikai stílusú” Bálint-napi giccs- parádét, abba nem lehet beleszólni. Azt viszont hangsúlyozni kell, hogy a népi kultúra egyik alapvető jellegzetessége az állandó változás, a különböző hatások beolvasztása, újraértelmezése. Ennélfogva a mai megjelenési formájukon kitapintható történet rétegzettség. Ily módon azt kell, hogy mondjuk, a Bálint-nap egyazon (de legalábbis hasonló) gyökerű az ugyancsak Nyugat felől (persze jóval korábban) hozzánk érkezett farsangi szokások vénlány- csúfoló tőkehúzásával vagy a Luca- napi szokások egyes elemeivel. A karácsonyfa-állítás szokása sem túl régi keletű népünk körében, hiszen csak a 19. század első évtizedeiben jelent meg először a főúri palotákban, majd fokozatosan a polgárság körében s végül, tömegesen csak a 20. század elején a falusi lakosság körében is. A húsvéti ünnepkörnek is van jó néhány ilyen, Nyugatról érkezett eleme, miközben korábbi történeti rétegek is egyértelműen kimutathatóak benne. A keresztény húsvét alapvetően egy korábbi, téltemető-ta- vaszváró szokáskörre „telepedett rá”, a régebbi „pogány” elemeket többé-kevésbé „megkeresztelve”. Egy sor termékenységvarázsló életszimbólummal találkozunk a húsvéti szokáscselekmények között (víz, zöld ág, barka, piros tojás, korbácsolás stb.). A húsvéthétfői öntözködés, locsol- kodás napjainkra alaposan megszelídült szokása közismerten régi termékenységvarázsló rítusokra, a víz tisztító erejébe vetett hitben gyökerezik. A szokás kereszténység előtti eredetére utal az a tény is, hogy az egyház igen hosszú ideig tiltotta, majd később, mintegy megbékélve vele, átvette és a maga tanai szerint értelmezte, magyarázta. A húsvéti szokások fontos eleme a Bodrogközben is a húsvéthétfői locsolás. A 20. század első felében gyerekek, legények és felnőtt férfiak egyaránt jártak locsolni, később ez a szokás egyre inkább visszaszorult a fiatalabb generációra (nős férfiak már csak a legszűkebb rokonságot látogatják végig). A sihederek csoportokba verődve járták végig a lányos házakat, ahol locsolóversike elmondása után kútvízzel, később kölnivízzel megöntözték a család nő tagjait. A locsolásért általában hintés tojást kaptak, illetve megkínálörömhírt mondok..." ták őket süteménnyel. Az utóbbi években a locsolásért cserébe kapott készpénz egyre jelentősebb szerepet játszik. A térség locsolóverseiből Viga Gyula adott közre egy bő csokorra valót. Közleményében megállapítja, hogy a reformátusok körében a locsolóverseknek több alaptípusa, s ezeknek jóval több variánsa ismeretes, mint a görög és a római katolikus lakosság körében. Ezt a sárospataki kollégium, esetleg az onnan tókerülő mendikás diákok hatásának tulajdonítja. Nagy örömhírt mondok, az Ur Jézus feltámadt, távozzék e háztól minden bú és bánat! Azért jöttem én, kisfiú létemre, hogy harmatot öntsek a kis növendékre. Mert ha meg nem öntöm a kis növendéket, nem virágzik nékem a jövőben szépet. Áldja meg az Isten ékes virágokat, vüuljon orcája mindékor harmattal! (Kiskövesd) A húsvéti korbácsolás szokásának az eredete viszont egyértelműen a keresztény egyház utasításában gyökerezik. Első adataink (még a 12. századból) arról szólnak, hogy egyes, francia vidékeken húsvét után a második napon az asszonyok férjüket, majd a rá következő napon a férfiak feleségeiket megvesszőzik, hogy egymást kölcsönösen figyelmeztessék: a húsvéti áldozás időszakában a házasélet tilos. Ily módon a szokás elterjedt az akkori Nyugat-Európában, majd Cseh- és Morvaországban, Sziléziában, Lengyelország egy részén, az ausztriai Morvamezőn, továbbá a keleti német területeken, valamint Litvániában és Karéliában is ismert. 16-17. századi adataink viszont már arról szólnak, hogy a keresztény egyház elítélte azokat, akik „kedvüket az utcákon szaladgálással és vesszőzéssel töltik”. A mai Nyugat-Szlovákia területén a szlováksággal szomszédos magyarok is gyakorolták, elsősorban a Mátyusföldön, a Vág mentén és a Zoborvidéken. 18. századi szlovák telepesekkel eljutott a mai Dunántúl területére is. A szokás mátyusföldi ismerete délen nem éri el a Kis-Duna vonalát (Pozsony- eperjesen és Nádszegen tudomásom szerint ismeretlen). Diószegen, Galánta és Vágsellye környékén viszont gyakorolják mind a magyarok, mind a szlovákok. Alsó- és Felső-Szeliben is ismert. Itt a húsvéti korbács neve subra. A második világháború után ide telepített tótkomlósi és pitvarosi szlovákok viszont az itteni magyaroktól vették át a szokást. Nem is olyan régen hasonló pályát futott be a húsvéti nyuszi is. Közismert, hogy a kisgyermekeket a szüleik húsvétvasámap reggelén édességekkel, piros tojással ajándékozzák meg, megjátszva, hogy azt a nyuszi hozta. Amint arról már volt szó, a tojás mint az élet jelképe (egész Eurázsiában!) játszik fontos szerepet ebben az esetben (a piros szín pedig ugyanezt a jelentést csak fokozza), ám a nyúl sehogy sem illik a képbe. Térségünkben egy viszonylag új jelenségről van szó. Nagyjából száz esztendeje ismeretes, s elsősorban a cukrász- és képeslapipar jóvoltából terjedt németföldi hatásra. Az az igazság, hogy „szülőhazájában” sem túl régi gyökerű, hiszen a rá vonatkozó első adataink a 18. század végére tehetőek, s csak a 19. század közepe táján terjedt el ott is, bár nem egyenletesen. Egyes kutatók ezt is a termékenységgel magyarázzák, lévén a nyúl köztudomásúlag igen szapora állat. Az is lehet viszont, hogy egyszerű félreértésről van szó, s a nyúl szaporaságának emlegetése utólagos tudálékos belemagyará- zás. Számos német vidéken tudniillik gyöngytyúkot szoktak ajándékozni szeretteiknek a tojásaival együtt. A gyöngytyúk neve pedig Haselhuhn, illetve rövidebb formában Hasel, s mivel a nyúl német neve meg Hase, a népi magyarázat könnyen összekeverhette őket, s valószínűleg így került egybe a nyúl a tojással. A húsvéti szokáskör (a népi kultúra többi jelenségéhez hasonlóan) természetesen azóta is állandóan alakul, változik, újabb meg újabb elemekkel bővül, miközben néhány régebbi fokozatosan kikopik belőle. Húsvéti locsolóversek is keletkeznek napjainkban is. Ezek először csak szűk, gyakran családi körben ismeretesek, ám egyszer lehet, hogy szélesebb körű használa- , tukra is sor kerül. SZÓ Ml SZÓ A Fekete Macska meg az ő illata BODNÁR GYULA A ttól a pillanattól kezd- i ve, hogy utoljára élvez- i te a fásládára emlékez- .. tető, de azért kívülről is vastagon és tetszetősen bélelt fehér babakocsi ringató kényelmét, minden húsvéthétfő reggelén indult öntözködni. Először az apjával ment, akárcsak a kisváros labdarúgócsapatának mérkőzéseire, majd önállósodott, pontosabban, pajtásaival járta a lányos házakat, ahol természetesen otthon volt a lány vagy lányok édesanyja is, kicsinosítva mindahány. Akkoriban általában a családdal egy fedél alatt élt a nagymama, aki szintén felbukkant a láthatáron, meghallván a húsvéti nép- költészeti remeklések előadásait, vagy mert a nagyi sem akart kimaradni a Chat Noirtól, azaz a Fekete Macskától illatozó örömökből. Ebből a Macskából, ebből a híres kölnivízből különben sokat kiöntözött ifjú éveiben, nem sajnálta a nőkre, az biztos, miként a kilométerekről érezhető orosz kölnit sem. Szerette a húsvétot, a második legszebb ünnepnek tartotta a karácsony után, szerette a fehér inges, barackfavüágos húsvéthétfőket, melyek a szabadság, a kitárulkozás, a derű, az őszinte emberi találkozás, a szerelmes érzések napját jelentették számára, külsőségeivel, tartozékaival, a főtt tojással, a sonkával, a hímesekkel, a süteményekkel, italokkal együtt. Amikor neki is lett fia, nemcsak a horgászbotot adta hamarost a kezébe, nemcsak a sílécet csatolta fel a lábára, hanem notórius locsolkodóként vitte magával a gyereket - megtisztelni a nőket, anyu és a nővérke után a nagymamát, aztán a többit. Előfordult, hogy vasárnap este névsort készítettek, számba vettek minden hölgyet, nehogy kimaradjon valaki. Mondogatta is egyébiránt, őrizni, ápolni kell a hagyományokat, régi szokásokat, melyekben kinyílhat és megmutathatja magát a tartózkodó természetű lélek. Ma, túl az ötvenen sem gondolja máském, csak mintha ezek a mostani húsvéthétfők már nem azok lennének, a még nem is oly régen volt igaziak, hanem fokozatosan kiüresedő, formálissá váló, a legjobb esetben befelé forduló ünnepek. Minél hamarabb letudni. A férfiak - újabban ő maga is - autóval járnak locsolkodni, legfeljebb ha üdítőt fogyasztanak, a szobában, ahol a terített asztal, villog, kiabál a televízió, a hölgy mondja meg, ha nem akarsz vizeskannástól rontani a házba, hová csöp- pentheted kölnivized, egyáltalán csöppenthetsz-e, amihez az kell, hogy otthon találd, ugyanis egyre inkább divattá válik házon Idvül tölteni a húsvéti ünnepeket, négy szabad nappal már lehet mit kezdeni, lehet akár kirándulni. Persze, elképzelhető, hogy mindez nem így van, nem igaz az sem, hogy a nők zöme utálja a húsvétot, és hogy a gyerekek is inkább csak azért örülnek neki, mert nincs iskola, meg lehet pénzt „keresni”. Ennek a reménysugárnak a forrása talán azokban az eredeti hímes tojásokban van, amilyeneket eddig minden házban talált, fonott tálban, fűpárnán. Mindazonáltal annyi évtized után most először töpreng, induljon-e el a közelgő húsvét hétfőjének reggelén locsolkodni, vagy töltse feleségével az ünnepeket gyermekeik társaságában, fel-felkapva, keblükre szorítva az unokákat.
