Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-08 / 57. szám, péntek
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. KOMMENTÁR Kinek a csizmáj a? TÓTH MIHÁLY A magyar honfi aranyköpésére postafordultával érkezett meg a szlovák hazafi válasza: Vífazoslav Móric, a Kis-Kárpátok és a Duklai-szo- ros közötti térségben véres kardként hurcolja végig ezt a miniszterelnök-helyettesi mondatot: „A szlovákság sok mindent ingyen kapott meg történelme folyamán”. Miután e mondatot a képernyőn elolvastam, napokig reménykedtem, hogy csoda történik, és minden szlovák barátom legalább egy hétre elfelejt magyarul, én pedig nem kényszerülök magyarázkodásra. Ugyanis ha méretes politikai ostobaságot követ el egy szlovákiai magyar, még a legliberálisabb szlovák is kárörvendve dörgöli oda a dologban teljesen vétlen másik magyar orra alá. Nemzetem jelentős része gondolkodásmódjának „szövegkörnyezetét” ismerve nem tudok másra gondolni, minthogy az „ingyen kapott” ellentétpárja Csáky Pál szóhasználatában a „karddal megszerzett”Ennek ellenére nem vagyok hajlandó belesétálni abba a zsákutcába, amelyen haladva arról folyna a vita, vajon az úgy 1200 éve csaknem az Atlanti-óceánig kalandozó magyarok haditettei lehetnek-e közelebb az MKP-politikus által eszményített államépítéshez, vagy Svä- topluk és kortársainak az eszméi. Nem vagyok hajlandó végignyálaz- ni régi fóliánsokat, hogy érvelni tudjak, hány detvai legény szolgált Bercsényi huszárezredében, illetve hányán harcoltak labanc zászló alatt. Senki nem tud rávenni arra se, hogy a félmúlt eseményeit hasonlítsam össze a karddal történő országépítés szempontjából. Érvelésemben ezzel vékony jégre lépnék. így nem teszem mérlegre a másodikvilágháborús véráldozatot az egyik és a másik oldalon. És mert óvakodom a kollektív elmarasztalástól, illetve mennybe menesztéstől, annak megválaszolását se kockáztatom meg, hogy a magyar hajlamosabb-e a demokráciára, vagy a szlovák. Viszont merem állítani, hogy valahányszor egy kis nemzet tagja - pláne, ha politikus az illető - szomszédja „ingyen kapottjának” a felhány- torgatásával sajátjának „harccal megszerzettjére” utal, nem tudok másra gondolni, minthogy ez az ember nincs vele tisztában, hányat ütött anno 2002 a történelem órája. Valahányszor ilyen kijelentést hallok magyar politikus szájából, mindig kissé könnyebben belenyugszom abba, hogy nemzetem lélekszáma nem 80 millió. Csáky egyébként szlovák gondolkodótól kölcsönözte a nagy visszatetszést szült mondatot. Csakhogy a helyzetre némileg ráillik Deák Ferenc megállapítása: más az, ha csizmámmal én lépek bele a rondaságba, és megint más, ha más rondít bele az én csizmámba. Tehát: kéretik kissé beleérzőbbnek lenni. Nem a Valódi Szlovák Nemzeti Párt kedvéért... JEGYZET valamilyen gépet vagy más segédeszközt. Tehát: az étel előkészítéséhez zöldségtisztítót, robotot, a széntüzelés helyett a gáz- és villanykályhát, a kuktafazekat, az étkezés utáni piszkos edény eltüntetéséhez a mosogatógépet. A mosógép automata változata több évtizedes találmány. A porszívó magától közlekedik szobáról szobára, és az ilyen-olyan tisztítószerek úgy tüntetik el a port, piszkot ablakról, csempéről, mint a pinty. A házimunka egyébként is aktív pihenés, olyan az nekünk, nőknek, mint a férfiaknak a rendes heti, sörözéssel egybekötött teremfoci. Egyébként is, ki tiltja meg, hogy időnként leüljünk egy tejszínhabos kávéra a barátnőinkkel, egy kis locsi-fecsire? Persze, csak miután megfőzettük a vacsorát a tűzhellyel, kimosattuk a szennyest a mosógéppel, kivasaltattuk a tiszta ruhát a vasalóval, elmosogat- tattunk a géppel, ellenőriztük a gyerek házi feladatát, kikérdeztük a leckéjét, és átugrottunk egy szóra anyósunkhoz, hogy ne legyen olyan egyedül szegény egész héten. Tejszínhabos emancipáció GRENDEL ÁGOTA Nem is értem, miért érzünk mi, nők folytonos késztetést, hogy bebizonyítsuk, egyenrangúak és egyenjogúak vagyunk a férfiakkal. Ezt a tényt vagy munkánkkal bizonyítjuk, vagy - bármi fájdalom - le kell tennünk arról, hogy emberszámba vegyenek bennünket az úgynevezett erősebb nem képviselői. Nekünk, itt Kelet-Közép-Európá- ban már nincs gondunk az emancipációval, nyugodtan dolgozhatunk látástól vakulásig, lehetünk menedzserek, igazgatók, de főként pedagógusok (legalább az iskolában kapjanak egy kis anyai szeretetet a gyerekek), pénztárosok (a házi kasszát úgyis mi kezeljük, nehogy kijöjjünk a gyakorlatból). Otthonra már csak néhány aprócska teendő marad, amelyeket azért nem végeznek el a férfiak, mert mindegyikhez feltaláltak (ők, a férfiak) nekünk LEVELBONTAS Doktor úr! Itt a páciens beszél! Nem riogat-- ni akarom, nincs mitől, sőt, kitől félnie azok után, hogy legyőzte a leghatalmasabbat: a halált. De nem egyedül és nem is kuruzs- lással. A Jóistenen kívül osztályán Önnel voltak a rimaszombati kórház sebészei és végül - ám nem utolsó sorban - a helyi onkológiai osztály főorvosa, Dr. Alaksa Vince, a napokban közzétett „szégyenlista” 8. helyezettje. 1995 őszétől vagyok Alaksa doktor úr páciense. És hogy annyira tudtam és a mai napig is tudok bízni magamban, azt nem csak szívós szervezetemnek köszönhetem. Legalább annyira annak, hogy egy olyan megértő és érző kezelőorvost kaptam személyében, aki nem csak kiváló szakember, de emberségből is jelesre vizsgázott! Aki hosszú évek óta a világ minden táját bejárva orvosi kongresszusokon képviseli hazánkat. Engem ugyanúgy, mint Önöket Kovác miniszter úr és statisztikusai. Doktor Alaksa három évvel ezelőtt gondolt egy merészet és Rimaszombatban magánrendelőt nyitott, hogy külföldön szerzett tapasztalatait maximálisan hasznosíthassa. Nem „szépségszalont”, hanem onkológiai rendelőt. Ami azt jelenti, hogy az általa fölírt gyógyszerekre a pácienseinek mindenképpen szükségük van. Tehát: ha nem az ő magánrendelője, akkor a kórház lenne finanszírozva 4174 889 koronával! Ez az az összeg, ami a rimaszombati kórház számláját növelné a 2000-es évben. Biztos vagyok benne, hogy többi páciense is igazat ad nekem. Elsősorban azok, akik az említett évben kapták meg gyógyszeradagjukat. Azt hiszem, érdemes lenne ezen elgondolkodni, mielőtt fe- lelődenül lázítunk! Tőzsémé Kusza Piroska Feled- Öregem, a mai nőnapok már semmit sem érnek. Azok voltak a gyönyörű idők, amikor március 8-án leittuk magunkat a kolléganőkkel... (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ PRAVDA A lapban Martin Hric publiciszta Tisztaságszerető Anna címmel Anna Malíkováról, az SNS elnökéről közöl csipkelődő írást. Malíková a II. világháborúban győztes nagyhatalmak pozsonyi nagyköveteinek írott levelében a benesi dekrétumok miatt elmarasztalta Orbán Viktor magyar miniszterelnököt. A pártelnök szerint a dekrétumok ügyének felvetése miatt Magyarország nem eléggé tiszta ahhoz, hogy az Európai Unió tagja legyen. „Csak az nem megy ki a fejemből, miért éppen Malíková indul harcba Magyarország EU-csadakozás előtti antifasiszta tisztaságáért. Még maga az SNS sem számolt el az effajta múltjával. A Tiso-emlékünnepségek, Ti- so-mellszobrok, az altöttingi zarándoklatok szorosan összefüggnek a párttal. Valahogy ez sem illik Európába. Lehet, hogy Malíková azt ezért is ellenzi olyannyira hevesen.” A dekrétumokat az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1946. március 28-án szavazta meg, mégpedig visszamenő hatállyal Milos Zeman feledékenysége A cseh miniszterelnök, szlovák kollégája, Mikulás Dzu- rinda sűrű bólogatása kíséretében, több izgalmas kijelentést tett mind a műit század történelmével, mind a Benes- dekrétumokkal kapcsolatban. SOÓKY LÁSZLÓ Különös figyelmet érdemel az a véleménye, miszerint: „a múltat nem lehet befolyásolni”, valamint, hogy „a Benes-dekrétumok a legitim csehszlovák parlament jóváhagyásával jöttek létre”. Mindkét kijelentése arra is utal, hogy milyen módon lehet a múltat befolyásolni: a történelem meghamisításával. Ha ilyesmire egy felbérelt történész vetemedik, tájainkon senki nem kapja fel a fejét, hiszen a történelemhamisítás elkerülheteden és pártideológiai szempontból kötelező volt. Amikor ugyanezt egy miniszterelnök teszi, a tények feltárása következtében hitelét veszti, s besorolja magát a csalók közé. A múlt megítélését ugyanis lehet befolyásolni, a megtörtént dolgokat viszont nem lehet meg nem történté tenni, különösen, ha egy központi rendelkezés végrehajtása, jelen esetben a dekrétumok, a nürnbergi nemzetközi bíróság joggyakorlata szerint kimerítik az emberiség elleni bűntett tényállását. Igaz, hogy e hadbíróság szabályzata a háborús időszakra vonatkozik, de tudni kell, hogy a Benes- dekrétumok végrehajtási időszakában már léteztek nemzetközi szokásjogon nyugvó alapszabályok, amelyek megtiltották a kitelepítést és a deportálást, mint az emberiség ellen elkövetett bűntetteket. A fentiek tudatosítása mellett kíváncsi lennék, miként magyarázza meg Müos Zeman, vagy Mikulás Dzurinda azt a történelmi tényt, hogy 1945 június 8-án éjjel a prerovi vasútállomás szomszédságában milyen nemzetközi jogi normák alapján gyilkoltak meg 270 szepességi deportáltat a pozsonyi 17. gyalogezred katonái Karol Globor Pazura (korábban Kohn Károly) parancsnoksága alatt. A legyilkoltak között 2, 8 és 9 éves gyerek is volt, az agyonlőttek névsora a birtokomban van. A korabeli csehszlovák vezetés nemzetközi színtéren számos esetben deklarálta, hogy Csehszlovákia területén sem internáló, sem gyűjtőtáborok nem létesültek. A pozsony- ligetfalui és a patronkai lágerek a nemzetiségi alapon elhurcolt magyarok számára készültek, s közülük több mint két hónappal a háború után 90 fiatalembert agyonlőttek és tömegsírba hánytak. Az ügyben indított nyomozást Gustav Husák állíttatta le. Az áldozatok zöme nem is szlovákiai magyar „háborús bűnös”, hanem a háborúból hazafelé igyekvő 16-17 éves levente volt. 1945. május 4-én, tehát még a háború befejezése előtt a Nyitrán székelő nyugat-szlovákiai katonai parancsnokság felhívással fordult a dél-szlovákiai járási nemzeti bizottságokhoz, mely szerint minden magyar nemzetiségű személyt „vallási, politikai vagy faji hovatartozásra való tekintet nélkül, tehát a cigányokat és a zsidókat is arra kell kényszeríteni, hogy 24 órán belül hagyja el az országot. A felhívás végrehajtása idején, 1945. június 30-ig 31 780 magyar toloncoltak ki ily módon az országból, pedig hivatalosan még nem léteztek a Benes- dekrétumok, nem volt csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény, s csak több, mint egy év múlva ült össze a párizsi békekonferencia. Ide vonatkozóan figyelmet érdemel, mit mondott Dr. Vladimír dementis 1946. szeptember 20-án, Párizsban: „A csehszlovák kormány és a csehszlovák delegáció nevében kijelentem, a párizsi konferencia, sőt az egész világ közvéleményének színe előtt kötelezzük magunkat, hogy az áttelepítés során olyan módon járunk el, ami összhangban lesz azokkal a humánus alapelvekkel, amelyek a becsületesség szigetévé tették Csehszlovákiát Közép-Euró- pában.” Müos Zeman és Mikulás Dzurinda megnyüvánulásaiból kitűnik, hogy a becsület szigete osztódással szaporodik, a fenti példák pedig a jéghegy csúcsának is csak parányi részei. Ami a Benes-dekrétumok legitimségét illeti, a cseh miniszterelnök vagy hiányzott a történelemóráról, vagy történelemtanára nagyvonalúan kezelte a történelem, ezen belül a benesi időszak tényvüágát. Mindenkinek, aki védőbeszédet mond a Benes-dekrétumok érdekében, tudatosítania kell többek között azt a tény is, hogy az elnöki dekrétumokat, amelyek 1940. október 15-e és 1945. október 27-e között születtek, az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1946. március 28-án szavazta meg, mégpedig a nemzetközi jogi szempontból szokatlan módon, visszamenő hatállyal. A dolog pikantériájához tartozik többek között az is, hogy magát az Ideiglenes Nemzetgyűlést is alkotmányellenesen választották meg, delegátusok útján, nem pedig ahogy azt az Alkotmánylevél 8. paragrafusa előírja. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés faji alapon állt, tagjai csak csehek, szlovákok és más szláv nemzetiségű áüampolgárok lehettek. Mivel a törvényhozó testület 1945. október 28-án alakult, a köz- társasági elnök 33. számú dekrétuma pedig augusztus 10-én vált hatályossá, a magyarok és a németek már elveszítették állampolgárságukat, tehát sem választók, sem választhatók nem voltak. A gyakorló cseh és szlovák politikusok kapkodása jelzésértékű kell, hogy legyen a mi számunkra, melyből egyetlen tanulságot vonhatunk le, mégpedig azt, hogy nekünk pontosan kell kérdeznünk, s a kérdésekre pontosan, A múlt tisztázása a történészek feladata, a politikusok kötelessége elkerülni letűnt korok végzetes tévedéseit Ha politikusok rángatják a vécéláncot E. FEHÉR PÁL Néhány napja ezeken a hasábokon a Nobel-díjas Günter Grass új regényéről, a Rákmenetről, pontosabban annak visszhangjáról írtam, hogy mennyire fontosnak tartja a német író a múlttal való őszinte és a mindenféle óvatoskodást mellőző szembenézést. Nem tartozott szorosan a témához, tehát nem idéztem Grass figyelmeztetését, amely a múlt felidézésének veszélyeit jelzi, meglehetősen drasztikusan: „A történelem, legalábbis az, amelyet felkavartunk, egy vécéhez hasonlít. Lehúzzuk a vizet, aztán újra megrángatjuk a láncot, de a szar mégis visszajön...” Kivált akkor, ha a vécéláncot politikusok rángatják... Mostanában ugyanis sűrűn megteszik ezt. Kormányfők, diplomaták szorgalmasan nyilatkoznak Eduard Benesről, illetve dekrétumairól, pontosabban szólván a száznegyven valahány közül hatról, vagy hétről, amely az egykori Csehszlovák Köztársaság német és magyar nemzetiségű állampolgáraira vonatkozott és megfosztotta ezeket a milliókat állampolgárságuktól, vagyonuktól, szülőföldjüktől és sokszor életüktől is. A németek, kivált, ha számítanak a valahai szudétanémetek szavazataira, az osztrák néppártiak, a magyarországiak közül is többen - a dekrétumok megsemmisítését követelik. A cseh politikai pártok mindegyike, a polgári demoló'aták, a szocdemek, a koalícióra lépett liberálisok és a kommunisták pedig egybehangzóan és egyértelműen közölték a Lido- vé noviny ankétján alig száz nappal a választások előtt, hogy programjukban nem szerepel a Benes-dekrétumok felülvizsgálata. Ám - a jelek szerint - a bajorokat sem lehetett lázba hozni ezzel a felkavart történelemmel, bármennyire is erre épített a szudétanémet származású keresztényszocialista Edmund Stoiber, merthogy a mostam helyhatósági választásokon, éppen a bajor fővárosban, Münchenben azok a szociáldemokraták arattak fölényes győzelmet, akik ezzel a problémával nem foglalkoztak. Márpedig ezek a helyhatósági választások a parlamenti választások főpróbájának számítanak Némethonban. Ezért is tört ki a cseh-né- met vita Benesről, Stoiber ezért keménykedett Müos Zemannal. Schröder kanceüár látszólag távol tartotta magát ettől a historizálás- tól, de lemondta prágai látogatását. Ezzel egyszersmind lemondott szociáldemokrata társa, Zeman közvetett támogatásáról, amely nem maradt el Schröder részéről például, a magyar szocialisták esetében. Úgy tetszik, tehát, hogy a politikusok visszanyúlása a múltba, vagy mondhatnám úgy is: keserves bolyongásuk a történelem rengetegében nem igazán érdekli azokat, akiknek a nevében előásták a Benesről elnevezett csatabárdot. A komoly történészek, magától értetődően, nem szeretnék tudományukat a politika szolgálójává züüeszte- ni, tehát haügatásuk azt is jelzi: Benes személyisége, politikai életműve nem ítélhető meg kizárólag dekrétumai alapján, illetve maximálisan figyelembeveendők a korábbi történelmi események: 1938-tól, Münchentől 1945-ig, Potsdamig. Úgy tetszik, nem felesleges a tavalyi év legnagyobb cseh irodalmi sikerének, az European szerzőjének, Patrik Ourednümak a szavait idézni: „Némely emberek azt mondották, hogy a koncentrációs táborokat a bolsevikok találták ki 1918-ban, hogy siettessék a forradalom győzelmét, de egy filozófus talán azt állította, hogy a koncentrációs táborok az angolok találmányai voltak a búr háború idejéből, hogy hatékonyabban teijesszék a civilizációt...” Ouredník a történelmi tények relativitásáról ír. Ezt az író könnyedén megteheti. Mi több: kötelesége is megtenni, hogy a különböző megközelítések, értelmezések lehetőségeiről szóljon. Ha Grass szól a németek kitelepítéséről, akkor az emberi emlékezet jogán cselekszik. Nem ítélkezik, hanem ábrázol: ez volt, ez is történt. Ha a politikus, például Stoiber, vagy Schüssel osztrák kancellár, netán Jörg Haider beszél a szudétanémet tragédiáról, akkor a történelmi esemény felidézésével szavazatokat toboroz. Grass a humánum közös felelősségét ébreszti (ugyanúgy, ahogyan Ouredník), tehát egyesíti olvasóit a közös felelősség vállalásában, anélkül, hogy tegnapi, tegnapelőtti ellenségképet teremtene. Ha ugyanezt a politikus teszi: eüenségképet teremt. Benes ilyen vagy amolyan lépéseiért a mai cseheket teszi felelőssé. Pedig hát mi közük lehet nekik Beneshez? És ugyan miért keüe- ne a mai magyaroknak felelnie Horthyért? A múltat tisztázzák a történészek. Az írók. Az emberek. A politikusok pedig ne Benest emlegessék, hanem igyekezzenek elkerülni, hogy azt a bizonyos vécéláncot rángatva, meg ne ismételjék a múlt végzetes tévedéseit.
