Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-09 / 58. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasat egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti ” (Arany János) 2002. március 9., szombat 6. évfolyam, 10. szám Mindenesetre érdekes, hogy ebben a társadalomban, ahol látszólag csak a siker számít, és csak az sikeres, aki sok pénzt keres, a gyerekeket úgy nevelik, hogy a részvétel a fontos ebben a társadalomban, ahol látszólag csak a siker számít, és csak az sikeres, aki sok pénzt keres, a gyerekeket úgy nevelik, hogy a részvétel a fontos, és hogy minden teljesítmény számít. Erre biztos több példát is láttál, hiszen a táborokban egy egész sor gyereket ismerhettél meg. Már az is érdekes volt, ahogy a tábor elkezdődött. Először több napos tréninget tartottak nekünk. Részletesen kiképeztek, hogy kell és hogyan nem szabad a gyerekekkel bánni. Itt mindenki nagyon vigyáz, nehogy olyat tegyen, amiért be lehetne perelni, ezért például nem volt szabad egy helyiségben egyedül maradni a gyermekkel, és a testi kontaktust is minimalizálni kellett. Az önállóságot mutatja az is, hogy egyáltalán elengedték egész hónapra a gyerekeket. Két hét után volt egy látogatási nap. Ekkor a szülők megnézték, mit is csináltak csemetéik. Ki voltak állítva a különféle játékok, dolgok, pl. a gyöngyből fűzött nyakláncok, és a gyerekek büszkén mutogatták, a szülők pedig örömmel vették videokamerára, és csak úgy öntötték a dicsérő szavakat. A táborozok egyébként mindennap maguk döntötték el, mivel akarnak foglalatoskodni. Azért az önállóságnak is kell, hogy legyenek határai, mert, mint mindent, ezt is túlzásba lehet vinni. Igen, az egyik 8 éves kislány 16 pár cipővel jött táborozni. Ez bizonyára túlzás. Az viszont kimondottan tetszett, hogy a szülők nem csinálnak gondot abból, mit akar a gyerek viselni az utcán. Ha farmernadrágra tüllszoknyát akar húzni a kisasszony, akkor abban mennek bevásárolni vagy a doktor bácsihoz. Tiszteletben tartják a gyerek véleményét ott, ahol ez nem okoz senkinek kárt. Minden Amerikába utazó európainak első látásra a túlsúly problémája tűnik fel. Valószínűleg ez is már a gyermekkorban kezdődik. Sajnos, azt kellett tapasztalnom, hogy a meleg sajtos szendvicsen, sült krumplin, sajtos tésztán, hot dogon és a mogyoróvajas kenyéren kívül nem nagyon fogyasztanak mást a gyerekek. A szülők legfeljebb annyiban befolyásolják őket, hogy a milk shake-et majd csak a tészta után ihatják meg. Az önállóság itt is megmutatkozik, mert a gyerekek saját maguk rendelnek. Persze, általánosítani nem lehet, elképzelhető, hogy otthon sokkal jobban odafigyelnek az étkezésre. És azt is meg kell jegyezni, hogy mi most csak New Yorkról beszélünk, illetve a másik partról. A két part és a belterületek között meglehetősen nagy a különbség. Itt például a gyerekek a technikával is jobban lépést tartanak. Te hogy érzed magad ebben a számunkra furcsa közegben? Hol vagy otthon? Úgy látom, hogy egy európai itt mindig európai marad. Viszont ha hazamegyek, ott azt hallom, hogy már túl amerikaias vagyok. Mondhatnám úgy is, hogy bizonyos szempontból hontalanságot eredményez az, ha valaki sokáig távol tartózkodik a hazájától. Most nem tudnám megmondani, hol vagyok otthon. Látom az itteni társadalom hibáit és előnyeit, meg az otthoniéit is. Ez azt jelenti, hogy saját életed szempontjából átvennéd a jót innen és onnan is? Igen. Például, ha gyerekem lesz, biztos, hogy önállóságra fogom nevelni. Persze, igyekszem majd nem átesni a ló túlsó oldalára. Én 14 éves korom óta nem lakom otthon. Anyukám szánt szándékkal nem a helyi középiskolába íratott be, hanem a kassaiba. Egyedül utaztam és találtam fel magam az ország másik végében. Vida Elvira: „Bizony, van honvágyam, ezért gyakran olvasgatom a hazai magyar sajtót az interneten" (A szerző felvétele és archívum) Megszoktad, hogy van egy otthonod Dunaszerdahelyen és egy másik ott, ahol éppen élsz? Nincs honvágyad? A bázisom mindig Szerdahely marad, de most éppen New York az aktuális otthonom, itt alakult ki az életem az elmúlt évek alatt, és nem is tudom elképzelni, hogy ez máshogy lenne. De bizony, van honvágyam, ezért gyakran olvasgatom a hazai magyar sajtót az interneten, tartom a kapcsolatot a családommal és otthoni barátaimmal, itt meg találkozgatok hasonló sorsú hontársaimmal. Végezetül, ha össze kellene foglalnod eddigi tapasztalataid lényegét, mi lenne a kulcsszó? A bizalom. Az én anyukám megbízott bennem, és nem kellett csalódnia. Az amerikaiak is megbíznak gyermekükben és abban, hogy saját maguk a mindennapokban jó példát mutatnak, mert bennük is megbíztak az ő szüleik annak idején. Ez az az alap, amire építeni lehet. A New York-i Times Square a század elején és a végén MOLNÁR MIRIAM V “™“s!s!i| ida Elvira 27 éves, | Dunaszerdahelyről I származik, és 1996-tól | New Yorkban él. Ame- mmmmm rikai ittléte alatt foglalkozott gyerekekkel nyári táborokban, bébiszitterke- dett, közben pszichológiát végzett egy helyi főiskolán. Jelenleg pin- cérkedik, asszisztens, és készül az egyetemi felvételire, tanulmányait szeptemberben szeretné kezdeni ugyancsak New Yorkban, ahol egy esős délutánon beszélgetünk itthonról és otthonról. Hétéves tapasztalatod és megfigyeléseid szerint mi a legnagyobb különbség az amerikai és a hazai családok között, főleg ami a gyermeknevelést illeti? A legnagyobb, legszembetűnőbb különbség talán az, hogy az amerikai gyerekek sokkal önállóbbak, mint a hazaiak. A szülők a gyermeküket egészen kicsi koruk óta önállóságra nevelik. A másik eléggé fontos különbség, hogy az itteni gyerekek rengeteg támogatást és biztatást kapnak a szüleiktől, akár jól, akár gyengén teljesítenek. A legkisebb erőfeszítés is díjazva van. Mindenesetre érdekes, hogy Egy közép-európai lány New Yorkban Az alaphelyzet sokaknak ismerős lehet: az ember időnként rákényszerül, hogy új útlevelet csináltasson, s ami az útleveleket illeti, azokat, ugye, a csendőrparancsnokságon intézik Hogyan bánjunk el az útleveles ügyféllel - reality show CSEPÉCZ SZILVIA osszan fontolgattam, érdemes-e leírni ezt a három évvel ezelőtti történetet. Különösen azért, mert az egyenruhások hivatali pac- kázásai messze eltörpülnek a korrupt vagy ittas rendőrök lassan mindennapossá váló akciói mellett. És hát az ügyintézést végigkísérő, megalázó helyzetek legrafi- náltabbjai is könnyebben (vagy legalábbis biztonságosabban) át- vészelhetők, mint egy alkohollal átitatott zsaru vezette négykerekűvel való találkozás. De mert ismét közeleg az ideje, hogy megtegyem, amit tenni kell, csak nem hagyott nyugodni a téma, és papírra vetettem mégis. (Megengedem, azóta változhattak a hivatali közállapotok. S ki tudja, hátha véledenül az ügyfelek javára...) Az alaphelyzet sokaknak ismerős lehet: az ember időnként rákényszerül, hogy új útlevelet csináltasson. Mivel a munkámból kifolyólag meglehetősen gyakran „ingázom” a szlovák-magyar kishatáron, hamar megtelik pecséttel az úti okmányom. Újat igényeim a járási székhelyünkön, Érsekújváron: szoktam. A közigazgatásireform-problémák egyike ugyanis éppen arra a helyre jellemző, ahol élek: Párkány azok közé a városok közé tartozik, amelyek számára ez ideig valahogy egyetlen kormányzat sem bírt „kiutalni” egy járásiszékhely-státust. (Holott 1960-ig az volt, s már csupán a párkányi régióba tartozó huszonkét település harmincötezer lakosa miatt is megérdemelné újra, akik olykor hetven kilométert utaznak a járási hivatalba, kórházba stb.) Ami az úüeveleket illeti, azokat, ugye, a csendőrparancsnokságon intézik. Csak halkan jegyzem meg, hogy kéthetente fél nap erejéig a párkányi őrsre is le szokott utazni egy hivatalnok, hogy begyűjtse a kérelmeket. A lányomét be is gyűjtötte, de hiába csatoltuk hozzá az anyakönyvi kivonatot, hogy nem ,,-ová” a lelkem, az új útlevélen direkte mégis hozzátoldották a nevéhez. S amikor reklamáltunk, az egyenruhás odavetette, hogy ő visszaviheti, de a javított változatért újra ki kell fizetnünk a teljes illetéket... Jómagam ennek a Hogyan bánjunk el az útleveles ügyféllel című reality show-nak az első fordulójából okulva gondoltam úgy, hogy a sajátommal inkább a járási központban próbálkozom. Igaz, Érsekújváron: is csak szerdán tartanak „hosszú napot” (ami egy átlagember számára nagyjából a normális munkaidőt jelenti), de ha kora reggel felülök a vonatra, nem lehet semmi gond. Tehát lefény- képezkedtem, s beszereztem a megfelelő nyomtatványt és a hatszáz koronás okmánybélyeget. Ennyit kellett ugyanis fizetni, ha az ember azt akarta, hogy egy hónap alatt elkészüljön az údevele. Ha sürgős, akár három vagy egy nap alatt is kész lehet, a legfelső tarifa kettőezer-négyszáz korona. Nekem is sürgős volt, de hatszáz koronáért (plusz fénykép- és vonatköltség). Majd ötven kilométeres vonatozás után reggel fél nyolckor meg is érkeztem a tett helyszínére. Igaz, hogy csak nyolckor kezdenek, de biztos, ami biztos... Én lettem a tizenhatodik. Az útievélosz- tály rögtön a földszinten van, egy félhomályos folyosón. Szúrós szemű rendőrök mindenfelé, mit mondjak, elég nyomasztó hely, akár büntetett előéletű az ember, akár nem. De vártunk. Egy idő után szépen sorban már nem lehetted mert túl rövidnek bizonyult a folyosó. Vagy negyvenen lehettünk, amikor negyed kilenc után kinyílt az ajtó, és behívták az első szerencsést. Hogy mennyire az volt, az akkor derült ki, amikor alig háromnegyed óra elteltével (már a kilencedik voltam a sorban) valahogy megállt a mozgás. Senki se be, se ki. Újabb háromnegyed óra várakozás. Ekkor az egyik, sorban álló kismama férje (az útlevélkérelmeket csakis személyesen lehet benyújtani) látva, hogy neje egyre fáradtabb, bekopogott. Aztán még egyszer bekopogott.- Várjanak! - vágta ki az ajtót egy morc képű egyenruhás hölgy. Eny- nyi. A fiatalember szóhoz sem jutott. Fél tizenegykor, amikor már többen félhangosan zúgolódtak, többet megtudtunk.- Elromlott a számítógép, már javítják - közölte a fentebb említett rendőrnő (vagy adminisztrátor?!). Valaki óvatosan megjegyezte, hogy ha úgyis csak beszedik a nyomtatványokat, minek a számítógép, de az egyenruhás mintha meg sem hallotta volna. Ismét vártunk. Fél tizenkettőkor kiszólt egy fiatalember, hogy lehet oszolni, csak egy órára jöjjünk vissza, hiszen addig ebédidő, miegymás. Nekem éppen ekkor ment el az olcsó személyvonatom hazafelé, a harmincnyolc koronás. Az „Eurocity” délután kettőkor már kilencvennyolc korona. No, de addigra beadom, be én, gondoltam! Igaz, hogy az állomás két kilométerre van a rendőrségtől, de ebéd helyett futhatok is éppen. Fél egykor visszasompolyogtam az útlevélosztályra. En voltam a hatodik. Ismét vártunk. Negyed kettőkor behívták az első ügyfelet, majd a másodikat. Ő gyanúsan gyorsan jött ki azzal, hogy megint elromlott a számítógép. „Fél óra” - üzenik bentről. Elment a „drága” vonatom, sebaj! Negyed háromkor indul egy újabb személy, most már csak azért is kivárom! Pontban negyed háromkor kijött az egyenruhás hölgy, és bejelentette, hogy aznap már nem lesz félfogadás. A következő vonatom fél négykor indult volna. De nem indult. Egyáltalán semmilyen vonat nem indult akkor délután semerre. Valami tönkrement a fő villanyvezetékben. Vagy a vasutasok tudhattak valamit?! A pályaudvaron több sorban állóval is összetalálkoztam, köztük a kismamával és férjével. Nem tudom, ők melyik faluból utaztak be a járási széldielyre, és hány órakor érkeztek haza. Én este negyed hétkor, dolgomvégezetlenül. (A rendőrségen, várakozás közben majdnem újra végigolvastam Franz Kafka A kastély című könyvét, amelyben a szerző afféle hagymázos vízióként vezeti végig hősét egy hivatalnokok lakta „kí- sértetfalun”. K., a földmérő, mindvégig küzd az embertelenség gépezetével, mégsem jut el a talán nem is létező kastélyba. Elakad a bürokrácia butaságba csomagolt útvesztőjében...) Két nappal később, ugyanott: sorba álltam, bejutottam, köszöntem. A hölgy szó nélkül átvette az okmányaimat, ellenőrizte a személyi igazolványom adatai szerint, azt visszalökte, majd ennyit mondott: - Egy hónap! És már kinn is voltam. Se számítógép, se köszönés, se semmi. Csak én, az adófizető polgár, és az egyenruhás, egyen- arcú hivatali apparátus, a maga képzelt felsőbbrendűségével, amely elvileg, ugye, „érettem”, az ügyfélért, az állampolgárért kellene, hogy dolgozzon. S nem azért, hogy szinte dupla nullás ügyként kezeljék a sima okmányintézést. Ráadásul olyan modorban, mintha minden ügyfél potenciális bűnöző, vagy esetleg családapának, kismamának álcázott kettősügynök lenne. Akiket dupla nullával kell elintézni.
