Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-28 / 74. szám, csütörtök
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 28. KOMMENTÁR Sorra kalapoznak SIDÓ H. ZOLTÁN Az érintettek hosszú heteken keresztül viaskodtak a Szlovák Gázművek privatizálásának kivitelezésén, s most, hogy az ügy nyugvópontra jutott, kezdődik a következő menet. A stratégiai fontosságú nagyvállalat 49 százalékáért kifizetendő 130 milliárd korona túl nagy összeg ahhoz, hogy a folyamatosan pénzhiánnyal küszködő szaktárcák és állami intézmények ne kezdjenek el lobbizni néhány milliárd korona lecsípése érdekében. A zsíros konc feldarabolása ugyan még csak virtuálisan zajlik, hiszen a kormány a magánosításból eredő bevétel megfelelő felhasználásáról csupán április legelején dönt, azonban a lökdösődés a parlamenti választások közeledtével egyre nagyobb. Kezdetben a kabinet azt hangoztatta, az összeget mindössze két célra használják fel, mégpedig a nyugdíjreform finanszírozására (erre 65 milliárd koronát szánnak), továbbá az államadósság törlesztésére. A Nemzeti Vagyonalap előzetesen összeadta, hogy a kormány a különböző rendeletéi, döntései révén a privatizációból eddig hány milliárd koronát ígért a legkülönbözőbb szervezeteknek. Csak csemegézünk az ígért pénzekből: a Szlovák Rádiónak 123 milliót, a Nemzeti Teniszközpont építésére 195 milliót, az autóipar fejlesztésére 150 milliót, a vasutak régi adósságainak törlesztésére 4,4 milliárdot, a községeknek a gázmúvesítés- sel kapcsolatos kiadásaik mérséklésére 4 milliárdot, az eladósodott egészségügyi intézmények megsegítésére 3,7 milliárdot, az állami garanciák visszafizetésére 5,1 milliárdot, és még sorolhatnánk. Bár Mária Machová privatizációs miniszter szerint a vagyonalap listája a kormány számára nem mérvadó, mégis sokat sejtető. Összegezve az ígéreteket, ha mindent a gázművek pénzéből fizetnének ki, akkor a legfontosabbnak szánt adósságtörlesztésre a várt 60-70 milliárd korona helyett csupán alig 20 milliárd korona jut. Szakértők szerint a Szlovákia iránti bizalom megingását kockáztatjuk azzal, ha a tetemes államadósság lefaragása helyett teniszcsarnokok építésére összpontosítunk. Gyakorlatilag vissza nem térő lehetőség előtt áll a Dzurinda-kabinet: soha ekkora összeg nem állt rendelkezésére, mint most; ezért ha a pénzforrást az igazán lényeges dolgok finanszírozása helyett szétaprózza és elfecsérli, akkor már a közeljövőben a folyamatosan halmozódó adóssághegy és annak kamatos kamatainak terhe alatt fogunk nyögni. Márpedig a gazdaságban nincsen olyan himalájai málhahordó serpa, aki a terheinket helyettünk cipelné... JEGYZET Magyarul a buszon SZÁSZI ZOLTÁN Gurulok a kétszázvalahányas trolin Pozsonyban. Esik, fú, morc a hangulat. Hely bőven, kora délután van. Az András temetőnél mellém huppan egy hétéves forma kissrác. Szemüvege kicsit homályos, nyűgös- ködik is érte, szerető nagyija nyugtatgatja. Magyarul és igen csendesen. Aztán apróka megnyugszik, és a betűk és számok felismerésének örömével fennhangon silabizálja a digitális kijelzőn kivillanó jeleket. A nagyi előbb óvatosan körülnéz. Átfut a kívülállón a rettenet! Szinte látom a sokat próbált néni arcán a félelmet, jaj, csak rá ne szóljanak a kicsire, amiért hangosan beszél és ráadásul magyarul. Mindez 2002-ben, Európa közepén. Igaz, hogy néhány még mindig érvényben lévő törvény értelmében másodrendű állampolgárok vagyunk. Eduard úr nevezetes dekrétumai még a buszon is kísértenek. A kisöreg erről hál istennek semmit se tud még. Jó lenne, ha soha nem kellene megtapasztalnia azt, amit valószínűleg a nagyinak meg kellett. Gurulunk csendben, én hamarább le- szállnék. Megkérem hát, természetesen magyarul, a mellettem ülő kis fiatalembert, engedjen ki, legyen szíves. Mosolyra szalad a szája, szinte kitavaszodik tőle a homályos troli és varázsütésre elmosolyogja magát a nagyi is. Annyit még látok, felszabadultan átül az unoka mellé és csak a szemével ugyan, de köszön. Szívéről lehengeredett egy kógör- geteg. Talán a bizakodás apró bimbói is kinyílnak benne. Majd a kicsi! Majd ő már talán nyugodtan beszélheti a nyelvet, amit a nagyitól is tanult egy kicsit. TALLÓZÓ SME A lap szerint Milan Ftácnik oktatási miniszter későn távozott a Pavel Koncos vezette SDE-ből a Peter Weiss nevével fémjelzett SDA-ba. Emlékeztet arra is, hogy Weiss és Ftácnik az 1989- es fordulat után nem hallgatott Fedor Gálra, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) vezetőjére, aki azt javasolta, hogy a két politikus Szlovákia Kommunista Pártjából kilépve modern baloldali pártot hozzon létre. Ők azt a megoldást választották, hogy a kommunista párt struktúráin belül hozták létre az SDL-t, de az átalakítást nem sikerült befejezniük. Az SDK felemelkedése csak 1994-ig tartott. Az akkori előrehozott választások után Weiss elkövette azt a hibát, hogy nem segítette a párt élére jutni Ftáénikot. 1996-ban Peter Weissnek át kellett adnia a pártelnöki széket, ám arra Ftácnik már nem ülhetett, hanem Migas került oda. Az új elnököt támogató erők olyannyira erősnek bizonyultak, hogy Migast még 2000 júliusában is megtartották, amikor már egyértelmű volt, hogy érdekcsoportokkal áll összeköttetésben. Weiss és Ftácnik, bár ellenezte a migasi vonalvezetést, kétszer is a párton belüli megegyezés mellett döntött. Közben azonban annyira megváltoztak a párton belüli erőviszonyok, hogy Koncos játszva nyerhette el az elnöki posztot. „Míg 2000-ben Weiss és Ftácnik még két részre oszthatta volna az SDL-t, 2002- ben már csak távozhatott a pártból. Weiss és Ftácnik túlontúl hosszú ideig arra törekedett, hogy a volt kommunista párt modern szociáldemokrata tömörüléssé alakuljon. Mivel nem jártak sikerrel, szívesen alakítanának egy ilyen pártot. Mivel azonban fél évvel járunk a választások előtt, lehet, hogy újra elszalasztottak valamit ” - írja a Sme. KÜLFÖLDI LAPSZEMLE WASniNGTONPqST Az Amerikai Egyesült Államok befolyásos politikusai a mérvadónak számító napilap, a Washington Post szerint megegyeztek, hogy „Szlovénia és a három balti állam, vagyis Litvánia, Lett- és Észtország biztosan meghívót kap a prágai csúcson az Észak-atlanti Szövetségbe”. A Washington Post Pozsony esélyeire is utal: „Az ötödik államot, Szlovákiát szintén meghívják, ha nem kerül újra hatalomra a korábbi autokrata kormányfő, Vladimír Meciar”. A lap Vladimír Meciar hazatérése napjára időzítette a helyzetértékelést. A HZDS elnöke több mint egy héten át tartózkodott az államokban, erről a külföldi hírügynökségek is beszámoltak. Megpróbálta kieszközölni, hogy több helyen fogadják és meghallgassák véleményét, miközben NATO-iránti elkötelezettségét hangsúlyozta. A kongresszusi tagoktól és az amerikai kormánykörökből azonban csak ugyanazt hallotta, amit a Washington Post írt: Meciar elfo- gadhatadan a NATO és Amerika számára, és nincs garancia arra, hogy megváltozott. A kirúgások megkönnyítése körül késhegyre menő presztízsháború bontakozott ki Berlusconi és a szakszervezetek között Itália csata közben Az Itália történetében példátlan, legalább kétmilliós figyelmeztető tüntetés ellenére Berlusconi és csapata is körömszakadtáig ragaszkodik hozzá, hogy a munkaadó ezentúl könnyebben rúghassa ki a munkavállalókat. POGÁR DEMETER A jobboldali kabinet szerint ez az olaszországi foglalkoztatás fellendítésének kulcsa. Vagyis ha az ezután jogtalanul kirúgottakat a bíróság nem helyezhetné vissza állásukba, hanem csak anyagi kárpótlást ítélhetne meg nekik, az megkönnyítené a kis cégek összeolvadását, „kifehérítené” a fekete- gazdaságot és a feketemunkát. A római érvelés egyébként nem tűnik disszonánsnak az Európai Unióban, ahol csak Ausztriában védi az olaszhoz hasonló garancia az állásokat. Az olasz szakszervezetek szerint viszont a létező jogi garancia egy olyan, az apák által harminc éve kiharcolt vívmány, amelyet a fiúktól most el akarnak venni. Olyan garancia, amelyhez hasonlót a részmunkaidőben és a meghatározott időszakban foglalkoztatottakra is ki kellene terjeszteni. A kirúgások megkönnyítése körül olyan késhegyre menő presztízsháború bontakozott ki, amelyben egyik fél sem akar meghátrálni, függetlenül attól, hogy gazdasági szempontból kinek van igaza. A csekély önkritikával megáldott, s önmagát Itália minden bajára megoldásnak tartó Silvio Berlusconi számára duplán is létkérdés, hogy ne hajoljon meg a szakszervezetek előtt. Rövid életű első kormányának 1994-ben bekövetkezett csúfos bukásához ugyanis egy olyan szakszervezeti tüntetés adta meg a kezdő lökést, amely méreteiben csak a fele volt szombatinak. Berlusconi mindent elkövetett a szakszervezetek legyőzéséért. Először megpróbált velük külön- külön megállapodni, majd amikor sehogy sem sikerült rájuk erőszakolnia az akaratát, rájuk hárította a felelősséget a kudarcért. Mi több: amikor a Vörös Brigádok halálosztaga meggyilkolta a tervezett munkaügyi reform egyik szerzőjét, a médiamágnás miniszterelnök a tragédiából azonnal és szemérmetlenül erkölcsi tőkét igyekezett kovácsolni. Silvio Berlusconi a nyilvánosság elé lépve a szakszervezetekre hárította a felelőséget annak a légkörnek a kialakulásáért, amely a gyilkossághoz vezetett. Belső meggyőződése és az általa birtokolt csatornák szerint a Ber- lusconit ért bírálatok csak azt igazolják, hogy neki van igaza. E körből távolodva azonban úgy látni, hogy a megosztott baloldal májusi legyőzése után a multimilliárA szakszervezet kész bevetni „atombombáját”, az általános sztrájkot. dós kormányfő szinte totálisan ellehetetlenítette parlamenti ellenzékét. Az általa vezényelt jobboldali szavazógépezet olyan testre szabott törvényeket hozott, amelyek visszamenőíeg megnehezítik büntethetőségét. Megtarthatja vitatható körülmények között vagyonának minden részét, még akkor is, ha ez a józan ész törvényei szerint nem fér össze közhivatalával. Berlusconi totális győzelemre való törekvése és a parlamenti ellenzék abszolút figyelmen kívül hagyása az utcára kényszerítette az elégedetleneket. Kevélysége, a kétmilliós tömeg nyomását is figyelmen kívül hagyó hajthatatlansága pedig arra készteti ellenfeleit, hogy hasonló magatartást tanúsítsanak vele szemben. Itália legnagyobb szakszervezetei tegnap bejelentették: ha Berlusconi nem kér tőlük bocsánatot a terroristákkal való összemosásért, nem ülnek le a kormánnyal újra tárgyalni, s bevetik ellene „atombombájukat”, az általános sztrájkot, így történt, hogy a XXI. századi vezető szerepében tetszelgő Berlusconi ténykedése nyomán egy rég letűnt időket jellemző konfliktus alakult ki Itáliában: az egyik oldalon a magánérdekeit gátlástalanul érvényesíteni akaró, posztfasisztákkal és idegengyűlölőkkel szövetkező nagytőkés, a másikon pedig a jogaikat és ezáltal a demokratikusjogállamot védő munkavállalók milliói. A szerző a Népszabadság munkatársa LEVÉLBONTÁS Újkori rabszolgaság? Az utóbbi években megtanultunk egy új fogalmat, a „VPP”-t, vagyis a közhasznú munkák hivatalos elnevezését. Talán kevesen tudják, hogy ez a bajbajutottakon segítő intézmény nem is annyira humánus, mint amilyennek látszhat azok számára, akik még nem kóstolták meg a VPP kesernyés ízű kenyerét. A kenyérkeresés fogalma, mint tudvalévő, már régebbi keletű. Először talán a Biblián keresztül ismerkedtünk meg vele. Azon keresztül tanították velünk, hogy a kenyérért dolgozni kell és azt, hogy ez a szorgalom jelképe is. A pohtikai fordulat előtt is ismeretes volt a dolgozók jelszava, a „Munkát, kenyeret!”. Akkor ezt nem is vettük túl komolyan, hiszen mindenkinek volt lehetősége munkát vállalni. Mikor végre megtörtént a szinte mindenki által várt fordulat, azt reméltük, eljött a paradicsomi időszak mindenki számára. Aki nem rest és dolgozni, vagy vállalkozni akar, egyszer, nem túl sokára, majd jómódú lesz. Sajnos, egyik álomból a másik után ábrándultunk ki. Rádöbbentünk, hogy a jelen rendszer sem mondható ideálisnak, inkább csak a régi vicc szerint „klasszikusnak”. Ez alatt régen is azt értettük, hogy egyeseknek a rendszer „klassz”, másiknak pedig „kuss”. Sajnos, jelenleg sem csupán a kezdeti gazdasági nehézségek hátrányait kell elviselnünk. Bírnunk kell azt is, hogy szinte emberi méltóságunkat semmibe véve, sok esetben még a segítség is büntetéssé válik. Mi, akik igazán dolgozni szeretnénk, és hisszük, hogy sok mindent képesek lennénk elvégezni, helytállni, a munkahelyeken többnyire csupán eszközként, ha úgy tetszik, haszonélőlényként vagyunk kezelve. Valószínűleg sokan nem ismerik ezt az érzést, hiszen nem voltak munkanélküliek, vagy ha igen, nem ragaszkodtak ahhoz, hogy munka- lehetőséghez jussanak. Sajnos sokan vagyunk, akik maradian gondolkozunk, mert azt hisszük, hogy az embert a munkáján keresztül is lehet becsülni. Ezt az önbizalmat már akkor megnyirbálták nálunk, amikor először vesztettük el állásunkat. Furcsa otthon lenni, mikor nem vagyunk betegek. Szörnyű érzés naponta kikísémi családtagjainkat az iskolákba, vagy a munkába úgy, hogy mi maradunk. Szorongás fog el akkor is, ha újra ugyanott fogadjuk őket, mintha mi már közben hazajöttünk volna, a saját napi munkánk elvégzése után. Közben többnyire el sem mozdulunk otthonról, mert mintha készakarva, mindenki azt kérdezni tőlünk „Már találtál munkát?”. Ilyen szörnyű lelkiállapot után szinte mentőövnek számít, ha a munkahivatal értesít bennünket, hogy valamirevaló munkát ugyan nem talált számunkra, habár elvégeztünk mindenféle tanfolyamot, továbbképzést, de el tudnak helyezni bennünket közhasznú munkára. Valaki ilyenkor a boldogságtól annyira megrészegül, hogy nem is tudatosítja a felajánlott lehetőség szörnyű csapdáját. Mi is az, ami ezt a nemes gesztust végül elkeseredéssé változtatja? Az talán nem is fontos számunkra, munka- nélkülieknek, hogy a felajánlott munkáért csupán szimbolikus összeget kapunk, amelyből bizony nálunk, Európa közepén nem lehet megélni. A „22-es csapdájának” szörnyűsége abban rejlik, hogy az ember érző lény és sajnos nem lehet csupán leltári eszközként kezelni. A munkahivatalok a szerződéseket legfeljebb fél évre kötik. Ez alatt valaki megismerkedik a munkatársaival, a többnyire számára addig vadidegen helyen, hiszen sosem tudhatja, hogy az illető járás melyik területére helyezik. Mikor közeledik a szerződésben meghatározott ideiglenes munkaviszony vége, az ember már számlálja a napjait, és a múló napokkal arányosan növekszik újra elkeseredése. Most már nem csupán azt látja, hogy újra visszazuhan a munkanélküliek reménytelen társaságába. Bármennyire is jól végezte munkáját, elérkezik a pillanat, amikor el kell válnia új ismerőseitől, és újra át kell élnie a felmondás tortúráit. A munkahivatalok, a munkáltatók, a politikusok tényleg ezt akarják? Tud valaki megnyugtató választ adni a naponta feltett kérdéseinkre? Esetleg tényleg ennyire hanyatlásnak indult a társadalmunk, hogy szüksége lett egy alacsonyabb rendű, rabszolgasorsú emberre? Átéljük azt, amit régen, a Római Birodalomban, amikor a szolga arra is szolgált, hogy a tulajdonosa akár rajta vezesse le dühét, és ha megunja, akkor tovább is adhatja szolgáját, áld nem is lehet ember? Ha így van, akkor miért hívják országunkat demokratikusnak, és miért nem használjuk az eddig bevált megnevezéseket, amelyek sokkal kifejezőbbek! Lehet, arról lesz híres országunk, hogy megírhatjuk az itt történt események alapján a „Tamás bátya kunyhója” folytatását? Ki olyan bátor, aki - ha nem is segít - legalább reményt ad a kiútra ebből a válságból? Ki lesz az, aki az emberek érdekeiért síkraszáll? Mi az ilyen képviselő mögé szívesen és meggyőződéssel állunk. Létezik nálunk még ilyen személy? Egy a sok közül, aki megjárta a munkanélküliség és a VPP kálváriáit (Név és cím a szerkesztőségben) Húsvéti szemüveg (Lubomír Kotrha rajza)
