Új Szó, 2002. február (55. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-27 / 49. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2002. FEBRUÁR 27. Kultúra AD: VITA AZ ARTFALATOK ANTOLÓGIA KAPCSÁN Benyomások és érzések sűrűjében Az artFALatokat illusztráló Cselényi Árpádnak a kötetben megjelent rajza BORBÉLY BORISZ Az Új Szó lapjain gerjedt - az Art- FALatok című antológiához szervesen kapcsolódó - vita egyik végpontjaként, úgy gondolom illik reflektálnia egy másik érintett csoportnak is, a szerzők egyik „képviselőjének“. Alábbi cikkemben nem szeretnék értelmezési szempontokra kitérni, nem szerették igazat adni sem az egyik, sem a másik oldalnak, csupán arra szeretném ráirányítani a figyelmet, milyenek egy érintett benyomásai a főbb vitapontokról. Az antológia szerzőjeként arra merészkedem, hogy mindannyiunk nevében nyilvánuljak meg. Tisztában vagyok azzal, hogy a szerzőnek nem illik kritikákra válaszolni, de hát nem is teszem. Immár vitáról van szó, engedtessék tehát meg a megszólalás. Elsőként tiszteletemnek szerették hangot adni, amiért a vita hozzászólói reakcióra érdemesnek tartották az eddig megjelent véleményeket - és annak tárgyát, s ezzel rég nem tapasztalt érdeldődés fókuszába tolták a fiatal irodalom képviselőit. Mi, az ArtFALatok című antológia költői és írói, akik mindannyian az IFI Magazinba bukkantunk táptalajra és Juhász Katalin féltő gondosko- -dására, Ardamica Zoránnak (Plectrum Kiadó) köszönhetően kaptunk lehetőséget az antológiában való megnyilatkozásra. Mindez, ahogyan Ardamica Zorán (Kritikáról és empátiáról, 2002. február 25.) cikkében vázolta, értékesebb irodalmi alkotások elől elrabolt adófizetői pénzek nélkül valósult meg, a kiadó kizárólagos jóvoltából. Nem igényeltünk honoráriumot, megelégedtünk a tiszteletpéldányokkal, a szerkesztő és a kiadó odaadó hozzáállásával. Az Art-Fal rovat szerkesztőjének, Juhász Katalin tanácsainak és pedagógiai kiritkáinak felhasználásával jutottunk el arra a bizonyos - valós vagy vélt - irodalmi szintre, ahol reálissá vált az antológia megjelenése. Nagyon is fontos volt tehát az a pedagógiai kritikai szemlélet, amit Ko- cur László (Kor és (mjérték, 2002. február 9.) cikkében teljesen feleslegesnek tart. Abban azonban részben igazat adok neki, hogy az antológia megjelenésével, sőt már a Szőrös Kőben megjelent első publikációk után véget ért ennek az értékelési szempontnak a kizárólagos(l) autoritása. Kitettük írásainkat a könyvesboltok polcaira: azoknak az olva-. sóknak kínáljuk fel írásainkon keresztül magunkat, akik ténylegesen bennünket akarnak elolvasni. A kritikától védjenek meg tehát ők, a versek és prózák, maga az antológia. Buchlovics Pétertől eltérően nem gondolom azt, hogy a szerzőnek meg kellene szólalnia, ha egy-egy kritikával kapcsolatosan fájdalmat, igazságtalanságot érez. A szerző ne szólaljon meg műveit védve, ez nem bíróság, az író nem ügyvéd, nem az ő dolga védelmeznie magát. Én ezt tehát nem is teszem. Csupán Juhász Katalin és a többi az antológiát védők elfogultságának megalapozottságára szerették rámutatni. Csak az érezheti át ugyanazt, mint Juhász Katalinék, akinek már volt szerencséje komplexen végigkísérni egy tinédzser, egy teljesen kezdő ember irodalom-szerelmének képződményeit, és helyzetéből fogva megadatott neki, hogy véleményével maga is hozzátegyen az egyes művekhez. Ilyen pozícióban van Juhász Katalin, aki ha kis mértékben is, dé minden bizonnyal magáénak tartja a megjelent írásokat. Ugyanúgy, mint példának okáért a kiadó. Nem teheti ezt azonban Kocur László vagy éppen Németh Zoltán, de hát valójában nem is ez a dolguk, így botorság lenne ezt számon kérni rajtuk. Feladatuk egy, a lehető legobjektívebb kritikát, értékelést adni, s minden döntésüket kétségeket kizáróan megindokoltuk. Ennyit vár el a kritikusoktól egy szerző. Az egész vitának az egyik formai hibája, hogy mindegyüt hozzászóló mindvégig tizenhat éves szerókről beszél, miközben a szerzők mindegyike a húszéves korhatárnál áll már. Tizenhat évesen kezdtek ugyan foglalkozni behatóbban az irodalommal, és akkor jelentek meg először verseik, prózáik az IFI Magazinban, azóta azonban eltelt három-négy év. Ennek az eredményét tartalmazza az antológia. Maga Kocur László veti fel - provokatívan és készakarva - a nemzedék problémáját, ezzel dobva fel a labdát a obiigát válasszal nem kecsegtető, fórummal ezidáig nem rendelkező téma egyik és másik oldalán elhelyezkedő érvelőinek. Bizton állíthatom, az antológia szerzői nem tartják magukat - és az irodalomkritikusok sem őket - nemzedéknek, csupán egy szerzői csoportosulásnak, akik első próbálkozásaiktól kezdődően követhették nyomon az írásaikban megnyilvánuló fejlődést, valamint a másik érzéseinek esetleges megvalósulásait. Mellékesen megjegyzem, Kocur László állításával ellentétben az I. Fiatal írók Tábora óta - egykét kivételtől eltekintve - kiválóan ismerjük egymást, és írásainkat. Sót, közülük öten - mások mellett jómagam is - közvetlenül egy régióból származuk, ugyanazon középiskolába jártunk, egymásra tagadhatatlan irodalmi hatást gyakoroltunk. Végezetül mindannyiunk nevében szeretném tisztelettel megköszönni azt a megkülönböztetett figyelmet, érdeklődést és rengeteg hozzászólást, amellyel a napi sajtóban, valamint az Új Szó online fórumán megtiszteltek a mélyen tisztelt kritikusok és olvasók. Vitazáró helyett MISLAY EDIT Meglepően élénk vitát váltott ki Kocur Lászlónak az ArtFALatok antológiáról Egy új nemzedék kér bebocsátást címmel írt kritikája, amely lapunk február 4-ei számában jelent meg. Kocur László megkérdőjelezte, valóban nemzedéknek nevezhető-e az egy kötetben publikáló fiatal szerzők csoportja, felhívta a figyelmet a rendszerváltozás óta megjelent antológiák hiányosságaira is. Juhász Katalin, a kötet szerkesztője a kritikus megállapításaival szemben próbálta megvédeni az ArtFALatokat, annak a véleményének adva hangot, hogy a kezdő, fiatal írókat talán nem kellene a „magas irodalom” mércéjével mérni, mert egy írogató tinédzser nem lehet kész úró, s tekintetbe kellene venni azokat a körülményeket is, amelyek között ezek a művek születtek. Válaszában Kocur elvetette a „kettős“ mérce és a pedagógiai kritika létjogosultságát, szerinte a fiatal szerzőt ugyanúgy megü- leti, hogy komolyan vegyék, s bírálatot nem a szerzőre vonatkozó háttérinformációk birtokában, hanem a megjelent kötet alapján kell írni. Németh Zoltán úgy vélte, azzal, hogy az alkotó belép az irodalom játékterébe, válllania kell a megmérettetést, s feltette az alapvető kérdést: nem az értéket keressük mindannyian? Szá- szi Zoltán szintén azt kifogásolta, hogy a kritikus nem keresi a szöveg mögött az embert. Buchlovics Péter újra azt hangsúlyozta, a kritikus nem indulhat ki másból, csakis a konkrét szövegből, s hogy egy irodalmi mű értékét nem a szerző életkora dönti el. Buchlovics úgy véli, nincs értelme a „palántanevelgetésnek“ sem, hiszen az „íróság“ a vüág legmagányosabb foglalkozása. Ardamica Zorán, a kötetet kiadó Plectrum vezetője azonkívül, hogy a kritikákban az empátia hiányát kifogásolta, a könyvkiadás nehézségeire is kitért. Csanda Gábor felidézte Tőzsér Árpád több mint 30 évvel ezelőtti helyzetjelentését, s újra kimondta, hogy az esztétikum csak az esztétika ítélkező módszereivel közelíthető meg, minden egyéb megközelítés a kritika tárgyától, az irodalomtól való eltávolodást jelent, s azt sem tartja szerencsésnek, ha egyfajta „üvegházi irodalom“ alakulna ki, amelyben megszabható lenne a kívülálló szemlélődő számára, mit és hogyan lásson. Az ArtFALatok antológia kapcsán szó esett tehát sok mindenről: irodalomról, kritikusokról, szerzőkről, szerkesztőkről, kiadókról és szerepükről. A hozzászólók maguk is többször jelezték, hogy már régen nem az antológiáról folyik a vita, sem pedig a művekről és a szerzőikről. Ezt a hiányosságot szeretnénk azzal kiküszöbölni, hogy a vita végén - még egyszer, utoljára - visszatérünk annak forrásához: az alábbiakban Németh Zoltán Szoros olvasás az ArtFALatokról című kriritkáját közüljük. Természetesen nem ringatjuk magunkat abban a tévhitben, hogy a lapunk hasábjain zajló vitával a felmerült kérdéseket sikerült megoldanunk. Arra azonban talán jó volt az eszmecsere, hogy ismét középpontba kerültek azok a kérdések, amelyeket úgy tűnik, nem árt többször is feleleveníteni. S talán az sem volt haszon nélkül, hogy az érdeklődés homlokterébe került maga az irodalom. Amint azt Csanda Gábor írta hozzászólásában, „az irodalom szempontjából akkor van értelme poétikáknak, iskoláknak, írásnak, szerkesztésnek és kritikának (meg könyvkiadásnak és terjesztésnek), ha értéktöbbletet eredményeznek”. Az lenne valóban jó, ha egyre több olyan kötet látta napvüágot, amely megfelel ennek az elvárásnak, s amelyet kiadó, szerkesztő, szerző, kritikus - és persze az olvasó - egyaránt elégedetten tesz le. Szoros olvasás az ArtFALatokról A Plectrum kiadó jóvoltából látott napvilágot ArtFALatok címmel az az antológia, amelyet Juhász Katalin szerkesztett kötetté. NÉMETH ZOLTÁN Az antológia szerzői nemcsak egymástól egészen eltérő hangokon szólalnak meg (Juhász Katalin ezt „radikális eklektikának“ nevezi, számomra kevéssé értelmezhetően, hiszen mitől radikális az, hogy más és más szerzők más és más stílusban írnak? „Eklektikának“ pedig csak azért nevezhetők, mert valaki éppen egy kötetbe gyűjtötte őket, tehát ennek az egy kötettek, esetleges gyűjteménynek a szempontjából. Ráadásul Krausz Tivadar, egészen más oldalról, már kialakította ennek a terminusnak a konszenzusos poétikai jelentését...), hanem meglehetősen nagy színvonalbeli különbségek is megfigyelhetők az egyes alkotók és szövegek között. Mindezek ellenére a kötet szerkesztője kész tényként kezeli a nemzedéki aspektusból történő közelítést, sőt megjegyzi: „Kérem, jegyezzék meg ezeket a neveket arra az esetre, ha valamilyen okból kifolyólag a legújabb szlovákiai magyar írónemzedék képviselőit kell felsorolnia.“ Azaz: nem csak egy egyszerű antológiával állunk szemben, amely középiskolások és huszonévesek szárnypróbálgatásait tartalmazza, hanem „a“ szlovákiai magyar irodalom új nemzedékével. Antológia ide vagy oda, mégiscsak a benne szereplő szerzők egyes szövegeit kell megvizsgálnunk először, ha értékítéletet szeretnénk alkotni az egészről. Nos, ebből a szempontból legkönnyebb dolgunk akkor van, ha az ArtFALatok prózai termését vizsgáljuk. Talán a próza jobban ellenőrizhető, mint a Ura, nem tudom, de Csizmadia Gabriella, Nagy Ilona és Dóczi Gábor kisprózái (novelláknak nem nevezném, mert a leghosszabb maximum kétoldalas, de találunk 11 soros prózai szöveget is) nem hagytak maradandó nyomot bennem. Csizmadia Gabriellánál még a jónak tűnő ötleteket is teljesen elmossa az a csöpö- gős, szentimentáhs hang, amely minden írásának jellemzője: „de megcsülan egy gyöngyszem szép szívemben, és Idesurran (így!) belőle a vallomás“ (Induri-pinduri be- cézgetés), „Csak az életemet akartam Neked adni, és Te megkönyörültél - a lelkemet is kérted. Belém fújva az illatod, kitöltve Mindenemet... (stb., stb.) (Új zsoltár) Csizmadia GabrieUa prózáinak intonációját a többszáz részes latinamerikai sorozatokéhoz tehette talán hasonlítani, s nincs ez másként Nagy Ilonánál sem: „Kegyet osztó kenyeredből morzsákért fohászkodom, Élet.“ (Súlyos diagnózis), „Mint egy leeresztett szárnyú, nagy, fekete madár, úgy öleli törékeny testét hajzuhataga. Anna tizennégy éves. Az éretlen fiatal testben már ébredezik a vágy.“ (Örvényben) Dóczi Gábort is a szirupos szerelmi témák érdeklik, nála egy csipetnyi távolságtartás is megfigyelhető, az alaphang azonban nem változik, ötletei meglehetősen olcsók és túlságosan rövidre zártak: az Eliszom a bánatom „nagy“ poénját az adja, hogy szerelmi bánatában a lány is ugyanabba a kocsmába ment el le- inni magát, mint a fiú, aki ezek után „egy fokkal boldogabban hagyta el a kocsmát. Talán örökre.“ Ez lenne tehát „a“ szlovákiai magyar irodalom új prózanemzedéke, akiknek a nevét fel kell sorolnunk? Véleményem szerint a három szerzőre nagyon komoly és elmélyült műhelymunka vár, ha tényleg szép- irodalmat szeretnének írni. Nem valószínű, hogy az ArtFALatokban megjelent írásaikat néhány év múlva is vállalni fogják... A lírával egészen más a helyzet. Itt már meglehetősen vegyes kép fogadja az olvasót: vannak nagyon eltalált és képzavarral, semmit- mondással küszködő szövegek is. Ez utóbbi esetekben jobb tett volna átgondolni, átírni, esetleg tovább érlelni a verset. Vagy, ami más költőkkel is megesett már, eldobni, és más oldaláról közelíteni a versben felvetett gondolati problematikához. Már ha van üyen gondolati problematika, mert nagyon sok lírai szöveg egyszerűen csak valamiféle elé- gikus fájdalomnak, az ürességélménynek ad létet, leggyakrabban nem éppen kreatív és eredeti ötletekkel. Az ArtFALatok lírai szövegei általában egzisztenciális hangolt- ságúak, a magány, a lepusztultság képeivel operálnak: „itt pihen most a levél/ melyet szárazon/ kiejtett magából a lomb/ bennem sírna sárgásőszen/ én kapaszkodom“ (Jakubecz Soma László: A kör sarka), „Fülembe a csend folydogál/ Szememből havazik...“ (Adamcsek Csaba: Felvidékített nappalok), „csak pillanattöredékek maradtak/ egy nihüista nyárból“ (Farkas Norbert: Mese a meséről). Ennek a nem éppen perspektivikus, mert monoton és regresszív élménynek a hatása alól egyesek a játékosság (Jakubecz Soma László, Borbély Borisz), mások a a drasztikum vitalitása felé próbálnak kitömi (Borbély Borisz, Szarka Szilvia, Adamcsek Csaba, Farkas Norbert). A legfeltűnőbb hiányosságok közé tartozik az átgondolatlanság, például a verscímek esetében, a képzavarok vagy éppen a semmitmondás. Adamcsek Csaba Felvidékített nappalok című versében a cím első szava (felvidékített) afféle szólele- ménynek is tartható, de maga a vers elhasznált képeivel nem ad magyarázatot a cím jelentésére vonatkozóan. Farkas Norbert Kézit csókolom című versének címe egyáltalán nem illeszthető a verszöveg által megszólaltatott érzelmek terébe. Ráadásul a vers képzavarral fejeződik be: a tengerfenéki kereszteződés porán szeretne a lírai alany áthaladni. .. Lengyel T. Tamás Ház című versében olvasható a következő sor: ,,»ai« - egy szótagban ellakom“. Az „ai“ egy szótag? Adamcsek Csabánál találtam a következő, számomra értelmezhetetlen sort (tehet, hogy nyomdahiba): „Parányi gyüle lékhatalmon“ (‘98-as blues). Borbély Borisznál meglehetős nehézségeket okoztak olvasásomban a következő sorok: „tajtékzó ölemben/ szájtát- nyit pislant/ a szemérmesség“ (Hatásszünet), Jakubecz Soma Lászlónál pedig a „torkod füldugaszt venne“ (Gumilabdában ebédelve) sor... László Krisztián szinte minden szövege egy-egy dalszöveg vagy sláger intonációját utánozza, egyfajta sajátosan értelmezett impresszionizmussal fűszerezve: „Az égen táncoló napsugarak/ felmelegítik rajtad/ a hajnal fonalából szőtt takarót/ és a reggel simogató lehelete/ letisztítja rólad/ az álom apró gyöngyeit.“ (Nyári ébredés). Ugyanő a nagyotmondás hibájába is beleesik: „láttalak lent a folyóparton/ az étet bögréjéből/ ittad az időt“ (Emléknyaláb) Ugyanez Szarka Szilviánál: „gyermeket szülő pillanat/ pillantásod“ (Igézet). Nem folytatom. Éppen az elhasznált képek nyomasztó mennyisége kell, hogy elgondolkodtasson. Az ArtFALatok szerzői úgy használnak bizonyos képeket, sorokat, metaforákat, mintha nem tennének tudatában annak, hogy az általuk nyelvbe, szövegbe vont kifejezések már meglehetősen kifakultak, sót a szépirodalomból átkerültek az irodalom alatti műfajokba. A költő, mégha fiatal is, nem tehet úgy, mintha előtte nem írtak volna verset, s most neki kell megteremtenie a világirodalom egészét. Az antológia olvastán viszont folyton ott kísértett az érzés, hogy ezeket a kifejezéseket már valahol olvastam. Áz eredetiség hiánya gyakran okoz nem képzavaros, pusztán sablonos fordulatokat: „Nem tudok a várossal beszélgetni/ Utcái magamba fordulnak/ Keresztutaktól pulzálok/ Szerep és álarc között/ Egyre jobban elvegyülve“ (Adamcsek Csaba: Szerep és álarc), „arcomba gyűrt/ hajnalod/ kezed nyomán/ felragyog“ (Szarka Szilvia: Fészek), „maradok/ itt a sehol/ az én helyem“ (Lengyel T. Tamás: Magánydémon). Az antológia prózaíróihoz hasonló mélyrepülések szerintem a líra területén leginkább László Krisztián és Lengyel T. Tamás opuszaiban figyelhetők meg, Adamcsek Csaba, Szarka Szüvia és Farkas Norbert antológiabeli darabjainak vannak jobb és rosszabb pillanataik is, míg Jakubecz Soma László és Borbély Borisz egészen friss, sokat ígérő költészetet művelnek. Ha kedvenc antológiabeli verseimet kéne felsorolni, akkor Jakubecz Soma László Szívélyes fogadtatása jut eszembe először: a nyelvi regiszterek játékos ka- valkádjából elővillanó tragikum és komolyság, aztán Borbély Borisz Kedvem tenne című verse feltétlen telitalálat (bár van benne egy számomra problematikus sor). Farkas Norbert Egytől nyolcig című opusza mindenképp ott van a topon az egységes-naiv narrációt fellazító szövegmozgásaival, illetve nagyon közel áll hozzám Szarka Szüvia drasztikumot felvállaló látásmódja. Ha én tettem volna a kötet szerkesztője, úgy a következőképpen jártam volna el: a 60 oldalnyi antológiából feltétlen kihagytam volna az összes prózát (marad negyvenhárom oldal), a verseknek pedig körülbelül a felét (marad huszonhárom oldal). Ha leszámítom az antológia illusztrációit, marad kb. húszoldalnyi (szöveg) anyag. És itt vetődik fel kérdésként az antológia szerkesztőjének felelőssége. Vajon miért volt szükség úgy dobni be az ArtFALatok szerzőit a köztudatba (olvashattuk előszavában), mint a szlovákiai magyar irodalom új generációját, ha (főleg a prózában) gyakran alapvető írástechnikának sincsenek a birtokában. Ha végignézünk a szlovákiai magyar irodalom antológiahalmain, azt tapasztalhatjuk, hogy a kilencvenes években egyre fiatalabb és fiatalabb szerzőktől próbálják meg kisajtolni a „nemzedéki“ induláshoz szükséges anyagot. Lehet, legközelebb általános iskolások jelennek meg majd antológiában, mint a szlovákiai magyar irodalom legújabb nemzedéke... Talán megérte volna néhány évet várni, s akkor talán valóban ütős tett volna az antológia, s akkor valóban egy „új nemzedék“ kényszeríthette volna ki a helyét a „szlovákiai magyar“ irodalomban. Addig pedig marad a keserű szájíz? Talán nem. De ez nem antológiáktól fog függni, hanem csakis az antológia szerzőitől, tehetségük, erejük, kitartásuk, merészségük, eredetiségük mértékétől. Hiszen - talán - az olvasás gyönyörét, az értéket keressük mindannyian... (ArtFALatok, szerk. Juhász Katalin, Plectrum, 2001)
